Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-03-07 / 10. szám

8 új ifjúság Mit érezhet vájjon a játé­kos, amikor bődületes lövése az ellenfél kapusának hálójában köt kit Milyen lehet, a fel­hördülő. felbődülő szurkolóse­reg morajának érzése? Micso­da tehetség, mennyi szívósság akaraterő szükséges ahhoz hogy eav srác tízezreket lázba tudjon* hózni? Mennyit keli produkálnia, gyakorolnia eg.v lövőcsatárnak, hogy megszol­gálja profibérét? A liverpooli Adolphi elneve­zésű szálloda szurkolók ostro­ma alatt áll, mint valami vár. Rendőrkordon igyekszik elfog­lalását, bevevését megakadá­lyozni. Holnap az Everton ját­szik. itt, Liverpoolban, és ez nem hétköznapi esemény sem a „Kakasok“, sem a vendég­csapat számára. A szálloda elő­csarnokában férfiak kis cso­portja hallgatja — úgy, mint­ha maga az Isten szólna — Jimmy Greavest. Greaves nem bőbeszédű ember. Ám ha meg­szólal. érdemes figyelni rá. A Liverpool törzsdrukkere, egy hetvenesztendős, Fred Rhye nevű aggastyán, aki negy­ven év alatt mindössze öt meccset hagyott ki, aki él­hal a Tottenham Hotspur csa­patáért, ezt mondja Greaves- ről: „Ez a srác Anglia egyik legjobb játékosa. Igazi profi. A labdarúgásért él csak, és a labdáért, a játékért talán még az életét is odaadná. Meg va­gyok róla győződve, hogy ha egy fityinget sem kapna, ak­kor is játszana. Gyors, eszes, van szimata a kapu előtt. A- mellett egy végtelenül szerény srác — egyáltalán nem pri­madonna — szóval igazi sport­ember. Futball-művész. Boldog­ságot jelent gyönyörködni já­tékában, amely a szimfóniák­hoz hasonlatos. Egy picit bal- szerencsés is. A világbajnok angol tizenegy tagja lehetett volna, ha két mérkőzés után sérülést nem szenved. A dön- őn hiányzott. Ha egészséges, nem kellett volna meghossza- bítani a németek elleni öldök­lő harcot. Most adjuk át a szót magá- aak Greavesnek. „Az én kötelességem gólo­kat lőni. Ezért edzem, ezért gyakorolok egyes mozzanato­kat, és e cél érdekében meg­teszek mindent. Gólokat lőni, nem szórakozás! Kemény mun­ka, izzadtságos. de azért van valami varázsa is. Amikor né­hanapján én is ott ülök a kö­zönség soraiban, látom, hogy magasba repülnek a kalapok, esernyők, újságok, ha rezeg a háló. Amikor gólt sikerül el­érnem. ezt mondom magamban: legalább tíz font sterling ér­tékű munkát végeztél, Jimmy! Nevetségesen hangzik, de töredelmesen be kell vallanom, nem tudok jól fejeselni. A fej­játékhoz nincs különösebb ér­zésem. Ennek ellenére naponta gyakorolom a fejeselést. Vala­ha, még a Cheisea játékosa­ként, felugrottam fejelni, és koponyám a kapus állába fú­ródott. Szegény srácot ki kel­lett vinni. Bejött a tartalék, én felugrottam, koponyám az állába fúródott és őt is ki kel­lett vinni.... Ez az eset meg­döbbentett. Inkább nem feje­selek. Hanyattvágódom, s ol­lózom. Minden negyedik gólo­mat így érem el.“ Jimmy a háború alatt szü­letett, East Ham-ban. Akkori­ban keserves idők jártak az angolokra is. Greaves a külvá­rosok lakóira oly természetes zsargonnal beszél: „Kölyökkoromban sem cuk­rot, sem süteményt, sem fagy­laltot nem ettem. Nem volt pénzem. Minden örömöm a lab­darúgás volt. Édesapám egy kis klub titkáraként működött. A klub ócska labdáit én örö­költem. és egy órát fociztam a- pámmal minden nap. Ezenkí­vül edősebb srácokkal is ját­szottam. Kénytelenek voltak lealacsonyodni egy kölyökhöz: az egész utcában csak nekem volt lasztim.“ Jimmy ivott egy korty wis- kyt, és rágyújtott. „Naponta hármat szívok, és megiszok egy stamperli whiskyt is. A mérkő­zés napján persze semmit. Kö­lyökkoromban késő estig, az utcai lámpák fényénél is űz­tük a bőrt. Manapság — ha azokon a helyeken járok — egy srácot sem Iátok focizni. Tizenhatesztendős voltam, ami­kor szerződést kínáltak. Apám morgott. Mint kezdő profi, ti­zenhét fontot kerestem heten­te. Ezt azonban ki kellett ér­demelnem! A hagyományos an- gal futballiskola tanai lassan­ként nálunk is megbuktak." Ma száz font a heti bérem. Az újságok egyöntetűen „száz­fontos“ játékosokról zenge- deznek, engedtessék azonban megjegyeznem, hogy az angol liga öt-hat játékosa dicseked­het csak ilyen fizetéssel. E- zenkívül vagy ezerötszáz font sterlinget keresek, mint vál­lalkozó újságoktól, sajtóügy­nökségektől. Életrajzom tizen­ötezer példányban kelt el. Só­gorommal gyárat vásároltunk, abból is csurran-cseppen vala­mi. Dobozokat gyártunk. Nem mondhatom, hogy szuper-flan- cosan élek, de mindenesetre jól és kényelmesen. A foci nálunk munkásembe­rek hagyománya. Minden élvo­nalbeli iabdarúgó munkásszár­mazású. Ki, melyik fiatal akar ma focizni? A labdarúgás nem Wimbledon, eperfagylalttal és a legdivatosabb kalappal fejü­kön. A labdarúgás kemény já­ték. Még ki sem futottál a pá­lyára már nyakig sáros vagy. Ez a játék a kemény legé­nyek kedvtelése, munkája, ez egy hatalmas nagy színház, sokezer néző számára. Én az­ért megyek a gyepre, azzal a hittel, hogy most mindent el­követek azért, hogy a dokk­munkás, a pék, vagy az egy­szerű lakatos ne káromkodjon, hanem gyönyörködjön. Profi vagyok, és ha nem ment a já­ték, inkább nem is megyek ha­za, mert nem szeretném, há dühömet a feleségem sínylené meg.! A szurkolók? Nem félek tő­lük. A söröspalackoktól sem re­megek, ha potyognak a gyep­re. Egyébként is üresek. Igaz, viszont, egyszer Milánóban ne­kem is elillant a bátorságom. Rúgtak, mi visszarúgtunk, s a közönség egy része már má­szott át a szögesdrótokon. Mérkőzést játszani azzal a tudattal a legjobb, hogy mi va­gyunk a világ legjobb csapa­ta. Azokat az edzőket tiszte­lem, akik ezt képesek a játé­kosok koponyájába becsorgat­ni, mint a mi managerunk, vagy Ramsey. A profikenyér egyáltalán nem gyerekjáték, de én szeretem. Szívvel-lélek- kel labdarúgó vagyok. Ha nem lenne foci, nem tud­nám, mi lenne velem, és fo­galmam sincs róla, mivel ke­resném meg, így, huszonhaté­vesen a kenyerem!“ f. cs. ———mill—HlMJiUl—111— »'In’ Mill III1 'III1! II WMIWWW Éppen harminc esztendeje és éppen télen jelent meg, Pataky Károly tollából ez a (itt-ott rövidített) ri­port, a Színházi Élet c. magazinban, SPORT felirat a- latt. Anélkül, hogy kommentárt fűznénk hozzá, közzé- tesszük. Itt is lemérhető, mennyit fejlődött a világ. A nevető oroszlán Táncolt a tányér a borbélymühelyek előtt, s mégis tizen­kétezer néző látogatta a Nemzeti Bajnokság úgynevezett „ta­vaszi“ mérkőzéseit. A legtöbb közönség a Hungária-úti pá­lyára jutott, ahol valóságos pléd- és hócipőrevűt rendeztek. A takarók sokféle színe és az izgalmak meleggé tették a tri­bünöket a lábdobogás pedig külön ritmusban történt, s mintha zeneileg is aláfestette volna a pályán végbement futballhar- cokat. Külön eseményszámba ment Salamon Béla hócipője. Ismerve cipőinek nagyságát, hócipője majdnem még egyszer akkora, úgyhogy ez alkalommal a népszerű komikus gulliver lábaival olyan látványosság volt, amelyért külön belépődíjat kellett volna szedni. Mindenesetre érdekesebb volt, mint egyik-másik játékos teljesítménye. A legbátrabb két futball- drukker dacolt a szélviharral, s a páholyok első sorába ült: Veress Imre dr., Budapest székesfőváros számszéki igazga­tója és Széli Jenő, a Kisipari Hitelintézet vezérigazgatója. Veress Imre, kedves, ősz fejével, mindig mosolygós arcával, és Széli Jenő, akinek puszta megjelenése maga a jóság és a szeretet, úgy drukkolt a kettős mérkőzésen, mintha nem is lett volna szibériai hideg, Sportemberek ők a javából, akik nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy a mérkő­zéseket végignézzék. Nagy teljesítmény a játékosoknak a két­szer negyvenöt perces küzdelem, de az sem lebecsülendő, amikor a magyar társadalmi életnek két ilyen kiválósága csontig ható fagyos szélben ül a tribünön, két meccset néz végig, és négyszer negyvenöt percig figyeli a bajnoki mér­kőzések minden mozzanatát. A Ferencváros könnyen bánt el a III. kér. FC-vel. Hiány­zott a tribünről a legnépszerűbb óbudai drukker, Komor Vilmos, a kiváló karmester, akinek úgylátszik nem állt mód­jában ezen a vasárnap délután a karmesteri pálcát felcse­rélni a tribünök örömével. Sok öröme úgysem volna benne, mert az óbudai együttes mindig jobban csúszik lefelé a baj­noki tabellán. Van a III. kér. FC-ben egy lobogó, vöröshajú játékos, akit Fehérnek hívnak, ö különösen azzal próbálko­zott, hogy felingerelje Toldit, az alvö oroszlánt. Egy alkalom­mal neki is rontott, el is kezdte lökdösni, dögönyözni. Ebben a pillanatban elnémult a tribünök népe, halálsápadtak lettek a játékosok is. Mi lesz most, ha dühbe jön az oroszlán? És csoda történt. Az oroszlán nem harapott, nem morgott. Toldi mosolyogni kezdett. Ő volt a Metro nevető otoszlánja.“ Makray Kati legnagyobb gondja: FIÚ, vagy LÁNY? Makray Kati, a tokiói olimpia szertorna versenyeinek egyik ezüstérmese keveset szerepel az utóbbi időben a lapok ha­sábjain. A magyarázat egyszerű: a fiatal tornászlány férj- hezment Schmidt Pál törvívóhoz, és most gyermeket vár. Egy hangulatos budai vendéglőben, a „Hörpintö"-ben sike­rült elbeszélgetnem vele. Fiú vagy lány legyen az újszülött? Egyformán fogom szeretni, akármi lesz. Egy biztos: min­denképpen sportolót nevelek majd belőle. Ez nem is lehet másként. Én egészen fiatal koromtól sportoltam, férjem is, anyám annakidején Dunántúl teniszbajnoka volt, bátyám, Ba­lázs, a dorogi Bányász színeiben játszott, öcsém is szép sike­reket ér már el a tenisz terén. Nem bánta meg, hogy férjhez ment? Nem! ez a lányok sorsa. Mint asszony sem hanyagolom el a sportot. Most egy ideig a bölcső pótolja a korlátot. Hogyan emlékezik vissza Cáslavskára? A legszebb emlékek fűznek hozzá. Korrekt, jellenies spor­toló. Ma is a világ legjobbja. 1962-ben találkoztunk először, éppen Tokióban akkor is, majd Svájcban együtt léptünk fel egy bemutatón. Járt már Csehszlovákiában? Persze. Prágában többször szerepeltem. Kroméŕížben is voltam. Csak éppen ott nem jártam még ahonnan egy kicsit magam is származom: Szlovákiában! Dédapám, Akantisz Rezső erdömester a zniováraljai temetőben fekszik, ott nőtt fel nagyapám is, aki sokat emlegeti Turócot, a Vrics patakot, amelyben pisztrángokra halászott. Remélem, egyszer oda is ellátogatok majd. Addig is szeretettel üdvözlöm az ottani magyar fiatalokat. MÄRTONVÖLGYI László A Benfika vezetői úgy ter­vezték, hogy bemutatkozásom a Bajnokcsapatok Európa Ku­pájának döntő mérkőzésére e- sik. Az átlépésem körül bonyo­lódó huzavonák azonban meg­gátolták a vezetőket és en­gem is e szándék megvalósí­tásában. Az UEFA előírásai szerint legalább három hónapig kellett volna a Benfika hivatalos el­sőcsapatának keretében len­nem, a Barcelona ellen vívott mérkőzés előtt. A meccsből végülis a tévé és rádió élmé­nye jutott. Izgultam azonban csapatom sikeréért. A Benfikának újabb kupa- mérkőzése volt soron. Másod­rangúnak tűnő találkozó, a Setubal csapata ellenében, a portugál kupa nyolcaddöntőjé- ben. Az első csapat éppen ak­koriban érkezett vissza Bern­ből, így a vezetők elhatároz­ták, hogy a második garnitú­ra mérkőzik majd meg a por­tugál kupáért. Ez volt az én hivatalos bemutatkozásom. Otthon csak 3:1 arányban nyer­tünk. Az idegenben megren­dezett visszavágó kemény dió­nak bizonyult. A második fél­idő elején három-null arány­ban vezetett a Setubal. Kie­sünk, villant át játékosaink a- gyán. Feleszméltünk és nem telt bele öt perc sem, lőttünk egy gólt, amely reálissá tette reményeinket. A harmadik ta­lálkozón egész biztosan kihar­coljuk a továbbjutást! Amikor Poíido kézzel ért a büntetőte­rületen belül a labdához, uj­jongni kezdtem: Továbbjutot­tunk! Tizenegyes. Elkészültem a gól után érzett mámorra. De ugyanakkor hihetetlen ideges- ségi roham hullámzott át raj­tam. Alig lőttem el a labdát, rémülettel, meglepetéssel ta­pasztaltam, hogy a süvítő bőr a kapus testébe vágódik. Né­hány perc eltelte után ismét gólt ért el az ellenfél. Végte­len szomorúság fogott el. És ez a bánat gyásszá feketedett a meccs befejezésének pillana­tában. Csüggedten, magamba ros- kadtan hagytam el a pályát. El akartam hessegetni az ár­¥1. 1 tustfbio di Silva Firriira MEU NOME É Eusébio autobiografia do maior futebolista do mundo 3 dugó a Santosnak nyakat. Tiszta volt a lelkiismé- retem. De az a kihagyott tizen­egyes! Miattam estünk ki! Első hi­vatalos bemutatkozásom sze­rencsétlenül zajlott le. Kihagy­tam egy tizenegyest, és ez megpecsételheti sorsomat. Éjjel nyugtalanul aludtam. Reggel, amikor átfutottam a lapokat, visszatért belém az élet. Az újságírók elismeréssel szóltak teljesítményemről. Most értet­tem meg mélyebben, hogy mit jelent a vereség, s hogy azt is el kell tudni viselni. A ku­darcot is. Végülis a portugál bajnok­ság utolsó fordulójának talál­kozóján szerencsésebbnek é- reztem magam. A fővárosban mutatkoztam be a szurkolók­nak. Négy-egyre győztünk, be­mutató-szerű teljesítmény u- tán. Néhány nap múlva Párizsba mentünk, a Racing nyári lab­darúgó tornáján vettünk részt. A Santos és az Anderlecht vol­tak még a külföldiek. Az első meccsen, amely egyáltalán nem volt könnyű, egy góllal győz­tünk. Jó nemzetközi keresztelő volt ez az Anderlecht-elleni. Gólt lőttem. Jó játékom ellenére nem foglalkoztak velem különöseb­ben a lapok. Mindenki a Ra- cing-Santos találkozó izgalmá­ban élt. Mindenki Petét akar­ta látni, a futball-égbolt leg­ragyogóbb csillagát. És ő fény­lett is, töretlenül, mélyen iz­zón, a kilencven perc alatt. A Benfika és a Santos ját­szotta a torna döntőjét. Az iz­galom tetőpontjára hágott. A Benfika elvégre is Euró­pa klub-bajnoka volt, a San­tos meg Santos, soraiban a má­gikus Pelével. Én is hallgattam Guttman Béla utasításait. Meglepetten és szomorúan tapasztaltam’, hogy nem soroltak a játszó ti­zenegy játékos közé. Nem ját­szom már Pelé ellen, dörmög- tem. A Benfika fáradt csapat benyomását keltette, és mire felocsúdott, a Santos már 5:0- ra vezetett. Tragikus vereség lehetősége rajzolódott elénk. Tizenöt perc hiányzott még az első félidőből, amikor Gutt­man lehívta Santanát, és en- gém küldött be a játéktérre. Csoda menthetett meg csak bennünket. Ideges voltam, de szerencsém volt. A második félidő elején jártunk, megka­parintottam a labdát, és fel­futottam a tizenhatosig. Szét­néztem. és rálőttem. GÖL! Még kétszer vettem be a bra­zil kaput. A Santos 5:3-nál ro­pogni kezdett. És ha Augusto kihasználja ordító helyzetét, nem tudom, miképpen alakul a találkozó sorsa. Elfüstöltük hát' a negyedik gól lehetőségét, a Santos magához tért, és lőtt még egyet. Ezzel lett 6:3. A füttyszó után megöleltek já­tékostársaim, vezetőink és az edző. Gratuláltak teljesítmé­nyemhez. Ezzel az örömmel ki­kompenzáltam a meccs elvesz­tésének fájdalmát. Még inkább örültem, amikor a párizsi la­pokat elolvastam. Csupa di­csérő sző! Első olyan külföldi utamról, amikor már játszottam is, szép, maradandó emlékeket hoztam magammal. f. b. gy. PORTRÉ Jimmy Greaves: Profi vagyok!

Next

/
Thumbnails
Contents