Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-02-28 / 9. szám
„Most, hölgyeim és uraim" — „Egy-má-sik-cso-mó-nak-kel- Tizenhét tojást húzott elő, mondta a bűvész — „megmu- lett-a-ru-ha-ujjá-ban-Ienni." és harmincöt másodpercig a tattam, hogy a kendő teljesen Ismét mindenki bólogatott és közönség azt gondolta, hogy üres, és én előveszek belőle suttogta: „A-karl-kák-a-ruha- csodálatos volt. Akkor a Gyors- egy tál aranyhalat. Presto!“ ujjá-ban-vol-tak.“ eszű Ember suttogni kezdett Az egész teremben köröskö- A bűvész szemöldöke egyre az első sorból. ,,Egy-tyúk-van- rül az emberek azt mondogatták; „Ho, milyen nagyszerű! Leacock: bűvész „A következő mutatványom" — folytatta a bűvész — „a híres hindu karikák. Megnézhe- fagyosabban ráncolódott össze, a-ru-ha-ujjában" és mindenki tik. hogy a karikák teljesen kü- „Most" — folytatta — „be- tovább suttogta. „Egy-csomő- lönállők, ráfújok és mind egy- mutatom önöknek a legszóra- tyúk-van-a-ru-ha-ujjá-ban." bekapcsolódnak (Klang, klang, koztatóbb mutatványt: bár- A tojásmutatvány tönkre- klang) „Presto!“ menniy tojást elő tudok venni ment. Általános elképedés moraja egy kalapból. Valaki kölcsön- így volt ez végig. A Gyorstört ki, míg a Gyorseszü Em- adná uraim a kalapját? Ah, eszű Ember suttogásából kitu- ber suttogása nem hallatszott: köszönöm!, — Presto!“ dódott, hogy a bűvész a kariHogy csinálja?“ De a Gyorseszü Ember, az első sorban hangosan suttogta a közelében ülőknek: „A-ru-ha- ujjá-ban-vol-tak." Akkor az emberek okosan bólogtak, és mondogatták: „Oh, természetesen!" és a teremben köröskörül mindenki azt suttogta: „A-ru-ha-uj-já-banvolt." a kákon, tyúkokon és halon kívül még felhalmozott a ruhaujjában néhány csomag kártyát, egy cipót, egy bababölcsőt, egy eleven tengeri malacot, egy ötvencentes pénzdarabot és egy hintaszéket. A bűvész hírneve gyorsan nulla alá süllyedt. Az est végén még egy utolsó kísérletet tett. „Uraim és hölgyeim" — mondta — „bemutatom önöknek utolsó számként a híres japán mutatványt, amelyet nemrég találtak fel a Tipperary bennszülöttek." „Lenne szíves uram“ — folytatta és a Gyorseszü Ember felé fordult — „ideadni az aranyóráját?" „Engedélyével beletehetem ebbe a mozsárba és szétverhetem darabokra?" kérdezte hevesen. A Gyorseszü Ember bólintott és mosolygott. A bűvész bedobta az órát a mozsárba, felragadott egy kovácskalapácsot az asztalról. írúj ifjúság S .„i-anBaoKKEMEaeaa tózatos recsegés hallatszott. „A-ru-ha-ujjá-ba-csúsz-tatta“ — suttogta a Gyorseszü Ember. „Most uram" — folytatta a bűvész — „megengedi, hogy elvegyem a zsebkendőjét és lyukakat vágjak bele? Köszönöm. Látják, hölgyeim és uraim, nincs itt semmi csalás, a lyukak jól láthatók." A Gyorseszü Ember arca sugárzott. Ezúttal a dolog valódi titokzatossága elbűvölte őt. „És most uram, lenne olyan kedves és ideadná a selyemkalapját és megengedné, hogy táncoljak rajta? Köszönöm." A bűvész párszor gyorsan áthaladt rajta és felmutatta a felismerhetetlenségig összetaposott kalapot. Most uram, levetné celluloid- gallérját és megengedné, hogy elégessem a gyertyánál. Köszönöm uram. Megengedné, hogy összetörjem a szemüvegét kalapáccsal? Köszönöm.“ Ekkor a Gyorseszü Ember vonásai töprengő kifejezést vettek fel. „Ezt nem értem“ — suttogta. „Nem látok át rajta egy szikrányit sem.“ A nézők nagy csendben voltak. Akkor a bűvész kihúzta magát, egy futó pillantást vetett a Gyorseszü Emberre és befejezte: „Uraim és hölgyeim ennek az úrnak az engedélyével összetörtem az óráját, elégettem a gallérját, összezúztam a szemüvegét és táncoltam a kalapján. Ha megadja az engedélyt arra, hogy zöld csíkokat fessek a kabátjára, vagy a nadrágtartóját csomóra kössem, akkor boldogan tovább szórakoztatom önöket. Ha nem, akkor vége az előadásnak.“ A zenekar tusst húzott, a függöny lehullt, a nézők szétszéledtek és meq voltak győződve arról, hogy mégis vannak trükkök, nincs minden a bűvész ruhaujjában. MIHAIL BENIUC: Pasztellkép Hólepte mező. Halott ágak; barlangi csönd ült a tájra, s a sófalakon nincs kijárat. Bús. Zimankó. Homály. Pára. Az időnek nincs hossza-vége. Búcsút int egy emlék némán, sosem lesz méltó gyászmisére, s dédelgetést nem is kér már. Mint sötét pontok, varjak szállnak, nyílegyenes csíkot húznak, de holt nyomuk csak köddé válhat, nem lehet jó jelölt útnak. És szívem mégis lázad, szegény vív az árnyak seregével, dobol az idő rézlemezén, fakó égre holdat képzel. Ford.: VERES JANOS J. GRUŠA: MIKULÁS KO VÁC: Napfordulat Eljöttem s nem tudom mondok-e neked valami fontosat Talán annyit hogy a hó szándékosan tisztult meg és hogy eljött hozzánk az erdő mert a várost zöld fák járják Te meg feleld azt hogy eljött hozzánk a folyó mert a halak hallgatag bölcsességét találod állandó mozgásukban S én akkor elmondom neked hogy mennyire meglep a napéjegyenlőség és hogy nem örülök ugyanúgy a sötétségnek és a fénynek És te hugocskám mosolyogj úfly ahogy szeretlek és mondd hogy mindez aligha a napfordulat más elnevezése hogy a napfordulat az igazi kifejezés És mondd nekem hogy a gyermek jegyében történik így mivel a napfordulat órájában foganva belőled táplálkozik és pirul mint minden alma melyeket a szekrény tetejére sorjáztál. Tóth Elemér fordítása Számolj velem éjszaka reszkető (ez persze érthetően nem feltétel) ujjaidon Egy meg egy szál gyufa két szál gyufa Egy meg egy szerelem két szerelem (Emlékeim minden zugából csillagokra szegezett szemek tekintenek rám) S legszívesebben megállítanám az időt ama pillanatban amikor a kezed nyújtod, hogy mindörökre találkozzunk mint szerelmesek a régi mítoszokban vagy mint a sínek a forró augusztus legforróbb pillanatában Utána az én egyetlen csillagom lennél Utána az én megszámlálhatatlan pápai tiarám lennél A földalattim Párizsban és minden tiédhez közelítő száj beledermedne a térbe mint jéghegybe a mammut A tíz újjadon számolj velem éjszaka Egy pohár meg egy pohár egészen az ajtórobbanásig A szerelem meg a szerelem a tőled vezető úton Gyufaszál meg gyufaszál egy fa kidöntve. TÖTH ELEMÉR fordítása Troy Garth magára övezi a biztonsági szíjat és felnéz az égbetörő televíziós toronyra. A csúcsa ködbe vész, karcsú teste hajladozik a vihar hullámaiban. A televíziós társaság alkalmazottai ott állnak Troy körül. Tudják, hogy Troy az életével játszik, amikor az orkánban megmássza a tornyot, hogy a tetején helyrehozza a hibát. Valaki megjegyzi, hogy túl nagy a kockázat, várni kellene holnapig. tai kuszák, pedig ezt csak tisz- szébejuť* minden, ami rossz ta fejjel lehet végigcsinálni, volt: az árvíz gyermekkorában, Velejön egész eddigi élete. E- a félrevert harangok, és az apBob Bristow: a torony Nem lehet. A meteorológia szerint a vihar még legalább három órán át tart. Utána jön a jeges eső, hirtelen lehűléssel. Holnapra a tornyot már jég borítja, többé nem lehet megközelíteni. Ha valaki, úgy maga. Troy, meg tudja oldani... És ne feledje, ezer dollár szép pénz — mondja a főmérnök, és izgatottan figyeli Troy arcát. — ön felmászna ezer dollárért? — kérdi Troy, és gúnyos mosolyra húzza a száját. A főmérnök úgy néz körül, mintha hirtelen csapdába került volna. — Mindenesetre kihúzzuk a biztosító hálót — szólal meg végre. — Nevetséges, ha egyszer zuhanok, ebben a szélben az nem ment meg — kiáltja oda Troy, de azért megkezdi a mászást fölfelé. A társak megbű- völten figyelik hajlékony mozdulatait. Lélekben ők is vele tartanak. — Remélem, egy óra múlva lenn leszek — kiáltja Troy, de a vihar elnyomja hangját. Nem először mászik fel televíziós toronyra, de ez a torony más, mint a többi volt: idegen és félelmetes. A vihar játszik vele. Kileng jobbra, balra. Az az érzése, hogy minden pillanatban feldőlhet. Ostoba gondolat! Eddig nem ismert félelmet, de most valami görcsbe szorítja a gyomrát, bizonytalanná teszi a kezét. A gondolaKiss Sándor illusztrációja ja, aki bádogos volt, és lezuhant a tetőről. Mindössze harmincéves, akárcsak ő... Már 600 lábnyira jutott fel. Lába zsibbadt, keze merev. — Várj csak, pajtás, most pihenünk — mondja, és oda- szíjazva magát a toronyhoz, megvetett lábbal pihen. Behunyja szemét, s az otthonára gondol. A szőnyegen a kislánya játszik. Jön Jenny. Könyörög, hogy ne vállalja el a munkát. Letérdel eléje, átfogja a térdét, úgy kérleli. Csúnyán összevesztek. Ö nyers volt. O- davetette, hogy bezzeg ezer dollár jól jönne. És búcsú nélkül hagyta el őket. Miért tette ezt? Egyáltalán, miért olyan durva Jennyhez, hiszen szereti. Ha... ha sikerül, ha épp bőrrel megússza, minden másképpen lesz! Még egy utolsó szippantás a cigarettából, és már indul tovább felfelé. A szél lökései félelmetesek. A telefonkagyló megreccsen a zsebében. A főmérnök kérdezi, hogy hol tart. — 900 láb van mögöttem. Egyre nehezebb. Csúszik. Elérem-e csúcsot, mielőtt ideér a jeges hullám? — Remekül haladsz. Legrosszabb esetben is még két órád van hátra. Ez bőségesen elég — hangzik a válasz. Újult erővel mászik tovább. A keresztléc letörik a Iába alatt. Csaknem egyensúlyát veszti. A félelem újra megrohanja, úgy érzi, nem tud tovább mászni. őrültség volt az egész vállalkozás! Hogyan is kívánhatnak tőle ilyet? Az életét kockáztatja azért, hogy elpuhult polgárok, jól fűtött szobában nézhessék a rugby-meccset. Vad gyűlölet fogja el. Még önmagát is gyűlöli, hogy eladta az életét, a családja boldogságát 1000 dollárért. Végre megtalálja, amit keresett. Az egyik antenna tönkrement, újat kell helyette állítania. Telefonon alkatrészeket kér. Percek alatt felérkezik mindaz amire szüksége van. Meglazítja a csavart, beleilleszti az antennát. Már csak néhány mozdulat... A torony már méterekre tér ki a csúcson. Zeng, zúg a fémváz. Üvölt a szél. A zúgásba most valami pengő hang vegyül, mint amikor fém zuhan fémre. Mielőtt elkaphatná a kezét, már rá is zuhan egy fémléc. Kezéből kiesik a francia kulcs. Próbálja mozgatni hirtelen erőtlenné vált ujjait. A fájdalom olyan erővel hasít csuklójába, hogy eiszédüi tőle. Eltört. Már dagad is! Mi lesz veled, Troy? Nem tudsz kapaszkodni többé. Odalent már kezdhetik is az adást. És te itt maradsz 1100 láb magasságban, ég és föld között. Értsd meg, véged van! Az történik veled, mint apáddal, huszonöt évvel ezelőtt. Odalent bohózatot közvetít a televízió, és közben te holtan terülsz el a torony alatt. A telefonkagylóban reccse- nés: — Gratulálok, Troy, már indítunk is. Az 1000 dollárt kikészítettem. — Nem érdekel! Elvesztem. A kezem eltört. Nincs segítség... — Jól értettem? Eltört a kezed? Borzalmas... Ne veszítsd el a fejedet! Kell lenni valami megoldásnak. Hallod, Troy, kell lenni... — A tornyot már jég borítja. Visszafelé nincs út. Ha leugrom, a szél odavág a toronyhoz. A maga „nagyszerű“ hálójába holtan érkezem... — ü- völti halálfélelemtől remegve. Aztán még hozzáteszi: — Itt is maradhatok éppen. Küldjenek föl meleg holmit. Odakötözöm magamat. De hogyan hoznak le holnap reggel? — Hogyan? Helikopterrel. Már küldjük is a ruhákat. Kitartás, Troy! A keze elviselhetetlenül fáj. Agya lüktet, és szédül, szédül. Nem, nem bírja ki itt órákig. Minden pillanatban elveszítheti eszméletét. Talán jó is lenne belemenekülni a semmibe! Egy gondolat villan át agyán. Balkezével remegve nyúl a telefonkagylóért: — Főmérnök, valami eszembe jutott. A tűzoltóság állítólag valami újfajta ejtőernyőt kapott. Ha igaz, 300 lábon belül kinyílik. Talán azzal... — Remek, remek! Csak kitartás, Troy, kitartás! Egy örökkévalóság után meg- zendüi a huzal. Jön felfelé az ejtőernyő. Már fel is csatolta. Lefelé néz. Nem szédül már, csak fél. Ez másfajta félelem, mint amikor felfelé mászott. Már mérlegelni sem tud, csak fél. Görcsösen kapaszkodik az acélvázba. Ügy érzi nem tud elszakadni tőle. Nincs akarata többé. Szükölő állat csupán, a- raely vesztét érzi. A telefon-' ban sürgeti a főmérnök hang-1 ja: — Troy, ne késlekedjél, szánd rá magadat! Igen, a fiúk várnak rám o- dalent. Talán Jenny is ott van már. Eh, most már mindegy... Kioldozza a szíjat. Térdét behajlítja, Behúnyja a szemét, és elrúgja magát. Fejjel lefelé zuhan. A föld félelmetes gyorsasággal közeledik majd meglassúdik az e- sés. és már lebeg lefelé. Egyszerre talajt érez maga alatt. Arcok hajolnak föléje. A karjukban viszik be a derék fiúk. Nevetnek, sírnak. A főmérnök halálsápadt. Az irodában a mentőorvos közeledik hozzá az injekciós tűvel. Valaki konyakot tölt a szájába. Egy másik feketekávét hoz. — Mindjárt itt lesz a fele-* sége, értesítettük — mondja a főmérnök, és már nyílik is az ajtó. Ott áll Jenny csapzott hajjal, sápadtan, egész testé-* ben remegve. — No, mit remegsz, hisz itť vagyok... — szól rá nyeglén, nyers hangjával takarva el feltörő meghatottságát.
