Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-02-21 / 8. szám

ii| iljisáj 7 TALLÓZÁS Különös feladattal bízta meg az egységébe tartozó 20 katonát egy fiatal ply- mouthi (Anglia) hadnagy. Hat óra leforgása alatt a következő tárgyakat kellett előkeríteniük, akár a föld alól is: egy meztelen nő fényképét, egy melltartót és egy bugyit. A katonák kötelességtu- dóan szétszaladtak, de a hadnagy a győztest mégsem hirdethette ki, mert rövid idő alatt számtalan felhá­borodva panaszkodó nő je­lent meg a kaszárnya pa­rancsnokságán, hogy a meg­szállottként viselkedő kato­nák megfosztották őket fe­hérneműjüktől, mire a pa­rancsnok lefújta az akciót. A New Jersey-i (USA) társadalomtudományi inté­zet körkérdést intézett a polgárokhoz annak megálla­pítására, hogy a gépkocsi­ipar fejlődése milyen hatás­sal van a közerkölcs alaku­lására. — Üdvös hatással — fe­lelte az egyik megkérdezett. — Amióta ilyen fejlett gép­kocsiiparunk van, minimá­lisra csökkent a lókötések száma. Egy francia lap az alábbi sorokkal fejezte be tudósí­tását egy operaénekes hang­versenyről : „A közönség hálás tapssal jutalmazta meg az énekest, különösen miután elénekel­te a Többé nem fogtok hal­lani című áriát.“ „Ve-ze-tők! Hajt-sa-tok sza-bá-lyo-san és óva-to- san!“ írta a közlekedési ha­tóságok felhívását hatalmas füstbetűkkel San Francisco egére egy repülőgép, aztán megbillent és — lezuhant. Pilótájának alig volt ideje kiugrania. VUC1II d uaiamuil, a iaua­mat — mint az nálam kvázi hagyomány — a radiátorra nyújtottam. Néztem, hogyan pökik markukat a legyek a plafonon. Az űj tanév még túl­ságosan fiatal volt ahhoz, hogy magvas refleksziókra adjon tá­pot. Míg jól bele nem zöty- tyen az ember, úgysem törté­nik semmi. Abban a pillanatban kicsapó­dott az ajtó és a nyúlfogú Skri- bee vágódott a szobába. Ami a felületes szemlélő számára is azonnal feltűnhetett: egy szál nyamvadt kis fecske volt raj­ta és lejjebb még két avitt gu­miszandál. A dolog annál külö­nösebb volt. mert kinn ömlött az eső, töppedt sárga levelek ragadtak a flaszterra. — Szia, Skribec — mond­tam közönyös hangon, mert az ember őrizze meg a hidegvé­rét. — Kedves, hogy benéztél. Foglalj helyet és vidíts fel. Skribec tébolyult tekintettel meredt rám. Vizes lúdtalpakat hagyott a parketten, de nem fogíalt helyet. — Mikor volt a zsitvatoro- ki béke? — hörögte. — Azon­nal tudnom kell, hogy mikor volt a zsitvatoroki béke. — Bravó — mondtam. — Hiába, Skribec, te már csak Skribec maradsz. Ez az örökös nyugtalanság, ez a szakadatlan tudásszomj... — Az uszodában voltam — mondta a mánia több jelével. — Az uszodában. Érted? Az uszodában. _ Vagy úgy, az uszodában. Nagyon helyes, Skribec. — Sport. (Egészség. Jókedv. Tral­lala. — És elfelejtettem mikor volt a zsitvatoroki béke. — Fel a fejjel, Skribec! Na­gyobb emberekkel is előfor­dult már, mert az uszoda i- lyen. Amikor például Don Schollander megnyerte a 400 gyors olimpiai bajnokságát, egy japán riporter lehajolt hozzá és megkérte, hogy sorolja el a Dunajec baloldali mellékvi­zeit. Hát azt hiszed, hogy tu­dott csak egyet is? Am, ha megkérhetnélek, szíveskedj in­kább a szőnyegre csepegni, i- gen? — Ne viccelj, az ég szerel­mére. Értsd meg, amíg nem tudom, mikor volt a zsitvatoro­TÖMÖRI u. 15. 2.6. ki béke, nem kapom vissza a ruháimat. — A, szóval vetkőzőpókert játszottál? Csodálkozom rajtad, Skribec. — Ide figyelj — mondta. — Tudnod kell, hogy a számok­hoz semmi érzékem, viszont a történelemben menő vagyok, így aztán, ha számokat kell megjegyeznem, mindig valami történelmi dátumhoz kapcso­lom. A paradicsomfejű llodo- ván lakása például a mohácsi vészről jut eszembe. Tömöri Pál utca 15., második emelet 6. 15 — 2 — 6. így kerültem ide. — Csakhogy ez az Endre tér 12., második emelet 2. 12 — 2 — 2. — Jóságos ég, az aranybul­la. És én még csodálkozom, hogyan kerülsz te a paradi­csomfejű Hodovánék radiátor- jára. — Álljon meg a menet. Mi köze a zsitvatoroki békének a gumipapucshoz? — őrület. Bemegyek az u- sziba. levetkőzöm. A szekrény száma azonos a zsitvatoroki béke dátumával. Üszőm két hosszt és mire visszajövök... nem tudom, mikor volt a zsit­vatoroki béke... — Próbálom az 1707-et. Ki­nyitják, mezőőri egyenruha sóspuskával. Kapcsolok, per­sze 1707-ben az ónodi ország- gyűlés volt. Kinyitottam a nándorfehérvári ütközetet, zsa­kett és keménykalap. A rigó­mezei csatával próbálkozom, kéményseprőkosztüm szőrmó­kussal és vasgolyóval. Atyavi­lág, mikor volt a zsitvatoroki béke? Felhívom a különleges tudakozót. Tudom, hogy a kü­lönleges tudakozó Amerika fel­fedezése, plusz két nulla. Tár­csázom Amerika felfedezését, Brézlmájer lakás. Hívom a Bourbon restaurációt. Torma- termeltető Tröszt. Tárcsázom a pragmatica sanctiót, te vagy az Hugó?... Jóságos ég, mi a különleges tudakozó szánta? Mi a különleges tudokozó száma? — II. Rákóczi Ferenc bécs­újhelyi fogsága két zéróval a végén. — 169-200? — 170-100! — Adj egy tantuszt!... — Azt meg minek? — Hogy megkérdezzem a zsitvatorokit. — Légy erős, Skribec. Én azt is tudom. 1606. Most menj és szedd elő a gönceidet. — Izé... te szedd elő. Tu­dod. a kabinos már a rigóme­zei ütközetnél példálózni kez­dett. Hogy ez az út vezet a börtönbe, az Enyves Tóbi is ígv kezdte és, ha még egyszer más kabinját nyittatom ki, masnira köti a fülemet... Kinyittatom a zsitvatoroki szekrényt. Valami nem stim­mel. — Mondd, Skribec... egész biztos, hogy tűzoltóezredesi nagygálában jöttél? Leroskad a kispadra. A sze­me beesik. Két sötét csövön néz kifelé. Jön az úszómester, nyaláb cuccot csak a kispad­ra. — Nem a magáé ez a hóbe- levanc, kisapám? Az 1122-es- ben találtuk. — 1122... — rebegi Skribec. — Persze, hogy nem tudtam megjegyezni. 1122-ben semmi sem történt. — Ne vicceljen már, kisa­pám — mondja az úszómester, — Hát a wormsi konkordátum magának bakfitty? — Puff — mondja Skribec. — Most megyek és átismétlem a világtörténelmet. Ami viszont akkor sem hát­rány, ha történetesen nem ú- szómesternek készül az em­ber. TALLÓZÁS — Jöjjenek rögtön: Be­törtek egy üzletbe! — je­lentette valaki a napokban a bostoni rendőrségnek. A rendőrök nyomban au­tóba vágták magukat és el­indultak a megadott cím felé. Ahogy befordultak a sarkon, egy ész nélkül ro­hanó embert pillantottak meg. Nosza, utána eredtek és rövid hajsza után el is fogták. Szegénynek alig sikerült megmagyaráznia, hogy ő csak egy tréningező hosszú­távfutó. — Milyen hatással van önre az első enyhe napsü­téses tavaszi nap? — kér­dezték meg Fernandelt a minden lében kanál ripor­terek. — Ajjaj! — mosolyodott el a világhírű komikus. — Képzeljék el, még a saját feleségem után is megfor­dulok. Kolumbiában nemrég ren­deletet adtak ki, amelynek értelmében a jegyesek csak egyhónapos tanfolyam után kelhetnek egybe. A tanfo­lyamon pszichológiai, erköl­csi és polgárjogi kérdésekre oktatják őket. Másra nem? Vagy azt már magánszorgalomból tanul­ják?... Az angliai Lewistonban egy rabló kitépte egy üzle­tét bezáró kereskedő hóna alól a táskát és elmenekült. A kárvallott kereskedő mégsem csapott túlságosan nagy lármát, mert a táská­ban csak mogyoró volt. Üz­letének napi bevételét — elővigyázatosan — egy bo­rítékban a kalapja alatt tar­totta. V. JÖBAN ÉS ROSSZBAN Az első férjem kezét magamnak keltett megkérnem! Ez kitűnően jel­lemzi érzelmi életemet! Igaz, férfiakban sohasem szenved­tem hiányt. Se jókban, se rosszakban, se szépekben, se csúnyákban. Csak­hogy azokat, akik hozzám akarták kötni életüket., rendszerint nem sze­rettem, legalábbis nem eléggé. És a- zok, akikkel én kötöttem volna össze szívesen az életemet, nem szerettek, avagy nem voltak szabadok. És igy minden szerelmi kaland u- tán egyre magányosabb és sebzettebb lettem a szívemben, ami csak arra volt jó, hogy a szerelemről szóló éne­keim még fájdalmasabbakká legyenek. Amikor Jacgues Pilissel megismer­kedtem, éppen egy ilyen banális sze­relmi regény után voltam. Ez 1952 májusában történt. Éppen viszatér- tem az Egyesült Államokból. Ezt mondta: — írtam neked egy sanzont. Hall­gasd meg. Zongoristája, valamilyen Gilbert Bécauď, akit nem ismertem, zongo­rához ült és Pilis elénekelte: Je t’ai dans le peau (Nagyon szerellek.) A sanzon megtetszett. Pilis két hé­tig járt hozzám, hogy betanítsa. De munka helyett folyton magunkról be­széltünk és egymást néztük. És is­mét szerelmes lettem! Ekkor mond­tam: — Végre megtaláltam életem sze­relmét. Valakit, akivel leélhetem e- gész életemet! Végre vana férjem! De Jacgues bátortalan volt. Világo­san láttam, hogy szeretné bevallani szerelmé-l. Amint kinyitotta a szá­ját, mindig azt hittem: — Most bevallja. De nem. Le-föl futkosott az ádám­csutkája, a semmibe bámult és hall­gatott. így folyt ez két hétig. Vé­gül egyik este, amikor távozni ké­szült, szinte haragosan odavetette: — Szeretlek. Gondolkodás nélkül válaszoltam: — Bizonyítsd be a szerelmedet, Jacgues! Ha megkérlek, hogy végy feleségül, megteszed ? Jacques a hajába kapott, nevetett mint a gyerek és ezt mondta: — Mikor akarod, hol akarod?! Csodálatos volt... Sohasem felejtem el esküvőnk nap­ját, amelyet 1953 októberében tartot­tunk New Yorkban. Közvetlenül az ünnepi aktus előtt észrevettem, hogy valami bántja. Elakadt a lélegzetem. Megkérdeztem: — Te valamit titkolsz előttem! Ekkor Jacques lesütött szemmel, szégyenkezve bevallotta: — Didón, hazudtam neked! Már azt hittem, hogy az utolsó pillanatban utolér a katasztrófa, ma­gam előtt láttam, miként repül el boldogságom. Ekkor egy gimnazista zavarával, szégyenkezve súgta: — Hazudtam neked. Azt mondtam, hogy harminckilenc éves vagyok, és már elmúltam negyvenhat. A drága és kedves Jacques azt hit­te. fiatalabbnak kell mutatkoznia, hogy elnyerjen! Sokszor hallottam, hogy a fiatal lány életének legszebb napja, az es­küvő napja. Fiatal lány... voltam va­laha is? De igy is, házasságom leg­szebb napja volt életemnek. Megtisz- tultnak, újjászülöttnek éreztem ma­gam. Világoskék esküvőruhám volt. E- zen sokan felháborodtak. De én any- nyiszor álmodtam erről a ruháról! Végeredményben, az első áldozásom­ra sem volt fehér ruhám. Apámmal kóboroltam akkor, mint vándorcirku­szos faluról-falura és fellépésein a pénzt szedtem. Hogy kárpótoljam a nyomorúságos múltat, esküvőm nap­ján világos ruhát öltöttem. Azt hit­tem, hogy mindent élőiről kezdhe­tek. Cinikus hitszegőnek hittek... pe­dig csupán romantikus és hiszékeny voltam. A nyakamba talizmánt akasztot­tam... rubinkövekkel díszített keresz­tet, melyet Marién Dietrichtől kap­tam ajándékba, aki tanúm volt. Egyik kezemben a kereszttel, má­sikkal Jacques kezét szorongattam és forrón imádkoztam: — Istenem, add, hogy az igazi le­gyen!. Hogy boldog legyek! Hogy so­ha többé ne maradjak egyedül! So­ha! És boldog voltam. Minden ellen­szenves dolog ellenére megismertem a fiatal házasok nyugodt boldogsá­gát is. Jacques elbűvölő volt! Nem próbált korlátozni, megértet­te, hogy nem élhetek kalitkában, mert mihelyst megérzem, hogy kor­látoznak valamiben, széttöröm bilin­cseimet és megszököm. Nem akadá­lyozott az életben, gondolataimban. És mégis, úgy gondolom, akaratla­nul is sokszor okoztam neki fájdal­mat. ő azonban olyan maradt, mint a szikla. Koromhoz képest valóban úgy vi­Edith Piai Esküvő után. A tanú Marien Dietrich. selkedtem, mint a zöldfülű gyerek. Meg kell mondanom, hogy nem min­dig voltam normális... különösen, a- mikor kábítószereket használtam. Este. miközben én a szalonban szó­rakoztam a barátaimmal, Jacques be­húzódott a lakás távoli zugába, ott gyakorolt a zongorán, dolgozott, ma­gányosan próbált, csendesen énekelt és játszott, anélkül, hogy valaha is szóvá tette volna hangos zajongásun­kat. Nem gyöngeség volt ez részéről. Ellenkezőleg, Cerdan után ő volt a legkomolyabb férfi, akit valaha is ismertem. Különben is, nélküle már rég halott lennék. Ö kényszerített rá, hogy szakítsak a kábítószerekkel, 0 vitt el háromszor a klinikára. És ha arra kényszerül, elvitt volna ne­gyedszer is. Hihetetlen bizalmat éb­resztett bennem. Ö volt az egyetlen ember, akinek feltártam életem min­den titkát, szépítés és hazudozás nél­kül. Neki elmondhattam mindent: nem ítélt meg másokat, igyekezett megérteni őket. Egy napon aztán megéreztem, hogy boldogságom nem tart már soká. Elismerem, hogy mindig babonás voltam. Az események rendszerint en­gem igazoltak. És mégis, amikor megértettem, hogy a boldogságom kezd elmúlni, még nagyon boldog voltam. Azon a napon azonban Jac- quesnek nem volt az ujján a kari­kagyűrű. Nem húzta le, mint némely férfi... amikor más nővel akar talál­kozni! De számomra igy is nagy meg­rázkódtatást okozott. Közvetlenül az esküvőnk előtt ugyanis megkértem: — Esküdj meg, hogy a jegygyűrűt sohase húzod le az ujjadról, mert az mindkettőnk számára szerencsétlen­séget hozna! És ő meqesküdött. Azon a napon, két évvel később Vichyben filmeztem. A forgatás utol­só napján beugrottam Jacqiiesért. Ép­pen fellépésre készült. Szerelmes te­kintettel néztem és ő gyöngéden rám mosolygott. Ebben a pillanatban lé­pett be a maszkírozó nő és figyelmez­tette: — Ne felejtse lehúzni a karikagyű­rűjét ! Megszokott mozdulattal engedel­meskedett. Tehát nem tartotta meg az ígéretét. Fellépésein hajlandó volt lehúzni a karikagyűrűt. Bezártam a szemem, hogy ne lássam a pirulá­sát. Bezártam a szemem, hogy elrejt­sem könnyeim, És pont abban a pilla­natban szörnyű előérzetem támadt, hogy a szerelmünk csakhamar véget­ér, hogy katasztrófa felé közeledik. És igazam volt. Két hónappal ké­sőbb elváltunk. Ismét kihúnyt két csillag szerelme, mert képtelenek voltak megbékélni a valósággal. Jacquesszel soha többé nem talál­koztam. Elválasztott a foglalkozásunk. Én a Versaillesben énekeltem, ő át­ment a La vie en rosébe. Ez feltét­lenül rossz döntés volt. Ha a házas­társak nem látják egymást minden este. nem tudják táplálni a szerel­müket. Ezenkívül, a jelenléte erőt kölcsön­zött. és amidőn elment, szörnyen hiányzott. Ismét visszaestem haj­dani gyöngeségembe, tudatalatti apá­tiámba. És a rossz emlékek ismét felszínre törtek, mint halastóban a buborékok. Ismét magányosnak érez­tem magam, visszaemlékeztem szomo­rú csalódásaimra, Cerdan halálára... Gyógyulást kerestem. Amikor Jacques megtudta, hogy társaságom egyik férfitagja udvarol nekem, és hogy egészében tetszik is, oly szomorú hangon mondta, hogy el­vörösödtem a szégyentől: — Didón, váljunk el, mielőtt utol­érne a katasztrófa. Sokáig nézett, megcsókolta a kezem és hozzátette: — A szerelem erősebb, mint ami­lyen te vagy, és te mindig játszani fogsz a szerelemmel! Sok igazság volt ebben. De én drá- qán fizettem játszadozásaimért.. Sok könnyet hullattam elválásunk után... Szenvedett a testem és a lelkem. És ha most nem lenne Théo... * * * Ezeket a visszaemlékezéseimet láz­tól és fájdalomtól félig eszméletle­nül diktálom. De ebben a féleszmé­letlenségemben és fájdalmaim között, mintha világosabban látnám a rég­múlt eseményeket és arcokat. Vilá­gosabban látom a közelgő halált, a- melyről szintén beszélnem kell. Mikor érkezik ? Nem akarok rágon­dolni. Nem ismerjük se a napot, se az órát, és igy jó. Nem mintha fél­nék a haláltól. Régi ismerősöm, aki­vel gyakran találkoztam. Ki tudja, hogy a következő találkánk nem lesz- e utolsó? De miért is félnék tőle, a- mikor szilárd meggyőződésem, hogy halálom után tovább fogok élni? Oh, tudom, sokan mosolyognak, amikor ezt mondom, sajnálnak és azt gon­dolják: „Szegény, mindent be hagy magának beszélni... hogy megvigasz- talódjék!“ Következik: Inni... feledni... HU

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents