Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-02-07 / 6. szám

TALLÓZÁS Iszonyú látvány fogadta 5gy texasi vonat mozdony­vezetőjét és segédjét, miu­tán Forth Worth közelében elütöttek egy asszonyt és kiugrottak a mozdonyból, hogy megnézzék a szeren­csétlen nő holttestét. Az áldozat ott feküdt a sínek mellett, kettévágott fejének dús hajzatú része pedig be­gurult a kerekek közé. Iszonyatukat jeges rémü­let követte. A halott nő vá­ratlanul felpattant villám­gyorsan benyúlt a kerekek közé, megragadta a hajza­tot és fejére rántotta. Paróka volt az, nem pe­dig fej. Ismeretlen tettesek éjnek 1- dején betörtek egy rosen- heimi (NSZK) áruház rak­tárába. és szorgalmasan hordták kifelé a szajrét. Betörésüknek szemtanúja is volt — egy álmatlanság­ban szenvedő utcabeli férfi, mégsem riadóztatta a ren­dőrséget. — Egyáltalán nem tartot­tam szükségesnek — jelen­tette ki másnap a vizsgá­lat folyamán. — Ügy is tu­dom, hogy az áru biztosít­va volt. Egész Spanyolország, ahol második vallás a bikaviadal, i- mádkozott múlt évben Anto­nio Ordanezért, az egyik leg­bátrabb torreádorért, aki Mala­gában sérült meg a bikaviada­lon és hosszú ideig küzdött a halállal. Az ima azonban nem segített. A népszerű torreádor belehalt sérüléseibe. Nagyon súlyos volt a sérü­lése. A hegyes bikaszarv szin­te felszakította a mellét. Min­denki azt hitte, hogy többé nem kel fel a földről. Több mint tíz­ezer néző ugrott fel a helyéről és feszülten figyelte Ordonez segédjét, aki el akarta terelni áldozatától a megvadult bikát. De a torreádor hirtelen talpra- állt, intett a segédjének, hogy álljon félre, felemelte földre- hullott kardját, vörös kendőjét és bátran odaállt a bika szar­va elé. Abban a pillanatban, a- mikor a bika fel akarta öklelni, pontosan a szívébe döfte bo­rotvaéles toledói acélját. Az állat két bizonytalan lépést tett és összeesett. Mellé hanyatlott Antonio Ordonez is. Túl sok vért vesztett. Amikor a bátor torreádor magához tért a kór­házban ez volt első szava: — Mielőtt valamit tennének velem, altassanak el! Ez megszokott kérése a sé­rült torreádoroknak. Nem az­ért, mintha félnének a fájda­lomtól, hanem mert a torreá­dort nemcsak aszerint ítélik meg, hogy az arénában hogyan viselkedik, hanem aszerint is, hogy miként viseli el a fizi­kai fájdalmat. Ordonez megmu­tatta bátorságát, amikor sérül­ten is végzett a bikával. Azt A torreádor halála Hemingway és felesége a bika viadalon. azonban nem vállalhatta, hogy az operáció alatt nem fog jaj­gatni. Tehát nem a fájdalom elkerüléséről van szó, hanem arról, hogy a torreádor meg­őrizhesse jóhírét. És Ordonez igazi csillag volt a torreádorok egén. Fia volt annak a híres Haet Ordonez- nek, torreádornak, akiről He­mingway írt. 1926-ban született Rondóban, ahol az egyik legré­gibb spanyol arénát találjuk. Apja és sógora segítségével csakhamar elsőrangú torreá­dorrá képezte magát. Hem­mingway az ifjú generáció leg­jobb torreádorának tartotta. Csakhogy ez a dicsőség na­gyon is veszedelmes volt. Az utolsó végzetets sérülésen kí­vül tizenhatszor sérült meg sú­lyosan. Négy évvel előbb a me­xikói Tilma városában úgy megsérült, hogy napokig élet­halál közt lebegett. Carmen, a felesége nem egyszer próbálta lebeszélni a versenyekről. Or­donez engedett neki, egy ideig nem lépett fel, de a viadalok nélküli életet nem bírta. 1965- ben visszatért az arénába. Utoljára odahaza, Malagában lépett fel a „Plara Monumen- tal“-ban, hogy bebizonyítsa mesteri tudását. Szakértő, de szenvedélyes hívei helyet fog­laltak a lelátókon. Ordonez né­hány évvel előbb kapta meg a legmagasabb torreádor kitün­tetést, a megölt bika fülét és szarvát, melyet akkor szeré­nyen visszahelyezett a megölt bikára, hogy kifejezze tisztele­tét az állat bátorsága iránt. Az ilyen közönség előtt nem érhette be a megszokott tor­reádor-fogásokkal. A nézőket elbűvölte villámgyors mozdula­taival, elegáns tánclépéseivel, amint néhány milliméterre en­gedte el maga mellett a he­gyes bikaszarvakat. Amikor megölte az első bi­kát és kimerítette „Faenat“, a másik bikát, mindenki azt hit­te, hogy győzött. A közönség tombolt a gyönyörűségtől és akkor a fáradt bika felkapta a fejét, egy pillanattal előbb, mint ahogy a torreádor várta és a hegyes szarv mélyen bele­hatolt Ordonez baloldalába. A bika levegőbe emelte és mesz- szire dobta. A segédek rögtön előrerohantak... De Spanyolországban a bika­viadal második vallás, amely­nek meg vannak a szokásai, törvényei. Egyik ilyen törvény, hogy a halálosan sérült torreá­dor is végezze el utolsó, halá­los döfését, ölje meg a bikát. Ordonez, akárcsak híres elődei, megtartotta ezt a törvényt. Aztán összeesett és már nem látta, hogy a viadal királynője ismét megajándékozza a meg­ölt bika két fülével és szarvá­val. TALLÓZÁS A. Buchwald amerikai hu-< moristának, katona korában nehézségei támadtak a ka­szárnya pénztárosával egy pénzküldemény átvétele kö­rül. Rövid töprengés után a pénztáros ezt tanácsolta ne­ki, hogy kérje meg valame­lyik barátját, hogy igazol­ja személyazonosságát. — Az lehetetlen — csó­válta meg a fejét Buchwald. — Nekem itt egy barátom sincs, mert én vagyok a szo­bafőnök, és mindenkit ne­kem kell felébresztenem sggel. John Lindsay, New York város polgármestere újabb szellemes mondással lepte meg az újságírókat. — Szerintem az alig-szok- nya nagyon praktikus holmi — mondta, — mert minden nő könnyen futhat benne, a- mi néha valóban elkerülhe­tetlen, tekintettel arra a hatásra, amelyet a kurta szoknya kivált. A norvégiai Oslofjordban közlekedő kirándulőhajó szalonjában a következő szövegű felhívás olvasható: „Felszólítjuk az urakat, hogy a székeket csak ak­kor vegyék igénybe, ha a hölgyek már helyet foglal­tak.“ III. VETÉLYTÄRSAM A HALÁL A múltam — hányszor nem hagyott aludni. Ismerős arcok vonultak fel előttem és rémít- gettek. Apám, aki énekelni kényszerített az utcán, szeretői, akik vertek. Kis Louis, az első szeretőm. Albert a kerítő, akivel együtt éltem, Leplé a kabarétulajdonos, akinek a meggyil­kolásával vádoltak, Raymond Asso, Paul Meu- riss és a többi férfi, akiket bolondítottám, vagy akik engem bolondították. Mindez nem volt mindig szép... Ezért ma Marcel Cardanról és rólam kell beszélnem. Eddig életemnek eme két évéről hallgattam. Képtelen voltam rá visszagondol­ni. De nem akarok úgy meghalni, hogy ne tud­ják miként is volt vele és velem a valóság­ban. Azért is... m'ert mi mindent össze nem be­széltek rólunk? Leselkedtek és kémkedtek u- tánunk. Visszataszító dolgokat meséltek ró­lunk. Megvádoltak, hogy elraboltam feleségé­itől a férjét, gyermekektől az apát. Valóban sokat adtak volna érte, ha köze­lebbit is megtudtak volna rólunk. Mivel erre lehetőségük nem volt, kigondoltak minden el- képzelhetőt. Most elmondom önöknek igazi történetünket'. Igen, szerettem Cerdant. Mi több, istenítet­tem mint egy istent, és mindenre képes let­tem volna érte. Csak hogy éljen, éljen az emberek emlékeze­tében. Tudják meg, milyen nagylelkű volt, mi­lyen csodálatos. Szeretném világgá kiáltani: — Marce! Cerdan átformálta az életemet! Előtte semmi se voltam. Bocsánat, ünne­pelt énekesnő voltam, sőt túlságosan ünne­pelt. De erkölcsileg elvesztem. Azt hittem, hogy az élet értelmetlen, hogy minden férfi állat, hogy legjobb ha az ember szórakozik, iszik, kitör a halálfélelemből — amely annál jobb. minél előbb érkezik. Egyedül Rámond Asso próbált más utat mu­latni. Én azonban megcsaltam, mert nem volt elég erős, hogy megtartson. Csakhogy az iga­zat megvallva nem szerettem, csupán segít­ségül hívtam. Marcel ismét megtanított élni. Megszabadí­tott a keserűségtől és a reménytelenségtől, amelyek megmérgezték testemet, lelkemet. Megmutatta, hogy a kedvesség, tisztaság és gyöngédség nem kigondolt dolgok. És egy­szerre kitisztult körülöttem a világ. Ha arra gondolok, amit sokan megkérdeztek tőlem: — Hogyan szerethet egy boxolót, olyan dur­va embert? Durva! ö, aki gyöngédségre taníthatta vol­na valamennyit. Meg kell mondanom, hogy kezdetben én sem ismertem fel Cerdan igazi jellemvonásait. Kezdetben zsugorinak hittem. És a zsugori­ságot legnagyobb hiányosságnak tartom a fér­finál. Ugyanis a zsugoriság nemcsak pénz kér­dése, hanem... alapvető viselkedés is. Aki zsu­gori a pénzzel, zsugori a szívével is. Szegény Marcel! Az első találkozásunkon ugyanis nem akart elbűvölni, holott oly köny- nyen megtehette volna! 1947-ben történt New Yorkban. Egy fogadá­son mutattak be egymásnak bennünket. Mar­cel első amerikai mérkőzésére készült, én a programomra. New Yorkban ketten voltunk franciák. Két francia, aki barátok nélkül unatkozott. Meg kellett történnie. Este Marcel Cerdan áttelefonált, vacsorára hívott. Nem hagytam magam kéretni, a meghívást elfogadtam. örvendezve, büszke gondossággal festettem ki magam, öltöttem fel legszebb ruhámat. Mar­cel értem jött és sürgetett: — Jöjjön gyorsan, éhes vagyok, mint a far­kas. Edith Piai A fiatal Edith és Raymond Asso a szövegíró Gondoltam: „Kitűnő! Elmegyünk valamelyik elegáns vendéglőbe és alaposan beeszünk. Útközben ott tipegtem mellette. Hatalmas volt, mint a tükrös szekrény. Egyszercsak benyomult valamilyen ajtón és egy közönsé­ges büfébe vezetett. Pult mellé, ülőkékre telepedtünk és főtt marhahúst ettünk. Utána megkínált egy pohár sörrel és fagylalttal. Mindez öszesen 40 cent­be került. Vacsora tuán kissé mérgesen megjegyeztem: — Maga aztán tényleg nem megy tönkre, ha valakit meghív vacsorára. Megsértődhetett volna. Csupán kissé elcso­dálkozott, aztán nevetve mondta: — Nem azon múlik! — És elvitt New York egyik leghíresebb vendéglőjébe, a Le Gourmet- be. Ott ismét megvacsoráztunk. Most már ren­desen. Az igazi Marcelt csak a második találkozá­sunkon ismertem meg. Ez Párizsban történt, néhánv hónappal később. Különös társaság­ban az utcán találkoztam vele. A hóna alatt vitte egyik barátját. Furcsa barát volt... Arab és zsinte teljesen vak. Ez meglepett. Jó darabon velük mentem és így megismertem az egész esetet. Ez a szerencsétlen Cerdan gyermekkori barátja volt. Marcel elhatározta, hogy megmenti a teljes vakságtól. Meghívta Párizsba és fizet­te a repülőjegyet egészen Casablankából. Minden réggel elkísérte a szemspecialistá­hoz. Körülvette szeretetével, reményt öntött belé. A kezelés minden kiadását ő fedezte. Sohasem láttam olyan embert, aki ilyen ha­tártalan odaadással és segítőszándékkal vi­selte volna embertársának sorsát. És a cso­da sikerült. Amikor kikísérte barátját a re­pülőhöz, az ismét egészséges volt és látott. És engem örökre megszerzett, elbűvölt lel­ke szépségével. A körülrajongott, gazdag világbajnok gon­dolhatott volna kicsit magára is, pihenhetett volna. Ugyan! Ehelyett másokkal törődött. így tudtam meg, hogy beleegyezett egy vidéki turnéba, ahelyett, hogy pihent és készült vol­na a rendkívül nehéz mérkőzésekre. Talán keresni akart? Nem. Honoráriumát egy bizonyos gyermek tüdőgondozónak adomá­nyozta. Amikor értesültem róla, megharagud­tam. New Yorkban tartózkodtam. Táviratoz­tam neki: — Miért? És ha egyszer vereséget szen­vedsz, ki segít rajtad? Hosszú levélben válaszolt: „Láttam azokat a gyermekeket. Éreztem kezecskéjüket, a- mint hozzám értek és azt gondoltam: milyen jő, ha az ember hasznosnak érzi magát. Mit számít ilyenkor a pénz?“ Nem mindennapi jóságáról sokat mesélhet­nék. Egy eset azonban nagyon meghatott. Azon a napon történt, amikor az egyik ö- reg boxolóval mérkőzött, aki nem volt egyen­rangú ellenfele. Marcel éppen ki akarta ütni, amikor meghallotta könyörgő suttogását: — Hagyd, hogy tovább bírjam, Marcel, hagyd, hogy kibírjam! Marcel megelégedett pontozásos győzelem­mel és a szeme se rezdült, amikor a közön­ség kifütyülte. Miután elmesélte, ezt mondta: — Ők fütyültek és én úgy örültem, mint még soha. Tudod, Edith, az embernek az élet­ben mindig jónak kell maradnia. Néha truccoltam. ö azonban mindig türel­mes maradt és azt tehette velem, amit akart. Egyszer este. amikor távoztam az ABC mu- sic-hallbó! körülvettek a csodálóim. Volt, aki meg akart csókolni, volt aki csupán meg a- kart érinteni és volt, aki autogramot kért. Fáradtan, elcsigázva és meggőződve arról, hogy mindezt a tiszteletet kiérdemeltem, ha­ragosan rájukförmedtem: — Hagyjanak békén! Marcellal beültünk az autóba. Haladtunk egy darabot. Éreztem, hogy valami nincs rend­jén. Egyszercsak megszólalt: — Ma este először csalódtam benned, E- dith. — Nagyon fáradt voltam, Marcel. Az ide­geim csődöt mondtak. Marcel egy pillanatig némán nézett, aztán ezt mondta: — De azok az emberek, akik megvártak, hogy az aláírásodat lkérjék, viszonzásul a sze- retetüket hozták el. Emlékszel azokra az évek­re, amikor még nem voltál híres, hogy meny­nyire vártad őket? Egv pillanatra képzeld el azt a napot, amikor várni fogod őket... és ők nem jönnek. Ettől az estétől kezdve bármennyire is fá­radt voltam, sohasem utasítottam vissza az autogramot. És egyszer New Yorkban Cerdan megszerezte nekem a legnagyobb örömet. Énekeltem és úgy éjfél felé valakitől megtudtam, hogy Coney Islandon búcsút tartanak. Marcel velem volt. Megfogta a kezem és vidáman mondta: — Gyerek, felültetlek a facsikóra. Elindultunk, mint a kisgyerekek. Az embe­rek százai vettek körül. Kórusban kiabálták: — l’ts Cerdan! Hip, hip, hip! Hurrá! Marcel a fülembe súgta: — Engem felismertek, téged nem. Kicsit elkeseredtem, amikor valaki elkiál­totta magát: — Edith! Énekelje el nekünk a La vie en sose! Minden körhintát leállítottak, 'teljes lett a csend és én énekelni kezdtem. Amikor be­fejeztem. az emberek tapsoltak és én Marcel- hoz fordultam. Meghatódva mondta: — Az. amit te csinálsz Edith, sokkal jobb, mint amit én csinálok. Te szeretetet és bol­dogságot adsz nekik. Ezeknél a szavaknál éreztem, hogy arco­mon végiggördülnek a könnyek. Én, jobb mint Cerdan! Legszebb bók volt, amit vala­ha is férfi mondhatott nekem. Bók, amelyet szerintem nem érdemeltem meg. Amikor Cerdanról beszélek, igen, csakis róla beszélek, máris jobbnak érzem magamat. Fö­lé emelkedett a többi embereknek. Mellette a lehetetlen is lehetséges volt. Nem hitt az emberi rosszaságban. Marcel volt, aki megtanított rá; úgy kell élni, hogy az ember szégyenkezés nélkül nézhessen a tü­körbe, és ne piruljon a múltja miatt. És én mit adtam mindezért neki? Keveset. Amikor megismerkedtünk kinevettem, hogy comicson, cowboy regényen és detektívtörté- neteken kívül mást nem olvas. Ezt mondtam: — Halgass ide, Marcel, más könyveket ol­vashatnál. És ennek a világbajnoknak türelmesen rak­tam az orra elé Gidet, Steinbecket, Jack Lon­dont. Vigyáztam, hogy e könyvekbe ne rejt­sen humoros füzeteket. Kezdetben úgy nézett rám, mint a kivert kutya. — Miért csinálod ezt velem, Edith? Miért kénvszerltesz az olvasásra, amikor odakünn oly szép az idő és én legszívesebben sétálnék? Később azonban a kezdeményezésemet ma­gam is megbántam. Fanatikus olvasó lett. Az olvasáson kívül semmi se érdekelte. Engem is alig vett észre. , Továbbá megtanítottam öltözködni. Azelőtt azt vette fel, ami éppen a kezébe akadt. I- mádta a lila nyakkendőket és a pontozott in­geket. Ezen a téren részben rendet teremtet­tem. Marcel akkor se hagyott el, amikor énekel­tem. Hallgatott, csodálkozva nézett és min­denkinek mondogatta: — Képzeljék csak! Olyan mint a dugó... Ho­gyan is képes így énekelni? Csakhogy ez a szerelem úgy látszik, túlsá­gosan szép volt nekem. Ismét utolért a sze­rencsétlenség. Az a szörnyű hír. Lezuhant a Párizs — New York-i repülőgép az Azori szi­geteken. Marcel Cerdan a gépen volt. Marcel Cerdan meghalt. Akkor este New Yorkban a Versailles ka­baré színpadán énekeltem. Olyan kínt éltem át, hogy sohasem találok rá megfelelő sza­vakat. Testem és lelkem halálosan megsérült. Az első sanzonom előtt bejelentettem: — Ma este Marcel Cerdan emlékére éne­kelek. Csakis neki fogok énekelni. Talán ez mentett meg az öngyilkosságtól? 1950 február 17-én táviratot kaptam. Ez ál­lott benne: „Edith, jöjjön Casablancába. Sze­retném látni. Marinett. Marínét Cerdantól, Marcel feleségétől jött a távirat. Az első géppel repültem. A repülő­téren várt. Egymás karjába hullottunk és sír­tunk. Aztán ezt mondtam neki: — Marinett, ha segíthetek magán, ha egy kicsit pótolhatom Marcelt, ha szüksége lesz rám, szóljon, mindig maga mellett leszek. Ismét megtaláltam az élet értelmét. Nem sokkal később örökbe fogadtam Cerdan fiát. Azok, akik mindezt nem értik, sohasem sze­rettek és nem ragadta el szerelmüket a ha­lál... Marinettet és engem egy férfi formált át. Következik: Poklom, a kábítószerek

Next

/
Thumbnails
Contents