Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-01-31 / 5. szám
S új ifjúság BATTA GYÖRGY: MARATÓN Annak a cingár vénasszonynak, — aki szeretett kanárijával egyetemben a maratoni futóverseny háza előtt elhaladó mezőnyét nézi, a gyufafej-piros-hajú, tűlábú futókat, akik vért sóhajtva imbolyognak az úton, mintha egyik lábukkal már a halál utait járnák, de akik semmivel sem mérhető kéjérzettel zuhannak a célba, — annak a vénasszonynak, aki félkegyelmúeknek hiszi ezeket az embereket, — nincs igaza! Tévedése megmagyarázható. Százezer színes mozaikból kirakott agy-gömbje nem tartalmazza azt a rubinvörös mozaikkockát, amely a futás jelenségét regisztrálná olyan érzelemmel és értelemmel, mint mondjuk a karácsonyi káposztaleves, vagy a nyugdíjösszeg beosztása problémáját. Az idő műhelyeiben nem került rá alkalom és idő, hogy e nyolcvanéves asszony agy-gömbjének rubinvörös kockáját is kikalapálják. A dolog azonban vészesebb, mint hinnénk, mert az idős hölgy lekaparja kanárija szárnyáról a sárga festéket, s úgy sziszegi azt, hogy félkegyelmű, hogy az sértő, fröcsög belőle a megvetés, már a szavakról pergő kegyetlen-sárga. A pék sajnálkozik a szabón: miféle mesterség bolhabél-vastagságú, likas fémrúdba fonalat fűzni, s azzal tölteni az életet? A szabó viszont a péket veti meg mélységesen, mert évezredek óta nem sütött egy kék, vagy bordó kenyeret. Még sohasem tanítottuk úgy egymást, ahogy igazán jó és igazán szép. Beépítettünk már minden mozaik-kockát az agyba? Hányán nyüzsgünk itt, s mindannyian másszínű lánggal égünk. Tudjuk már, hogy van, akit az fűt, hogy fut, és van, akit az, hogy kanárit simogat? •••■■■■■•■■■■■■■■■■■■BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBB * A bostoni maratoni futóversenyen résztvé- telre jelentkezett az újzélandi, harmincnégy éves, teljesen vak Bert Smith. Levelében megírja, hogy bottal fut ugyan, de feltétlenül három órán belül teszi meg a maratoni távot, s a versenyen való részvételével kívánja bizonyítani: a vakoknak nem szükségszerű lemondaniuk a sportolásról. ■ ■ ■ a m a Jean-Claude Killyt, az idei siidény rajtja óta a sportlapok szinte minden idők legjobbjává emelik, aki felülmúlja tudásban magát Toni Sailert is. Sailer óta eltelt már ugyanis tív év, s ezalatt olyan óriásit erősödött a mezőny, s annyival nehezebbek lettek a pályák, hogy Killy, aki ma a legjobb, feltétlen felette áll Sailernek olimpiai aranyérmei ellenére is — állítják a szakértők. És mit mond Kiliy sikerei titkáról? Minden pályát alaposan megismertem, jól állok a lábamon. Mindig az előttem lévő száz métert nézem, sőt ha lehet — mert ismerős rész következik — csak behúzom a fejem, nem nézek semmit. Ezzel is nyerek egy-két század, vagy tized másodpercet. Én is úgy kezdtem az életet, mint mások: először is megszülettem, Mozambiqueban. A nagyváros tojásmód egyforma napjai menetrendszerűen váltogatták egymást Akkor sem történt falrengető esemény, amikor világra jöttem. Kunyhónkban azonban különös hangulat uralkodott. Dona Elisa megint gyermeket ajándékozott a világnak! A család tagjai remegtek az izgalomtól. Hétfői nap volt, 1942 január huszonötödiké, és megszülettem én, Eusébio da Silva Ferreira, ahogy a vkeresztelô tután teljes nevem a hivatalos okmányokba került. Szaporodott a család. Most már nyolcán voltunk testvérek, fiúk, lányok vegyesen. Felcseperedtem., és Édesanyám szolgálatába állottam. Apró üzenetekkel futkostam, és a mindennapi munkába is belekóstoltam. Ezek az első tevékenykedések voltak a világgal való megismerkedésem kezdetei. Fel tudott lelkesíteni bármi. Elegendő volt, hogy azzal bízzanak meg: szaladjak egy üzenettel a szomszédba, vagy hozzak ezt-azt a boltból, és én máris szerencsésnek, boldognak éreztem magam. Később persze mást is észrevettem a rámfonódó világból. Más is szerzett gyönyörűséget. Olyan srácok, mint én, rongylabdát rugdostunk, kőből-rakott kapukba. A- mikor először vettem ezt a jelenséget szemügyre, olyan fenséges érzés kerített hatalmába, hogy földbegyökerezett a lábam, és mozdulatlanul néztem, mint egy cövek. Anélkül, hogy tudatosítottam volna: szemtöl- szembe álltam életem legnagyobb céljával. Egy szép napon, amikor szemeim a futkáro- zó társakon legelésztek, egy erősebben eltalált labda lábaim elé gurult. Hogyan is tudnám azokat az érzéseket leírni, amik akkor végigömlöttek rajtam? összeszorítottam szám, és tiszta erőből megspicceltem a rongyot. Nagyon messze röpült. Egyre sűrűbben követeltem Édesanyámtól, hogy küldjön a boltba, és egyre sűrűbben használtam fel ezeket az alkalmakat bámész- kodásra. Ott feszengtem a szabálytalan pálya szélén, hősiesen elszánva arra, hogy az első felszólításra beállók a többiek közé, és szivemből-lelkemből játszom. Mondjam tovább is? Egyszer osztásnál még egy játékosra volt szükség. A két csapatkapitány körülnézett, és én magam sem tudom, hogyan, az egyik csapat tagjává váltam. Villámgyorsan elintéztem a bevásárlást, és megkezdődött életem első mérkőzése. Nyolc éves voltam ekkor. Agyonfáradtan, agyonizzadtan, de végtelenül boldogan imbolyogtam haza. Édesanyám nagyon mérges volt. A félig-kész vacsora füstjei szerteszálltak a konyhában. A hiányzó nyersanyagokra több mint egy órája vártak. Ebben az időben több jóbarátom volt: Car- litos, az unokatestvérem, Madala, és Orlando. Orlandoval később együtt játszottunk a Lourenco Marquesban, míg Carlitos a Despor- tivo színeiben űzte a bőrt. I. Eljött az iskolába járás időszaka. Édesanyám útnak indított, és én barátságot kötöttem a könyvekkel, füzetekkel, a betűkkel. Barátaim is abba az osztályba jártak. És mert már akkor sem vér, hanem folyékony futball keringett ereinkben, vettünk hát egy gumilabdát, és klubot alapítottunk. ■ ■ ■ B B B K a B B SJ B * EUSÉBIO # Amikor tizenegyéves voltam, signore Chi- “ cot is megismertem. Egyszerű, becsületes ■ ember volt, utcai elárusitő. A focihoz nagyon B értett! Felfedezte, hogy sokan meglehetős J tehetséggel bírunk, és remek ötlete támadt, * Alakítsunk egy igazi futball-klubot! Minden- * ki lelkesedett javaslatáért, és aztán mindent 3 bele! Sorozás következett: futballistát kere- ■ sünk! — és csakhamar össze verbuválódott azi- együttes. Neve is volt „OS BRAZILIOS“ (Bra-B zilok). A csapat minden tagja egy híres bra- jf: zil játékos nevét viselhette. Volt köztünk r Garrincha, Ademir, Gilmar. Én a Nené nevet* viseltem. Első találkozónk egy hasonló klub ellen* zajlott. Csodás győzelemmel kezdtünk: 7:l-re nyírtuk ki az ellenfelet. Két gólt lőttem,« Carlitos is kettőt, sőt Madala is, a hetedik £ dugót pedig Amaral szerezte. Alig jutottunk cs szóhoz a gyönyörűségtől. Minden csapat egy* bizonyos összegű pénzt tett a bíró kezébe an meccs elején. A győztes csapat kapta meg* a játékvezető által kilencven percig őrzött jjj „aranyakat“. Nemcsak dicsőséget szereztünk hát. „Pré-* miumot“ is! A gumilabda árát megkerestük m már. Egyre nőtt az önbizalmunk. Nőttek a kö-n vetelmények velünk szemben, de nőtt az el-* nyerendő összeg értéke is. Háromszázötven • escudos már szép pénz! Minden meccsünket* megnyertük. Az egyik napon üzent Chico. Beszélni a- 0 kart velünk. Mindenki kétségekkel telve ér- 5 kezett. Borzasztó csend lett, és signore Chi- m co ezeket a szavakat lehelte ki száján: Négy- ■ száz escudostól is több a pénzetek. Most már« igazi labdát vásárolhatunk! Előbb azt hittük, nem jól hallunk talán." Azután pedig óriási üvöltés emelte magasba* fölöttünk az eget. És hovatovább, egyre job-JJ ban játszottunk. Az igazi bőrrel sem talál- a tunk legyőzőre. Karácsonykor új tagokat vettünk fel, és ■ estélyt rendeztünk, persze lányokat is meg-* hívtunk! Örültünk, ünnepeltünk, táncoltunk, de tud-* tűk, még mindig nem vagyunk olyan jő csa-J pat, hogy álmaink ne tűnjenek szebbnek.» Volt igazi labdánk, de cipőink nem voltak 5 még. Mezítláb játszottunk. Ekkor azonban m ismét magához hivatott signore Chico. F. ügy. * (Folytatás a köv. számban) 49. kép Fandor megpróbálja a lehetetlent: a part mentén követni az öbölben száguldó motorcsónakot. Jóidéig megy is a manőverezés, és sikerül pontosan Fantomas nyomában maradnlok. A motorcsónak mögött valósággal tajtékzik a víz. Amint Fandorék kocsija a szárazföldön valamivel megelőzi Fantomasékat. a gonosztevő föláll a csónak tetejére, s szinte érintés- nyi távolságból figyeli üldözőit. — A gazember! — sziszegi izgatottan Juve. de a következő pillanatban elhallgat: az út messzire kanyarodik a tengerparttól, mert óriássziklák emelkednek a part mentén. — Most már csak a jóég segíthet — sóhajtja az újságíró és csüggedten fékez. — Ott! Ott! — dadogja hirtelen a detektív, s a levegőbe mutat. Fandor fölnéz, s a gyors iramban közeledő helikopter láttán elneveti magát: — Hát nem megmondtam? A jóég mégiscsak segített! 50. kép S' > — Csak az a kérdés, miféle helikopter? — tűnődik Fandor. — Gyerünk, álljunk ki az útra, hátha észrevesz — javasolja Juve, s máris kiszáll és zsebkendőjével lengetni kezd a helikopter felé. Fandomak valami gyanús: a mind alacsonyabbra ereszkedő helikopteren — a formaruhás pilóta mellett — egy ismerős szőke nő ül. Csak nem Hélene? De hogy kerülhetne ide? Nincs azonban ideje tovább töprengeni a kérdéseken: Hélene kis piros kendőjét pillantja meg a magasban. — Hélene! Hélene! — kiált föl boldogan az újságíró. Amint a pilóta kikapcsolja a motort, Fandor fölpattantja a vezetőfülkét, és Hélene máris a nyakában csüng. — Egészséges vagy, drágám? — Nem érzed a szorításomon? — Halálosan izgultam érted. És te? — Nékem nem maradt időm másra gondolni, mint a szabadulásra, majd Fantomas üldözésére. A tizedik csóknál azonban Juve megelégeli a dolgot: — Nem hagynák abba? — szól az egymásba kapaszkodó párra. — Mit irigykedik? — reccsen rá a pilóta. — Felőlem hajnalig csókolózhatnak — vonja meg vállát a felügyelő, — de így aligha érjük utói Fantomasékat. Ez hat: mintegy varázsütésre szétbontakoznak a csókolódzók. 51. kép — Indulás! — adja ki a parancsot Juve. — Hová? — kérdi a pilóta. — Fantomas a tenger felé tartott egy motorcsónakon. — Azt nem lesz nehéz utolérni — mondja az újságíró. — Az igaz, hogy a tengeren nemigen lehet eltűnni — veszi át a szót a pilóta, — de a helikopterbe csak hárman férünk. Hirtelen csönd lesz: a társaság fürkészve néz egymásra. Ki maradjon itt ? — A józan ész azt diktálja — töri meg a csöndet Fandor, — hogy Hélene drágám, te maradj le. Amikor lassan magasba emelkednek, a tengert fürkészik, — Fandort kivéve. Az újságíró ugyanis még mindig azon bosz- szankodik, hogy Hélene miért nem megy az országúton lévő kocsi felé, miért bámulja állandóan őket? — Ne törődjön vele — fordítja vissza a fejét Juve, — előbb- utóbb el kell indulnia. — Amilyen makacs, még képes és megvár bennünket — mondja Fandor. — Na es, mi baj lehet abból? — Az ördög tudja, Fantomas mire képes. Ez a környék az ő birodalma. ISI
