Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-12-12 / 50. szám

új ifjúság' 5 SZŐKE JÓZSEF: AZ ŐRSZOBAN ’ w Felismeri? — Igen. Együtt szálltak le k vonatról. A nyomozótiszt most a be­vezetett férfihoz fordult. Sza­vai keményen. határozottan pattogtak a szobában. — Elismeri, hogy... — Igen. — Mondjon el mindent, őszin­te vallomása csak könnyíthet helyzetén. A harminc év körüli férfi riadt tekintete végigfutott a nyomozótiszten. Pupillája kitá­gult, vértelen ajka megreme­gett a félelemtől. Minden hiá­ba. Feje a mellére hullott és lassan, színtelen hangon be­szélni kezdett. — Vlaszta Novotnát egy éve ismertem meg Csehországban, Sokolovóban. Azelőtt sohasem láttam. — Hogy került oda? — Ott dolgoztam és akkor ■em tudtam hazautazni, mert... — Mert? — Mert előző nap elittam a fizetésem. Üres kézzel nem me­hettem haza vasárnapra. Ott maradtam, hogy néhány nap alatt túlórával összekapjak pár koronát a bányában. Tudtam, hogy a feleségem és a gye­rekek várnak, de nem tehet­tem mást. Pénzt kellett keres­nem. Szombat volt. Késő estig dol­goztam. Barátaim hazamentek. A szobám hideg volt. Nagyon egyedül éreztem magamat. Ide­gesen forgolódtam az ágyon, húzott minden az emberek kö­zé. Felugrottam és elindultam. — Hová ment? — Le. Csak egy sört akartam Inni. Gondoltam, könnyebben elalszom tőle. A pultnál álltam meg, Ott szürcsöltem a sört és némán nézelődtem. Egy dülön­gélő ember jött oda. A neve­1 napját ünnepelte, nekem is rendelt egy féldecit. Visszaren­deltem. Ittunk. Nem tudtam megállni, hogy ne igyam. Körülöttünk kacagó párok siklottak a parketten. Csupasz lábak, álarcos nők, lihegő tes­tek forogtak, illegtek, hajlong­tak. Bámultam az ötletes jel­mezeket, fura öltönyöket. Én Ilyet még sosem láttam. Olyan volt, mint a mese, és a tánco­lok elvarázsolt emberek. Alig vettem észre, hogy kevés a férfi, hogy itt-ott lányok tán­colnak egymással. — Szabad lesz? — riasztott fel egy hang. Egy cigánynak öltözött lány állt előttem. — Ö volt? — Igen. Arcát fátyol takarta, csupasz karja fehéren villo­gott, kendője alól dús fekete haj borult a vállára. Táncolni kezdtünk. A fiatal test lázba hozott. Mindent el­felejtettem. Forogtunk. Össze­folyt előttem minden. Megbot­lottunk egy székben. Ő kacag­va rám dőlt. Nevettem én is. Belém karolt és kihívott az udvarra. Kint hideg volt, fújt a szél. Megborzongott, magamhoz húz­tam. Nem tiltakozott. — Ne részletezze. Mi tör­tént azután? — A szobámba vittem. Ami­kor beléptünk, megriadtam. A köd kezdett tisztulni agyamról. Talán a feleségemre gondoltam. Nem tudom, ő nevetett, kaca­gott. Egy-kettőre rendet te­remtettem. Én álltam és néz­tem... Hirtelen ő is elkomoro- dott. Mintha megérezte volna tétovázásomat. — Ugye nős? Mondja meg, én elmegyek. — Nem, nem! — tiltakoztam riadtan. Féltem, hogy eloszük az öröm. elmegy az a tündéri nő, és én egyedül maradok. Ott maradt... Amikor a férfi idáig jutott vallomásában, felsóhajtott. Gör­nyedt alakja összeroskadt, ide­ges ujjal kopaszodó koponyá­ján táncoltak. A szobára nyo­masztó csend telepedett. — Gyújtson rá egy cigaret­tára — törte meg a hallgatást a tiszt. Az ember mohón nyúlt a fel­kínált cigaretta után, meggyúj­totta és mélyet szippantott. A szoba felmelegedett az apró zajoktól.. — A felesége nem tudott meg semmit ? — Nem, nem tudott semmit. A pénzt mindig rendesen ha­zavittem. — És Novotná? — Vlasztával utána sokszor találkoztunk. Együtt jártunk szórakozni, mulatni, mig aztán egyszer megmondta, hogy gye­reke lesz. Tőlem. Megijedtem. Szabadulni akartam. Nem tud­tam. Apasztott a félelem. Mi lesz. ha megtudja a feleségem! Már magam se tudom, miben re­ménykedtem. Nem tudom. Hagytam, hogy suhanjon az idő. Egyre idegesebb lettem. Vallomást nem tudtam tenni. Kért. hogy vegyem el, ha sze­retem. Könyörgött, hogy ne tegyem szerencsétlenné. ígér­tem, megnyugodott. — Miért nem vallotta meg, hogy nős? — Mert, mert... — Gyáva volt! — Szerettem... — Folytassa! — Jött a karácsony. Haza akartam menni a családomhoz. Ö kért, hogy maradjak vele ezen a szép ünnepen. Nem te­hettem, otthon vártak. Sirt, rimánkodott. Elvesztettem a türelmemet, elöntött a méreg, megütöttem. Elfutott tőlem, aztán többé nem mutatkozott. Amikor vonatra ültem, már egészen elfelejtettem, ő utá­nam lopódzott, és amikor a vo­nat elindult, odajött hozzám, velem akart utazni. Tiltakoz­tam, sírni kezdett. Körülöttem az emberek kezdtek felfigyel­ni. Féltem, hogy kitör a bot­rány, hogy valami szégyenletes történik. Beleegyeztem hát, hogy velem jöjjön. Egész úton nem beszéltünk. Kilátástalannak, sötétnek lát­tam mindent. Ragaszkodtam családomhoz, gyermekeimhez. Ő meg csak bújt hozzám, si­mult a karomhoz, hogy kien­geszteljen. Szeme olyan kö­nyörgően nézett, hogy ha rá­tekintettem, el kellett fordítani az arcomat. Nem bírtam rossz lenni hozzá, pedig akkor már elhatároztam, hogy megölöm. Késő este volt, amikor meg­érkeztünk. Az apró állomáson csak ketten szálltunk le a vo­natról. Felhajtottam a galléro­mat, nehogy megismerjenek. Az állomás teljesen üres volt. És mégis. Amikor az őr mellett elmentem, rám tekintett, és hirtelen, zavaromban köszön­tem neki. — így volt? — kérdezte a nyomozétiszt az őr felé for­dulva. — Igen — bólintott az hang­talanul. — Folytassa! — Keresztülmentünk a falun, a réten át a folyó felé. Nem találkoztunk senkivel. Nagy volt a hő, és végtelen csend borult mindenre. Még a kutyák se ugattak. Mintha meghalt volna a világ. Én mentem elől. Hátra sem néztem. Mintha a világból akar­tam volna kigyalogolni. Alig bírt követni. Csak gyors lihe- gését hallottam. Az egyik árok­nál megcsúszott. Amikor fel­segítettem, görcsösen megra­gadta a kezemet. — Jozsó! Istenem, hová vi­szel? — Haza. Haza viszlek. Vlasz­ta. — El akartam fordulni, mert ha a szemét láttam, elhagyott minden erőm. De ő nem enge­dett. — Ugye szeretsz még. Jozs- kóm? — nyögte felém meg- csukló hangon. Kirántottam kezéből a karo­mat és ismét elindultam. Las­san jött utánam, zokogott. Már egész közel voltunk a folyó­hoz, oda akartam belökni. Hát­raszóltam: — Menj előre! — Hová? Hová küldesz? — zokogta. — A pokolba! — hörögtem és kihúztam a késemet. Sikol- tott. Előttem elborult minden, a kezem lesújtott. Térdre ro­gyott és fuldokolva könyörgött életéért. Nem bírtam. Végez­nem kellett vele. Megragadtam a torkát és... Ez történt. De én... A nyomozótiszt kezéből ki­hullt a ceruza és élesen kop- pant az asztal üvegén. A férfi riadtan emelte rá a szemét, aztán zokogva az asztalra bo­rult. Az ajtóban egyenruhás rendőr Jelentkezett. — A foglyot elvezetni! — hangzott a parancs: A fogoly összerezzent, azután tétova, csoszogó léptekkel elindult aa ajtó felé, SZABÓ Nem tagadhatom le, de hisz minek Is tagadnám, hogy a Szabó Bélával történt minden eddigi találkozásom hagyott ben­nem valami maradandó élményt. Még nem próbáltam megmagyarázni magamnak, mi ennek a titka, de most, mivel a szokottnál többet foglalkoztam az íróval és műveivel, ezt egyre inkább tudatosítom. Bár az elmúlt években szinte havonta találkoztunk a Csemadok Központi Bizott­sága elnökségi Ülésein vagy írószövetségi rendezvényeken, úgy érzem azonban, mé­giscsak a Bodrogközben (Perbenyikben és Királyhelmecen) beszélgettük ki magunkat igazán, ö is inkább ezeket a találkozásokat emlegeti, a tíz évvel ezelőtti tepertős po­gácsát s az idei tokaji száraz és édes sza­morodnit, amellyel inkább csak jelképesen koccintgattunk, mert Szabó Bélát minden vidéki útján jobban izgatta a város vagy környék kulturális élete, az emberek sorsa, mint a kedvderítő itóka. Ő azzal, vagy anél­kül is kedélyes ember (bárki állítaná róla az ellenkezőjét), legalább is a társaságom­ban én őt másnak soha sem láttam BELA Egy-egy bodrogközi riportútján mindig az ragadott meg leginkább, mennyire szenve­délyes igazságkereséssel gyűjti az anyagot, faggatja a riportalanyokat, a beszélőket és mesélőket. Szinte szóról-szóra jegyez, pon­tosan rögzít, nem torzít, a lényegre törek­szik. A környezetemben nem ismerek em­bert, akiről eddig Szabó Béla valamit is írt, hogy megsértődött volna, annyira a jó­szándék vezeti a tollát. őszinte. Ezt az őszinteséget és nyíltságot különösképpen becsülöm benne. Igaz, hogy néha gyorsan ítél, ilyenkor talán mellé is fog, de mihelyt belátja, hogy elsiette a kö­vetkeztetést, ugyanilyen őszintén változtat előbbi véleményén. Tavaly egy írószövet­ségi összejövetelen, amelyen a gyermekiro­dalom helyzetéről tartottam beszámolót, a szó szoros értelmében ledorongolt, mond­ván: nem ezt várta tőlem. Amikor aztán a jelenlévők közül többen megnyugtatták, hogy a beszámoló feladata más volt, mint amit ő várt, lehiggadt, s másnap ö tette közzé a legszebb híradást az értekezletről. • SZERKESZTI ÍOLVAJ BERTALAN • A költőtől a regényíróig Szabó Béla az első köztársaságban költőként indult. „Nincs pontosan kicirkalmazott, körvonalazható költé­szete, de vannak halhatatlan verssorai. A legszebbet nem lehet eleget ismételni“ — írja róla Fábry Zoltán: Csend ,.. Halljátok? , Álmom: Kenyér meg tej kopog az ablakomon. ÉRÉIT SZEGÉNYSÉG Hideg kezedbe rejted homlokod és gondolkozol. Lám itt a tél, jégvirágok őrzik szobád ablakát: szegény emberek arfiát a gond. — Jó lenne most otthon lenni, hol anyád nyoma él mindenben, a tűzben, a kenyérben, a ropogósra sült krumpliban, mit kormos ujjaival kettétör, mint valami keménykérgű diót. Bizony igazi asszony Ő, ki gazdagoknak libákat kínoz reggel és este, és patkányokat kerget el a szétszórt kukoricamagvak elől. Oh, látnátok csak: fekete szemében mily elszántság él a piacon mikor alkudozik, vagy az úri konyhában, mikor kínál, elad.» És mindez a tíz gyerekért és apáért, a tizenegyedikért, kinek vörös szakálla fehérré szelídült, ki beteg tüdejét színes zsebkendőjébe rejti el. De ő tudja, Ö látja, érett szegénység lepi el ilyenkor szemét, arcát, minden mozdulatát: hallgat.. i bár szívesen adná a szivét, adná a tüdejét, ha lehetne ... Ez az „érett szegénység“ érlelte meg benne aztán az írót is: — Azt hiszem, hogy a gyengébbel, a megalázottal, az elnyomottal való együttérzés késztetett az írásra. Em­lékszem, A menyasszony c. könyvem úgy született meg, hogy a regény hősnőjéhez — aki valóban élt — a rész­vét erős, elszakíthatatlan szálai fűztek. Nem bírtam elviselni szegénységét és tehetetlenségét, és ebből a konok fájdalomból született regényem. A részvét, illetve a másik emberrel való azonosulás, együttérzés már gyermekkoromtól kísért... Mindig megrendített és mé­lyen me'grázott a szegénység, a nyomor, és noha ifjú­ságom a magam és mások szegénysége közepette telt el, soha nem tudtam ebbe az emberhez méltatlan hely­zetbe belenyugodni. Az, első ajándéktól az Evek sodrában-ig Az első könyv, amelyet Szabó Bélától olvastam, Az első ajándék volt 1951-ben. Az első kritika, amelyet a könyvről olvastam, a Szűcs Béláé volt, ugyanazon év októberében. Az első szerzői est, amelyen Szlovákiában részt vettem, a Szabó Béláé volt a bratislavai Tátra szálló nagytermében, nem sokkal később. Sokáig úgy élt bennem Szabó Béla, mint ahogyan azon az emlékezetes szerzői esten a fiatalok pergőtü­zében állva védelmezte írói elveit. A vita lényegében azok körül a kérdések körül folyt, amelyek előzőleg az Oj Szó hasábjain október 26-án nyomdafestéket is láttak, amelyeket egy felől Szűcs Béla, más felől Egri Viktor feszegetett. — Minek annyit rágódni a múlton — irta és mondta akkor Szűcs Béla s Lenint idézte: „Az irodalmi mun­kának az egyetemes proletármunka részévé kell lennie... Le a pártatlan írókkal!“ Sebtiben le is vonta a követ­keztetést: „Pártos irodalom vajon ISzabó Béla Az első ajándék c. könyve? Nem!“ És még ilyeneket mondott: „Ebben a könyvben sehol sincs a Párt... Érthetetlen a szerző menekülése a mától. Szabó Béla első ajándéka nem az igazi ajándék.“ Akkor Egri Viktor kelt Szabó Béla védelmére. „Szűcs úgyszólván egy mondattal elsiklik Szabó könyvének nagy és jelentős értékei fölött. Amikor pedig fiatalos hevében szinte hányavetin odaveti, hogy minek annyit rágódni a múlton, egy sarkalatos tévedésbe esik, ... mert csak a múltnak helyes felismerése és helyes értékelése ve­zethet minket a mának legteljesebb megértéséhez ... Szűcs nem látja meg, hogy a költőnek indult Szabó Béla — a csehszlovákiai magyar újságírásnak legkitű­nőbb tollú riportírója — ezekben az elbeszélésekben keresi és találja meg az epikus hangját, és keresi az utat a regényhez ... Szabó Bél3 könyve ajándék, aján­dék a fiataloknak is, mert megismerhetik benne a cseh­szlovákiai új magyar írásnak egyéni hangú epikusát, akinek útja világosan és félreérthetetlenül a szocialista realista regény felé vezet." öt év sem telik el teljesen, és Szabó Bélát ötvenedik születésnapja alkalmából Fábry Zoltán így köszönti: „Ha valaki megérdemli, hogy köszöntéssel, köszönet­tel tiszteljük meg, akkor Szabó Béla címére kell adresz- szálni mondanivalónkat. Nincs szlovákiai íróember, aki annyit kü*4ött volna a tollal és a tollért, a sikerért és az eredmény^, aki olyan görcsösen, olyan elkeseredet­ten és szerelmetesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, annyira fanatikus önhittel és hajszoltsággal, mint ő. Mint a mesék szabólegénye, tüt cserélt tollal, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépítse ... A toll munkát ad és kitartást, türelmet kí­ván. Az írás titka nem utolsó sorban a szívósság, a makacsság. És mi más jellemzi Szabó Bélát, mint ? tollal és tollért való szívós makacsság?! Hányszor ad­tuk fel. Szabó Bélát, és tolla hányszor hódította vissza szívünket és elismerésünket. Makacs és hű maradt min­den életpofon és minden sikertelenség között, és igaz maradt tévedéseiben és tévelygéseiben, igaz keresésé­ben és- útvesztettségében. és igaz — megtalált, mon­danivalóvá ért szavaiban. Jóra, igazra vezérlő kalauz: irtuk utolsó könyvéről. Jóra, igazra vezérlő toll: a sza­bólegény makacs szívóssága varázspálcát valósított, me­sék igazságát realizálta: a jó, az igaz ember győzel­mét." Eltelik még egy évtized, s a hatvanad'k születésnapja tiszteletére (késve) megjelentetett Évek sodrában aján­ló sorai ilyen elismerően szólnak: „Az elbeszélő Szabó Bélát akartuk hetedik évtizede küszöbén bemutatni a legifjabb nemzedék olvasótáborának — azt, ami az esztendők zajló árjában mindig helytállt, küzdelmesen gazdag, termékeny életéDő! a legmaradandóbb: az olvasmányt, ^ mesét, amelynek soha egyetlen sora. egyetlen szava sem mese, hanem az élet árverésétől áthevített valóság." A kritika pedig így fogadja: „Az Evek sodrában méltó módon reprezentálja Szabó Béla írói munkásságát, va­lamint irodalmunkat, s igazi művészi élményt nyújt az olvasónak.“ Az első ajándéktól az Évek sodrában-ig megtett más­fél évtized tehát meghozta Szabó Bélának azt, amit egy évvel ezelőtt még — óhajként — így fejezett ki: „Sze­retném, ha szeretnének!" » Es ami a két cím között van Mint szemünk fényét (1955) Marci, a csodakapus (1955 és 57) A menyasszony (1956) A család kedvence (1958) Az élet peremén (1959) Napló 1956 (1961) Ebek lázadása (1964) Mától holnapig 1. Min dolgozik most s mik a további írói tervei? Az a tervem, hogy megrajzolom azoknak az íróknak, kritikusoknak, az arcképét, akik beleszóltak a csehszlo­vákiai magyar irodalom kialakulásába. 2. Mi a véleménye a mai csehszlovákiai magyar irodalomról? Az a véleményem, hogy igen vérszegény, mert senki sem ápolja, senki sem törődik vele érdemben. Kis iro­dalom ez a miénk, ami nagy benne, az a viszály, a széthúzás, örülnék, ha irodalmunk minél előbb túlesne a válságon és az alkotói légkör lenne uralkodó mun­kánkban. 3. Mit üzen a hazai magyar ifjúságnak? Ifjúságunk legyen bátor, becsülje önmagát és idősebb korosztályát. Mindez természetesen sok ellentétet foglal magában, de az életben, a valóságban minden ellenté­tekkel zsúfolt, és csak az képes eligazodni benne, aki tudással és ezáltal helyes ítélettel rendelkezik.

Next

/
Thumbnails
Contents