Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-11-21 / 47. szám

S új ifjúság A sportszerűség világbajnoka Horváth István # Született 1932-ben, Jugoszláviában ® Foglalkozása: az Edzőképző Iskola tanára 0 Nős, két fiú apia © Klubja a belgrádi Partizán © Eredményei: 1965-ban Helsinkiben és 1966-ban Toledóban világbajnoki ara­nyat nyer könnyűsúlyú birkózásban, a római olimpián negyedik, Tokióban, súlyos sérüléssel is a legjobb öt közé kerül. Van még három ezüstje további világbajnok­ságokról ® A birkózó világbajnokság küzdelmei nemcsak a sző­nyegen folynak. Heves csata dúl nem egy esetben a ku­lisszák mögött is. Néha a legrutinosabb birkózó is ki­esik. a kezdet kezdetén még. Úgy fekteti valaki kétváll- ra hogy a bírákon kívül .senki sem látja. .A tavalyi tő­led ói birkózó-világbajnokság döntőbe került verseny­zői megegyeztek egymással, hogy Horváth Istvánt mé­giscsak kinyírják, mert az egyik versenyző áladja a győzelmet egy másiknak, s a jugoszláviai magyar fiú így eleve kiesett volna az érmekért folyó küzdelemből. Csakhogy van még tárgyilagosság is a világon: a bí­rók rájöttek az aljas csalásra ,s diszkvalifikálták mind­két alattomost. Ezzel viszont Horváth István ölébe hullt az aranyérem: birkóznia sem kellett volna, s máris vi­lágbajnok. . Ez viszont nem volt Horváth számára becsületes megoldás. Megkérte a jugoszláv csapat vezetőjét, szó­lal ion fel a zsűri ülésén, s jelentse be: Horváth elte­kint a diszkvalifikálástól. mindkét ellenfelét — azok gyalázatos tette ellenére is — a szőnyegen kívánja látni. A zsűri helyt adott Horváth István kérelmének, s a talpig becsületes fiú a szőnyegen, nagyon keserves küz­delmek árán szerezte meg a világbajnoki címet. Be­bizonyította. hogy igazi férfi. Ez a tette késztette aztán a- Jugoszláv Sportújság­írók szövetségét arra. hogy Horváthot indítsák a nem­zetközi ..Fair play“ versenyen jugoszláviai jelöltként. A Fair play díjat immár harmadszor osztotta ki az Új­ságírók Nemzetközi Szervezete. Nemrég adták át Párizsban a népszerű Pistának a díjat, 6 bizonyult a földkerekség legsportszerúbb ver­senyzőjének, s természetesen ő nyerte ezt a díjat Ju­goszláviában is. Horváth a jugoszláv nehéz atlétika legkülönösebb e- gyénisége. Éppen tizenkét esztendeje, hogy nem győz­ték le jugoszláv birkózók. Somborban majd Szabadkán birkózott, s innen került a Belgrádi Partizán csapa­tába. Célja most Mexikó. Úgy edz. hogy csúcsformában le­gyen élete utolsó versenyén, Mint edző is neves, kül­földön is márka. Valószínűleg átveszi a svéd birkózók felkészítésének munkáját. SZAVAZZ AZ ÉV LABDARÚGÓJÁRA! EBBEN AZ ESZTENDŐBEN IS KIÉRTÉKELJÜK AZ ÉV LABDARÚGÓJÁT CSEHSZLOVÁK, MAGYAR ÉS VILÁGVISZONYLATBAN: KÉRJÜK. EGY POSTAI LEVELEZŐLAPON TÜNTESD FEL TTPPEIDET. S AZT LEGKÉ­SŐBB NOVEMBER HARMINCADIKÄIG JUTTASD EL LAPUNKHOZ. (Re­dakcia ÚJ IFJÚSÁG, Bratislava, Pražská 9, sportrovat címre) NE FE­LEDD: EGY ORSZÁGBÓL CSAK EGY JELÖLTED LEHET, KÖZÖLD VE­LÜNK AZT IS, MELYEK A KEDVENC CSAPATAID, S RAGASZD A LE­VELEZŐLAPRA'A VERSENYSZELVÉNYT, MERT ANÉLKÜL NEM JN- DULHATSZ! VÁRJUK VÁLASZAITOKAT! MEGVERNÉD-E A BÍRÓT Régen, amikor a bratislavai Intert még nem is Internek, s nem is Slovnaftnak, hanem ČH-nak hívták, láttam egy mérkő­zését a ligában, Trencsén ellen, Trencsénben. Osztrák bíró fütyült, szoros volt a küzdelem, sokáig állt döntetlenre a találkozó. A közönség persze hazai győzelmet várt, dehát a ČH szemmel láthatóan jobb volt, s végülis 1:0 arányban győzött. Soha nem felejtem: egy féllábú, mankón járó öregember tolakodott a játékos kijáróhoz, s mielőtt bár­kinek is eszébe jutott volna, hogy mit csinálhat, már oda is vágta az osztrák játékvezető fejéhez a mankót. Megjegyzem, egyáltalán nem volt igaza. A bíró remekül vezette a találkozót, s az ősz öregember annyit sem konyí- tott a futball szabályaihoz, mint tyűk az ábécéhez. Hirtelenében nem tudok egyetlen olyan csehszlovák játék­vezetőt említeni, akiről ezt állíthatnám: népszerű, elismert. Nagy a gyanúm, még egy félnapi töprengés után sem oldanám meg a feladatot. Érdekes lenne statisztikát készíteni arról, vajon vasárna- ponkét hány bírót vernek meg a szurkolók. Kisvárosok nagy­szerű szórakozása volt, vasárnaponként a bírót a közeli fo­lyóba dobni. Ehhez persze nem kellett pocsékul fütyülnie, sokszor a hagyomány is megtette a magáét. Felmérést végeztem, anélkül, hogy a nyilatkozatot adók­nak tudomására jutott volna, hogy mo6t nyilatkozatot adnak: hogyan viszonyulnak, még a mérkőzés megkezdése előtt a játékvezető személyéhez, azaz: képes lenne-e az illető megverni a bírót? A válaszok korántsem meglepőek. Vártam őket. íme. itt vannak, egymás után, sorrendben. Z. T. huszonkét éves főiskolás: Egyik bíróban sem bízom, tehát már a meccs kezdete előtt gyanús a játékvezető: nincs- e lefizetve, nmcs-e benne túlzott nemzeti öntudat, stb. Hiszen nem egyszer kiderült már az utóbbi esztendők folyamán, hogy miféle mesterkedések folynak a kulisszák mögött. A kiesésre álló, de tehetős klub lefizeti még a Központi Szakosztályt is. Emlékszik a Sparta esetére? Kibővítették a ligát, hogy a leg­népszerűbb prágai csapat ki ne pottyanjon. Én mégsem pisz- kolnám be a kezem egy ilyen szánalmas alakkal, akinek a po­cakja mindig nagyobb, mint a tudása, s aki remeg egy-két koronáért. Felőlem fújhat ahogyan akar, legfeljebb ottha­gyom az egészet, bérletem van, nem kerül pénzbe a szóra­kozás. R. E. villanyszerelő: A bírók? Kétszer akartam őket kinyír­ni, de lefogtak, és én most is megmondom, nem kertelek: ha alkalmam nyílik, meg is valósítom tervemet, nem felejtem, hogy négy éve, idegen pályán, egyes-egyedül szaladtam a kapura, kicseleztem a kapust is. s a bíró lest fütyült, holott ilyen esetben szó sem lehet ilyesmiről. Minek küzdünk akkor kilencven percen át? Minek az edzések egész sora, ha egy könnyelmű, jellemteien alak, akinek a hatalom a kezében van, úgy irányítja a mérkőzést, ahogy azt a hazai közönség meg­követeli? Fél, hogy elverik? Akkor miért választotta ezt a kedvtelést? Senkit sem kényszerítenek törvények által, hogy játékvezető legyen, ha meg így dönt, akkor becsülje meg magát. Tiszta szívvei mondhatom: nem bántana a lelkiismeret, ha elverném, mert úgy érzem, megérdemli. N. K. mérnök: Azt hiszi, hogy nem tudom, mi megy a ku­lisszák mögött? Hol van itt igazság? A vidéki csapatokat a ligában is észrevehetően sújtják a bírók, főleg ha idegenben iátszanak. Nem is sorolom, mennyivel több tizenegyest fúj­nak ellenük, mint mondjuk a prágai csapatok ellen, de elég talán, ha a külföldi portyák elosztásáról esik szó. A prágai Motorlet végig a tabella utolsó helyén állott, már az őszi i- dény folyamán, de télen azért Máltába ment. A VSS, a Loko­motíva. a Zsolna? Lengyelország, Szovjetunió, Magyarország. Fejétől bűzlik a hal. Itt volt legutóbb az Adamecék letiltá­sának ügye. Felmentették, Horváthtal együtt, mert jött a spanyol meccs. Hát akkor mi a fontos: a fegyelem, vagy az érdekek? És mindez megnyilvánul a bírók működésében is. Nem szoktam verekedni, de leköpném bármelyik játékveze­tőt. Egyikkel sem vagyok megelégedve. Még külföldön is hi­báznak. A világbajnoki döntő győztes gólja nem is volt gól, most már fényképek és film is bizonyítja, mégis megadták. Minek a korszerű technika, a telerecordin-szalag, ha nem használják fel? Fél percbe sem telne visszapergetése a vi­tás helyzeteknek, s nem lenne semmi baj. D. D. munkás: Én azt mondom, a bíró kezében van a hata­lom, kérem, akkor respektálja őt minden játékos. Persze a bíró is hibás, ha megengedi a gesztikulálást. Én kiállítanám. A bíró is ember, tévedhet az is. De ahogy dönt, annak úgy kell lennie. Én megvédeném a bírót, ha vernék, mert neki sokkal nehezebb a helyzete, mint a közönségnek, vagy a já­tékosoknak, ő jóformán egyedül van, s mindenki kritizálja. G. G. hivatalnoknő: Nem, hogy képzel olyat, hogy megver­ni? Én minden meccsen ott vagyok, utálom a bírókat, de nem bántanám, egy nő az legyen csak mindig nő. A futball na- qvon szép sport lesz, ha művelt emberek játsszák majd, nem fenevadak. Amilyenek a játékosok és a közönség, olyan a bí­ró is. csak egyék egymást. Nézze, itt volt a Trnava-Dózsa meccs, csupa kakaskadás, durvaság, alattomosság. És itt volt az Inter-Tatabánya találkozó: baráti légkörben zajlott, senki nem terített le senkit. A bírót nem lehet egyértelműen elí­télni. Ügy hiszem, a dolgok erősen összefüggnek egymással, • Különböző vélemények, különböző szemszögek, de minde­gyikben van egy kis igazság. Meglátjuk, mit hoz a jövő, javul- e va jon a helyzet valamicskét, mert most sok a kritikus hang, s mindez a labdarúgással kapcsolatban, ahol minden jól lát­ható, minden tiszta, nem úgy, mint a vízilabdában például. Egyet azonban ne felejtsünk el: egy huszonötezres stadion kétharmada olyan szurkolókkal van teletömve, akiknek fo­galmuk sincs például a lesről. így nehéz tárgyilagos kritikát mondani, az biztos. A bírók legalább a lest megállapítják. Néha. Batta György Ki győzne, ha Bobrov hár-j" masfogata Almetovék ellen ját-i szana? Véleményem szerint! roppant naiv kérdés. Loktyev és társai minden bizonnyal ké­pesek arra, amit évekkel eze­lőtt nagy elődeik produkáltak, sőt, még sokrétűbb a tudásuk:) a fejlődés a jégkorongban is* észlelhető, nemcsak az űrhajó­zásban! Vegyük például Aiexandro- vot. Ma is második Bobrovnak hívják, pedig merőben más a stílus, mint Bobrové volt. le­szoktattuk az egyénieskedés- ről. A legnagyobb rosszindu­lattal sem állíthatják róla: más dolgozik helyette, őt kiszolgál­ják. És ugyanez érvényes Lok- tyevre és Almetovra is. Ale­xandrov ma is a jégkorong-1 égbolt egyik legfényesebb csil­laga. Említettem már, hogy az egyérintős játék folyamán megtörténik, hogy a játékos egyénisége árnyékban marad. Ha viszont Almetov hármas­fogata játssza ezt a stílust, mindenkinek szemébe villan Alexandrov. Feltűnő, milyen hajszál pontosak, precízek lea­dásai, milyen villámgyors a reakciója, mennyire ötletesek megoldásai. Erre a játékmódra amelv a kollektív felfogáson alapszik, s amelynek minden célja, hogy minél jobb helyze­tet teremtsünk társainknak, sokáig nem találtak logikus magyarázatot Nyugaton. A szovjet válogatott minden egyes tagja egyforma tökéllyel ke­Taraszpv: Mogyoró­héjban Firszovék­ról n. zeite botját, azonos szinten mozgott erőnléte, rendkívül gazdaságosan osztották be ere­jüket, szemre nem nagyon ra­gyogtak, ám nyertek néhány világbajnokságot. Sok különlegességet, érde­kességet eredményezett sze­replésünk, sokszor nagyon rosszul esett, amit velünk mű­veltek. íme: az 1963-as stock­holmi világbajnokság zsűrije úgy osztotta ki a legjobb tel­jesítményekért járó díjakat, hogy egyetlen szovjet játékos sem szerepelt a díjazottak kö­zött, holott mi voltunk a világ­bajnokok, veretlenül szereztük meg az aranyérmet. Akadt aztán magyarázat is, a Nem­zetközi Jegkorongsaövetség egyik neves vezetője mondta: Csapatuk annyira kollektiven, annyira önfeláldozóan játszik, hogy nincsen egyetlen sztárjuk sem, egyetlen csillagjuk. Ez persze rosszul esett, A jégko­rongsport remek szakértője fogalomzavarba esett. Csapa­tunkban valóban nem voltak szólisták (és mi erre büszkék vagyunk), de szép számmal akadtak kiváló jégkorongozók, igazi klasszisok! A zsűri tagjai egyszerűen nem fogták fel, hogy együtte­sünk valamennyi tagja ver­senyben volt a legjobb játékos­nak kijáró díjakért, mert egyi­kük sem vök rosszabb más együttesek korongozóinál, tehát azoknál, akik az elismerést kapták. Innsbruckban, a követ­kező esztendő nagy tornáján, az olimpiai játékokon ismét győztünk. És a verseny rende­zői ismét nem tudták eldönte­ni, ki kapja a díjat! Ekkor sa­lamoni döntés született: Borisz Majorov, a csapat kapitánya kapott felhatalmazást a díj odaítélésére, összeült az egész közösség, s végülis mi magunk javasoltunk. Ivanovra szavaz­tunk, bár a többiek is kiválóak voltak, de benne mintha több elszántság, bátorság lett volna. Nemcsak akkor repült bele a koronq útjába, amikor az már elkerülhetetlennek lát­szott, hanem szinte állandóan védte testével a kaput, s mind­ezt mosollyal az arcán tette, nagy hatást gyakorolva a töb­biekre. 1965-ben, Tamperében már egy fordulóval a befejezés előtt nyilvánvalónak tűnt: mi let­tünk ismét a bajnokok. A ren­dezők ismét felkeresték csapa­tunk vezetőit, s tanácsot kér­tek, ki legyen közülünk a leg­jobb csatár. Csernyisevvel együtt mindig kiértékeljük az egyes meccseket. Az általunk vezetett pontverseny szerint Almetov, Loktyev és Sztarsinov állt az első három helyen. Mindent átgondoltunk mégegy- szer, alaposan meghánytuk- vetettük a dolgokat, s végülis Sztarsinovra szavaztunk. Miért? Mert Sztarsinov nem­csak mesteri módon játszott, küzdött a világbajnokságon, hanem remek barátnak ismer­tük meg. Mindent megtett Jonov, a csapat újoncának jó szereplése érdekében. Sztarsi­nov jól tudta, mit jelent egy újoncnak a világbajnokság, s ezért segített Jonov kezdeti lámpalázát leküzdeni. Jő pasz- szokat adott, helyzetbe hozta társát, s minden igyekezete oda irányult, hogy meggyőzze fiatalabb kollégáját: egyenér­tékű tagja az együttesnék ak­kor is, ha most vesz reszt első ízben ilyen világversenyen, s játékára épp olyan szükség van. mint máséra. Ljublanában negyedszer let­tünk egymás után világbajno­kok. Itt végülis két egyéni díjat nyertünk: a legjobb csatárnak Loktyev, a legkiválóbb védőnek Ragulin bizonyult. *• t>9y- (folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents