Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-01-31 / 5. szám
Behívatott az elnök és azt mondta: — Jelmezbálba készülök a feleségemmel, de valahogy sehogy sem tudok rájönni; minek is öltözzem, hogy fel ne ismerjenek. Önnek bizonyára sikerül vaalmit kitalálnia. — Lovaggá? — próbálkoztam. — Lovagi öltözetben az elnök urat senki se ismeri fel. — Magam is gondoltam rá. de a páncélban nagyon meleg van. Izzadnék. — A páncélt talán át lehetne lyukasztani, a szellőzés kérdése mindjárt megoldódna. — Az veszélyes lenne. Még azt hihetnék, hogy durszlkká öltöztem. Találjon ki inkább valami mást. — Hát akkor cowboyjá? — Ezt is mérlegeltem, de ideológiailag a cowboy valahogy... Nekem ellenségeim is vannak. — Akkor kozáJcnak. A kozák világnézetileg is biztosabb. — Persze hogy. De a feleségem zöld-béka királynőnek akar öltözni. Érti? A kozák és a zöld békácska pedig nem igen pászol együvé. Egy pillanatig gondolkodtam. — Akkor talán a művészetek köréből. Tegye fel az elnök úr Beethoven halotti maszkját és azzal egy csapásra megoldódott az egész. — Beethoven? Nem ismerem. — Maga tisztára megbolondult. Mindenki azt hinné, hogy beatles vagyok és nem Chopin. Csak esetleg ha valamit eljátszanék... — Hát akkor vegyük Chopint. — Könnyen beszél, de honnan veszek hajat? — Parókát tesz. — ö, az elnök úr zongorázik ? — Nem, de valamit elfütyülhetek. Valami belevalót. — Kétes. Chopin nagyon gyenge füttyös volt, a végén még nem ismernék fel. Aztán még nagyon sokáig gondolkodtunk. Az elnök se maharadzsának, se kalóznak, se — ez persze érthető — udvari botodnak nem akart felöltözni. Már hogyisne! — Valami biztonságosat találjon ki — mondta. — Hogy senkinek se lehessen ellene kifogása. — Tudom már. Öltözzön fel az elnök úr nehéziparnak. Szép, eredeti és tanulságos is lenne. Az elnök úrban minden feltétel meg van hozzá. Mindenféle tekintetben megfelelne. Vagy öltözzön fel mondjuk a barátság olajvezetéknek. — Kitűnő, — örvendeze't. — De az asszony, mit csináljak az asszonnyal? — A kedves felesége felöltözhet bányászatnak, vagy az ország eleklrifikációja- nak. Csak egy körte kill hozzá, meg az elemig egy darabka összekötő kábel es hadd vüágitson. Az elnök elszontyolodott: — Honnan vegyem azt a darabka kábelt? — mondta. Es itt aztán végleg holtpontra jutottunk. Mert a mai világban könnyebb Chopinnek lenni, mint vülany- szerelőnek. (—tő— fordítása) FECSÖ PÄL TANASIJE MLADENOVIC: MONOSZLÖY DEZSŐ: RÁKOS SÁNDOR: Neoncsöves égbolt alatt Perceim be vannak osztva, szívem robot-gép, nem az tínyém, áram hajt minket s huzalok lökdösnek félre könnyedén. Nappal a homállyal küzdünk, éjszaka kábít a fény, idegsokkos század a múltunk s a jövőnk valóság nem csak remény. Bíztatjuk egymást bizalmatlansággal öngyilkos lett bennünk a bizalom, feltámadtak az öreg őrlők, embert darál a malom, kapkodunk s nincs időnk észrevenni a neoncsöves égbolt alatt, hogy terhűnk lassan a földbe nyom, míg felettünk az ég szalad. Olajfa Olaf ja áll az útkereszteződésnél, mint elfáradt utas, kinek szemében megalvadt már az örökkévalóság. Vén gyökereiből tapasztalat sugárzik, s az ágak monológja folyton csak azt ismétli: döbbenjetek rá sorsotokra. De visszhang nincs sehol. Az atomfélelem ránksúlyosult, s mint vas-vihar, elolt már minden szép csillogást. Kívánság A szivacsostestű Kívánság mikor egy szerencsés órán megtelt a kívánt vízzel mézzel és moszattal és vágy-kamráiba már egy buboréknyi sóhaj se fért belátta hogy a beteljesülés egyszerre hizlal és fogyaszt és szeretett volna újra sovány bordái között tág vágyakkal halászni Téli világ Ablakon át ezt a téli világot be szívesen nézném veled én: a havat láboló kényes cicát, a cinkepárt zúzos fa ág-hegyén és legfőképpen a gyerekeket — a nap fölszálló léggömbje alatt milyen mámorosán vonul a parkba, havas üleppel, a ródlicsapat! Kortyolgatnánk a mélyhútésű csöndet, míg a ház előtt, az utca kövén, kristályosán és laza rétegekben gyűlne a hó. s mint kozmikus növény, ablakunkra jégvirág rajzolódnék! S úgy folyna át rajtunk e nyugalom, mint villamos vízalatti derengés az áttetsző húsú naphalakon. VERES PÉTER: Tizenkét éves korában kezdte. Akkor ment el először pesztrának. Kisebb - nagyobb időközöket szolgált, s aztán megint hazajött. Tizenöt éves kora óta mind ritkábban volt itthon. Egypár évben még hazajött marokszedni, hogy kö- zévegyiiijön a lányoknak, ismerkedjék a fiúkkal, de mostanában még arra sem. Nincs értelme, hogy három-négy hétig siittesse magát a nappal, izzadjon, szaladgáljon, piszokban fürödjön, lebbencslevesen éljen, lesoványodjon, és a végén a búza, amit megkeres, nem ér annyit, mint amennyit a városban kényelmesebben megkeresett volna. Bár hiszen dolgozni ott is kell, de nem ilyen az. Meg aztán jobb az úri kosztnak a maradéka is, mint a parasztinak a legjava. Mióta meg szobalánnyá léptették elő, azóta éppenséggel irtózott a paraszti élettől Csakhogy... Csakhogy a jövő mégis izgatta. S édesanyám is féltette, követelte, hogy jöjjön haza. Az ideje eljár, s férjhez kellene mennie. A fiatalurak simogatásából és a nagyságos urak incselkedéséből nem sülhet ki semmi jó, és főképpen nem lesz belőle jövő. Mert a lánynak a sorsa csak az, hogy férjhez menjen, s aki ettől elkésik, annak nem ér az élete semmit. (Igaz, hogy az asszonyoké sem, de az más kérdés.) Újévre hát hazajött. Még akkor este elment a bálba. De persze, még egyedül, illetve csak lánytársaságban. Akadtak azért udvarlói, a legények dongták, mint a legyek a mézet, de én láttam, hogy az nem az igazi. Hogy nagyon finomnak, nagyon városiasnak tartják, akinek már a múltja is bizonytalan. Olyannak gondolják, akivel mindent lehet. S akivel szemben még merészebbek, mint az itthoniakkal, pedig azoknak se nagyon válogatják a mondanivalókat. De azok legalább visszagorombáskod- hatnak, ő azonban nem teheti. Ha nem engedelmes és nem elnéző irántuk, akkor megharagszanak, és azt mondják: „Hú, a Böske, de büszke, de vajon mire?“ Ha nem engedelmes, akkor lenézik, rosszul bánnak vele, mindenki lábakap- cája lesz. Másnap panaszkodott nekem, hogy olyan buták ezek a itthoni fiúk, úgy táncolnak, mint a lovak, majd letapossák az ember lábát... És milyen neveletlenek, milyen értetlenek... mennyi marhaságot mondanak... — Nem baj — mondom. — A fiúk mindig ilyenek voltak. Hanem te nagyon elszoktál tőlük. Lásd, a többi lányok föl se veszik. Csakhogy te mán a bótossegédekhez vagy szokva. Azok finoman hazudnak, és jó szagú a zsebkendőjük. Meg tánc közben nem a lábára lépnek a jánynak, hanem a lába közé... Ereggy mán te, bolondokat beszélsz! — Na, tán nem? Láttam, hogy táncolják a vanszteppet. Az első napokban még úgy bántunk vele, mint valami vendéggel. Úgy „szívem-lelkem“ módján. De hát ebbe hamar beleun az ember, és átveszi az uralmat a szürke és durva mindennap. Pár nap múlva már kezdődtek is a bajok. Ö minden reggel a takarításkor kinyitotta az ablakot szellőzni. Édesanyám restéit neki szólni. De én meg nem álhattam. Irtó hideg volt, túzrevaló sincs, a szalmakazal az orrára bukott, s azt is bemégis annyi van belőlük, hogy a fele se kék. Végül is egymást esszük meg. Csak annyi volna nekünk a bajunk, hogy szellözetlen a házunk! Elkedvetlenedett, de azért engedett. Nem veszekedett. Hanem, ha tehette, ment hazulról. Egyik-másik jánycimborájához. Meglátogatta azokat, akik már férjhez mentek. Volt olyan „úgy csinálni“ szeretnének. Nem veszik komolyan. A szappanjának meg a ruhájának a szaga miatt megint megtámadtam: — Te — mondom neki —, mosd ki mán ezt a büdös úri szagot a ruhádból... a szappanodat meg kihajítom. Az emberre ráragad, és akármerre megy, megérzik rajta. Úgy ínyét és a szájpadlását, hiszen évek óta friss, finom pékkenyéren, zsemlén, kiflin, süteményen él. És hiába mondom neki, hogy a lebbencsleves hasonlít a tehénhúsleveshez, mert hiszen tészta és víz ez is, az is. S nem hiszi el, hogy a vízi cibere ecettel ér annyit, mint a tea citrommal vagy rummal, egyik sem arra való, hogy elhízzon tőle az ember. Hiába mondom neki, hogy az árpakávé jobb, mint a babkávé, mert a kávéban — én olvastam valahol, valami újságban vagy kalendáriumban — nincs semmi táplálék, ellenben van benne egy veszedelmes méreg, ami árt a szervezetnek, mert izgatja és idegessé teszi, pedig mink már nagyon is izgatottak vagyunk. A legjobban haragszik azonban az ezerédesre, amit sopánkodott rajta. Hiszen van mit ennünk még nekünk, ha semmi más sincs is, de van kenyerünk, s a paraszt, ha kenyere van, elél rajta. S édesanyám a maga szegénységében igyekezett úgy megcsinálni, hogy ízletes legyen. A káposztát is úgy kimosta, hogy savanyú ne legyen (mert a hústalan koszton élő ember irtózik a savanyútól), és krumplit főzött hozzá németesen. De Erzsinek csak nem ízlett. Azt mondta, vadízú, mert nem húslében főtt meg. — Igaz — mondom én. — Én se szeretem az ilyen rakott káposztát, hogy egy sor káposzta, azután másik sor káposzta, harmadik, negyedik sor káposzta, amíg tele nem lesz a fazék. Jobb volna úgy, ahogy az urak csinálják: egy sor káposzta, egy sor hús... De hát nem lehet mindenki úr. A papa is azt prédikálta a múltkor... Te mindig macerálódol... — Nem macerálódok én, hallod, de lásd, neked nem ízlik az itthoni étel. Elszoktál tőle. Jobb az urak konyháján. Inkább kezet csókolsz egy büdös nagyságának, csak jól élhess... Na, de hát mink? Nem mehetünk mindnyájan szobalánynak. Aki itthon van, az mind úgy él, mint mink, meg még rosszabbul is. Van, akinek kenyere sincs. És nem ezerédessel, hanem cukorrépával édesítik a paszulyt. De a cukorrépa se az övék, hanem az uraságéból lopják. De mit csináljunk? Te is eladtad magad egy kis jobb kosztért, a másik is, az egyikből szobalány lesz, a másikból szakácsnő, komorná meg dajka, meg lovász meg kutyapecér, rendőr, finánc, ispán, csősz, kutyaütő... a frász tudja mi, a többit meg, aki a nehéz munkát végzi, a kenyeret termeli, eheti a fene... Majdnem összevesztünk. Kicsit kemény és durva voltam, de nagyon bosszantott, hogy még azok is lenéznek bennünket, akik, hogy maguknak köny- nyebséget szerezzenek, az urak körül lebzselnek. Ö ezt irigységnek vélte, és neheztelt érte. Hajnalban arra ébredtem, hogy ég a lámpa, és Erzsink motoz. Fölpislantok, hát szedi a ruháját s pakol. Édesanyám is fönn van, és szipogva segít neki. Sajnálja. Vajon mi lesz vele? Igen, én is azt kérdem magamtól: vajon mi lesz vele? De ő más értelemben. Ő attól tél, hogy nem tud férjhez menni, és rossz lesz, én meg attól, hogy nem fog fölvilágosodni, és elvész a szolgalelkek között. Belőle lesz majd az a jó hűséges Liza, akiről az előkelő regényírók írják, hogy rajongásig szerette imádott kisasz- szonykáját. Illusztrálta: KOPÖCS TIBOR sutulta a hó, alig lehet benne egy kis szárazát találni. Egyéb túzrevaló meg nincs, de pénz sincs. — Te — mondom neki —, hadd a fenébe ezt az úri divatot, ne ereszd ki a meleget, most fűtöttünk be. Nincs szalma... — Hát olyan büdös van — mondja. — Lefullad itt az ember... — Lefullad a fenét! Mióta világ a világ, mindig ilyen büdös házban laktak a parasztok, hely, ahol bárányos játszadozást, gondtalan boldogságot látott, de a legtöbbnél, ahol már gyerek volt, szegénység, piszok és veszekedés volt. S egyikmásik cimboráján csak csodálkozott. Pár éve még erős, combos, faros, csecses lány volt, s most sovány, görbe, a melle beesett és köhécsel, fáj a háta. Tüdővészes. S a legények is olyan idegenek. Minden valamirevaló fiúnak van már szeretője, s vele csak tréfálni, játszani, meg szaglik az ember, mint a büdösbogár... vagy mint a görény.. Kinevetnek miatta... A jányok meg maceráinak, hogy de úri szagod van, vajon hová jársz? Minek kell az embernek szagának lenni? Micsoda úri butaság ez? Megsértődött, s még sírt is. De a legnagyobb baja a koszttal volt. A jó gyomor mindent megemészt, szokták mondani, csakhogy nehéz ám mindent belerakni. Erzsink irtózik a má- léskenyértől, feldörzsöli az cukor helyett használunk. Azt mondja, fáj a gyomra tőle. Azon erősködik, hogy amit én mondok, az csak olyan beszéd, mókázás, ő inkább hisz az uraknak, egye meg a fene őket, azok tudják, hogy mi a jó, meg mi az ártalmas. Az első napokban még csak megjárta, mert ő is hozott valamit újévre, édesanyám is sütött, hát elélt közöttünk. De néhány nap múlva már éhezett szegény ésfanyalgott. Keveset evett, megsápadt, édesanyám
