Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-10-31 / 44. szám
- új ifjúság 5 ILLYÉS GYULA: A szil s a szél Rezzent a vén szil: szisszent, jött a szél; villám rándult, mint megrántott kötél; egy percnyi csönd. És bömbölő haragra fakadt a vihar százezer haragja. Kapkodta fejét a szilfa, az agg, vallatott rab a pofonok alatt; ahány karja volt, mind hátracsavarta a nyár haragba-kékült zivatarja. Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél; kiszállt a fából végre egy levél, egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a fiai mellől a hajszolt madárka. Egv levelet, egy sárga levelet, az öreg szil csak annyit engedett; azt vitte a szél, azzal írta égig a maga égigérö gyöngeségit! ...Elült a szél s a büszke szil úgy állt: legyőzte — mindörökre! — a halált. S hat hét múlva egy őszi szellő szóra minden levelét önként sárba szórta. JUHÄSZ GYULA: Az októberi forradalom Fáradtan és csalódva százszor S száműzve bús fiatalon A szabad élet asztalától, Köszönti ék Forradalom! Síromban véltelek megérni S alig mer halkuló dalom Mint éji szellemet idézni, Fölidézni Forradalom! Megáldom rózsás lobogódat Mint Messiást bús Simeon, A vérem gyász színébe olvad, De láttalak Forradalom! Tán holnap otthagysz eltiportam Mint láncfüvet, domboldalon. Én láttalak robogni, jól van Győző szekér. Forradalom! Kopócs Tibor rajza gyszerre mind a tíz E ujjával írni kezdett a gépen. Mind a tízzel kopogott rajta és közben engem nézett, mintha valami levélfogalmaz- vánva volnék. Aztán amikor befejezte, hátravetette a fejét, a haja sápadt nyakára omlott. Fölállt és könnyű léptekkel, valami papírral a kezében eltűnt a párnázott ajtó mögött. Mindjárt vissza is jött. — Srna elvtársi — ma nem ménnek sehova. — Nem megyünk? És miért? Fölrántotta a vállát. — Hát akkor megyek a garázsba — mondtam. — Az öreg rosszkedvű — állított meg elmenőben. — Rosszkedvű? — Ellenőrzést vár a minisztériumból. — Hűha... — Legalább szabadja van. — Hát akkor én megyek is. — Hová siet annyira? — Mit lábatlankodjak itt? — Üljön le egy kicsit, hiszen van' ideje. — Az van. Hát megint csak ültem — a hamutartóval, meg a cigarettákkal volt dolgom — közben észrevétlenül figyeltem gondozott körmeit. Papírokkal zörgött, mindent réndberakott az asztalon, csak a hamutartóhoz nem nyúlt, az az én birtokomban volt. — Maguk sofőrök elfelejtenek élni — mondta hirtelen. Nem szóltam semmit, nem értettem, hová akar kilyukadni. — Főzök egy kávét, — mondja. Több helyen is motozott' valamit az irodában, valami után kutatott, aztán az ablaknál állapodott meg. Piros, magas nyakú szvetter volt rajta- I- gazán szép volt és nagyon bántott, hogy ezt csak most vettem észre, amikor úrikocsis lett belőlem. Ha Heribannak nem lett volna a feleségével az a malőrje, hogy megszökött a borbéllyal, — aki mint egy színésznőt úgy kiondoláltatta és ha nem kezdett volns inni, talán sohasem kerültem volna össze az irodában egy ilyen cicuskával. A távolsági busszal most Gre- So jár, és állandóan csak kötekedik: Előléptettek, komám, az Igazgatót fogod fuvarozni a cicájával. Greso egy tuskó, de különben jóságos alak. szerinte minden lány csak divatbaba. Múltkor is a lánya hozta neki az ebédet, azt is így fogadta: No. cica, nem felejtetted el kimázolni magadat? mikor a kávészag A betöltötte a szobát, egy-egy szem cukrot csúsztatott a mustáros poharakba. — Egy elég lesz? — Elég. Műanyag kanálkával keverte meg a kávét és az ablaknál lévő kis polcról elhozta az asztalra. Kinyitotta a szekrényt. egy tömzsi Old Ship rumos üveget vett ki belőle és töltött a magáéba. — Én nem kérek, — takartam be tenyeremmel a poharat. — Most szabad. — Nem iszom, — mondtam nem valami meggyőzően. — Csak egv keveset az ízéért. — Hát nem bánom, — vettem el a kezem. Nekem is öntött. Egymással szemben ülve szürcsöltük a kávét, és mindketten a hamutartóban lévő csikk-halmocskákat néztük. — Mi igaz abból? — húzta a szót titokzatosan— Miből? — Abból, amit önről beszélnek. — Én nem hallottam semmiről. — Nem?, — Nem. — Hogy állítólag az anyja férjhez ment. — Tényleg férjhez mént. — Hogy állítólag hetven éves. — Valóban hetven. — Egy kicsit furcsa, nem? — Mi a furcsa? — Hát az, hogy férjhez ment'. — Miért lenne furcsa? — Hát az, hogy ebben a korban... — Egy kicsit valóban furcsa, — rántottam egyet a vállamon, azt akartam ezzel élérni, hogy lássa, én nemigen tehetek róla. És hirtelen gyanúsítani kezdtem, hogy csak azért tartóztatott, hogy olyan részleteket is megtudjon tőlem, a- melvekről az irodákban még nem tudnak. Éppen ehhez van kedvem. Éppen ehhez való kedvem van, hogy kotkodácsoljak itt neked. Fügét az orrodra. Még mit nem akarnál, cicus, talán azt is elmondjam, hogy mi volt a lakodalomban. — Bolondok háza volt az, bohóckodás és nem lakodalom. Az egész falu röhögött. A templomba a temető mellett vitt az út és az én apám ott van eltemetve. Fekete ruha volt rajtam, mint akkor. Akkor mindnyájan sírtunk, most meg mindnyájan nevettünk. De miért is ne? Ha az egész falu röhög, miért ne röhögnénk mi is? Füttventeni kellett volna, de nem volt kinek és muzsikusok se voltak. Az öreg meg, aki az anyámat támogatta, iobbra-balra dülöngött, a szakálla reszketett és a szemében, amikor a templomba lépett, valami felragyogott. Gratuláció helyett — hihihi! — fogadott a templom előtt. Az öreg vőlegény nem bírta az i- ramot, most hát az anyám támogatta öt; hogy neadjisten el ne terüljön a porban. De ezután jött még csak a java, bezárták előttünk a kaput. A szakácsnő csukta be az orrunk előtt, mi meg úgy álltunk e- lötte, mint az ázott csirkék. Tizennégy napja sem esett. Szürkék voltunk a portól és tanácstalanul topogtunk a kapu előtt. Mindenki viccet csinált belőlünk és ez a kisöreg- nek egyáltalán nem tetszett E- qész idő alatt az motoszkált a fejemben, hogy a fenébe is fogom majd szólítani? De a- mikor semmi elfogadható sem jutott eszembe, hát abbahagytam. Az öreg nagyon keveset beszélt, lehet, hogy túlságosan boldog volt és ez hatotta meg ennyire. Annál beszédesebb volt azonban a mamám, elmondta, hogy milyen jól keltek a kislibák. csak a kacsatojások zá- pultak meq, de a libák most igazán jól sikerültek, jő volt a gúnár. Az öreg csak bólogatott: — Ügy, úgy. em leszek legalább N egyedül, sírt a- nyám, amikor kikísért, én meg feleslegesen dühöngtem. Hiszen hívtam Bratislavába, igaz, hogy csak egy kis szobácskám van, de kettőnknek elég lett volna. És ha megnősülsz? Ismételgette állandóan, nem lábat- lankodhatok. Te ezt még nem érted, de majd meglátod, ha megnősülsz, hogy milyen az. — Haza visz? — Hogyne, bólintottam mint egy kezes bárány. Örömmámorban ugráltam le a lépcsőn, amiért nem kérdezett tőlem semmi többet. Persze, hogy haza viszem, már miért ne vinném haza. legalább egyszer egy szép lányi viszek. Mellém ül majd, s a vállammal hozzá érhetek és lehet, hogy a kezemmel is és nem lesznek ott a- zok a savanyú alakoskodó pofák. Amikor meg visszafelé jövök velük, az út örökkévalóságig tart. Állj meg itt, állj meg ott, mindenféle marhasággal megrakják az autót, mint tegnapelőtt az igazgatóhelyettes is kalitkával mászott be, amelvben a madár is benne volt. Ilyen madárért tépte meg a tanítónő a fülemet, pedig egész este rajzoltam, még apám is segített benne. Kiabált rám, biztosan a tulipánjai miatt, amit előtte való nap téptek ki a kertből a fiúk. Én nem voltam közöttük, őt azonban nem érdekelte, hogy ott voltam-e vagy se, dühös volt és szerinte az én kanárim szarkára hasonlított. Honnan a fenéből tudhattam volna akkor, hogy néz ki a kanári, amikor még nem is láttam. És különben is, nekem inkább a szarkák tetszettek. Egy ilyen kanári csak fütyürészni tud. a szarka meg lopni is tud és a- Dám emlegette, hogy aki nem lop. annak nincs is, ezért rajzoltam helyette egy hasznosabb tollast. A helyettes pityő- kás volt, sőt mindnyájan pi- tyőkásak voltak — úgymond — a kétszer két decitől. Pedig legalább liter szaga volt a dolognak. A nőkről dadogott, persze nem a magáéról, ehj, ez aztán igen, mondta az egyik, ehj. az ni, láttad, mondta a másik. Ehj, ehj, az lenne a valami és igv ehj-eztek az e- gész úton. Szántszándékkal kerestem a gödröket, hadd élvezzék azt is. Alaposan feldobott bennünket, nekem meg valami elsuhant a fülem mellett. A kanári az első üveghez csapkodta szárnyát. Az ijedt hang túlharsogta a motorzúgást: Fogja meg azt a madarat. Levettem a lábam a gázról, de már késő volt, a kis kanári a szellőztető ablakon keresztül kirepült a szabadba. A helyettes meg elkezdett jajveszékel- ni, a végén szinte megsajnáltam. Már csak a saját feleségét emlegette. ereszteződés, aztán K még egy, most balra kell fordulni, itt a lakótelep. Az e- gyik utca olyan, mint a másik, e- gvik ház, mint a másik, így könnvü építeni, egyik a másikról van lekopírozva és ez a modern. Ablak, mint ablak, balkon mint balkon, egyik kék a másik sárga, aztán az egyik megint kék, a másik megint sárga. Biztos, hogy még egyszer nem találok ide. — Álljon meg! Itt lakom! Megálltam. — Ha akar,,.., jöjjön... be hozzánk, — hívott bátortalanul és a reflektor fényébe bámult. — Magukhoz? — Egy percre... Az anyja nyitott ajtót. — Srna elvtárs, — mutatott be. — Sofőr, — tettem hozzá. — Isten hozta, — mondta nem a legszívélyesebben. A szoba közepén állok. A szoba közepén állok és a képeket nézegetem a falon. A szoba nagyon takaros. A szoba kicsi; gaucs, kávézó asztalka két fotellel, könyvszekrény és a sarokban televizió. — Kiféle-miféle "ez... — Nagyon rendes ember. — Holmiféle sofőr... Csaknem mindent hallok, a- mit a szomszédos helyiségben beszélnek. — Miért nem ül le? — szólalt meg mögöttem. Már ülök is egy tányér vékonyra szeletelt magyar szalámi előtt. — Egyen csak nyugodtan, már biztosan nagyon megéhezett — Aa, nem is, — kettesével nyelem a karikákat. Egészen a kapuig kísért. Néztük egymást. Nem szólt semmit és valahogy nekem se volt beszélhetnékem, így hát csak néztünk egymásra. Aztán megszorította a kezemet és elszaladt. Én meg elkezdtem naponta borotválkozni. Minden nap ott maradtam az irodában kávén. Már nem bámultam a hamutartót. már nem ültem mozdulatlanul. A háta mögé álltam, leengedett haját néztem és az ujjait. Mind a tíz ujjával kopogott és egyre szórakoztatóbb lett... Eleinte nem érhettem hozzá, csak elmenés előtt fogtam meg a kezét és valami szétáramlott bennem. Megcsókoltam. — Svlvö, ne... — nem védekezett. — De amikor... — Nem szabad! — Martuška. — Nem szabad, Sylvo. — Miért nem szabad?, — Csak. Miért nem értek a nőkhöz? Miért vagyok ilyen hülye? A falun át a Fekete víz kiszáradt medre húzódik. Tavasszal. amikor elolvad a hó, rövid időre megtelik vízzel és a gyerekek az összedűlőfélben lévő kastély mellett épült új iskolából, a tanítás után mindjárt oda rohannak. Követ ugratnak a vízen és szétkergetik a békésen álldogáló Híjákat. — Mi Íven gyönyörű itt. — Micsoda?, — Minden. — Itt születtem. A kapu ugyanolyan rozoga mint volt. Már az apám is várta, hogy kidőljön, hogy aztán majd újat csináltat. Az a kapu még engem is túlél. nyám az udvaron A állt éppen, egy sereg tyúk között, amikor meglátott bennünket. — Hesss... hesss... ssss ..... — a tyúkok tovább szedegették a szemet. Kiü-gyes- kedte magát közülük a téglából kirakott kis utacskára. — Nohát, Sylvinko, haza találtál? — Hiába kevés az időm. — Gyertek hát beljebb. Az öreg valahonnan a kamrából került elő. Odanyújtotta kiaszott kezét mindkettőnknek és apró szemét bámulattal nyugtatta Martuikán. — Mea sem írtad. — Nem. — Mindegy az, mindegy az, fő, hogy eljöttetek, — szaladgált anyám a konyhában. — Igazán értesíthettél volna bennünket, hogy nősülsz. — Dehiszen, én... — Hát én azt nem érdemiem meg? — De megérdemli. — Ügy, úgy, — bólogatott az öreg. Martuška szégyenkezve bújt a hátam mögé. Az öreg almafa még mindig állt a kertben. Felében szeite ketté a villám, ágai úgy csüngtek. mint a szomorúfűzfáé. Már jó néhány éve nem termett, a- pám régen ki akarta ásni, de alkalmasabb időre várva ha- lasztgatta. A kis pad is itt maradt, mögötte meg, az udvar felől, kerítés. Egy kis ólban malacka röfögött. — Né, mucika, né, — csörgött' a mamám az ajtó zárán egy kapocsvassal. — Miért hallgatott él így egyszerre?. — Eszik. — Ügy szeretem hallgatni. — Nemsokára újra kezdi. Magamhoz húztam és csókolgatni kezdtem. Mindketten remegtünk a lőcán. A levelek is remegtek felettünk az öreg almafán. — Nagyon megtetszettél a mamámnak. — Nem kellett volna ide jönnünk. — Haragszol? — Nem. de... — Mi az a de? — Azt gondolják, hogy... — Hogv a feleségem leszel. — Igen, azt qondolják. — Én is azt gondolom. — Nem lehetek a feleséged, Svlvo. — Miért nem? Felgágogtak a libák. A kéri alól előkerült Dunéo, a kutya. Körülszaglászta a kerítés fonatát az oszlopnál, majd felemelte a lábát. Aztán oďasorn- polygott hozzánk, a farkát csóválta és nyalta a kezemet.. — Nem mész innen! — kiáltottam rá. Berohant az udvarra, a libák szétröppentek. — Martuška! — Ne kínozz. Sylvo, én Így is boldog vagyok. — De miért nem akarsz? — Akarnék, de nem lehet. — Miért nem lehet? — Nézd... Sylvo...., várj csak. mondok neked egy viccet, — egy picit elmosolyodott. — Nem szeretem a vicceket — De ezt el kell mondanom... A titkárnők jelvényt kaptak. — Jelvényt? *— Kanapé és égy galamb van rajta. — No és? — Tudod mit jelent éz?, — Netn tudom. — Vagy fekszik, vagy vS- pül. — Ez nagyon jő, tényleg. Ezt meq kell jegyeznem. — Én nem repültem. — Nem repültél... mi?... micsoda?.... Martuška!... Mit jelentsen ez? Nem felelt. z almafáról levél A hullott lefele, ta- /% Ián az utolsó. A malac újra röfögni X A kezdett. Neki ez nagyon tetszett, hát akkor hallgassa. Én is így röfögtem, de ezután már nem fogok! Futásnak eredtem, keresztül az udvaron. A kapu felnyikor- dult rozsdás pántjain. — Sylvinko... Sylvinko, hová rohansz? — Elment? — Ne sírj lányom. Semmi az lányom, meglátod visszajön, ö már csak ilyen bamm-bumm. ezt bizony meg kell szoknod. Gyerekkorában nem volt, csak azóta ilyen, amióta a házat zsindelyeztük, kórházban is volt. De nagyon jó fiú, lányom, olyan, mint az apja volt. — Ügy, úgy, — gereblyézte az öreg a sárga leveleket. Tóth Elemér fordítása
