Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-10-03 / 40. szám
V. SLAVKIN: \ nagy Vova és a kis Vova A parkban égy öreg ember ült mellettem a pádon. Rózsás arcú csöppséget ringatott a kocsiban. — Micsoda gyönyörű vasgyúró! — dicsértem meg a gyereket. — Hogy hívják? — Vova a neve. Most már két Vova van a családban. A nagy Vova és a kis Vova. .. De én mondom magának, rengeteg baj van a gyerekekkel... Vovócska mindig töri valamin a fejét. — A nagy? — Dehogyis, a kicsi. Persze a nagy sem nyughat soha. Csak ül, ül és állandóan bifláz valamit... Nekünk meg az asszonnyal már nincs időnk Vovócskával foglalkozni... — A kicsivel? — Dehogyis, a naggyal. Be kellene mennem a tanszékre is megmagyarázni a dékánnak, hogy milyen nehéz a tanulás mellett még gyereket is nevelni, sétára járni vele, e- tetni. Elmondanám neki azt is, hogy mennyi bajunk van Vovócskával... — A naggyal? — Dehogyis, a kicsivel. Elmennék bizony én arra a tanszékre és nem szégyelleném, de sajnos nincs rá időm. Hiszen itt van a nyakamon a gyerek. Minden nap kijárok vele, etetem. Vovócska erre egyedül még képtelen. — A kicsi? — Dehogyis, a nagy. Magával is épp elég a baja. — És mit csinál Vova anyja? — Az otthon van. ö vezeti az egész háztartást. Amellett még mossa a pelenkákat, kását főz... — A kis Vova anyja? — Dehogyis, a nagy Vováé. A feleségem. A kicsi anyja most iratkozott be főiskolára. Csak ül, ül és bifláz... De Vovöcskát nagyon szereti. z út első napján nem is beszélgettünk egy- nással. Mindketten kibámultunk az ablakon és gyönyörködtünk a suhanó táj szépségében. Ütitársam magasnövésű, jó megje- enésű ember volt, ötven körül lehetett. Nem az ő hibája volt, hogy balkeze az én jobb kezemhez volt láncolva. Amennyire ez lehetséges volt, igyekezett kabátjával a láncot eltakarni, hogy az u- tasok ne lássák. Nem volt irigylésreméltó helyzetben, az már igaz, csakhogy én még rosszabb helyzetben voltam. Utóvégre is ő visszatérhetett, de én már nem. Az én kilátásaim nem voltak olyan rózsásak. Vonatunk a nyugati sivatag felé száguldott, ahol várt rám a gázkamra. Mint már mondottam, az utazás első napján nem beszéltünk egymással. Másnap azonban megindult a társalgás. Elmondta, hogy Joe Biasonnak hívják és a philadephiai rendőrségen szolgál őrmesteri rangban. Huszonkét éve dolgozik a rendőrségen. Beszélt a fiáról, aki az amerikai légihaderő hadnagya és most valahol Vietnamban harcol. Beszélt a menyéről és a két unokájáról. Beszélt legidősebb leányáról,’ aki kollégiumba jár és a legfiatalabbikról Is. aki éppen három éves. .Toannie, a későn érkezett, mondogatta róla gyengéden. És végül még azt mondta, hogy egyáltalában nincsen kedvére, hogy erre az útra el kell kísérnie. Természetesen aztán én is beszéltem magamról. Elsősorban arról a szerencsétlen dologról, amely erre a szomorú végre juttatott. Tulajdonképpen sohasem szíveltem Eddiet. Akkor is csak véletlenül találkoztunk abban a San Franciscó-i bárban. Nagyon le voltunk égve. egy lyukas garasunk se volt, a- hogy mondani szokás. Törtük a fejünket, hogyan juthatnánk egy kis pénzmaghoz, de semmi okosat sem tudtunk kisütni. Egyszerre csak azt mondja Eddie, hogy fel kellene keresnünk egy zugbankárt, aki magas kamatra pénzt kölcsönözget. Ott kellene kezdenünk valamit. Minden simán ment. A pénz már a zsebünkben volt; amikor a bank egyik alkalmazottjának sikerült csúszva elérnie a telefont. Eddie nem habozott, lőtt. Hidegvérrel. És már a nyakunkon is volt a gyilkosság. A törvény előtt én is bűnrészes voltam, vagyis ugyanúgy felelős, mint Eddie. A lövés után ideje volt elpárologni. A zsákmányt megfeleztük és titkos címeken rejtettük el. Aztán kiki a maga szakállára dolgozott tovább és igyekezett átvészelni az időt, míg ez a csúnya ügy kissé feledésbe merül. Eddie megadta Pittsburghban lakó húga telefonszámát is. Az ő közvetítésével kellett volna hat hónap múlva találkoznunk. Hogy valamivel a víz fölött tartsam magam, beálltam tányérmosónak, de aztán hamar beleuntam az egészbe. Hát otthagytam. Aztán fényes nappal kiemeltem egy országúti benzinkút pénztárát, majd az egyik ott álló autóval próbáltam meglépni. Sikerült is volna, ha egy éppen beállni akaró autóval össze nem ütközöm. A sofőr gyorsan kapcsolt és átadott a rendőrségnek. És most itt ülök a vonatban, már túl vagyok a bírósági tárgyaláson, de a gazkamra még előttem van. A rokonszenves Jóénak azonban egyet nem árultam el: azt, hogv még mielőtt útnak indultunk volna, telefonáltam Eddie húgának és ő is megígérte, hogy Eddie kihúz a csávából. — A bátyámra számíthatsz, — mondta a leány. Hát meglátjuk, gondoltam magamban hiszen mi mást tehettem volna? Vártam. Csakhogy semmisem történt. Kilométer kilométer után maradt el mögöttünk és mi veszett gyorsasággal közeledtünk a gázkamrák felé. Eddie azonban megérkezett. Tulajdonkeppen eszre sem vettem mindjárt, olyan természetesen viselkedett. Egyszerre csak ott volt, titokban intett, és elindult a mosdó felé. Ez volt az én alkalmam. Felébresztettem Joet, pedig csak röviddel azelőtt szundított el és megkértem, jöjjön ki velem a mosdóba. Mit sem sejtve jött. Amikor a mosdó szűk ajtajában voltunk, Eddie sziszegve nyomta coliját bordája közé; ^ _... . — Egy mukkot se, mert véged! — hangzott Eddie durva hangja. Gyorsan elszedtem Joe revolverét. Bűntársam szemében újra láttam azt a könyörtelen lángot, mint akkor, amikor a banktisztviselőt lelőtte. Eddie sohasem tréfált. _ Azonnal add ide a kulcsokat — mondta. — A kulcsok nincsenek nálam, azokat légipostával Ülldték San Franciscóba! — mondta Joe. — A nagyot is. —A nagyot is. Mi minden munkát leveszünk a válláról. Hiszen tanulnia kell. De Vovócska ezt nem akarja megérteni.... — A nagy? — Dehogyis, a kicsi. Szüksége van a szülői gondoskodásra. Így aztán az anyjukommal felosztottuk egymás közt a gondot: én helyettesítem a gyereknek az apját, a feleségem meg az anyját. Így aztán Vovócska gondtalanul él. A kicsi? — Dehogyis, a nagy. És a felesége is. Amit csak bírunk megteszünk Vovócskáért, hogy erős, bátor legyen... — A nagy? — Dehogyis, a kicsi. Ez persze nem sok, mert rövidesen úgyis minden megoldódik. Vovócska iskolába megy... — A kicsi? — Dehogyis, a nagy. Most végez a pedagógiai institúton, tanítani fog. Ezután már több ideje marad. Alig várom már, hogy Vovócska önálló legyen... — A nagy? — Dehogyis, a kicsi. Az anyja most / kezd főiskolára járni. Néha-néha legalább a parkba is kisétálhat majd Vo- vóval... — A kicsivel? — Dehogyis, a naggyal. Aztán már nekünk is kevesebb lesz a dolgunk. Minden erőnket az unokánk nevelésére fordíthatjuk. Mert most még a kis Vovócska nagyon kicsi, a nagy Vovócska meg csak nagyon kicsit nagy. Most még nehéz... — Kinek nehéz? A nagy Vovánák vagy a kicsinek? — Nekem! — mondta az öreg és a kocsit tolva hazafelé indult a parkból. Ez nagyon kellemetlen volt számomra. — Akkor hát imádkozz, — mondta Eddie könyörtelenül. — Ütött a halálod órája! — Megbolondultál, mi lesz aztán velem? — kiáltottam rá. — Okay! Akkor hát velünk jösz, egy kis halasztást kaptál, — sziszegte fogai közt Eddie a rendőr felé. A legközelebbi állomáson feltűnés nélkül leszálltunk. Hogy Eddie hogy csinálta a dolgot, hogy nem, azt nem tudom, de valahonnan autót kerített, beültünk és Eddie beletaposott a gázba, a kocsi nyílsebesen rohant az országúinak. Néhány perc múlva egy teljesen elhagyatott vidékre értünk. Itt kiszálltunk és rövid ideig tartó keresés után egy elhagyott farm lakóházára bukkantunk. A ház teljesen üres volt. Bementünk. — Hogyan szabadulok meg most tőle? — kérdeztem Eddiet. ^»hány másodpercig rajtamfelejtette könyörr'Wm. I te’en pillantását, a hátamon végigfutott a W«I hideg. $ — Ez, fiú. nem probléma — mondta Jj Eddie és pár pillanatra eltűnt. Észrevettem, hogy Joe rosszul van, nehezen lélegzett, szívrohamot kapott. Közben Eddie visz- szatért, kezében élesre fent, hatalmas kés volt. — Mindjárt szabad leszel, fiú — morogta és elkapta a rendőr csuklóját. A rendőr tehetetlenül feküdt. Eddie szemében újra fellángolt az a könyörtelen láng. Láttam, milyen ocsmányságra készül. Aztán, hirtelen az villant az agyamba, hogy mit is mesélt Joe a Vietnamban harcoló fiáról. Mit mesélt a menyéről, a két'kis unokájáról, a legidősebb leányáról és a legkisebbről, aki még csak három éves. Aztán, hogy mi történt, már nem is tudom. A biztos csak az, hogy erősen megmarkoltam Joe revolverét és meghúztam a ravaszt. — Köszönöm, — mondta Joe, aki egy pillanatra magához tért. majd újra elájult. Eddie ott feküdt a padlón, a balálgörcs összehúzta a testét. Joet felemeltem és kihúztam a házból. Nagy fáradsággal sikerült eljutnom az autóhoz. Joet betuszkoltam az ülésre, majd magam is igyekeztem a kormánykerék mellé kerülni. — Az övem alatt van a kulcs! — suttogta Joe, aki újra magához tért. Az öv egy titkos rejtekében valóban ott volt a kulcs. Felnyitottam bilincseim zárját, rátapostam a gázpedálra és nemsokára már az országúton is voltam. Rövid száguldás után a vasúti rendőrség cirkáló őrjáratát pillantottam meg. Veszettül nyomkodtam a dudát és segítségért kiabáltam. Fáradozásom végül is sikerrel járt. Néhány szóval elmagyaráztam az őrjárat vezetőjének, hogy az autóban egy szívbeteg ember van, rohamot kapott és azonnal kórházba kell szállítanom. A vasúti rendőrség autójának a sofőrje azonnal bekapcsolta a kék lámpát és néhány másodperc múlva már útban is voltunk a kórház felé. Joet az ölemben vittem fel a kórházba, Azután el a- kartam párologni, de nem sikerült, mert egyszerre csak a nővér állt előttem. ' — A barátja akar magával beszélni! — mondta. Visszamentem hát Joe szobájába, ahonnan éppen akkor jött ki az orvos. — Nem tudlak elárulni, fiú. Azok után amit értem tettél, képtelen vagyok rá. De miért nem térsz jó útra? Hiszen lényegében te jó fiú vagy — suttogta Joe, ahogy sápadtan feküdt az ágyon. Nem feleltem. — Bármit teszel is a jövőben, mindig gondolj arra, a; mit most mondtam neked. És bárhol leszel is, írj nekem legalább egyszer, jó? — ígérem, hogy írok neked, Joe! — válaszoltam és kimentem a szobából. Az autó, melyet Eddie lopott valahol, még a ház előtt állt. Beültem és elhajtottam. Azóta nem kaptak el. A titkos címeken levő pénzt azonban nem vettem fel. És bár Jóénak nincs semmiféle különösebb oka, hogy büszke legyen rám (utóvégre is nem vagyok angyal), valamit mégis nagyon hamar megteszek: levelet írok neki. Fordította: Benyó Antal /»— ---------------------------------------------——------------------------------------------------------------------—— SHERWOOD HARTMAN: Lényegében jó vagy... 9 • • f * • • ü| ifjúság 5 GYURCSÖ ISTVÁN: A Nap senkitől sem ké-di hány Celsius fokon égjen és mikor lesz kedve kihúnyni, megunva a keringő bolygók fűtését, amelyre elrendeltetett. Egyszer majd minden éghető anyag ellobban, de ember azt nem látja már, hogy a csillagok között pörögve száguld egy fekete salakbolygó, mi tegnap még fénykörébe vonta otthonunk. Egy csillaggal kevesebb lesz. De ki tartja számon a csillagokat?! A földi ember szive és számológépei jégsziklába vagy meteo'köve.kbe fagyva gurulnak le a forgó galaktika pereméről, mint asztalról a morzsa. Zuhanunk a kormos, kiégett Nap után, mert élni, s ellobogni,^melegedni, de kiégve együtt hullni is elrendeltetett. KISS SÁNDOR rajza NÉMETH ISTVÁN: Csönd van a nagy kapuk előtt Csönd van a nagy kapuk előtt, beléphetünk. Az alagutak végtelen belein keresztül mehetünk, de mivégre? Szánkban a só szerte maliik, irgalmatlanul a vérünkbe szívá-og — és üvölt a kutya! Szegény állat, minket megőriz, de önmagát aligha! NÉMETH ISTVÁN: Tedd táskádba a fejed Tedd táskádba a fejed, s kalapodba az eszed, aztán lépj önmagadba: így rajzolhatod meg azt a teret, mely számodra kijelöltetett. Menj fel a lépcsőn, aztán a csillagokba, járd be a tejút at! Körmeid ege alatt vergődhetsz ... VLADIMIR REISEL: Könnyek hazája a tengerparton valahol Amikor felhöntúli tested emeled Hogy engem megbabonázz Mint a tölgyek ősrégi kérge mint a düh mint a tenger öble Amikor gondviselő vállaidat emeled Hogy büskomor ráncot véss emlékezetembe Lehull az éj Es mögötted messze Az aranyfejű részegek ki-kidugják a vízből fejüket Alombafúlt Karjaim Körülfolyva veled A te csendéleteddel Az elégikus napnyugtát szeretem benned.
