Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-09-19 / 38. szám

/ • • f • ' f M u| ifjúság 5 története szamarr T$ÁK9Sl VIKTR 1. E gy őszi reggelen bejön hozzám a parasz­tom, akinél mint fürdővendég laktam s feltűnően bús képet vágott. — Mi baj, sógor! — Szégyellem megmondani. — Csak ki vele! — Az éjjel ellopták a szamaramat. — Az istállóból? — Nem, a kertből. — Minek hagyja kint éjszakára? — Az istálló kicsi és meleg. S a szamár mindig rugdalta a teheneket. Mit tegyek, uram? — Mit? Álljon be az istállóba és rugdalja tovább a teheneket, mert különben ők is meg­tudják, hogy kend nem tud vigyázni a jószá­gára. — Bánom is én, a tehenek akármit is tar­tanak rólam, csak a szamaram megvolna. — Lásson utána, hogy meglegyen. — Már megtettem a följelentést a csendő­röknél. — Akkor hát várjon türelemmel. Eltelt egy hónap, az én türelmem nem fo­gyott el. de a paraszté igen. — Eh, mit lesem én itt a jó szerencsét. , Szombaton váci vásár lesz. majd szerzek én ott szamarat. 2. Szombaton hajnalban Peták János, vállán egy kötőfékkel, elment a váci vásárra. Szamár volt ott elég, de a leghitvánvabbat is többre tar­tották, mint amennyi pénze neki volt. Meg­ette a kenyerét, a zöldpaprikáját, a szalonná­ját, megivott rá egy pohár bort: a szamarak még mindig nem lettek olcsóbbak. Elszítt egy pár pipa dohányt, kiült a napra, a füle tövét vakarggtta: mindhiába, a szamarak sehogyse akartak hanyatlani. De a nap lehanyatlott arra, a visegrádi he­gyek felé, s már csak a hatalmas fegybáz te­tejét sugározta be. Innen-onnan beköszönt a sötétség, s neki még mindig nincs szamara. Milyen könnyű annak, aki el van szánva arra, hogy lopjon. Annak megmarad a pénze s mé­gis van szamara. Megtudni pedig sohase tudja meg senki: lám, ott van az ő esete. Mire egészen besötétedett, arra ő is készen volt a logikájával. Akinek a törvény nem tud­ja előkeríteni az ellopott szamarát, annak joga van egy szamarat lopni a maga számára. Ezzel elindult hazafelé. 3. Ugyanezen az estén két ember ballagott haza a váci vásárról. Helyesebben szólva, két ember s egy szamár. Még helyesebben szólva: három szamár. Mert a két ember a vásáron meg­csalni hagyván magát, önként beállt szamárnak, a harmadik pedig szamár volt, mert annak született. A két ember testvér volt: Romosz István és öccse. Ferkó. Azért vettek szamarat, hogy a dunakeszi nyaralóknak vizet hordjanak a Dunából. — Öcsém — szólt István. — Bátyám! — A szamár drága volt. — Nagyon drága. — Hát miért vettük meg?, — Te vetted még. — De te helyben hagytad a vásár?. — Azt hittem, neked, mint idősebbnek, több eszed van. — Pedig hát szamarak vagyunk, mind a ket­ten. — Mind a hárman — egészítette ki az öccse. Ennék konstatálása után nyugodtan haladtak tovább, maguk után húzva a szamarat. — Hopp! — kiáltott Romosz István, az öre­gebbik — tudom már, miért olyan drága a szamár. — Miért? — Az a gazember, akitől vettük, keveset adott vissza — Mi az ördög. — Gyere, meg is számláljuk. Ezzel betértek a Dobogó csárdába s a sza­marat a kapufélfához kötötték. 4. Nem telt bele öt perc, arra haladt Peták János az üres kötőfékkel, amelyhez egy sza­marat szándékozott lopni. A szamár ott volt a kapufélfa mellett. Peták lekötözte, s egy dűlő úton, oldalt vágott az országútról. A sza­márnak csak az tűnt föl egészben, hogy most valamivel sebesebb menésre kényszerítik. Azt, hogy becsületes kezekből becstelen kezekbe jutott, nem is álmodta. Peták Jánost nem bántotta a lelkiismeret. Amit érzett, azt egy modern védőügyvéd így fejezné ki: a társadalom immár nem tartozik neki semmivel. Peták Jánost csak az a gondo­lat bántotta, hogy meg találják csípni. Mikor aztán szerencsésen hazaért, még ez a gondolat se bántotta. Örült neki, hogy van szamara. Otthon az istállólámpás gyér világánál a sza­marat álruhába öltöztette. Beadott-e neki va­lamit, vagy rákent-e valamit, azt nem tudom, de a szamár egészen megváltozott. Reggelre zebra lett belőle. így mutatta be nekünk, mint becsületes szerzeményét. Romosz Istvánt és Ferkót (akik a szomszéd faluban laktak), természetesen nagyon bán­totta, hogy drágán megfizetett szamaruk más­nak a birtokában legyen, s szintén jelentést tettek a csendőrségen a lopás miatt. A csendőrök majd kidobták. A csendőr vitéz legény. Három fegyvert hord: egyikkel vág. másikkal szúr, harmadikkal lő és hatvan ha­lált hord a patróntáskájában. Száz lázadóval egymaga szívesen szembeszáll, de apró tolva­jokkal, sunyi parasztok lefőzésével nem szeret foglalkozni. Mindazonáltal az őrmester kiadta a paran­csot, s legényei a Vác mellett fekvő falvakban elkezdték vizsgálni, hogy ki hozott haza a váci vásárról pakszus nélkül való szamarat. Peták Jánoshoz is hamar elérkeztek. Szama­rat találtak, de pakszust nem találtak. Mars a községházára! — Minek? — kérdé Peták János. — Mert kend lopta a szamarat. — Hátha az lopta, akitől vettem s nem tu* dotť pakszust adni? — Majd kiderül a vallatásnál. __ — Nem félek tőle, mert a szamár az én be* csületes szerzeményem. — Ott beszéljen kend. ahol kérdik. — Mindenütt beszélek, ahol a becsületem* ről van szó. Mindnyájan vonultunk a községházához, és megkezdődött a kihallgatás. Peták János egyre csak azt hajtogatta: — Ez a szamár az én szamaram, akárki mii mond. — Kendteké ez a szamár? — kérdé az őr* mester a lóhalálába elősiető Romosz testvé* reket. — Szamárnak szamár, de hogy a mienk-8, arra nem mernék megesküdni — felelt az öregebbik Romosz. — Mert hát a mienk mintha másféle színt vallott volna — tette hozzá a fiatalabbik. Az őrmester tapasztalt ember volt és azon kezdte, hogy tetőtől-talpig megmosatta a csa­csit. A csíkos zebrából tíz perc alatt egy jám* bor szürke füles lett. — Most már valamivel szamarabb — mondá Romosz István — így már el merném vállalni. — Én megesküdni is mernék rá — tette hozzá Romosz Ferkó. — Akkor el is kárhoz még kend — szólt Peták — mert hogy ez a szamár az én sza­maram, az szent. Előlépett a bíró. — Megálljunk, emberek, én ösmerem a Peták János szamarát. Annak a hasán egy patkó for­mája van: ott rúgta meg a lovam, azóta nem női szőr a helyén. — Végem van! — nyöszörögte Peták. — Ez a szamár a régi szamaramról beszél. Eközben a cendőrök már lehajoltak, a csa­csin lévő lórúgást megállapítani.- Ez a szamár a Peták Jánosé — szólt az őrmester — ott van rajta a patkó nyoma, akárki megnézheti. Legnagyobbat bámult Peták János. — Az, Isten uccse az, ez az én régi szama­ram — mormogá, miután megnézte. Ha be nem mázolta volna a csacsit, ő maga is ráismert volna. — Hát miért nincs hozzá pakszus? — kérdé az őrmester. — Mert lopott szamár — felelt hetykén Pe­ták. — Az igaz, hiszen ellopták kendtől és kend visszavásárolta a tulajdon szamarát! Hahaha! — Mindenki nevetett, legjobban Peták, Leg­kevésbé a Romoszok. 5. Mikor hazafelé ballagtunk, kenetesen így szólt Peték: — A törvény bölcsessége véges, de az Úr­istené végtelen. — Mit akar ezzel mondani? — Csak azt, hogy az Úristen még a lopást is tudja úgy intézni, hogy jő legyen belőle. SALVATORE QUASIMODO: Az Új Holdhoz Kezdetben teremté Isten a mennyet és a földet, ezután, mikor eljött az ideje, bolygókat rakott az égre és megpihent a hetedik napon. ZIRIG ÁRPÁD a O Én most akaratlanul is a télre gondolok, amikor a csend maid kizománcozza szobám falát £(|Jés jégvirág mosolyog kihűlt helyedre. j Arra a télre gondolok, a télnek arra a napjára, • amelyiken a Hold (/) oly tiszta és falánk, CJ hogy apró csillagok nem győzik enyhíteni éhét: <v dermesztő hidegben szobám sarkából ^ megszűnik mosolyogni a szemed;, megszűnik meleget adni a kályha, *Nés nem lesz se borom, S se kenyerem, se csillagom. 02 f-H OJ co CS o Az emberek irigyek. Makacsságoddal és apró rezdüléseiddel felgyújtottad a Tejűtat is. Most rajta sétálok, mint kezem bronz-bőrödön. Ne félj, nem kalandozom el az űrben, visszajövök hozzád meteor-testek és mosolygó fénycsodák közül is. Idegen vonzások ellen védőszernek odakölcsönözted a mosolyod. Bármerre megyek már, ismerősek az utak virágai, az illatuknál már hódítóbbat is ismerek, hisz ismerlek téged, ki napjaim percei közül kihámoztad a kormot és elhoztad a világmindenséget nekem két karodon... <U ... és én mégis arra a télre gondolok, amikor maid a csend kizománcozza szobám falát, és jégvirág mosolyog kihűlt helyedre, mert nekem már akkor nem lesz se borom. cn se kenyerem, se' csillagom. KMECZKÔ MIHÁLY; Hiszem kígyóként siklanak a percek s összeroppantják benned a makacsság acélgyöngyeit Milliárd évek óta az ember, kit saját képére és hasonlatosságára teremtett, percnyi pihenés nélkül, a maga felszabadult értelmével, félelmet nem ismerve, egy októberi éj derült egére más bolygókat rakott, hasonlatosakat azokhoz, melyek forogtak a világ teremtésétől fogva. Ámen. Képes Géza fordítása Reményem újra duzzadni fog mint eső után a kaktuszok Szeretném ha a sóvárgás gyökerei saskaromként egyszer a te húsodból is fépnének JANUSZ OSEKA: ROGER ÚR Találkát beszéltem meg Mar­garétával. Vártam, de nem jött el. Másnap telefonon exkuzálta magát: — Már éppen indulni akar­tam, amikor Roger úr becsön­getett. Mondta, hogy éppen van egy kis ideje, így aztán őt iga­zán nem utasíthattam vissza. — Ki az a Roger? — kérdez­tem. — Hát te nem ismered? — csodálkozott a lány. — Hogy is mondjam csak, hát Roger úr, a követségről. Tehát innen fúj a szél - gon­doltam körmömet rágva tehe­tetlenségemben. Végül aztán magam is talál­koztam társaságban néhányszor Roger úrral. Ott volt Žabokrec- kyék estélyén is. Hamisítatlan whiskyt és egy doboz coca- colát hozott magával. Závitsky doktor felesége itt kapott ro­hamot, amikor férje nem en­gedte meg, hogy újra Roger úrral táncoljon — már vagy tizedszer. Később Zula is azt mondta, hogy mégiscsak disznó- ság Roger urat így kisajátítani. Roger úr tulajdonképpen nem volt valami különös egyéniség. Észrevétlenül figyeltem, ahogy ült a heverőn és külföldi zseb­kendőjével törölgette homloká­ról az izzadságot és a hozzá intézett kérdésekre „igennel", vagy „nemmel“ felelgetett, és ezeken a feleleteken is érezni lehetett a hazai akcentust. Ami­kor pedig amerikai szivarját Žabokrecky úr fülébe dugta, a nevetésnek és a tréfálkozásnak nem volt se vége se hossza. Hohó, de Roger úr nemcsak hogy amerikai szivarokat szí­vott, hanem, szinte hihetetlen­nek tűnik, minden külföldi volt rajta. A ruhája is, az inge is, a nyakkendője is és a zoknija is. A beavatottak azt mondták, hogy az alsónadrágja is nylon; a világhírű „ATHLETIC“ cég terméke. Roger úrral magam is megit­tam a pertut. Nem is nagyon tiltakozott ellene, inkább, úgy tűnt, mintha teljesen mindegy lenne neki. Roger úr aztán Z-ékhez olyan ingben jött el, amelyen hatal­mas felirat díszlegett „SAN REMO CLUB“, de mit nem akart az ördög, ugyanakkorra hívta meg Roger urat N. gróf is egy kártyapartira. Az estélyen az­tán váratlanul N. gróf is meg­jelent és a pofozkodást már se­hogy se lehetett elkerülni. Ter­mészetesen nem Roger úr volt az akit felpofoztak, őt a gróf egy világért se merte volna bántalmazni, hanem Z. mérnök. S a pofonokat azért kapta, ami­ért az ilyen kedves vendég, mint Roger úr, idejével vissza­él. Az igaz, hogy Zula, Roger úr miatt felvágta az ereit. Már azelőtt is mondogatta, hogy ha Roger úr nem veszi el felesé­gül, hát végez magával. Ö per­sze semmiképp sem tehetett ilyet, mert úgy tűnik, felesége és három gyereke is volt, vagy valami hasonló zűr volt vele. Lidka pedig hetente háromszor karonfogva sétált Roger úrral a követség előtt, aztán kinyi­totta a gázcsapot. Krieda professzoréknál Roger úr nélkül elképzelhetetlen volt a bridzsparti. Nem kell játsza­nia, tulajdonképpen nem is tud, elegendő ha ott ül a fotelben, iszogatja a maga Gin and To- nic-ját és szívja a Winstono- kat. Legutóbb valaki a kalendá­riumból kisütötte, hogy Roger úrnak névnapja van. Vettünk hát egy csokorka virágot, és valami szerény kis aranyórács­kát belevésett gratulációval és elmentünk a követségre. De Roger úrhoz bejutni, nem könnyű dolog! Egyáltalán be sem engedtek bennünket. Azt mondták, hogy Rogernek sok a dolga mert éppen szőnyegeket porol, szőnyeg meg rengeteg van a követségen (no persze! L így tehát az egész napja fog­lalt. Otthagytuk hát neki szerény ajándékainkat, az asszonyaink meg majd személyesen puszil­ják meg valamikor máskor.-tó- fordítása «

Next

/
Thumbnails
Contents