Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-07-18 / 29. szám
Mi élőit a szórakozottság rögös pályájára lépett volna, Bindenky szorgos előtanulmányokat végzett. Éjt és napot eggyé téve tanulmányozta elődeit, a híres vagy kevésbé híres szórakozottakat, s álmatlan éjszakákon át viaskodott önmagával, tűnődve: vajon lesz-e éreje ennyi nagy elődöt felülmúlni, vajon nem fog-e nyomtalanul elveszni a szórakozottak mérhetetlen tengerében? Nem akart a szórakozottság közkatonája lenni, hanem olyan rangra vágyott, mint a- milyen Dzsingisz kánt vagy Napóleont illeti meg a hadtudományban. Világosan tudta, mily óriási nehézségekbe ütközik egy ennyire túlzsúfolt pályán feltűnni. Tudta, hogy nem is beszélve a gyakorlat meglepetéseiről, még 'elméletileg is mily kimondhatatlanul nehéz oly módot találni a szórakozottságra, melyre eddig még senki sem bukkant rá. Bindenky élete megható példája az akarat és a kitartás diadalának, a csüggedő számára alig lehet bátorítóbb olvasmányt ajánlani, mint az ő nevezetes tetteit. Mindenkinek tudnia kell Bindenkyről. Miután visszavonhatatlanul elhatározta, hogy 'életét' a szórakozottságnak szenteli, Bindenky egyetemi tanárrá küzdötte fel magát, jól tudva, hogy ez az egyetlen pálya, ahol büntetlenül hódolhat szenvedélyének. Megélhetését és társadalmi helyzetét ilyenmódon biztosítva, Bindenky minden erejével hivatásának szentelte életét. Már első próbálkozásaival átütő sikert ért H. A kritikusok éppúgy, mint a műértő közönség rögtön megérezte, hogy a szórakozottságnak talán legnagyobb művészével áldotta meg hazánkat a jószerencse. A jövő a legmerészebb jóslásokat is igazolta. Bindenky mindig újat, mindig egyénit tudott nyújtani. Eszébe sem jutott volna, még legszórakozottabb pillanataiban sem szemüvegét' keresni a szobában, miközben az békésen a tulajdon orrán pihent, vagy becsengetni saját lakására, s mivel senki sem nyit ajtót, fejcsóválva odébb-állni mondván: úgy látszik, nem vagyok otthon.“ De elfelejtette például, hogy ő a nemzetközi jog tanára, s a katedrán egy sikamlós kupiét énekelt, kacér mozdulatokkal kísérve' a szöveget, mert nem csupán azt felejtette el, hogy egyetemi tanár. hanem azt is, hogy férfi. Mivel európai hírű tudós volt, sokszor meghívták külföldre, tudományos összejövetelekre. Egy ilyen alkalommal Berlinbe utaztában, Eső csepereg. sötét van. az utcán csossza- nó léptekkel dünnyögvé jön valaki. — Kezeket’ fel — mondta remegő hangon a rabló, és revolverrel kezében, kilépett a sötét kapualjból, — kérném a kezeket fel. — Lajos — mondta egy hang bizonytalanul, — ne kukoricázz. Lajosom. Hatalmas ember állt a rabló előtt’ roggyant térdekkel, kissé ingadozva. Kalapja legénye- sen oldalt csapva, dünnyögvé énekelt magában. A rabló fogai öszsekoccantak, nagyot nyelt. — Semmi Lajos — mondta keményen, — én rabló vagyok, és nem Lajos, kérném a kezeket fel. mert lövök. — Szóval kegyed nem a Lajos? — kérdezte a tántorgó ember, és mutatóujjával tréfásan a levegőbe fenyegetett — akkor hát én nem ismerem kegyedet, és isten magával, a Lajos tudniillik a cimborám. — A rézangyalát — mondta udvariasan a rabló, — uraságod nem látja kezemben a pisztolyt? Kezeket fel, mert nagyon sajnálom és lövök. — Itt van la, most feltettem a kezemet — szólt elégülten a részeg ember, és mindkét kezét a rabló vállára tette, — csuhaj, kegyed talán csárdást akar táncolni itt az esőben? — kérdezte bárgyún. — No, különös ember. ne tagadd, te a Lajos vagy, csak én nem látlak jól. A rabló homlokán kivert a hideg verejték. — Nem ide a kezeket! — ordította. — Uhh — szólt csodálkozva a részeg, — szabad érdeklődnöm, hova hát?! — Fel. — Hova fel? — Csak úgy fel az égbe. — Istenhez? — kérdezte fejcsóválva a részeg — minek? — Én most kirabolom magát — mondta összeszorított fogakkal a rabló. — Ahá — mondta a részeg ember örvendezve, és nagyot kurjantott, — szóval kegyed egy olyan izé... rabló, és nem a Lajos. — Az — bólintott fellélegezve a rabló. — Csakhogy megértett végre! Szabadna a berz- lit? — Enyje — csóválta fejét a részeg, — miféle berzliről beszél kegyed, nem hiszek én semmit, te vagy a Lajos, és te csak viccelj, és én mindjárt sírok a te vicceden. Kutatóan nézett a rablóra, és komoran így szólt: — Ne tagadd, Lajos vagy te, nem szégyen az, ha valaki Lajos. — De biz nem vágyók én semmiféle Lajos — ordította mérgesen a rabló, — az én nevem József, szabadna a berzlit? — Az ön neve József? — kérdezte hitetlenül a részeg — nekem volt egy József nevű ismerősöm, csak az valamivel magasabb volt kegyednél. Ugye, kegyed a Lajos? — mondta váratlan fordulattal, és örömében karját kitárva a rablóra borult. — Nekem pénz kell magától, na — sziszegte a rabló, és magasra emelte a revolvert. — Én özvegy vagyok — mondta a részeg rábeszélően, — innen jövök a Feri bácsi sön- téséből, én hazamegyek, és mostan azon gondolkozom, hova lett az én Lajos cimborám. Talán mégis kegyed a Lajos, csak nem Jtud róla?, — kérdezte reménykedve. valahol Komárom és Bécs között 'egyszerre azon vette' észre magát, hogy nem tudja, hogy hívják. Tudatában volt, hogy a szórakozottságnak ilyen, vagy hasonló természetű esetei K. Grandpierre Emil: BINDENKY KOPÖCS TIBOR illusztrációja *— Maga marha — mondta a rabló kétségbeesetten, — pénzt vagy életet, fel a kezekkel, ide a berzlit, mert lövök, értse meg hát — kiáltotta a részeg ember fülébe, és ruhájánál fogva megrázta őt a mellén, — most számolok, egy.... kettő... — Csak lőjön, ha jólesik — mondta, komolyan a részeg ember, — értem, értem és én most leülök, mert szédülök egy kicsit, és nem értem, minek kiabálsz, te Lajos, te talán azt hiszed, én be vagyok rúgva, abbul nem eszöl, te Lajos vagy és punktum, be is fogom a fülemet, akármit is beszélsz te, nem vagyok én kíváncsi arra. Tántorogva, dünnyögvé a gyalogjáró széléhez botorkált, füleit befogta, fejét búsan maga elé lógatta, s leült az aszfaltra. Egészen megfeledkezett a másik ember jelenlétéről, és valami nótát dünnyögött maga elé. A vézna rabló előtte állt, hangosan dobogott a szíve, és zavarában nagyokat nyelt. — Halló — mondta rekedt izgalommal, — halló! — A részeg ember betapasztotta a fülét, fejét fel sem emelte. A rabló a részeg belső kabátzsebe felé nyúlt, de a feszes kabáttal sehogysem boldogult. A részeg ekkor már fűrészelve hortyogott, és valamit motyoSándor Kálmán: Gyáva rabló gott álmában. Két kezét' fülére szorította, s s hiába erőlködött a rabló, sehogysem tudott zsebéhez férkőzni. Kezében remegett a revolver. — Főbelövöm magam — gondolta kétségbeesetten. — Uram — mondta, — az Isten szerelmére. Fűrészelő hortyogás. — Nekem feleségem van — szólt’ rimán- kodva a rabló, — és családos ember vagyok, jaj! A részeg tovább aludt. A rabló megfogta szívére szorított jobbkezét, és gyorsan élrántotta. — Lajos vagyok — mondta elcsukló sietséggel, — nem hallja uraságod, én vagyok a Lajos. A részeg ember kinyitotta a szemét. Megvakarta fejét, a kalap leesett fejéről a sárba. A rabló ösztönszerű mozdulattal hajolt utána, óvatosan letörölte róla a sarat, és a kalapot visszagyömöszölte a részeg fejére. Rögtön utána irtózatosan elszégyellte magát. A részeg ember ingadozva ült. — Na látod — mondta elégedetten, — megjött az eszed, nem szégyen a lajosság! — Mi! — üvöltött a rabló — ha nem hallgat, lövök a pisztolyból. — Szóval te vagy? — legyintett csökönyösen a részeg — hol voltál ilyen soká, te Lajos cimborám. — Atyaúristen — mondta a rabló, — maga teljesen megmarhult? Nekem feleségem van. Uraságod bajba juttat mindkettőnket, kell az önnek, hogy én lelőjem? Hangja bizonytalanul csengett, keze reszmeimyí kellemetlenséggel és veszéllyel járnak. A bizonytalanság szörnyű szorongásában minden erejét' megfeszítve törte fejét, de hasztalan, még a berlini pályaudvaron sem jutott eszébe a neve. Az állomáson egyik világhírű kartársa várta. akivel személyesen nem ismerték egymást, csupán mélyenszántó műve, s a képeslapokban megjelent fotográfiák révén. Megpillantva kollégáját', az ősz német tudós udvariasan meghajolt előtte: — Hermann Gegenbauer vagyok. — Én én? — kérdezte Bidenky mohón. Magán kívül, hogy végre talált valakit, aki e személyére annyira fontos kérdésben felvilágosíthatja. Megtörtént vele az a maga nemében egyedülálló eset, hogy napok hosszú során keresztül kicsúszott emlékezetéből az a fontos tény, hogy elfelejtett borotválkozni, s midőn egy nap, szappannal és pamaccsal a kezében a tükör elé állott, egy idegen ember szakállas arcát pillantotta meg. Mit volt mit tennie? Udvariasan meghajolt és tapintatosan kihátrált a fürdőszobából. Rengeteg dolgot hagyogatoťť szerte a városban. A villamosban ottfelejtette a cipőjét, az egyetemen a fürdőköpenyét, a liftben a fogasát. Egvszer a titkárját felejtette egy utcai telefonfülkében, ahol csak két év múlva találta meg. igen rongált állapotban. Egy ízben ágyában, ahol kényelmesen ki- nyújtózva feküdt, s már-már álom borult lelkére. isten tudja, az agymunkának milyen szeszélyes játéka folytán, megfeledkezett róla, hogy lefeküdt. Mivel pedig javában feküdt, ezen nem is tudott segíteni, így egész éjszaka egyetlen pillanatra sem húnyta le a szemét, mert nem jutott eszébe, hogy lefeküdt. Legkellemetlenebb, szinte nyomasztó emlékű szórakozottsága az volt, hogy két teljes hónapig megfeledkezett róla, hogy szórakozott, s egy normális ember egyhangú életét élte. Halálát is szórakozottsága okozta. Egy borús napon — mert napsütésben mindig éberebb volt — többször egymás után elfelejtette, hogy ebédelt, s midőn tizenharmadik ebédjét ette, holtan fordult le a székről.-0Két nap múlva feltámadt. Elfelejtette, hogy meghalt. keféit, nagyokat nyelt, néha pillanatokra behunyta szemét, aztán gyáván megrezzent, körülnézett. Kezét égette a hideg revolver. — Lelőjön? — kérdezte álmélkodva a részeg — már miért lőnél te le, Lajos, abbul nem eszöl, szent atyám, te itt' gyilkosságot szeretnél elkövetni. — Muszáj — mondta a rabló, — nekem feleségem van, két napja éhezik, én most lelövöm önt, nekem muszáj önt lelőni, én nem mehetek haza kolbász nélkül, értse meg uraságod. — Hűha! — mondta a részeg, és homlokára csapott — szegénv ember, de miféle szörnyű dolgok előtt is áll kegyed? — Igen — mondta a rabló remegő szájjal, és majdnem elsírta magát, — miféle szörnyű dolgok előtt is állottam az előbb én — kiáltotta rekedten, eszmélő borzongással. — Köll pénz kolbászra? — kérdezte csendesen a részeg ember. A rabló felsikoltott, és megragadta a részeg kezét. — Üljön ide mellém — mondta akkor a részeg, — ide a kőre, úgy, most már tudom, a kegyed feleségének ennivaló kell, én kicsit részeg vagyok, én is szegény ember vagyok, és ittam a Feri bácsinál. Hogy hívják a kegyed feleségét, kedves úr? — Mariska — mondta a rabló reménykedve, — őt Mariskának hívják, szőke és sovány, mert gyakran nem jutott eddig ennivalóra, a boltok most már nincsenek nyitva, és ha énnekem pénzem volna, én egy büfében vennék neki szárazkolbászt, én volt magántisztviselő vagyok, és majdnem megöltem önt, atyaúristen. — Szegény úr — bólintott a részegember, — ön itt ül most a vizes kövön énmellettem, mink még jól fel fogunk fázni máma. Én nem haragszom magára, hiszen én mindjárt tudtam, hogy maga sose volt rabló, mert az igazi rabló: az tegez: Magénak csak úgy eszibe jutott máma az éhségtől az a rablóság. Azonban énnekem nincs is berzlim, mert énnekem csak bukszám van, lássuk csak, pengőhúsz van benne, itt, van, kedves úr, a pengő, a húszat megtartom én kapupénzre, vegyen kolbászt a maga szőkehajú feleségének. Ültek a nedves kövön és hallgattak. Esett az eső. — Térdeljünk le — mondta bujkáló sírással, remegő hangon a rabló. — Én római katolikus vagyok. Warm József volt magánhivatalnok, térdel jünk le, mink ketten megmenekültünk máma. — Mii! — kiáltott' felháborodottan a részeg, és tántorogva felállt — térgyei a fene, hát maga nem a Lajos? Hiszen a Lajosnak nincs is felesége, neki nem jut az eszébe ilyen letérd elés. — Nem — mondta a rabló alázatosan, — én nem vagyok ő, én Warm József vagyok. — Ügy — szól komoran a részeg, — hát akkor minek mondta, hogy maga Lajos, hát mi a fenének ülök én akkor itt magával a vizes kövön, mi? A rabló lehajtott fejjel ült a földön, a részeg csuklott, legyintett, és így szólt: — Áldja meg az Isten kegyedet, Lajos. Udvariasan megemelte kalapját, aztán ingadozva, dünnyögvé tovabotorkált, mint lázas, vajúdó időknek, gyáva kis rablók különös századának monumentuma a derengő éjszakában. új ifjúság 5 ZS. NAGY LAJOS: Hétköznapi litánia Szomorúságom hervasztója. Kegyetlenségem szikkasztója, Jóságom melengetője, Vágyaim fényesítője: Gyermekeim anyja! Békességem ajtaja, reményeim kútja, örömeim kertje, boldogságom kelyhe: Irgalmazz nekem! ♦ SZITÄSI FERENC: Kedvesem inge Kedvesem inge a vihar amikor birkózik a fákkal összeér a láthatár s az eső fürge gyöngyei a füvek nyakába peregnek Kedvesem haja a szél amikor a lombokat lengeti, a madarak bánatához is hasonló hogy ne érje fészkük a villám görbe ujja Kedvesem tenyere a béke mely nélkül nem teljes sem a szerelem sem a világ ♦ TÖTH ELEMÉR: Valahol Valahol majdcsak megleled azt a picinyke rétet ahová elfutott az aranyszörű ménes Valahol majdcsak megleled az elbújdosott forrást és meggyőződ: hagyja a magányos bolyongást Valahol majdcsak megleled azt a megbúvó kertet ahová kék szíved kigyóit kiereszted. ♦ HANS MAGNUS ENZENSBERGER: A szel* fűföld Mint az arcod, ezerszirmú virág, csupa fény, kinyíló napok serege: bennem a számtalanság öröme él, úgy számolom, mig besötétedik, e pillák illatát, amint kis időre remegve kinyílnak a szélben, tanácstalan tanácsom is: hová rajzolja majd a balsors a jelzéseket, ahol a denevérek berepülnek, lezuhannak a zsenge mezőbe, mint az ég neurózisai, a zsenge mezőbe, amit semmi nem ronthat meg, és meg sem menthet semmi, amit semmi és senki nem menthet meg, és meg nem ronthat senki. Asztalos József fordítása v
