Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-07-11 / 28. szám
új ifjúság 5 MIKES GYÖRGY: Reggel AUítom, hogy az igazi nagy drámák nem este történnek, hanem reggel. Az este szelíd, dajkáló, csalóka, érzéki, s ábrándozásra, megbocsátásra késztet. A reggel viszont vad, indulatos, hideg és könyörtelen, félelmetes és izgalmas. Ha valaha drámát írok, a harmadik felvonás reggel fél hét és fél nyolc között fog lejátszódni; ez az az időpont, amikor elég egy mondat, egy szó, és lángba borul a ház, amikor az emberek tisztán látják önmagukat és másokat, amikor legjobban érzik az idő, a negyedórák és a percek múlását. Ilyenkor esnek meg a tragédiák. Biztos vagyok benne, hogy Othello is reggel fojtotta meg Desdemonát, reggel, és nem este, mint ahogy azt Shakespeare megírta. Este, midőn belépett felesége hálószobájába, haraggal bár, de elgyönyörködött az asszony szépségében, a Tündér Természet bűvös remekében. Igézőén szép volt Desdemona, szőke haja beborította a párnát, az ablakon át besütött a méla hold, tücskök ciripeltek álmosítón. Othello haraggal lépett be a szobába, de felesége szépsége, az éjszaka gyengéd csendje lecsillapították fortyogó indulatait, és elvarázsolták a féltékenységtől reszkető Othellót... Láb- ujjhegyen osont ki a szobából. Reggel azonban későn ébredt, és ettől rögtön ingerült lett. — El fogok késni — morogta. — Tepnap is elkéstem. Mindennap elkések. Ki fognak rúgni... A napfény vizsgálódva, erőszakosan és gúnyosan tolakodott be a szobába. Othello dühödten tett-vett, dohogva, morogva tiszta zoknit keresett, de nem talált. — El fogok késnii — nyüszített Othello, és vadul körbe-körbe rohangált a szobában. Ekkor lépett be a szobába Desdemona, sértődötten és megbántottan. — Szent isten, már ilyen késő van ma? Ma elkések! — sikoltotta, és szemrehányó pillantásokat vetett fér. jére, aki tébolyulton, lázas sietséggel tiszta zoknit keresett a szekrényben, a pohárszéken, a szőnyeg alatt. Mindketten lihegve futká- roztak ide-oda, és amikor a loholó Othello véletlenül belebotlott Desdemonába, az asszony acsarkodva jegyezte meg: — Ne állj az útba, feltartasz! A dráma érett. Odakilnn félelmetesen, nyomasztóan kék volt az ég, a nap vészterhesen sütött. — Hol a tiszta zokni? Nincs tiszta zoknim ? — horkant fel Othello. — Van, de elfelejtettem megstoppolni — felelte idegesen Desdemona, és gyűlölködő pülantásokat vetett férjére, aki ügyefogyottan és mezítláb szaladgált ki-be, fel és alá. Othello egyre dühösebb lett: agyát elöntötte a vér, látása elhomályosult. — Melegíts magadnak reggelit — zümmögte Desdemona —, és ne felejtsd el leadni az újságpénzt a házfelügyelőnek ... — Ne őrjíts meg, Desdemona — suttogta, rekedt, szenvedélyes hangon Othello, és ruhakefét kért a feleségétől, de Desdemona nem is hallotta, kalapban, kombinében állt a szobában, és a szoknyáját kereste. Időnként összefutottak ét szótlanul egymásra vicsorogtak. Néhány perc múlva Othello sötét hangon megkérdezte: — Imádkoztál az este, Desdemona ? — A gázóra állását is IrdA ki — válaszolta türelmetlenül Desdemona. Erre Othello megfojtotta. Különben is ideges volt amiatt a Cassio fiú miatt, akinek Desdemona odaadta a kendőjét... Mert reggel volt ugyan, napfényes, ma- dárcslcsergéses reggel, de már látta, hogy el fog késni. Boll János kúriájának verandáján, illetve az ezen a vidéken gyakran látható, veranda- szerűen kiképzett tornácon ült, ahonnan remek kilátás nyílt a környékre. A környező domboldalakon végeláthatatlan sorokban húzódtak a szőlőtőkék, amelyek élénk zöldje a levelekre permetezett rézgálictól kékes árnyalatot kapott. A szőlők alatt rétek zöldelltek, és a rétekén túl a Balaton tükre csillogott. Ez a hatalmas tő, amelyet itt büszkén „Magyar tenger"-nek is neveznek, néha kék, néha türkiz-zöld, néha pedig haragos szürke, gőzhajők-száníotta vizével, közel száz kilométeres hosszúságban egészen Keszthelyig nyúlik. Híres a tóparti dombok zamatos borairól, ijesztő viharairól és a regékről, amelyek a vízisellőkről, tündérekről és a gonosz vízi manókról szólnak. Boll János ügyét sem vetett a tornácról nyíló remek kilátásra. komor arccal ült egy karosszékben. Előtte kis asztalkán óra ketyegett. — Késik ez az átkozott roham! — sziszegte, az órára pillantva — máskor öt óra tájban már ráz a hideg és éppen ma késik. Hat órára itt a törvényszéki bíró és megkezdi kihallgatásomat. Lehet, hogy pont akkor jön rám ez a nyavalya! Türelmetlenül figyelte az órát, majd hirtelen felkiáltott: — No végre, kezd a hideg rázni! — Fogai vacogni kezdtek. olyannyira, hogy az inas benn a házban meghallotta és kiszaladt', hogy megkérdezze, mit kíván. — Nem is hívtalak, te szamár! — íörmedt rá az uraság, — de ha már itt vagy, hozz egy párnát és égy takarót. Mikor az inas behozta a kért dolgokat és újra távozott, Boll úgy érezte, hogy az előbb még kék és zöld színben ragyogó táj hirtelen sárgára változik. A szőlők, a rétek, a tó és az égbolt valami piszkos sárga színt kapott és Boll előtt minden elhomályosult. Nagyon eros roham lepte meg. Kiáltani akart az inasért, de türtőztette magát. Néhány perc múlva szűnni kezdett a hideglelés, és a Balaton ismét zöldeskéken mosolygott rá. — Hála istennek, elmúlt! — sóhajtott megkönnyebbülten. „De most jön a másik, a veszélyesebb roham, a törvényszéki bíró!" — mondta magában, és idegesen pipára gyújtott. Ekkor kint, a kúriához vezető úton, hintó bukkant fel és már hallotta is a törvényszéki bíró haragos hangját; — Szép kis kocsis vagy! Ha hazaérkezünk, megtáncoltatom rajtad a botomat. Olyan részeg vagy, mint egy disznó! „Nincs valami remek hangulatban, — sóhajtott Boll János — nehéz kihallgatás lesz". A hintó megállt az épület 'előtt, a törvényszéki bíró kiszállt és méltóságteljesen a tornác felé indult. Hóna alatt irományokat szorongatott. BoU fejtápászkodott a karosszékből és aléje ment. Köszöntötték egymást és a törvényszéki bíró bemutatkozott: — Ormos Béla vagyok, a vizsgálattal megbízott törvényszék! bíró. Nyomban meg is kezdhetjük a kihallgatást. Papírt vett elő, letette az asztalkára, leült, néhány másodpercig szótlanul dobolt ujjáva! az asztalon, majd megszólalt: — Hát bizony, elég rosszul áll az ügye, kedves barátom! Boll János visszaült a helyére és vállát vonta. — Nagyon kellemetlen eset — folytatta a bíró — melyik napon is történt, hogy azt a cigányt agyonlőtte? — Pontosan ma egy hete — válaszolt Boll — öt órakor délután. Nem parancsol egy szivart? Bemek fajta, bánáti dohányból készült. A bíró kivett a tárcából egy szivart, levágta a végét, majd így folytatta: — Szóval azt mondja, hogy az eset július 12-én délután öt órakor történt? — Igen. Megengedi, hogy tüzet adjak?! — Köszönöml A boncolás megállapította, hogy hátulról lőtték le, a tettes sörétes puskát használt. — Igen, tizenegyes kaliberű vadászfegyver volt. — Nagyon szomorú ügy! — jegyezte meg a bíró. — Honnét szerzi be ezeket a remek szivarokat? — A Bánátból küldik nekem. Megengedi törvényszéki bíró uram, hogy fegy pohár borral megkínáljam? — Kérem — bólintott a bíró — meg iszunk 'egy pohárkával, azután folytatjuk a kihallgatást. Az inas behozott néhány üveg bort, Boll töltött és felemelte poharát: — Egészségérel — Köszönöm. Szomorú kötelességet teljesítek — mondta a bíró, miközben a poharat a világosság felé tartotta és nagy szakértelemmel vizsgálta a bor színét. A nap sugarai a vörösen csillogó boron áthatolva, bíborra festették a bíró egyébként sárga arcát. Ezután lassan szürcsölve kiitta a pohár tartalmát, és elismerően bólintott: — Remek borocska! Mi ütött magába, hogy azt a cigányt agyonlőtte?, Boll János nyugodtan szívta tovább a pipáját és miközben újratöltött. így szólt: — Kétéves bor, saját termésem. Egészségére! Amikor kiitták poharukat, Boll megjegyezte: — Vart ennél jobb borom is, hároméves, a déli lejtőn termett. A házigazda most égy másik üveget vett elő és abból töltött. — Ez valóban még jobb, kitűnő zamata van! — kiáltott fel a bíró. — Maga igazán remek ember és kiváló gazda! — Örülök, hogy ízlik — mondta csendesen Boll és egy harmadik üvegre mutatva, megjegyezte: — Az a bor. ami ebben az üvegben van, még jobb, ötéves. — ön nagyszerű ember! — mondta lelkesen a bíró, amikor az ötéves borból az első poharat lehajtotta. — Ilyen jó bort még életemben nem ittam. Ez a szín, ez a zamat, micsoda harmónia! Amikor az egész üveg bort megitták, a házigazda büszkén kijelentette: — Akad itt még énnél jobb bor Is. Ilyen bort aztán igazán még nem ivott. Nézze csak — mutatott egy hosszúnyakú palackra — ez a bor kérek húszéves! Amikor a bíró meglzlelté a húszéves bort, lelkesén felkiáltott: — Hiszen ez tokaji! Sőt, jobb'mint a ťokajil Az ötödik pohár után pedig így szólt: — Boll uram, minden tiszteletem a magáé, de mondja meg végre, miért lőtte le ezt a szerencsétlen cigányt? — Azért. — mondta ünnepélyes hangon Boll János — mert az a nyomorult éppen ebből a borból lopott el a pincémből húsz üveggel. — őszintén szólva, én is így tettem volna a maga helyében! — jelentetté ki a törvényszéki bíró, miközben nyelvével csettintett — mert ez a bor... Egyszóval írom a jegyzőkönyvet: „Minden kétséget kizáró módon megállapítást nyert, hogy Bögre Vince cigány szerencsétlen véletlen áldozata lett...“ Kérem, öntsön még égy pohárkával, kedves barátom! És tovább itták a balatoni lankák csillogó vörös nedűjét, amely olyan vörös yolt, mint a tolvaj Bögre cigány vére... Fordította: GERÉNYI TIBOR DEÁK GYÖRGY rajza BATTA GYÖRGY ESŐ, HALÁLLAL Esőcsepp gördül az ablaküvegen. A holtak most esnek át az égi leltározáson. A szemgolyókra semmi szükség már, azokat egy erélyes kéz visszadobálja a földre. Mint űrhajó burka, úgy ég le a szemről is egy réteg, s ami megmarad eső-golyók formájában hull. Senki sem hinné, hogy az esőcseppek hajdani emberszemek gömbjei. Cn is csak addig hiszem, amíg kitalálom. De ennek a látomásnak is van egy fekete szála, amely a halálról tekeredik. Esemyős embert látni, A fekete fonal ráhurkolódik, s az imént még ingamód mozgó, gőzgépszerúen lihegő alak megpillantható dermedten a koporsóban. Borzalmas játék! MIROSLAV HOLUB: DISZKOBOLOSZ De az utolsó forgás előtt , valaki azt súgta a háta mögött — Pillanat, még letárgyaljuk', csupán formálisan, — Nem Ismeri a szituációt eivtárskám, — Alapjában véve örülünk az dn iniclatívájának, de meg kell értenie, — Ki kell tartanunk amellett, hogy csak szavazás után lehet dobni, érezte, hogy a finom szudáni fű mint fogja át csuklóját, kiáltani akart, de a szája egyszerre megtelt a pír édes vattájával izmai úgy villogtak mint a theszali márvány de nem volt miért, — Előre, mondta valaki, menjenek odébb kérem, most dob Démoszthenész, és Démoszthenész kivéve nyelve alól a kavicsot ügyesen a szóló szemébe fricskázta — Hurrá, egy újabb világcsúcs kiabálták köröttük, a kétségbeesett dühös névtelen Diszkobolosz újra nekilendült mélyen egészen térdből, de akkora már megkövesedett és nem látott semmit csak egyetlen egyet láthatártól láthatárig érő hatalmas kavics szemét. Hát állt. És a sarkon már befordultak az első iskolás csoportok a legjobb pedagógusoktól vezetve akik különösen arra a vállmünkára mutattak rá, a bátor emberi szívre čs arra a büszke előre lépésre az örökkévalóság felé.
