Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-01-17 / 3. szám
f • U| Meghalok és annyi mindent beszéltek rólam, hogy végül senki sem fogja tudni, milyen is voltam valójában. Lehet, hogy azt mondják, az nem is olyan fontos. Igen, igaz is. Engem azonban ez a gondolat nem hagy békén. Ezért, amíg nem késő, beszélni akarok magamról, még akkor is, ha ez a botrány kockázatával jár. Még akkor is, ha kockáztatom, hogy sajnálni fognak. Kórházi ágyon fekszem és diktálom az emlékeimet, melyek rám zúdulnak, hatalmukba vesznek, körülzárnak és elárasztanak. A múlt nem áll előttem példás rendben. Arcokat látok, alakokat, akik egymást túlkiabálják: „Engem előbb, engem!“ Vannak boldog pillanatok, és aztán ama többiek, amelyből több van. De történjék velem bármi, egészen addig a napig, amidőn el kell majd végeznem a végső elszámolást, tudom, hogy odafenn fáradhatatlanul fogom ismételgetni, akárcsak az énekemben: „Nem, nem bánok semmit...“ Harcom a betegséggel és a halállal, amit most megnyertem, tudom, hogy nem végleg, ez kényszerít, hogy az életemmel elszámoljak. Először gyermekkoromat, ifjúságomat említem. Csakhogy ez oly távolinak, sőt néha valótlannak tűnik előttem! Olyan érzésem támad, hogyha magamról fogok beszélni, akaratlanul is cigánykodni kezdek. A legintimebb titkokról fogok beszélni, melyek nyomnak és amelyeket teljesen kiforgatva tálaltak a közönségnek. Gyónásommal egyszer és mindenkorra szét akarom őket zúzni, abban a reményben, hogy feloidozást nyerek. Figyelem! Következő számunkban Edith Piaff: ÉLETEM Élt. szeretett, énekelt, míg el nem ragadta a halál. El akarom mondani, ha erőm lesz rá, hogy I milyen voltam, milyenek voltak azok a nők, akiket megtestesítettem: Piaff a kislány, egyszerűen a Piaff, Edit... Igaz, szörnyen éltem. És végeredményben megdöbbentően. Mert szerettem. Mindenek előtt az életét. És aztán azért, mert szerettem az embereket: férfiakat, szeretőket, barátokat. De a hallgatóimat is — mindazokat az ismeretleneket, akiknek énekeltem, sokszor u- tolsó erőmet megfeszítve, és akikért a színpadon akartam meghalni, ha majd elénekeltem utolsó dalomat. Minazokat, akik az utcán elhaladnak mellettem, akik felismerik szánalomraméltó alakomat, járásomat nappal vagy éjjel. Az egész gyászoló sokaságot, amely remélem, elkísér utolsó utamra, mert oly nem szívesen maradok magamra. Félek a magánytól. Ama rémítő magánytól, amely hatalmába vesz hajnalban vagy szürkületkor, amidőn kérdezgetem magam, hogy érdemes-e élnem, hogy tulajdonképpen minek is élek. És ha valami után vágyom, akkor az után, hogy az aki elolvassa gyónásomat, — mert gyónás ez és mindez, amit mondok, úgylehet, az „utolsó" gyónásom lesz — hallgasson meg és mondja amint Mária Magdalénáról mondatott: „Sok minden megbocsájtatik neki, mert nagyon szeretett.“ ÍGY SZÖL EDITH PIAFF ÖNÉLETRAJZI I- RÄSÄNAK BEVEZETŐJE. LAPUNK KÖVETKEZŐ SZÄMÄBAN KEZDJÜK KÖZÖLNI ENNEK A NAGYSIKERŰ KÖNYVNEK VÁLTOZATÁT. Ne feledje megvenni lapunk következő számás isi kozott már meglepetést, de Kim Novak: „Már puszta ne- robbanást még nem. Egyelőre vem is elég egy film sikeré- még nincs komoly vetélytár- hez. Ezzel szemben Elke Somsam az amerikai filmben!" mer sikere számomra hazug. Filmszínészek egymásról TALLÓZÁS Szokatlan valutával fizetett egy kerékpáért Wawa Pogo, egy új-guineai fejvadász-törzs főnöke. Hatvan füstölt és zsugorított emberfejet adott érte. Rex Harrison amerikai filmszínész minden szerződésében kiköti, hogy csak akkor vállalja a szerepet, ha a forgatás után megtarthatja azokat a ruhákat, amelyekben a filmben játszik. Eddigi szerzeménye: 91 öltöny, 27 szmoking, 19 palást, 14 esököpeny, 49 kalap és 63 pár cipő. Az Ewening News New York-i lap a világhelyzetben bekövetkezett változásokkal foglalkozva az alábbi megállapításra jutott: „A változások elkerülhetetlenek, de mindig akadnak olyanok, akik ezt nem bírják elviselni. Egész biztosan vannak olyanok is, akik I kőkorszakban tiltakoztak a fejlődés következő szakasza, a bronzkorszak ellen, és azt bizonygatták, hogy a kő keményebb a bronznál." Julius Nyerere Tanzania elnöke az alábbi választ adta a külföldi kommentátoroknak. akik Csou En-laj kínai miniszterelnök tanzániai látogatásáról írtak: „Barátságban akarok élni a világ minden országával, de nem engedjük meg, hogy barátaink új ellenségeket szerezzenek nekünk. Bertánd Russel angol filozófus párhuzamot vont az államférfi és a zugpolitikus között: „Az államférfi országa szolgálatába állítja magát; a zugpolitikus az országot állítja a maga szolgálatába.“ Közismert dolog, hogy a filmszínészek általában ki nem állhatják egymást. Bár mosolyognak egymásra, mégis legszívesebben egy kanál vízben megfojtanák egymást. Hogy mi a véleményük egymásról? — Egy csokorra való ilyen véleményt gyűjtöttünk össze ízelítőként. Nathalie Wood sokáig csendesen. szerényen élt egykori férje, Robert Wagner oldalán. Elvük volt, hogy csak komoly művészi munkát igénylő szerepeket vállalnak, ilyen pedig ritkán adódott. Aztán a csinos Nathalie egyszeriben meggondolta magát igazi csillag kívánt lenni. Otthagyta a férjét és mindenféle szerepet elvállalt. Elisabeth Taylor riválisaként kezdték emlegetni. Elisabeth így reagált: „Nat- halie-nak nincsen ereje ahhoz, hogy valóban csillag legyen. OMire Nathalie: „Intelligencia és iskolázottság tekintetében ó- riási a különbség kettőnk között. Elisabeth eddigi legnagyobb alakítása az volt, amikor férjül vette Richard Burtont.“ Az amerikai film két sexbombája így tiszteli egymást: Nem szép és színésznőnek is gyenge." Elke Sommer: „Tehetség sem kell ahhoz, hogy valaki KimNo. vaknál jobb legyen. Hisz a kritika se írt róla sohase jót. Jól tette, hogy férjhez ment. Még jobban tenné, ha teljesen családjának élne." Carry Grant és Jack Lemmon az amerikai fümvígjáték neves személyiségei. Carry Grant: „Művészi szempontból Lemmont bármikor bekaphatom. Mégpedig reggelire." Jack Lemmon: „Grant valamikor királya volt az amerikai xAgjátéknak. Jól beadtam neki! Nem rémlik önöknek is úgy, mintha Grant néhány figurája példájára kissé hibbant lenne?" Doris Day és Shirley Maclaine sem kímélik egymást. Doris Day: „Shirley jó színésznő, én azonban többeknek tetszem. Shirley sajnos nem e- lég rokonszerves." Shirley Maclaine: „Doris a- lakjai mindig egyformák, mert közepes háziasszony, akinek helytelenkedése lassan az emberek idegeire megy.“ TALLÓZÁS mmmmmtmmmmmmwm Az Oggi című olasz lap újságírója megkérte Sophia Lorent, árulja el szépségének titkát. — Legalább kilenc órát alszom naponta — felelte a népszerű színésznő. — Híres kozmetikusok tanácsára megpróbáltam ugyan gyümölcspakolást is tenni az arcomra, de ez rendszerint azzal végződött, hogy az ösz- szes gyümölcsöt — megettem. Jaj, de édes kutya! — kiáltott fel örvendezve Mercedes San Feliz, kissé rövidlátó spanyol özvegyasz- szony, amikor a napokban beugrott egy állat a szobájába és tisztességtudóan megnyalta a kezét. Örömében helyet csinált neki maga mellett az ágyban, és békésen elaludt. Másfél órával később hálóval, pányvával és vasru- dakkal felszerelt sereg óvatoskodott be a szobába, és bősz csatakiáltással foglyul ejtette az állatkertből elszabadult — tigrist. Nagy zűrzavart okozott egy Percy nevű papagáj az angliai Tamworthban. Elleste, hogy a helységben építkező munkások milyen füttyjelekkel adják tudtára a betonkeverő gépet vízzel ellátó kartársuknak, hogy engedje meg a vizet, vagy csavarja el a csapot, s aztán maga is elkezdett vezényelni, persze összevissza. Majdnem élve kopasztot- ták meg. Brüsszeltől néhány kilométerre, egy autóút mentén a következő feliratú, öles reklámtábla áll: — „Vegye igénybe a Vendem temetkezési vállalat szolgálatait. Nem muszáj fékeznie, mi mindenképpen várjuk.“ ’ —-------------------------------s Amelyben egy krimi-paródia írói, számolva olvasóink türelmének végességével, megoldják a rejtélyt és ezzel végképp fügét mutatnak az országszerte kiagyalt verzióknak... Tudjuk, hogy milyen fenyegető látogatást kapott Precíz Elek nagyfőnöke személyében, amikor már azt hitte hogy most megfogta az isten lábát. (A kedves olvasók bizonyára emlékeznek még rá, hogy akivel a főnöke együtt találta és aki miatt Zsilett Nóra könnyűsúlyú házvezetőnő azóta talán már mindkét szemét kisírta, nem az isten volt.) Megértjük hát Precíz felügyelő dühét. Sőt, mi több, együttérzünk vele. Hej, micsoda egy dühöngés volt az... Klementina is, a már sokat látott Klementina, olyan halvány-fehérre sápadt, mint a szentképek az oltáron, s amikor Precíz felügyelő épp az ellenkező sarkot célozta meg (vagyis hozzá háttal fordult), egy egészen e- redeti szépségű, 12 koronás lila vázával, kisurrant a szobából. Precíz Elek felügyelő, mikor észrevette, hogy egyedül maradt, még dühösebb lett, csakhogy már nem volt mit a falhoz vágnia. Kirohant hát az előszobába, kapta a kalapját, kabátját, s már robogott is le a lépcsőn. Meg sem állt a rendőrség ódon épületéig, s ezen ódon épület ama szobájáig, ahol ő volt minden életnek-ha- lálnak ura. Hát nem fura?! A változatosság kedvéért most a levetkőzést hajtotta végre ugyanazzol a kozmikus sebességgel. A kalapját még az ajtóból dobta a fogasra, illetve... nem kosárlabdázó ő, hogy még el is találja, amit megcéloz, hanem rendőrfelügyelő.... A kabátjával már óvatosabb volt... Aztán az íróasztalhoz rohant és megnyomott egy pici fehér gombot. Az ügyeletes rendőr azonnal előtte termett. Precíz Eleknek a szeme is belekáprázott ebbe a gyorsaságba. „A fene vigye el, most mire beléjük vertem a rendet, meg a fegyelmet, a végén még leváltanak, vagy nyugdíjaznak, mint alkalmatlant,“ — gondolta. Ez, ha lehet, még jobban felbőszítette. , — Vezesse elő azt a két ballábas újságírót! — adta ki a parancsot. Mialatt Csáp Kázmér előállítására várt, előszedte az ügy minden aktáját és szinte körülbástyázta magát a mintegy három kilónyi aktatömeggel. — No most aztán tíz perc alatt a végére járok az ügynek — mosolygott vésztjóslóan, hogy a fogai is belecsikorogtak. — Most aztán... Az ügyeletes behozta a kissé gyűröttnek ható Csáp Kázmért. — Jó napot kívánok — köszönt az illedelmesen, amikor a felügyelőt észrevette az asztal, illetve az aktakupacok mögött. — Kuss! — mordult rá az. ^ — Bocsánat, de nem tudok németül — mosolygott a legbájosabb és legalázatosabb mosolyával. — Fogja be a po... száját — ordította el magát a felügyelő, hogy riporterünk ijedtében elfelejtett még lélegzetet is venni, aminek aztán az a különös következménye támadt, hogy Csáp Kázmér csuklani kezdett. Csuklani. Szép, kitartó férfi csuklással, amit 30 km-es körzetben azonnal jeleztek a szeizmográfok és más hasonló érzékeny műszerek. És azóta e körzet, a föld alatti atomrobbantás emésztésére gyakorolt hatást vizsgáló tudósai, valamint a talajtani intézet, a talaj vulkanikus működését és a habcsók-krém fogyasztás sajátosságait figyelő és vizsgáló bizottság tagjai, véres telefoncsatákba és hadilevelezésbe bonyolódva tépik hajukat (ha még ugyan maradt nekik), mindkét fél a maga kizárólagos igazát bizonyítja, mely szerint a föld alatti atomrobbantások gyakoriságának növekedésével nő a föld feletti babos berobbantások száma is; ennek nép- gazdasági szempontból is óriási az előnye, hiszen a talaj trágyaszükséglete ezáltal fokozottabb mértékben biztosított, mint különben. (Lejjebb statiszttikát közölnek 32 óvodából, ahol is ama nap kilenc és tíz óra között sokkal magasabb volt a nadrágbaeresztések száma, mint a sokévi átlag.) Ezzel szemben a földtani intézet fent már nevezett osztályának tudósai végzetesen tévesnek találják a fent már szintén ismertetett nézetet, s úgy vélik, hogy a föld alatti atomrobbantás emésztésére gyakorolt hatását vizsgáló tudós társaság tagjainak jászol mellett a helyük, ha az ő napnál is világosabban és fényesebben bizonyított és bizonyítékokkal alátámasztott végkövetkeztetéseiket, mely szerint a föld alatti vulkanikus e- redetű talajlökések számainak gyakoriságával egyenes arányban nő a föld felettiek száma, ami persze áldásos hatással van a népszaporulatra, a népszaporulat a hab- csók-krém fogyasztásra gyakorol maximálisan áldásos hatást. (Lejjebb statisztika következik, melyben 322 fiatal nő nyilatkozik, mely szerint ama nap kilenc és tíz órája közötti időszaknak köszönhetik áldott állapotukat.) Ezt a kis kitérőt csak azért iktattuk itt közbe, hogy kedves olvasóink jobban megértsék Precíz Elek felügyelő tettét, aki a harmadik csuklásra a telefont ragadta fel és vágta Csáp Kázmérhoz. El is hallgatott. Mármint a telefon. Csáp Kázmér ugyanis látva a feléje repülő feketeséget, ösztönszerűen lehajolt, így aztán a telefon kecses röptének a kemény fal állta csak útját. A szolgálatos rendőr közben elrohant és mielőtt Precíz Elek egy újabb tárgyat tanított volna a repülés szépségeire, már bele is töltött Csáp Kázmérba egy kancsó vizet. Ez hatott. Precíz Elek minden Klementinának tett ígéretét most elmosta a düh. — Majd én megmutatom... — csikorgatta a fogát. — Üljön le — rivalít Csáp Kázmérra és mielőtt az kényelmesen elhelyezkedett volna a széken, már rá is támadt a kérdésekkel: — Hol van Mónika? — Én... izé... — Ne dadogjon! — Nem tudom. — Nem tudja? Szóval nem tudja?!... — Nem... — Rendben van! Vannak nekünk más bevált módszereink is, csak nehogy késő legyen, mire eszébe jut... Előjött az asztal mögül. — A kesztyűt!, — intett a szolgálatosnak. Az már nyújtotta is neki. Precíz Elek húzni kezdte a jobbkezére. — De., csak., nem... csak nem akar engem... — dadogta Csáp Kázmér rémülten, . Precíz Elek egészen eléje lépett és felemelte a jobb kezét...' A csattanásra felébredt. A kopott bútorokkal és íróasztalokkal telezsúfolt kis szerkesztőségi szoba először megijesztette, de aztán, hogy felismerte, hol van, nagyon megörült. — Álmodtam volna? — morfondírozott félhangosan. — Biztosan elaludtam... Az álla sajgott. Megtapogatta. Aztán a kopott asztallapot nézte, hogy hová üthette bele, amikor a feje a karjáról lebillent. — Szóval nem a rendőrfelügyelő vágott szájon... álom volt — e felfedezésnek nagyon megörült. A luxussszálló, a gyönyörű nők, meg a kocsi... — viliódzott fel benne álmának egy-egy töredéke. — A fenébe is... — Majd pont engem küldenének ilyen helyekre... Mit csinálna akkor a főnök. A fenébe is... — És Mónika? — önkéntelenül is a zsebéhez kapott, de az álombéli táska helyett csak az öngyújtóját találta benne... és egy rózsaszín kis papírlapocskát... Egy ideig bárgyún nézegette, hogy honnan is kerülhetett a zsebébe, amikor hirtelen eszébe villant... Persze... az a nagydarab tenyeres-talpas rendőr adta neki, aki reggel visz- szafütyülte a tilosból. — A fene egye meg... — morfondírozott magában. — Most az egész vasárnapomat a közlekedés-rendészet iskolázásán tölthetem. A fenébe is... Felállt. Az asztal alól előhúzta kopott táskáját és belegyömöszölte a csomó feldolgozásra váró levelet. — Ez az. Ezt adják nekem csak. öt éve talán mást se csinálok, mint leveleket dolgozok fel. — Vette a kabátját és kalapját, aztán felöltözve még benyitott a szomszéd helyiségbe is. — Elmentek. A fene egye meg, nemhogy felébresztettek volna... Bezárta a szerkesztőséget és az utcákra ereszkedő estében elindult a sarki buszmegálló felé... — végre —
