Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-07-04 / 27. szám
új ifjúság 5 — 'Nagyságos úr, tessék kijönni. — Miért? — Itt van Kukora. A nagyságos úr egy ing- ben. de mindenesetre a legdivatosabb ingben a hűvösen bezsaluzott szobában, a díványon. A felesége a venrégekkel kiment a Balatonra, de neki ugyan nem volt kedve mérföldeket gyalogolni, míg a vízbe ér, s itthon maradt. Kicsit bosszantotta, hogy fel kell kelnie, kimenni a melegre. De ha itt van Kukora, mtt lehet tenni. Ki kell menni. Ku- korának nem üzenheti, hogy jöjjön máskor. Kukora egy paraszti ember. Az nem érti meg, hogy... azt nem lehet megsérteni azzal, hogy a zsidó úr azt üzenje neki. hogy jöjjön máskor. Az most jött, hát ki kell menni hozzá. Felállott, a tükör előtt megnézte magát: örült meleg van s a meleget nem bírja. Az arca vörös volt. Felvette a kölnivizes palackot s lemosta magát. Ez jól esett, hűvös volt. — No. mi az, Kukora úr? — lépett ki a tornácra — mivel szolgálhatok ? Kukora úr félszeg paraszt paraszt volt. Görbe és szánalmas, az embernek megesett a szíve, ha ránézett. Katonazubbony volt rajta, mert a háborúban „Csujes" volt, kocsis, ott szenvedett, míg a nagyságos úr itthon gyűjtötte a milliókat — Kkkkérem nnnagyságos úr, bbbaj van. A nagyságos úr komolyan nézte a Kukora ábrázatát. Bor- sónyi izzadságcsöppek peregtek arról a katonazubbonyra. Szőke szeme hűségesen bámult a nagyságos úrra. Meg kellett vigasztalnia. Mi baja lehet egy kocsis embernek? — Megdöglöttek a lovak? Kukora úr csak bámult. Soká nyögött, küzdött a nyeldek- löjénél fogva. Már nem lehetett tudni, csakugyan mi van, s a nagyságos úr már éppen el- parentálta a két kis orosz lovat. s eldöntötte, hogy új lovakra azonban nem fog pénzt kölcsönözni. Nem bizony. Azokat az ö húszezer koronáján vette meg Kukora. de nem fog újat venni. Az is elég volt, hogy húszezer koronát fuvarral kellett ledolgoztatni, és milyen áron... És milyen haszontalanul! Feltöltette az udvarát, hogy a Balaton el ne öntse, s a Balaton azóta lecsúszott hatszáz méterrel beljebb. Hosszra spekulált, s bessz lett... Szóval, a húszezer korona le van dolgozva, a lovak megdöglöttek, vége a barátságnak. De akkorra Kukora úr kinyögte, hogy: — Nnnnem!... A kkutya... — A kkkutya nnnnagyságos úr! — A kutya?... Milyen kutya, Kukora úr?... — A nnnagyságos úr kutyája. Egészen rejtélyes fordulat. — Az én kutyám? — liii higen. Csönd. Egyelőre megfeneklett a dolog. Mind a ketten hallgattak. — Mit csinált az én kutyám? Kukora nekifohászkodott, nagy lélegzetvétellel kezdett dadogni: — Megette a kkk kakasomat. A nagyságos úr mulatságos nagy képet vágott. — Hogy képzeli azt ? Az én kutyám megette volna a maga kakasát ? Ügy nézett rá, teljes elálmél- kodással. mint a világhistóriában még eddig ismeretlen lehetőségre. Hogy az ő kutyája megette volna a Kukora úr kakasát ? Miért ette volna meg, mikor annak olyan fejedelmi ellátása van, hogy... A nagyságos úr kettőt lépett. — Na és, hogy gondolja? Mit akar? Mit képzel ? De Kukora csak nézett, a száját ki-kinyitotta, nem szólt, de annyira akart szólalni, hogy a nagyságos úr nem bírta ki nem találni a dolgot. — Azt akarja, hogy megfizessem? — a maga kakasát? És teli torokból kiáltotta, a- hogy bírta: — Az árát akarja? A kakasnak az áráért jött?! — liii higen. — És mit akar... Mennyit alkar.... Mennyire becsüli!..« Mennyit ér az a kakasai... Tudni akarom, hogy mi az ára annak a kakasnak! Ügy ordított, hogy belerekedt. Szeretett volna egyebet is mondani: tenni szeretett volnu valamit, de ki mer egy balatoni kisgazdát tettlegesen... illetőleg... szóval csak épp a hangját emelte jel legmaga— Ilii higen. sabb hangerőre, különben egész- t i választékoson és kifogástalanul, A nagyságos ur felcsattant. mondhatni inparlamentárls sze. — Noés, ha megette, meget- Hűséggel fejezte ki magát. •torsán nem lehetett kitalálni, mi van a kutyával. Nem döglött meg a kutya ló?... Felöle ugyan megdögölhetett volna, mert úgy áll a dolog, hogy a húszezer korona le van dolgozva, s a lovak ott vannak Kukorá- nál... Mondhatni ingyen... S ma megérnek ötven-hatvanezer koronát.... Az egyik meg is ellett, nagyobb csikója van magánál, az is megért... és mindez az ö bolond jó szíve miatt... Előlegezett neki húszezer koronái, hogy lovat vehessen... Kukora újra szólt: te! Kell abból ilyen lármát csapni!... Hát kérem... azért kutya!... Meggondolta a dolgot. Tréfával szelídítette: — Én nem ettem volna meg, ha ö vagyok. De Kukora úr nem nevetett vele. hanem egykedvűen, mereven nézett rá savó szemeivel. A szája is nyitva volt és rendíthetetlenül és áhítattal nézett a nagyságos úrra, úgy hogy tűrhetetlen volt a merev, bámész nézése. Kukora urat szemmel láthatólag nem érintette a hang színe és ereje: edzve volt a hangerővel szemben. Ellenben szemmel láthatóan örvendeztette a nagyságos úr intelligenciája, hogy ilyen gyorsan átértette a lényeget. És mindjárt reflektált is. — Kkkku... afffeleségem azt mondta, hogy hhha ha hatszáz kkorona.... Ddde én azt gondolom, hogy... ööööhötszáz... A nagyságos úr két karjával a levegőbe kgpott és azt kiáltotta: — Azt a... azt a... jaj az idegeim.. Hogy ez a penészes Balaton is ki nem szárad már... Hogy én nem Ostendében vágyóié... Kell nekem a Balaton, kell nekem kutya, kell nekem... Aztán más hangon kezdett kiáltani. — Szakácsné, szakácsnál... Kérem, Maris, Maris kéremszé- pen, legyen szíves kérem szépen, vegyen ennek a derék, jó embernek egy kakast, itt van háromszáz korona, vegyen neki egy kakast:.« Isten áldja. Kukora úr, fog kapni egy kakast. Nem lesz olyan kiváló e- gyémség, mint a magáé volt, de kakas lesz... Csak ne Izgassa magát... B ement és levetette magát a sezlonra és három perc múlva brómot vett be, s öt perc múlva elhatározta, hogy a holnapi gyorssal elutazik... Este kisétált az asszonyok után, főfájással, rosszall étről, hányingerről panaszkodott, és orvost hivatott, aki elrendelte, hogy túlságos gyomornedvei miatt azonnal utaznia kell Karlsbadba... A szakácsné másnap délben jelentette, hogy megvette a kakast. — Mennyibe került? — Háromszáz korona, nagyságos úr. Ebből látta, hogy kétszázötven volt. — Mit mondott rá Kukora úr? A szakácsné nevetett. — Azt mondta, nagyságos úr, hogy még szebb, mint az övék volt. Ez igen megnyugtatóm hatott a gyomornedveire, s estére csakugyan elutazott. Kukoráéknál azonbm a kakassal némi baj volt. Először is az asszony dúlt- fúlt, hogy nem hatszáz koronát hozott Kukora, hanem egy dög kakast. (De Kukora megmagyarázta, hogy a zsidó azt mondta. hogy... szóval felhányta a lovat! Amire az asszony azt felelte, hogy: volt pofája a zsidónak? Tartozol rá csak egy krajcárral is? Nem nyúzott le? Esztendeig csak neki dolgoztál, és még 3 szemtelenkedik. De te ilyen isten gyávája vagy stb.) De a nagyobbik baj az lett, hogy éjszaka nagy vinnyogásra ébrednek, kifutnoik, hát a kutya újra itt van s eszi a kakast!... A legnagyobb baj pedig az volt, hogy nem a zsidó kutyája volt a kutya,hanem az ezredesé. Ezen igen elnémultak. Hm. Az ezredes kutyája? De az asszony nem adta fel a harcot. — El fogsz menni az ezredes úrhoz — adta ki a parmcsot. Kukorának nem volt mit tenni. Másnap ünneplőbe öltözött s beállított az ezredeshez. — Nnnagyságos ezredes uram, a nnnagyságos uram kkkutyája mmmegette a kkakasom! Az ezredes éppen akkor jött haza a strandról, ahol mindenki a Grossz kakasán nevetett, rábámult Kukorára, felállott, odament hozzá, a vállára tette a kezét s azt mondta: — Te. Kukora fiam .'... Mit gondolsz te, én is egy bolond zsidó vagyok ? ... Eridj haza és mondd meg a feleségednek, hogy csukja be éjszakára a tyúkjait... Vagy szoktassa fel a fára. Oda nem megy utána a kutya. Kukora dadogni kezdett, de az ezredes ráordított: — Hátra arc !... Indulj !... És Kukora az ezredes hangerejétől összeroskadva szépen hazaíndult. VAJDA JÄNOS: NYÁRI DÉL Fejem fölött a nap, körültem Oly csendes néma rengeteg, Nem rezg a lomb; ha zöld nem volna. Azt gondolnám: megdermedett. Az erdő mintha hallgatózva Elfojtaná lélekzetét: Tán várja, vagy hallgatja épen A teremtő rendeletét? Vagy tán az isten átölelte Ezt a virágos csillagot, S midőn szerelmét rálehelli: Csupán szeme, a nap ragyog?... JÁN LABÁTH: • • Összekötözött kezek Azt a vágyat az őszi esők hozzák a szomorúság küszöbén felébredt szelek: beszélni lenne jó a szívtől a pillangókig, a júniusi mezők színéig, a bizonyos elsíratott horizontig, a bizonyos hűtlenséggel jelölt búcsúzásig, addig a bizonyos expedícióig önmagunk mélységeibe. Azt a vágyat a könnytelen szemek hozzák és a lehúzott redőnyök mögött egyre fokozódó várakozás, amikor szétpukkannak augusztus reflektorai s a madarak elvesztik bizalmukat az érő színekben. Az a vágy vérünkben versenyez és mi nem verünk neki hidakat és nem találunk rá magyarázatot és tetteink ajtaja mögött sajnáljuk tőle a helyet, a szó mögött, mely halhatatlannak tűnt, mert a fiatalság mondta ki: a be nem végzett vitorla, a végig nem álmodott hajóút, a fel nem fedezett tenger. Az a vágy ... (TÓTH ELEMÉR fordítása) CSOÓRI SÁNDOR: EZ A NAP Egy nap veled, egy nap megint az őrület; szobád és tested félhomálya, csöndje és határtalansága. Kitakart szád és semmi más — kintről vadszőlő-villogás: az égen véraláfutás. Vakmerő remény így szeretni, melledért, szádért megszületni, földdel, egekkel keveredni. A nyár. mint a vér, megalvad, összeomlik, mint birodalmak; virág-romok, levél-halottak gyűlnek köréd gyöngéd mocsoknak. Ne félj, nem félek, ez a nap bebalzsamozza ágyadat, kezedet, némaságodat — s fekszem melletted akkor is, mikor az álom hazavisz, mikor már nem lesz több szavam, csak ennyi: szél van, este van.
