Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-06-27 / 26. szám
új ifjúság A labdarúgás az emberi történelem egyik legnagyszerűbb találmánya. Mindenekelőtt: rendkívül egyszerű játék, az is rászánhatja magát, akinek történelmi vagy egyéb körülményei miatt mindössze két menetet vágott agyára az isten. Nem kell írni tudnod, nem kell olvasni tudnod. Nem ismered a kottát? A bíró füttyét azért megértheted. Nem vagy milliomos? Egy labdára telik még. És végső esetben ott a rongy, formálj gömböt belőle! Levegő van bőven, gyep is akad. Megfelel viszont a nyakkendő szélességű utca, a zsebkendö- nyi tér is. Falak közé rekesztettek? Csiszold technikádat, rugdald a magasba a bőrt, úgy hogy ne hulljon a földre, mint az őszi gyümölcs, vagy a falevelek. Aki a focit szereti, rossz ember nem lehet, alakítottam át a közmondást. Olyan Igaz ez, mint a csillagok röp- pálya-számítása, vagy a cosi- nus-tétel. Az alattomosság, durvaság, kegyetlenség sohasem a szenvedélyes labdarugótól ered. Ez az érvényesülés e- gyik véres eszköze, nem a játék szeretete szülte. Kedves barátom, Komlós András, a budapesti Vidám Színpad művésze, aki a színészválogatott szervezői-menedzseri tisztjét is ellátja, Budapes- ten-jártamkor meghívott egy mérkőzésre. Az autóbusz háromnegyed nyolckor indul az Opera elől, közölte a telefonban. Irány Tatabánya. Tarts velünk! Ä Vidám Színpad labdarúgócsapatával együtt én is leruccantam Tatabányára, hogy megtekintsem a tatabányai ö- regfiúk elleni mérkőzést. íme, a beszámoló! Reggel háromnegyed nyolc, az Opera előtt ácsorgunk, piros ernyőmre koppannak az esőcseppek: „Úgysem mégy, nem lesz meccs, elázik a pálya“. Fél kilenckor mégis elindulunk, a busz fedélzetén Zente Ferenccel, azaz Tenkessel, Fülöp Zsigmonddal, Fonyó Józseffel, Hadics Lászlóval és a többiekkel. Jön ám Papp Laci is, ő azonban gépkocsin. Az eső ellenére is szépszámú nézősereg fogad, a stadion gyönyörű, a gyep üde, finom, csak csúszós. Segítek a felszerelést az öltözőbe vinni, a színészek kék-fehérben lépnek pályára, Zente szakszerűen keni le izmait, megjelenik a bányászcsapat gyúrója, és akinek kedve tartja, az masszázsban részesülhet. Befut Papp Laci is, „játszhatok én is“ — persze, felelik, csak öltözz. Felsőteste csodálnivaló még most is, karizmai kitömik a bőrt, a dereka körül ott van azért már a finom zsirszalag, abbahagyta az öklözést, nem edz olyan keményen. Kihasználom az alkalmat, mellételepedek a kényelmes karosszékbe (szép a Ge- leiék öltözője). MI VOLT KAJDIVAL RÓMÁBAN? — Kajdi megnyerte, méghozzá világosan a Kulej-elleni mérkőzését, a pontozók azonban csúnyán becsapták. Én jócskán szerepeltem a profi- ringben, és csak azt mondhatom, hogy az annyit szapult profizmus nagyon sok esetben tisztább a „patyolat-amatőrség- től“, és ezt Róma is bebizonyította. Duplán fáj Kajdi veresége, nem azért, mert egy aranyérem kicsúszott a markunkból, hanem azért, mert Kajdi becsületesen felkészült erre a bajnokságra, nagyszerű formában versenyzett, és aljas módon nem nyerhette ,el teljesen megérdemelt jutalmát, ami esetleg nyomokat hagyhat nála. Én őszinte vagyok, és voltam is mindig, köztudomású, hogy még szerettem volna profi-ringbeli csatákat vívni, de nem engedték. Mexikó? Hát nem tudom, nem valami rózsásak a kilátásaink, van ugyan egy-két tehetséges versenyzőnk, de az kevés. A mai fiatalok nagyrésze nem tud már úgy akarni, annyira küzdeni és küszködni, ezeket a srácokat az edzésre is nógatni kell, holott eszményiek a feltételek. Azt hiszem, különbséget kellene tennünk az élsportolók és az elsőosztályú versenyzők között, ez talán segítene. A csapatok kifutnak a pályára, eláll az eső, és ezt az általános hangulaton is érezni. Papp Laci középcsatárt, Zente balszélsőt, Hadics jobbhátvédet, Fülöp Zsigmond balösszekötőt játszik, de az isten tudná ezeket a posztokat pontosan meghatározni, mert elég kusza ez a kék-fehér gomolyag. A játékvezető is illusztris: Embs- berger, a Fifa küldötte. A közönség nagyokat derül, a tatabányai öregfiúk szinte kivétel nélkül valamennyien volt NB- I-es játékosok, és ez meg is látszik nagyszerű labdaérzékükön, helyezkedésükön. A találkozó három harmadra, har- minc-harminc-perces részekre van osztva. Ne gondolja senki, hogy a színészek nem jól játszanak. Kimondottan érzék- kel-birók, némelyikük nagyon tehetséges. Papp Laci például ragyogó cselsorozat után talál a hálóba, de Zente is beragaszt vagy két dugót, sőt a tizenegyest sem könnyelműskö- di el. A lelátóról három feleség, köztük Zenténé, Pappné vékony, orgonasíphangját hallani, a szünetben futár érkezik az öltözőbe Zeniéhez: „a feleséged üzeni, ne merítsd ki magad annyira, mert akkor semmi erőd nem Jut másra“. A második harmad végén színes műsorral kedveskednek a színészek, Komlós András konferál, melegítőben, MAJD HADICS LÁSZLÓ lép a mikrofonhoz, és az i- mént még zsörtölődő jobbhátvéd operettrészletekkel és vidám dalokkal nemcsak a szépszámú nézősereget, hanem az időt is jobb kedvre hangolja, kiderül, kisüt a nap is, felszárad a fű. Őt KIBÉDY ERVIN ÉS HLATKY LÁSZLÓ, azaz Hacsek és Sajó követi. E- gyikük sem focista, de mindkettőjük nagy sikert arat így is. Kibédy aranyos tarka kalapjában egy rajongójával tárgyal ezután a bejáratnál. A tatabányai ember havasi gyopárkülönlegességet Ígér neki, mert látta a tévében, hogy a „művész úrnak szép madár és növénygyűjteménye van.“ FELFÖLDY ANIKÓ előbb Sandy Show díjnyertes számát, a Paprikajancsit, majd cigánydalokat énekel, s végül azt is bebizonyítja, hogy a román nyelvhez is van érzéke. Az Operettszinházban egyóráig tartó beszélgetést folytattam vele házasságról, színházról, csehszlovákiai magyarokról (fülekl és losonci fellépéseire szeretettel gondol vissza most is) és arról, hogy milyen hasznát veszi sport-tehetségének, ugyanis jól teniszezik, cselgán- csozott, úszik, és mostanában nagyon érdekli a horgászmesterség is. Ha hozzávesszük, hogy remekül cimbalmozik, és kitűnő a nyelvérzéke, akkor bizony nagyon sokoldalúnak tarthatjuk a népszerű színésznőt, aki, mint mondotta jól érzi magát az Operettszínházban, és az utóbbi két esztendőben csak o- lyan filmszerepeket vállal, a- melyek szimpatikusak neki, nem szeretne monoton-feladatokat játszani. A férje Körmendi Vilmos, akit jól ismerünk mi is, zeneszámait kedvelik Csehszlovákiában. Papp Laci tesz pontot a műsor végére, ugyancsak melegítőben elmondja néhány élményét pályafutásáról, és ezzel igazolja, hogy nemcsak ringben, hanem a mikrofon előtt is feltalálja magát. Következik a harmadik harmad, a mérkőzés izgalmai a tetőpontra hágnának, ha maradna még erő az utolsó harminc percre, itt-ott maradt is valami, és ez elég a 7:7-es vízipó- ló-eredményhez. Mindkét csapat elégedett, bár az öltözőben a rossz nyelvek azt suttogják, hogy az ellenfél már a találkozó előtt megjósolta a hét-hetet. A TATAbányai Bányász Sportklub banketten, közös, ötfogásos ebéden látja vendégül a híres ellenfelet, én meg közben GÉLÉI JÓZSEFET, a magyar labdarúgóválogatott tartalék kapusát faggatom, mindenekelőtt Tamásról szeretném tudni a véleményét. — Tamás nagyszerű ember és nagyon tehetséges kapuvédő. Őszintén szurkolok neki a- zért, hogy igazi formába lendüljön, és sorozatban tudjon jó teljesítményeket nyújtani, ne zavarja meg szereplését váratlan, és mindenkor kellemetlen sérülés. Miért szerepel az utóbbi i-* dobén ilyen gyatrán a Tatabánya? — - ... — Rengeteg sérültünk volt és van, azt hiszem, nincs Európának olyan együttese, amely megengedhetné magának, hogy egyszerre négy-Öt, standard, kulcsjátékosát nélkülözze. Ma már Szepesi Gusztáv is pályára lép, és én bízom benne, hogy megszerezzük Pécs ellenében a nagyon fontos két pontot. (Megjegyzés: este tudtam meg, négy-egy arányban, javuló játékkal megverték Pécset). Az autóbusz viszafelé tart. Az úton jó a hangulat, éneklésbe fognak néhányan, és én közben megtudom, hogy a Vidám Színpad együttese, de a többiek is rendszeresen edzenek, télen alapoznak, és a csapat tagja még GARAS DEZSŐ, aki minden meccsen ott van, de ma éppen filmet forgat, így sajnos nem jöhetett, a múltkor elaludt, de a kezdésig kalandos utakon mégis csak odaért, KAZIMIR KÁROLY, a Thália Színház rendezője, Takács Mari tévébemondónö férje, is nagyon lelkes focista, és játéka hétről-hétre javul, és ide tartozik még BITSKEY TIBOR is, aki a múlt héten szerepelt a Cérnagyáriak elleni találkozón. Szándékosan hagytam a végére, de egyáltalán nem utolsósorban a népszerű és rendkívül rokonszenves BODROGI GYLÄT, aki ugyancsak hűséges látoga* tója az edzéseknek, meccsek-* nek, s akit vasárnap este a Kamara Varietében kerestem fel, ezúttal nemcsak a fociról, hanem az állóképességről is érdeklődve nála, ugyanis felet-* tébb csodálom munkaritmusát, munkabírását, hiszen nem egy esetben tizenhat-tizennyolc ó- rát is dolgozik naponta. Ho-* gyan bírja ezt a hajszát? — Szeretem a hivatásomat, és tekintve hogy a szerepek sohasem egyformák, elég váltó-* zatos a napi műsor. Vannak persze olyan időszakok is, a-* mikor nem nagyon élem ki ma-* gam a szerepekben, ilyenkor jön az a módszer, hogy örö- möt viszek a feladatba, úgy állok hozzá, hogy örömöt ta-* láljak benne, és úgy fogom fel munkámat, mint egy tanulmánysorozat egy részét, amely szükséges ahhoz, hogy harmincöt-negyven esztendős koromban, amikor odáig fejlődöm, hogy alkotásnak, teljes felelősséggel adott művészi teljesítményemnek nevezhetem alakításaimat, hasznát vegyem. A tizenhat-tizennyolcórás hajsza azonban mindig fizikai kimerültséggel jár. Néha egyenesen élvezem, észre sem veszem a szálló időt. Példa: délelőtt egy Shakespeare-darabot próbálok, délután mondjuk egy Shaw-darabot a rádióban, este pedig egy szellemes-szövegű film forgatásain veszek részt. Ilyenkor teljesen kiélem magam munkámban. Egy teljes napot töltöttem él budapesti művészekkel a foci ege alatt. Szép volt, jó volt. Ismét tapasztalhattam, hogy • foci az emberiség egyik legnagyszerűbb találmánya. Aki a focit szereti, rossz ember nem lehet, ismételtem el a tételt. Mondom és állítom mindezt akkor is, így is, mint' megfigyelő, mint a tatabányai események néma szereplője, ismétlem, akkor is, annak ellenére, hogy háromszor harminc percig NÉZTEM a játékot, ÜLTEM a kispadon, és a labda és a gyep láttán fájt a szívem. Már-már majdnem szóltam a szünetekben Komlós Andrásnak, de a lelkiismeretem nem engedte: kit cserélnék le, amikor valamennyien olyan szenvedéllyel, olyan hévvel játszanak? Amikor örülnek ők is a gyepnek, a levegőnek, a labdának. Csak nem rontom el valamelyikük örömét?, Ha én lennék a szövetségi kapitány Eleinte azt hittem, hogy ’ez a cím, ez az induló sorozat magával ragadja lapunk olvasóinak kilencven százalékát. Miért feltételeztem ezt? Mert a focinál népszerűbb dolgot bajosan lehetne hamarjában kitalálni, és mert pontosan úgy volt, ahogy a bevezető cikkben írtam: e szövetségi kapitánynál mindenki okosabb, bölcsebb, őt mindenki szapulhatja, úgysem büntetik meg érte, tehát ha alkalmat adunk arra, hogy azt az egyént, aki a magyar, vagy a csehszlovák labdarúgás sorsáért, felelős, megcáfoljuk, tényekkel sarokba szorítsuk, máris bebizonyítottuk igazunkat. Mi történt azonban? Miért fejeztük be a decemberig tervezett sorozatot már májusban? Kaptunk vagy száz hozzászólást, tehát anyag lett volna bőven. Csakhogy a minőség körül voltak a bajok. Engem meghökkentett a beérkező levelek tartalma. Szívemre teszem a kezem, és őszintén mondom most, a befutott száz levél közül talán kettő vagy három tartalmazott o- lyan javaslatot, amely úgy-ahogy igényes, vagy megalapozott lett volna. Olvasóink is megfigyelhették, hogy többnyire ilyen stílusúak voltak a közzétett írások: Tamást a- zért teszem a kapuba, mert megbízható, jók a reflexei, jő kifutásai vannak. Albert jól cselez, jól fejel, jól lő, Bene gólerős, gyors, váratlanul képes a kaput bombázni, stb. stb. Ugye milyen felszínes megállapítások? A szövetségi kapitányi tisztség rendkívül komoly funkció. Mit szólnának az olvasók és szurkolók, ha Illovszky vagy Marko is csak ilyen magyarázat, indoklás alapján tenné Tamást, Benét, Albertet a csapatba? Egy válogatott kapustól azért megkívánhatjuk, hogy jók legyenek a reflexei, kifutása, hogy a középcsatár jól cselezzen, és az összekötő váratlanul is lőj jön! Ezek alapvető, természetes kívánalmak. Senki sem akadt, aki kifejtette volna, miért éppen ezeket az embereket teszi a hátvédsorba, miért állítja a fedezet posztjára Matheszt, vagy Sípost. Összeszokottság, leiki alkat, pillanatnyi forma, játékintelligencia — alig bukkant fel a sorokban. Valami olyasféle eredményt hozott ez a felmérés, hogy a szurkolók valóban csak szurkolók, tehát nem igazi szakemberek (nem is lehetnek, ahhoz nincsenek meg a körülményeik, hiszen csak a rádióra, tévére, újságokra vannak szorulva, a kulisszatitkokat csak később, vagy egyáltalán nem tudják meg) és a szövetségi kapitánnyal végeredményben így is egyetért mindenki, mert egy kivétellel (Takács és talán Kocsis) senki sem javasolt új arcot a válogatottba, csak a kerettagok szerepeltek, sőt, még a nemzeti tizenegyek is meggyőzőek az Illovszky és Marko által kijelölt játékosokkal! Miért szidjuk akkor mégis azt a szerencsétlen kapitányt? Meg kell jegyeznem, hogy a humanizmus, az emberiesség abszolút hiánya jellemzi ezeket a kirohanásokat, mert legtöbb esetben teljesen alaptalanul hasonlítják a sertéshez vagy más állathoz. Szepesi György, akit minden idők legnagyobb sportriporterének nevezhetünk világ- viszonylatban is, és aki a ma élő sport, de főleg labdarúgószakemberek legkiválóbbja, nemrég közölt sorozatában, éppen lapunk hasábjain fejtette ki elgondolásait a válogatottról, és ő sem adott mindenben igazat Illov- szkynak, ő is tudna jobb szövetségi kapitányt javasolni, dehát ha Puskás nem jön haza, és Hidegkútit még nem bízták meg ilyen feladattal, akkor várjunk türelemmel, és ne marházzuk Illovszkyt alaptalanul, mert az ezredét sem konyítjuk hozzá, amit ő, De ha vannak alapos, jó elgondolásaink, írjuk meg egy tisztelettudó hangú levélben, bizonyára megörül neki, és talán hasznát is veszi. Ismétlem, az Új Ifjúság hasábjain folyt sorozat azt bizonyltja, hogy a szurkolók nagyrésze bírálni és káromkodni tud, de azt aztán elsőrangúan! ismeretei azonban felszínesek. És — ismétlem ezt is — semmi újat nem javasolt egyik olvasónk sem! Mi lenne hát az emberi? Bírálni, de úgy, hogy humanisták maradjunk, és szurkolni a csapatnak, mert szüksége van rá, Más kérdés persze, hogyan viszonyulnak a válogatott játékosok a közönséghez, és milyen vérmérsékletű és műveltségű a kapitány. Itt csak abból a megállapításból indulhatunk ki, hogy mindenki más, általánosítani bajosan lehet, így ezt a témakört ne érintsük. Az ideális helyzet lenne: bízzunk meg a kapitányban, támaszkodjunk a szurkolókra. Jelen pillanatban nincs így, és még sokáig nem is lesz, de ez magából a játék jellegéből, a labdarúgás különlegességéből fakad: tömegügy ez, a legtöbb, legszínesebb, legkülönbözőbb embereket tömöríti, és egy húron pendülni ebben a tarka tömegben meglehetősen nehéz. Dehát talán éppen ez a labdarúgás legerősebb mágnesé. Batta György, HA ÉN LENNÉK A KAPITÁNY Foto: E. Pavlacka
