Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-01-17 / 3. szám

új ifjúság 5

SLAWOMlR MROŽEK:

Illusztrálta: Kopócs Tibor

A parkban volt egy tó. A park dísze pedig, e tóban úszkáló hattyú volt. Egy napon azonban a hattyú eltűnt. Ellopták a huligánok.

A városi kertészeti igazgatóság kerített egy másik hattyút. De félve, hogy e- lődje sorsára jut, külön embert fogadott fel őrzésére.

A strázsa egy aprócska öregember volt, aki már hosszú évek óta egyedül élt. Amikor elfoglalta őrhelyét, már éppen húvösödni kezdtek az esték. A parkba nem járt senki. Az apóka járkált a tó körül és vigyázta a hattyút; és időnként felbámult a csillagos égre. Eázott. Felötlött benne, hogy jó lenne elugrani a park közelében lévő kiskocsmába. Már éppen indult volna is, amikor hirtelen eszébevillant a hattyú. Megijedt, hogy ámíg ő odajár, valaki el találná lopni. S 6 ez esetben elvesztené az állását. Elhessegette hát a kiskocsma körül kerengő gondolatait...

A hideg azonban egyre jobban kínozta és megsokszorozta magányát. Végül mégiscsak úgy döntött, hogy elmegy a kiskocsmába és magával viszi a hattyút Is. így aztán ha valaki be is térne a parkba, hogy a természet szépségén felüdül- jön, úgysem veszi mindjárt észre, hogy a hattyú hiányzik, gondolta. Csillagos bár az éjszaka, de a hold még nem jött fel:.. Akkorra mi meg visszatérünk, nyugtatta magát.

Vitte hát a hattyút magával.

A kiskocsmában kellemes meleg volt, s a levegőt a finom sültek illata töltötte be. Az apóka, a magával szembeni székre, az asztalhoz ültette a hattyút, hogy a szeme előtt legyen. Majd megrendelte szerény vacsoráját és egy stampedli vodkát gvomormelegitőnek.

Amint nyugodtan eszegette Urüpecsenyéjét, észrevette, hogy a hattyú valahogy furcsán bámul rá. Megsajnálta a szegény madarat. Enni sem tudott, mert állandóan magán érezte a madár szemrehányó tekintetét. Odaintette hát a pincért és a hattyúnak is rendelt egy édesített, melegített sörbe

áztatott finom fehér, fonott kalácsot. A hattyú felvidult és a vacsora után mindketten vidáman és elégedetten tértek vissza helyükre.

A következő este szintén hűvös volt. Ezúttal a csillagok különösen tisztán ragyogtak és minden egyes

csillag olyan volt, mint egy jégszilánk, az apóka meleg, magányos szívébe ütve. ö azonban hadakozott a kocsmai látogatás gondolata ellen.

A tó közepére kiúszott a hattyú. Halványan világító fehér folt. Már a puszta gondolata is, hogy milyen hideg rázhatja mindazokat, akik ilyen este valamiképpen is érintkezésbe kerülnek a vízzel, az öreget rettenetesen elszomorította. Szegény, szerencsétlen

hattyú, hát már semmi mást nem várhat az élettől? Csaknem teljesen meg volt róla győződve, hogy a haty- tyú szívesen elmenne valami meleg sarokba és valamit talán szívesen enne is..

Fogta hát a hattyút a hóna alá és levitte a kiskocsmába.

De az este újra csak eljött és megsebezte az öreget éles melankóliájával. A jóságos öreg azonban úgy

határozott, hogy ma már nem megy el a kiskocsmába. Tegnap ugyanis, amikor visszafelé jöttek, a hattyú táncolt és rettenetes butaságokat dalolt össze.

Ahogy így ült a parton, az eget bámulva, a kihalt hideg parkban, valaki finoman megrángatta a nadrágszárát. A hattyú volt. A parthoz úszott és valamit kért, követelt.

Mentek.

Egy hónap múlva az öreget a hattyúval együtt kirúgták állásából. A hattyú fényes nappal is részegen kóválygott a vízben. Az a- nvák. akik gyermekeikkel a parkba jártak pihenni és a madarat megbámulni, panaszt tettek. A gyerekek miatt.

Még az a legközönségesebb foglalkozás is, mind morálisan, mind politikailag tiszta profilú embert követel.

(—tó— fordítása)"

r“

!

i

I

s

I

i

i

s

*

Isj—rjA

KASSÁK LAJOS:

A békesség órái

Mégiscsak te vagy az akit kerestem. Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban nagyon nekem valónak érezlek. örülök beszéded ibolyakék dallamának bár én inkább szótlan természetű vagyok. De gondolom egyazon törzs hajtása ez a két ág.

Boldogtalanabb lennél nélkülem s én szegény árva lennék nélküled.

A négy fal között élünk mint két örökzöld egy cserépben.

Olykor beszáll hozzánk egy csodálatos madár s mi hallgatjuk csodálatos énekét.

MONOSZLÖY DEZSŐ:

Autoszuggesztió

Mesét mondott

A mese így szólt:

„A háztetőn egy kémény azt állította ő a legmagassabb A másik utcában egy nálánál magasabb ugyanezt hirdette önmagáról Rengeteg kémény fecsegett hasonlót Egy ködóriás lábujjait nyújtogatva felülről leste mit beszélnek olykor röhögött ha körmeit bepiszkította

füstjük“

Amíg mesélt elhitte ő az óriás piszkos lábujjaira bámult s kereste alattuk a kéményt és a füstöt.

LUCIAN BLAGA:

Nem tépem szét

Nem tépem szét csodákból font ékét a világnak

én nem ölöm meg

eszemmel titkait, mik utamon

felötlenek

virágokon, szemekben, szép ajkon, sírokon.

A mások fénye

megfojtja bűbáját a mély sötétben rejtőző megfoghatatlannak, de én,

én fényemmel világunk titkát gyarapítóm —

s miként a sápadt hold hűs sugarával

nem kisebbíti, hanem reszketőn

még megnöveszti éjszakáink titkát,

úgy gazdagítom én is a sötét,

szent és sejtelmes borzongásaimmal,

s minden, mi érthetetlen,

még érthetetlenebbé válik a

tekintetemtől —

mert kedves nékem

minden virág, szem. szép ajk, sírhalom.

KISS JENŐ fordítása

Megeredt az eső. Carrie a feje fölé emeli Ms táskáját, s futva teszi meg a néhány lépést a bárig. Steve már a nyitott ajtó mellett, a sarokasztalnál ül. Mihelyt megpillantja, felemelkedik és mosolyog.

Carrie agyán átvlllan, kétéves ismeretségük alatt hányszor tért már be ide. Rendszeresen találkoztak; csaknem minden este. Az utolsó három estét kivéve — jut eszébe, és hirtelen fájdalmat érez.

Táskájáról lerázza az esőcseppeket, az asztalhoz megy, a fiú hozzá hajol és arcon csókolja. A pincér be sem várja, hogy szóljanak, sört tesz Carrie elé Már tudja... gondolja a lány.

Az utcát végigpásztázza a zápor, az esőcsatornák vastag sugarakban zúdítják a vizüket a hepehupás, repedezett járdára.

— Éjjel sosem esik — mondja Carrie.

— Igen. szinte azt kell hinni, hogy éjszaka párává lesz, — Jegyzi meg Steve.

A járda csattog az eső a nyitott’ajtón a bárba is befröcs- csen. Carrie bokáién végigcsorognak a cseppek. Megemeli a lábát, és az asztal alá néz.

— Azol? — kérdi Steve.

— Nem, csak leprickol.

— Ha akarod, beljebb húzódhatunk.

Esőkabátos csendőr sétál a járdán, cuppognak a tócsák, de ügyet sem vet arra, hogy hová lép. A lány utána bámul.

Messzebbről, a folyó felől, hajó dudál — a sziréna hangja elnyújtott, búgó panasz.

A bár sarkában gramofon. A csapos a pulton áthajolva kicseréli a lemezt, habozva, halkan Indít, azután felerősíti a hangot.

— Istenem... — sóhajt Steve.

— Mi történt?

— A Vestl la guibba...

t — ö... Nem figyeltem.

— Pokolian csúnya szokást vettél fel utóbb.

— Mégpedig?

— Mintha itt se lennél.

— Nem szándékosan teszem...

— Az ördögbe is! — szakítja félbe Steve. — Ne vedd szemrehányásnak. Mindenkinek jogában áll, hogy néha furcsa legyen.

— De én nem vagyok az — tiltakozik Carrie, és elakad. „Csak semmi érzelgősség!“ — bíztatja magát.

A folyó felől ismét felbúg a hajósziréna. A fiú oldalra hajtja a fejét: úgy hallgatózik:

— Talán egy uszály eloldódott...

Kacagj, Bajazzo... és a tű recsegve karcolja a lemezt.

— Elutaztak a szüleid? — Carrie nyugodtságot erőltet magára, de hangja a kívántnál követelődzőbb.

— Természetesen. Miért ne utaztak volna el?

A lány bólint és elmosolyodik. Igen, hiszen csak rövid időre jöttek a szülei. De három napig, míg a városban voltak, nem látta a fiút. Eszébe ötlik az Is: meg se hívták, hogy megismerjék. Ez bántotta kissé.

Ülnek, a sört iszogatják.

Kimért léptekkel visszajön ugyanaz a rendőr. Az utca túloldalán, szinte a falhoz lapulva, kutya lohol.

— Mit gondolsz, hova tart? — kérdi Carrie. —

— Ki?

— A kutya.

Steve a lányra néz, aztán ki az esőbe.

— Nem tudom — mondja.

— Mintma a kikötő felé igyekezne.

— A kompok, hallod... mielőtt a partot elhagyják.

SHIRLEY ANN GRAU:

Illusztrálta Deák György

— Mindössze két utcányira vannak innen.

— Gyere, menjünk át mi is.

— Minek?

— Talán mulatságos, nem?

— Szakadó esőben?

Már a nyelve hegyén volt, hogy miért ne, de a fiú kék szeméből feléje induló szemrehányás láttán lemond róla.

— Nem, azt hiszem, mégsem...

— Tessék?,

— Ha valami házikónk volna, oda mehetnénk és megbújhatnánk — mondja Carrie halkan.

A pincér sört hoz. A lány figyeli, milyen gondosan tölti a poharakba.

— Lakást akarok változtatni — jelenti ki. — Ügy gondolom, nem jó nekem már ebben a városnegyedben.

— Miért?

— Magam sem tudom. Talán gyerekesség...

— Kinőttél te már abból.

A lemez lejárt, a pult mögötti ember lomhán a gramofonhoz hajol, és másikat tesz fel.

— Istenem... — sóhajt fel Steve. — A Parasztbecsület in- termezzója volt...

— Azt hittem, szereted.

A fiú grimaszt vág és nem válaszol.

Az eső ugyanolyan hirtelen, mint ahogy megeredt, eláll.

— No jó — mondja a fiú. — Gyerünk.

Elindulnak. Ütközben az ereszekről megkésve lehulló víz- cseppek fojtott neszét hallgatják. Utcákon mennek 'végig, aztán megállnak a lány lakása előtti magas vaskapunál.

Carrie a táskájában kotorászik. Végre megtalálja a kulcsot, kiveszi, de a földre ejti. Steve utána hajol, felemeli és a zsebkendőjébe töröli.

— Bocsáss meg — mondja a lány, — én már ilyen ügyetlen vagyok.

Steve kinyitja a kaput. Most veszi észre először, a kilincs hámlik és rozsdafoltokat hagy a kezén.

— Nem hívlak fel — mondja a lány. — Ma valahogy nem vagyok abban a hangulatban.

A fiú habozik, a lány várja, nem fog-e tiltakozni, esetleg kéri élőén fellépni. De a fiú csak annyit mond:

— Holnap jelentkezem.

Nagyon sötét az udvar. A kapu fölötti kis lámpa fényét felfogja a súrú szölölevél. Carrie egy pillanatig az utat keresi, azután felvonja a vállát: nyilván belepte a víz. Elindul, szandálja beázik. A banánfa alatt, a széles levelekről még szitál az eső. Carrie felnéz, és a felhők közötti apró résen megpillant egy darabka eget. Ügy reszket egy csillag, mint a felhők közé tört gyémánt.

Lassan vonszolja magát a lépcsőkön. Az egyik fokon, még mielőtt a pihenőt elérné, cipősarka a deszka közé szorul; lehajol, kirángatja a cipőt. Szúrágás.

Szobájában fojtott a levegő. Megindítja a ventillátort, s lás- san vetkőzni kezd. Semmire sem gondolva felakasztja a ruháját, klfésüli a haját, és sebtében rendbe hozza a körmeit. Egyszerre zavarni kezdi a ventillátor zümmögése. Kikapcsolja, kitárja az ablakot. Leveszi az ágyterítőt, összehajtogatja és félrerakja. Aztán lefekszik és kinyújtózkodik. Sírva fakad, de rögtön korholni kezdi magát: van ennek valami értelme?... Hacsak az nem, hogy megfájdul a szeme, bedagad és reggelre karikás lesz... Ezt ismételgeti magának sokáig, míg végül el- alvás előtt, már csaknem el is hiszi...