Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-06-13 / 24. szám
¥ új ifjúság 3 JURU APECSENKO: Múlt ősszel kezembe került egy újság, két érdekes hírrel. Az egyik arról értesít, hogy Londoban egy olajmágnás születésnapja alkalmából árváknak adott ebédet, a másik pedig arról, hogy az Eugénie Cotton elnökségével megtartott stockholmi nemzetközi konferencia megállapította: a világon több mint 600* millió gyermek éhezik. Lehetséges, gondoltam, hogy a londoni milliomos felfigyelt az utóbbi hírre és így szólt: „Mindet úgysem lehet jóllaktatni“. De valószínűbb, hogy Cotton asszony inkább így gondolta: „A feladat mégiscsak az, hogy mindet jóllaktassuk!“ A Szovjetunióban éppen ezt, a második szempontot osztja az emberek túlnyomó többsége. Vajon nem túlságosan utópisztikus-e ez a vágy? És nem volna-e ésszerűbb ma ellátni egy bizonyos csoportot, mintsem minddel törődni, előre tudván, hogy az azonnali segítség lehetetlen? Ésszerűség és ésszerűség között nagy különbség lehet. Nem kételkedem például abban, hogy Oroszországban a forradalom élőt is léteztek példás árvaházak vagy gyermekkórházak, melyeket közadakozásból tartottak fenn. Ennek ellenére a gyermekhalandóság döbbenetes méreteket öltött az országban. Az egyik tény nem zavarta a másikat. A jótékonykodás olyan ügyekben, melyek széles tömegek nyomorát és szükségleteit érintik, pontosan olyan eredményt ért, el mintha egy egész várost gázöngyújtóval akarnánk fűteni, még ha az az öngyújtó a legdrágább és legdivatosabb is. A mondottak természetesen, nem tagadják az emberi jóság, segítőkészség fontosságát. Egész másról van szó. Emlékeznek valószínűleg arra, hogy 1966 áprilisában mennyit szenvedett Taskent az erős földrengésektől. Több ezer régi ház omlott össze. Akkoriban nagyon sok olyan levél jelent meg a lapokban, melyek a különböző szovjet városokba invitálták az üz- bég gyerekeket. De ha a taskenti gyerekeknek nyújtott segítség csupán erre korlátozódott volna, ha a több tízezernyi gyereket nem szállították volna el sürgősen különvonatokon és repülőgépeken az erre a célra előkészített úttörőtáborokba és üdülőkbe, ha az ország minden köztársaságából nem indultak volna el azonnal az építőanyaggal és gépekkel megrakott hosszú vasúti szerelvények: röviden szólva, ha a földrengés következménveinek felszámolása csak az egyes emberek jótékonyságától függ, a várost súlyosabban érintette volna a rázúdult szerencsétlenség. A szociális problémák megoldásának kulcsa még mindig az állam és a társadalom kezében van. Fennállásának első évei alatt a Szovjethatalom olyan feladatokkal találta magát szemben, melyek megoldása a polgár- háború és a külföldi beavatkozás által okozott mérhetetlen rombolás körülményei között szinte lehetetlennek látszott. A lerongyolódott gyermekek milliói mindennapi betevő falatukat és áhított „szabadságukat“ keresve kóboroltak az ország e- gész területén. A tragédia arányai óriásiak voltak. Az ország vezetői közül azonban senki sem legyintett, mondván, hogy „úgysem lehet mindet jóllaktatni“. Az eladdig ismeretlen arányú mentőakciót a forradalom bátor és kristálytiszta hőse, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij vezette. Sok, napjainkban ismert szovjet tudós, író, mérnök, művész kezdi ezzel önéletrajzát: „Hajléktalan gyermek voltam..." Nem lenne nehéz megemlíteni néhány jól ismert nevet, de sokkal fontosabb, hogy a mentőakció nem a kiválasztottakért folyt: túlnyomó többségükben olyanok nyertek helyet az életben, akik a látszat szerint már végérvényesen elveszettnek tűntek. Gyermekkort — minden gyermeknek! Erőfeszítés és idő kellett a szocialista társadalom e humánus törvényének teljesítéséhez. Annál is inkább, mert nem számíthattunk senki segítségére sem. Ennek ellenére elértük célunkat: nálunk nics éhes, a tanulás lehetőségéből kizárt, jövőjétől megfosztott gyermek. Amikor ezt a tényt megállapítom, távol áll tőlem az önelégültség. A szükségletek az évek során változnak és növekednek. Jobbat akarunk annál, ami van. Nem egyszerűen jől- fekatni a gyerekeket, de a legkorszerűbb tudományos követelmények szerint élelmezni őket; nem egyszerűen felöltöztetni, de a lehető legszebben öltöztetni; nem egyszerűen taníttatni, de a lehető legjobban taníttatni őket. Gyakran panaszkodunk az óvodai helyek hiányára, az iskolai tanterv tökéletlenségeire és gyakori változtatására, a gyerekjátékok rossz minőségére stb. Ez azonban tevékeny elégedetlenség. Ha az olvasó ismeri a Szovjetunió ötéves tervét, akkor fel kellett rá figyelni»: nemcsak az acélgyártás mennyiségét vagy az új erőművek lüzerabe helyezésének időpontját tüntették fel benne. Nem maradtak ki belőle az óvodák, a gyermektápszerek, a ruhák, a játékszerek sem. Mi pedig megszoktuk, hogy terveinket teljesítsük. ELVEK ÉS ESZMÉNYEK Vajon nem tűnnek-e túlságosan földhöz ragadtnak ezek • követelmények: jóllakatni, felöltöztetni, iskolába járatni a gyerekeket...? Sajnos, a Földünk túlnyomó részét lakó népek számára ez az egyszerű kívánság is csak óhajtott cél egyelőre. Ugyanakkor azonban attól függ oroszlánrészben a világ sorsa, hogy mennyire egészségesen, elégedetten és képzetten nő fel az új nemzedék. Arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy az a világ, amelyben gyermekeink élnek és tevékenykednek majd, legalább annyira különbözni fog a maitól, mint a jelenlegi különbözik a mi korunk világától. Ezzel nem csupán az új műszaki csodákra, a televízióra, a szputnyikokra, a kibernetikus gépekre gondolok, hanem arra a módra is, ahogyan gyermekeink felhasználják majd ezeket a vívmányokat. Nehéz elkülöníteni a tárgyakat az elvektől, és a lehetőségeket az eszményektől. A párizsi Le Canard Enchainé-ben idézeteket olvastam kanadai iskolás könyvekből. Számtanból: „A jóságos angyalért, amelyet az ágyam fölé akarok függeszteni 35 centet kell fizetnem, nekem meg csak 1 dollár 5 centem van. Mennyi pénzem marad a vásárlás után?“ A nyelvtanból: „A pap megáldotta a bombázásra induló pilótákat“, vagy „Engedelmeskedik, mint a fekete rabszolga“. Történelemből: „A mai postahajók az utóbbi évek műszaki fejlődésének elképesztő példái“. Kevéssé ismerem a kanadai oktatási rendszert, és szeretném hinni, hogy a felhozot példák csupán kuriózumok. De azért figyeljék csak meg, milyen furcsa világot tár e- lénk ez a négy mondat! A készpénzen vásárolt jó angyal, a bombavető gépeket megáldó pap, az engedelmes rabszolga és a haladást megtestesítő postahajó! S mindez bekerül a gyermek agyába, mint a lyukkártya a programozó berendezésbe. Ne értsenek félre. Nem a tankönyvek minőségéről és az oktatási folyamat érdemeiről vagy hiányairól beszélek. De senki számára nem lehet közömbös Európában és Amerikában, A- zsiában és Afrikában, hogy első könyveit lapozgatva, milyen elképzelést alkot a gyermek az őt körülvevő világról. Az első benyomás a legmaradandóbb: közös érdekünk, hogy pontos legyen. Átnéztem néhány, külföldön (főképpen az Egyesült Államokban és az NSZK-ban) kiadott földrajzi tankönyveket, a bevallom: a leírásokban, de különösen az illusztrációkban nem ismertem rá hazámra. Akkor értettem meg, miért kap néha szerkesztőségünk érdeklődő leveleket: csavarognak-e Novoszibirszkben medvék, és hördanak-e Vologdában faháncsból készült bocskort? Nem azért írok erről, hogy kiöntsem sérelmeimet és ingerültségemet. Az ingerültség múló dolog. De nekem gyermekeim vannak. S a földgömb túlsó oldalán szintén növekedi nek a gyerekek. Vajon milyen levelet írnak majd egymásnak húsz esztendő múlva? Amikor feltesszük magunknak ezt a kérdést, nem szabad megfeledkeznünk egy nagyon fontos körülményről. Éspedig arról, hogy gyermekeink, függetlenül attól, akarjuk-e mi ezt, vagy sem, sokkal többet tudnak a világról, mint mi tudtunk az ő korukban. A televízió képernyője közvetlenül beavatja ő- ket a földünkön végbemenő fontosabb eseményekbe. Tudom: számos polgári pedagógus illetlen dolognak tartja, ha a gyerekek érdeklődnek a politika iránt. De mit tegyünk, ha ez kívánságunk ellenére is így történik? Bizonyos értelemben gyermekeink sokkal inkább politikusok, mint magunk. Környezetének érzékelésében a felnőtt gyakran rábízza magát szokásaira, kialakult nézeteire. A gyermek azonban igyekszik önállóan felépíteni logikáját. Nyolcéves kislányom gyakran tereli a szót Vietnamra. Kérdéseire néha igen nehéz válaszolni. — Apu, a gyerekek is harcolnak? — Nem. — De hiszen magam láttam. Megsebesültek. — Bombázzák őket. — De azért gyerekek, nem...? BOLDOGNAK LENNI — KÖTELESSÉG Nyugati szocialógusok gyakran használják a fogalmat: „agresszivitás az erőtlenség talaján“. (Nem az amerikaiak vietnami háborújáról.) W. Kvaraceus, az amerikai Taft egyetem ifjúság-szociológiai csoportjának vezetője, így magyarázta • fogalmat: az agresszivitás az erőtlenség talaján azt jelenti, hogy a „lázadó“ meg van fosztva a vágyai eléréséhez szükséges anyagi eszközöktől. Maga a „lázadás“ anyagi törekvésekkel magyarázható: célja a birtoklás. Nálunk ez az ismérv már ötven évvel ezelőtt megszűnt. S ha komolyan gondolunk a gyermekekre, ha előre nézünk húsz esztendővel, itt jutunk el talán a legfontosabb ponthoz. Ma már csak a legelfogultabb emberek kételkedhetnek benne, hogy országunk az anyagi javak termelésének területén utoléri az Egyesült Államokat, s nem is a távoli jövőben. Sok tudós úgy véli. hogy az anyagi jólét problémái, a lakás, étkezés, ruházkodás, közlekedés, üdülés stb. országunk polgárai számára még a század vége előtt nem lesz már probléma. Gyermekeinknek. ha felnőnek, valószínűleg meglesznek a saját nehézségeik, ugyanúgy mint ma nekünk. De tetteiket és törekvéseiket semmi esetre sem befolyásolják majtf a birtokvágy baktériumai. Az örök kételkedők, magától értetődően, mosollyal fogadják ezt a megállapítást... Nos, hát legyen, ötven évvel ezelőtt ugyanilyen furcsa volt azt hallani, hogy az emberek nem akartak gyártulajdonossá lenni, nem akartak vasútvonalat vagy nyersolajtelepet birtokolni... Nem tudom, milyen új szempontokkal állnak majd elő a kapitalizmus védelmezői, ha a magántulajdon bálványa: végképp elveszíti vonzóerejét, s van-e egyáltalán fegyvertárukban megfelelő pótanyag, őszintén szólva, engem jobban foglalkoztat a szomszédunk kisfiának sorsa, aki egy hete került haza a szülőotthonból. Milyen körülmények között nő fel? Mit fog tanulni? Milyen mértékkel méri majd az életét, ha felnő? Engem azoknak a gyermekeknek a sorsa érdekel és foglalkoztat, akik ezen a tavaszon születnek Párizsban és Pe- kingben, Kairóban és Rio de Janeiróban. S természetesen, foglalkoztat saját leánykáim sorsa. Gyermeket nevelni mindig is nehéz volt, most azonban kétszeresen az. Mi nemcsak öröklött jellemvonásainkat, az apáinktól tanult kötelezettségérzetet, felelősségtudatot, igazságvágyat adjuk át nekik, hanem a szemünk láttára változó világot Is. Anton Makarenko, a híres szovjet pedagógus és író, ezt mondta erről: „Pedagógiánk célja nemcsak abban áll, hogy olyan embert neveljünk, aki eredményesen munkálkodik a köz javáért. Olyan embert kell nevelnünk, akinek kötelességé, hogy boldog legyen.“ Továbbra is ez a cél. S ha ezt sikerül elérnünk, nyugodtak lehetünk gyermekeink jövője, bolygónk sorsa felől. AGÖCS VILMOS: A szatíra K ropács Bendegúz, a Kiflisózó Vállalat jelentéktelen beosztású dolgozója — a lónak négy lába van, mégis megbotlik címmel szatírát írt az üzemi lap, „A Vakarcs“ legutóbbi számába. A szatíra megjelenése döbbenetes meglepetést okozott a vállalatban. Lépten-nyomon csák erről beszéltek. Pár nap múlva maga Bölömbéri Ödön, a vállalat igazgatója magához kérette a szerzőt: — Foglaljon hedyet, Kropács kolléga. Igazán örülök, hogy vállalatomban ilyen irodalmi tehetségekkel megáldott emberekkel lehet büszkélkedni. Olvastam a szatíráját. Remek volt. Tudja, az a frappáns mód, ahogyan az egyes emberek fogyatékosságait kipellengérezi, szóval... nagy. S örömömre szolgál, hogy maga ilyen operatív módon veszi kt részét a hiányosságok elleni harcból... Gondom lesz magára, Kropács kollega, gondom lesz magára ... A vállalatban egy-kettőre híre ment, hogy Kropácsot maga a góré veregette vállon a szatíráért. Elkezdték hát azt dicsérni agyba- főbe, a legközelebbi gyűlésen Kropácsot dicsérte a főmérnök, a főkönyvelő, a föez, fóaz, föamaz ... szóval mindenki. Síi tagadás, Kropácsnctk mintha friss hájjal kenegették volna kissé hajlott és sovány hátát. Szerényen mosolygott, ha írói tehetségéről szó esett. Később aztán kezdte lenézni munkahelyét, munkatársait és persze munkáját is. Ügy döntött tehát, hogy kilép a vállalattól, és a jövőben szatírák írásával keresi meg a midennapi kenyérre, cigarettára és feketére valót. Az úi életstílus megkezdésére megtett minden intézkedést. Művészhajat kezdett növeszteni, tudatosan szórakozottan járt-kelt munkatársai között, mint aki sorsdöntő problémákkal foglalkozik gondolatban s cikkor is pénzt kért kölcsön, ha történetesen az egész fizetése érintetlenül a zsebében lapult. A dolgok tehát a legjobb rendben folytatódtak. Nem is lett volna semmi baj, Kropács íróvá vedlését nem akadályozta volna meg semmi, ha történetesen Csutka Csaba, a vállalat iőkotnyelese, szerény kopogtatással nem kért volna bebocsáttatást az igazgató irodájának párnás ajtaján. — Igazgató elvtárs, nem tudom tetszettél-e analizálni Kropács kollégánk szatírájának egyes mozzanatait, — kezdte mondókáját Csutka Csaba. — Ha szíveskednél figyelmesebben átfutni, itt, itt, ezt a részt. Igen, ott, ott... Osztályunk dolgozói tudniillik úgy vélekednek, hogy a szerző ebben az írásban alapvető emberi jogokat, természetes emberi tulajdonságokat gúnyol ki... S az egyes kitételek, ugyebár... azt a meggyőződést ébresztik a felületes olvasóban, hogy a vállalat vezetősége, s nevezetesen a vállalat igazgatója, tud a dolgokról, de ugyebár, nem rendelkezik kellő képességekkel.., meg egyebek ... hehehe... gyenge vezetés... hehehe ... ugyebár ... Bölömbéri figyelmesen átolvasta a mutatott részt, majd az egész szatírát. Egyre komorabb lett. Kissé kopaszodó jejebubján olyan példás rendben kezdtek sorakozni a felindulástól fel- meredö hajszálak, akár egy frissen alakult falusi tüzoltótestület tagjai az első gyakorlatozásra. — No... no... Hagyja csak itt a lapot. Csutka .kolléga ... Majd foglalkozni fogok a dolgokkal. Foglalkoztak is. A legközelebbi gyűlésen éles kritika érte Kropácsot — a viselkedéséért Kifogásolták, hogy vénségére szégyenszemre beatles frizurát kezd növeszteni, munkáját nem végzi rendesen, állandóan ittas és elképesztően feledékeny, fütöl-fától pénzt kér kölcsön éjjeli züllésekre és nőkre, a pénzt persze elfelejti visszaadni. . Meg egyebek. A gyűlés után ismét hivatta az igazgató. — Nézze, izé. . hogyishívjákcsak.. szóval mindegy. Maga, amint felettesei jelentéséből értesülök, az utóbbi időben elhanyagolja munkáját, munkahelyén iszik... ne szakítson félbe... gyanús egyénekkel tart fenn kapcsolatokat ... Igazság szerint magát el kellene bocsájtani a vállalattól. De hogy lássa, vállalatunk dolgozói mégsem olyanok, mint amilyeneknek maga abban a cikkben lejestette ókét, és elsősorban Bölömbéri Ödön igazgató tudja mi a humanizmus, nem bocsájtjuk el. Csak áthelyezzük. Oj munkahelyén alig pár- százzal lesz kevesebb fizetése, mint a régin volt, viszont lehetőséget nyújtunk magának arra, hogy helyes útra térjen. hl/ végződött tehát Kropács Bendegúz szatírája, amelyet a Kiflisózó Vállalat üzemi lapjának, „A Vakarcsnak egyik legutóbbi számában megjelentetett. AGÖCS VILMOS
