Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-06-06 / 23. szám

Vasárnap este. Dunaszerda-" helyi vasútállomás. Az utasok már a peronon tolonganak. Végre itt a vonat. Megkezdődik a hetente ismétlődő csata — a helyekért. Az ülőhelyek tulajdonosai boldogan mosolyognak. Nekik megérte a rohanás, a tülekedés. A jutalom most több mint egy órás kényelem. Az utasok nagy része fiatal. Vasárnap este az idősebb családos emberek még nem utaznak. Ők igyekeznek minél több időt otthon tölteni.

Legtöbb helyen öszeszokott, ismerős társaságok ülnek. Már néhány éve, vagy legalább is hónapok óta utaznak együtt, összefűzi őket a közös sors, a közös problémák. Amint elhelyezkednek. megindul a beszélgetés is. Hoqv telt e! a vasárnap, ki győzött a futballmérkőzésen, ez a fiúk témája. A lányok egymás ruháját csodálják. Mellettem tanulásról beszélnek, ezek diákok. Szemben velem fiatal lány ül, leereszti a könyvét és a diákok beszélgetésére figyel. — „Ez Is diáklány“ — állapítom meg. Jó volna beszélgetést kezdeni, könnyebben telne az idő. Végre leesik a térdére helyezett könyv. Felemelem. Ez is ürügy a beszélgetésre.

— Szintén diák?

— Nem, sajnos nem — mondja pirulva, mintha szégyenné, hogy már nem az.

— Szóval dolgozó — próbálom a beszélgetést tovább folytatni.

— Igen. — Kurta válaszán érződik, hogy nem szívesen beszél érről.

— Hol dolgozik?

— Miért kérdi? — próbál kitérni a válasz elől.

— Csak úgy — mondom, de látom a szemén, hogy nem hiszi. Ggy látszik, hogy más témát kel! keresnem... Megvan, a könyv!

— Látom, szeret olvasni — mondom.

— Igen, nagyon szeretek. Főleg regényeket, Jókait, Mó- riczot, Mikszáthot, de szeretem a verseket is, Petőfit, A- dyt, József Attilát.

Kissé meglepődöm, hogy az előbbi rövid válaszok után eny- nyire bőbeszédű.

— Miért csodálkozik? Csak nem azon. hogy verseket is olvasok? — kérdi. —. Mi van abban, ha egy munkáslány verseket is olvas? Igaz, hogy most a cérnagyárban dolgozom, de egy éve még iskolába jártam. Abbahagytam a tizenegyedik osztályt.

— Na, végre azt is tudom, hogy hol dolgozik — mondom nevetve. — A tizenegyedik osztályt hagyta abba, de miért, hiszen már nem volt sok hátra az érettségiig! Nem ment a tanulás?

— Á. butaság. Kezdtem Irigyelni azokat a lányokat, akiknek nem kell a vizsgától félniük és ráadásul szépen is öltözhetnek. Nem kell egy harisnyára valóért a szülőknek könyörögniük! Irigyeltem az önállóságukat, aztán meg szerettem volna városba kerülni. Akkor még azt hittem, hogy ez minden. Most már nagyon sajnálom, hogy otthagytam az iskolát. Nem panaszként mondom, mert különben jó dolgom van. Csupa fiatal lánnyal dolgozom együtt és a munka sem nehéz. Az élet is más, mint falun, ha délelőtt dolgozom, van alkalmam moziba menni vagy a városban sétálni. A kirakatokat 'nézni. Külön öröm a fizetés utáni bevásárlás. Szépen keresek. Ezer koronát havonta. Sok érettségizett sem keres ennyit’. Valami mégis hiányzik. Sajnálom, hogy becsaptam a szüléimét, akik a- zért küldtek tanulni, hogy több iegyék náluknál. Nem mintha érettségi nélkül nem élhetnének az emberek, hisz millióan élnek és dolgoznak olyanok, a- kiknek nem volt alkalmuk megszerezni, de nekem megvolt és most sajnálom, hogy elszalasztottam ezt az alkalmat. Ügy érzem, olyan az é- letem, mint eqy épülő ház, a- mit' otthagytak az emberek, pedig még sok téglát kellett volna helyre tenni benne. Szeretném azonban ezt a házat mégis befejezni. Most már persze nehezebb lesz, de szeretnék az idén beiratkozni itt Bra- tislavában az esti tagozatra és így bepótolni azt, amit elszalasztottam. Ezt az üzem is támogatja, ha tanulni fogok, nem kell délutáni műszakban dolgoznom. Hogy aztán, ha sikerül befejeznem, mit csinálok majd, még nem tudom. Lehet, hogy itt maradok az üzemben, lehet, hogy megpróbálom elérni régi célomat, övónő szeretnék lenni, de erről még nagyon korai beszélni.

Bratislava. Az út véget ért, megszakadt a beszélgetés is. Egy lány elmondta terveit, problémáit, talán nem is a- kart ennyit mondani.

De esete, úgy hisszük, nem egyedülálló s ezért irtuk le. Hány ezer fiatal van, akik pillanatnyi szeszélyükben, vágyva az önállóság után, abbahagyják a tanulást. Erzsikének talán lesz ereje újra kezdeni.

Babuséit Károly

Ha valaki április végén, május elején azt mondta volna: hóembert szeretnék csinálni, és olyan tiszta levegőt szippantgatni közben, mintha laboratóriumban állították volna elő — máris viszem. Vyšné Hágy-ba. Csehszlovákia egyik legnagyobb tüdőszanatóriumába.

Maga az épület hatalmas. Seédítőek a méretei, a végtelen folyósók, a tágas csarnokok, a pálmák és egyéb, a télikert hangulatát idéző növények. Csodálatraméltó a rend, a tisztaság is, a vakító csempék, a fénylő kőpadlózat. Nyolcszáz ember gyógyításán munkálkodnak itt nap mint nap az orvosok. A szanatóriumban éppen úgy vannak általános orvosi osztályok — belgyógyászat, sebészet, mint többi kórházainkban, hiszen a megérkező beutalttal mindenekelőtt az történik, hogy tetőtől talpig mégegyszer kivizsgálják. A szakrészlegek, ahol a tüdőt és a légzőszerveket vizsgálják és operálják, a legkorszerűbbek. Legutóbb például egyenesen a brünni kiállításról hozták ide a svájci műszereket. Az épület nagyszerű szórakoztató részleggel rendelkezik, saját színháza, mozija, játszótermei, könyvtára van, és több televíziós készülék áll a betegek rendelkezésére. Az ide beutalt betegek ugyanis hosszabb időt igénybe vevő keVyšné

Hágy-i

szanatórium

zelésen vesznek részt’ és az orvosok legnagyobb igyekezete, hogy elfeledtessék a betegekkel betegségüket, kikapcsolják őket saját gondjaik áramköréből, és felvidítsák a szomorko- dókat. Itt kell rögtön megjegyezni az orvosok által annyira hangoztatott igazságot: ne rémüljön meg senki, ne temesse el magát jóelőre akkor, ha megtudta, hogy Vyšné Hágyba küldik gyógykezelésre. Hisz az orvostudomány valamennyi ágazata rohamosan fejlődik. Sok esetben nem Is gyógykezelésre, hanem csak alapos, szakszerű kivizsgálásra jönnek ide a betegek, mert az ország egyetlen tüdökórháza sem rendelkezik olyan megbízható és nagyszerű műszerekkel, mint az itteni. Jó néhdnyan fekszenek itt olyanok is, akik foglalkozásukból eredően szereztek légzőszervi betegséget. Alkalmuk nyílik még kezelésük alatt' átképezniük magukat, s gyógyulásuk után más szakmában tevékenykednek. Műhelyek állnak rendelkezésükre — a legúj ifjúság 3

népszerűbb talán a népviselet* készítő ágazat.

Az emberek? Sétálgatnak, olvasnak, szórakoznak, a közben szorgalmasan szedik a gyógyszereket, mert bármenynyire is szép a környezet^ akármennyire példás a gondoskodás, mielőbb haza szeretnének jutni. Thomas Mann Va- rázshegy című könyve jár az eszemben, a gyönyörűen megrajzolt regényalakok, Hans Castorp és a többiek, a szanatórium, ahol súlyos betegek élete zajlik, s ahol az élményszámba menő röntgengép világítja át a mellkast. A tátrai szanatórium is Varázshegy* szerfl, persze sok vonatkozásban más, mint a Thomas Mann által ábrázolt. Itt is gyönyörű az ég, tiszta a levegő, és áprilisban is csinálhatsz hóembert’, ha éppen kedved tartja. A betegek helyzete azonban derűsebb, jogosan reménykedhetnek a gyógyulásban, hiszen Thomas Mann óta sokat fejlődött az orvostudomány ezen ágazata is úgy, hogy nem lehet borúlátó egyetlen ápolt sem: rövidesen újból visszatérhet családtagjai, ismerősei, az emberek közé, ismét kitárul előtte a világ, amely itt. Vyšné Hágyn is érdekes ugyan, de azért mégis csak más, mint ott, ahol ezer mederből folyik az élet.

(batta gy-1

A villamoson minden reggel egy fiatalember utazik az állatkert felé az egyik leningrádi üzemből. Lehunyja a szemét és parancsszavakat ismételget magában, amelyeket évek óta mondogat elefántjának.

Az állatkertben minden reggel felébred egy tréfáskedvű tudós elefánt. Fiatal és vidám. De ormányát olykor a vasrácsra támasztva hosszan álldogál, s nézi az állatkert nyitott kapuját.

BOLDOG NAPOK

Az első pillantásra megszerették egymást: a korkülönbség teljesen jelentéktelenné vált, minthogy Bobo ugyanakkor kezdett megismerkedni az emberekkel, amikor Borisz az állatokkal. Első találkozásuk 1957. november 4-én zajlott le, amikor Bobo Hollandiából hajón megérkezett Leningrádba. Borisz véletlenül ment oda a ketrecéhez, és szalmát vetett oda neki. De két nappal később otthagyta a zsiráfokat, hogy állandóan Bobo mellett dolgozzék. Ő lett az orvosa, a felügyelője, és a tanítómestere is.

Eljött az első elválásuk ideje. Borisznak más, Angliából érkezett elefántokat kellett Dnyeprope- trovszkba kísérnie. Éjjel-nappal együtt élt az „idegen“ elefántokkal, és kipróbálta mindazt, amit a Bobóval való együttlét alatt tanult. Menet közben megtanította az állatokat egyre-másra, és maga is tanult tőlük...

Valahányszor visszatért, Bobo valósággal dorombolt, szorongatta barátját az ormányával és nem engedte elmenni.

Bobo életébe visszatért a boldogság. Az elefánt szemében Borisz volt az egyetlen „rokonlélek“ ebben a mindenoldalról vasgerendákkal körülvett, szűk világban.

AZ ÍTÉLET

Borisz arról ábrándozott, hogy állatszelídítö lesz. Gyakori vendége lett a cirkusz múzeumának és könyvtárának. Falta a porond „mágusairól“ szóló könyveket. Mindegyikben elolvasta, hogy milyen trükköket produkáltak, csak azt nem tudta meg sehonnan, hogyan? A cirkuszművészet titkai a családokon belül maradnak, nemzedékről nemzedékre szállnak... Borisznak mindent elölről kellett kezdenie.

Egy fatönk segítségével óvatosan felmászott az elefánt hátára... és azonnal a földön találta magát. Megismételte a kísérletet, egyszer, tízszer, húszszor... Mindaddig, amíg Bobo hozzá nem szokott ehhez a játékhoz. Borisz egy ízben — kötőféken — kivezette a ketrecből sétálni. Az elefánt kibújt a kötőfékből, és maga ment a gazdája után. A leckék nem bizonyultak hiábavalónak.

Aztán jöttek a bajok. Bobo kitörte az agyarait. A fogságban élő afrikai elefántnak gyakran kitöAz ember

les

az elefánt

rik az agyara, mert legyengül a vitaminhiánytól. Bobónak egy nap megfájdult a foga! A beteg elefánt pedig igen veszélyes! Ilyenkor nagyon ingerlékeny. Márpedig segíteni kell rajta. Borisz orvosságot a- dott az elefántnak, megmosta és meggyógyította, altatás és láncok nélkül.

Az elefánt egyre jobban ragaszkodott ápolójához. Ha Borisz olykor magára hagyta, Bobo tönkretette a falakat és feltépte a padlót. Borisz napokon át ott élt a ketrecben: az állat mellet éjszakázott. Bobo egyre szelídebb, egyre kedvesebb lett. Baranov idomító tevékenységének elsg hivatalos „elismerése“

az volt, hogy megróvást kapott, mert „munkaidőben

az elefántnál alszik“.

HARC AZ ELISMERÉSÉRT

Borisz tovább dolgozott a védencével... Már régen túljutott az illemszabályokon, a meghajláson. Bobo óvatosan rakosgatta a lábait: átlépett a fekvő Boriszon, majd fölemelte az ormányát. Táncolt. Borisz egyre nehezebb trükköket próbált ki vele. Teljesítménye messze túlnőtt a műkedvelés keretein. A cirkuszban is érdeklődni kezdtek a fiatal idomító munkája iránt.

Baranov levelet írt Moszkvába, s kérte, vegyék fel az Állami Cirkuszba. Elutasító választ kapott: „Hímelefántokat nem tudunk alkalmazni!“

Az ember azonban nem egykönnyen mond le az ábrándjairól. Borisz azon gondolkodott, hogy a leningrádi állatkertben lép majd fel idomított állataival. Ehhez nincs szükség különösebb felszerelésre. Az állatok ott vannak. Bobo máris vagy húsz számmal léphet fel. Borisz egy nagy attrakción gondolkodott. amelynek a címe: „Az elefánt és a ragadozók“ lett volna. De mindez csak ábránd maradt. Amikor szabadságáról visszatért, arról értesült, hogy elválasztották Bobótól.

Nehéz elképzelni, milyen indokolással választotta el Boriszt Bobótól az állatkert igazgatósága. .

Borisz elment kazánfűtőnek. De a szabad idejét továbbra is Bobónál töltötte. Az új ápolónak segített megjavítani a ketrecet és amikor kettesben maradt Bobóval, folytatta az idomítást.

Ábrándjának beteljesülését jelentette az az ajánlat, hogy Baranov Bobóval együtt vegyen részt a „Ma új attrakció“ című film felvételeiben. A próbát kitűnően megállták. A „Lenfilm“ stúdió igazgatója azt írta róluk:

„Több jelenetben is feldühödött elefántot kellett filmre vennünk. Az Állami Cirkusz elefánt-idomí- tói nem vállalkoztak erre a feladatra... A felvételekhez Borisz Baranov fiatal leningrádi idomítót kellett igénybe vennünk, Bobo nevű afrikai elefántjával. Az állat rendkívüli képessége és jelleme minden várakozást fölülmúlt. Az elefánt pontosan és engedelmesen teljesítette Baranov minden parancsát. nagyon ragaszkodik ápolójához“...-0Logikus volna így befejezni az ember és az elefánt legendáját: „A vidám elefánt és fiatal idomí- tója boldogan hajlongott a cirkusz porondján“. De a valóságban nem így van. A leningrádi villamoson minden reggel utazik egy fiatalember. Lehunyja a szemét és magában azokat a parancsszavakat ismételgeti, amelyeket már évek óta mondogat Bobónak.

Az állatkertben pedig minden reggel felébred egy tudós elefánt. j. Roszt