Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-05-09 / 19. szám

S új ifjúság A kezdet kezdetén egy nép-1 szokásról szólnék, ugyanis tu­dom nagyon jól, hogy önöknél is ugyanúgy extra szórakozik a szurkoló, akárcsak nálunk Magyarországon. Megnézik, hány centi is való­ban az a hajszál, amellyel a labda el szokott suhanni a ka­pu mellett, meg aztán főleg, valóban azt mondja-e el a ri­porter ami a pályán történik, vagy valami egészen mást a- kar elhitetni a szurkolóval. En­gedjék meg. hogy magyarázat­ként egy példával éljek. Tessék elképzelni, hogy éppen a magyar labdarúgóválogatott tá­madása fut a pályán! Én a pá­lya széléről, vagy a rádiósfülké- böl pontosan látom, hogy a magyar csapat támadását nem kisérheti siker, mert az ellen­fél védelme úgy zár a tizen­hatos környékén, hogy azt át­törni nem lehet. Na most — teszem fel — így mesélem el az eseményeket: A labda Ma- tesznél van... tesz most vele néhány lépést... odaadja Albert- nek, dehát Flóri, teljesen kár továbbítani, hiszen teljesen o- da a helyzet, mert a hátvéd úgyis elrúgja a Bene orra e- Iől... Flóri mégiscsak odaadja a Benének a labdát... Bene e- lóretör a jobbszélen... Lő... el ment a labda a kapufa mel­lett jó négy méterrel... Ha ezt Így mondaná el a riporter, ak­kor a hallgatók azt hiszem szétvernék a készüléket, vagy legjobb esetben elszundítaná­nak. Most ugyanezt megpróbá­lom a következőképpen elmon­dani: „A labda ebben a pilla­natban kerül Mateszhez, aki ragyogóan átveszi, megy előre a labdával, egy csel, még egy csel! Bravóóó! Alberthez játsz- sza. Flórikám, te vagy a világ legjobb játékosa, most dobd ki, nagyszerúúú, ott van Benő­nél a labda, Bene előretör, egy lépés, lő, melléééé! Hát kérem, így néz ez ki á valóságban! Nem tudom, Önök­nél mennyi előfizetési díjat fi­zetnek. dehát nálunk a tíz fo­rintot azért küldik be minden hónapban a postára, hogy a rá- diöriporter szívét-lelkét bele­adja a közvetítésbe. A mi fel­NÉHÁNY SZÓ A RIPORTER-MESTERSÉGRŐL, S AZTÁN: BESZÉLJÜNK PUSKÁSRÓL! : Szepesi György adatunk hangulatot teremteni, hogy a hallgató érezze, ott van a pályán, és még a nagyma­mák Is — akik sohasem voltak labdarúgómérkőzésen — le­nyeljék a kötőtűt az izgalomtól. Mi van Puskással, Kocsissal, Cziborral? Kezdjük a Puskás­sal. Mindjárt le kell szögez­nem, hogy én a magam részé­ről a XX. század legjobb lab­darúgójának Puskást tartom. Van egy spanyol filozófus, aki azt írta egyszer, hogy a XX. század vallása a labdarúgás. Én ehhez azt teszem hozzá — ha ez igaz, akkor a pápa Pus­kás! Először hétesztendős ko­romban 1929-ben mentem ki íutballpályára és nyugodtan mondhatom, hogy azóta minden vasárnapomat ott töltöm. Nagyon sokat köszönhe­tek a focinak, barátságot, él­ményeket, és azt a fájdalmat is, hogy én mindig tudtam vol­na, hová kell rúgni a labdát, csak éppen nem tudtam oda­rúgni. Szóval ez volt a legna­gyobb baj, és most is hallják a közvetítésekből, hogy tud­nám. mit kellene csinálni, csak sajnos a gyerekek nem biz­tos, hogy rám hallgatnának... no meg egyelőre nincs is o- lyan adóvevő, amivel súgni le­hetne nekik. Persze a mikro­fon kárpótolt sokmindenért és kárpótol az Is, hogy a kosár­labdában elértem az NB I szintjét, és még játszogatom, teniszezek ma is, amennyire a pocakom engedi... Mindezt a- zért akartam előrejáróban el­mondani, hogy nagyon sok spor­tolót ismertem. Ismertem a Szusza Feri grund-korszakát, utána egy kiscsapatban eltöl­tött idejét, tehát ott éltem a labdarúgópályákon és mellet­tük. s ennek tudatában is me­rem állítani, hogy Puskás na­gyobb játékos volt bármelyik­nél, nagyobb volt mint Sárosi, nagyobb volt mint a Zsengel- lér, nagyobb volt mint a Bo- zsik... persze több legendás já­tékosról beszélnek, akiket én nem láttam, de egyet tudok, hogy a sport fejlődik. Hogy csak a legközvetlenebb példát említsem, a helsinkil olimpián a magyar Csermák hatvan mé­ter harmincnégy centiméteres, szédületes, felülmúlhatatlannak hitt világrekorddal nyerte meg az aranyérmet. Ma — amint azt tudják — ugyancsak a magyar Zsivótzkynak a világrekordja a hetvenhárom méteren is túl van. Ennyit fejlődött másfél évtized alatt a kalapácsvetés! Miért feltételezhetnénk, hogy a labdarúgásban megállt vol­na a fejlődés? Miért feltételez­hetnénk, hogy 15, 25, 35 évvel jobban futballoztak, mint ma, amikor minden területen fej­lődött az emberiség? Talán azt mondhatnánk, hogy szebben játszottak, akkor több lehető­ség volt góllövésre, de hogy nem játszottak jobban, az biz­tos! Ezt is azért tartom szük­ségesnek leszögezni, mert köny- nyen lehetséges, hogy Puskás, ha pl. ma lenne húszéves, nem biztos, hogy ma is a legjobb játékos lenne, de annak a kor­szaknak ő volt a kimagasló e- gyénisége. Miben állt a tudá­sa? Abban, hogy a pályán zse­niális hadvezér volt. Nagyon sok vita zajlott le Magyaror­szágon, hogy Kocsis jobb volt- e, mint Puskás? Melyikük volt a nagyobb játékos? A közönség kedvence mindig inkább Ko­csis volt, és ha részletezném a két játékos tudását, akkor kiderülne, jobb volt a jobb lá­ba és kitűnő volt a ballába, Puskás jobbal egyetlenegyszer lőtt gólt, az osztrákoknak 1950-ben, amikor véletlenül a jobb lábára esett a labda, a fej­játékot illetően még azt sem mondhatnám, hogy Puskás va­laha gólt fejelt volna, nem i- gen tudott fejelni, olyan kis tömzsi emberke volt, aki nem próbálkozott fölmenni a leve­gőbe, no és Kocsis a levegő koronázatlan királya volt, fel­hőfejeseiről rengeteget áradoz­tak. Technikailag a legszebb produkciókat Kocsis nyújtotta, és mégis azt mondom, hogy Puskás volt a naqyobb játékos, mert még támadott a magyar csapat, amikor Puskás már é- rezte, veszély van, és futott hátra a saját védelmét szer­vezni, és segítette azt. Puskás látott a pályán, ami csak ke­veseknek adatik meg. Pontosan fel tudta mérni, hogy mit kell tenni! Hadvezér volt! Irányí­tó ember, és ilyen minden húsz-harminc évben egy szü­letik. Amúgy is nagyon sze­rettem. Rendkívül közvetlen, kedves fiú volt és az is ma­radt. 1962-ben Chilében ott voltunk a Hotel Hiltonban, egy­szer csak jött a portás, és kérte Puskást. Hát ott állt a portán egy fiatalember, szépen bemutatkozott és megszólalt: Ne tessék haragudni öcsi bá­csi, engem is Puskásnak hív­nak, itt dolgozom nem mesz- sze egy gyárban, és azt mond­tam, hogy maga a bátyám. Te­gye már meg, hogy kijön ve­lem egy kicsit! Erre megcibálta a fülét a srácnak, hogy ilyet nem sza­bad máskor, aztán fogta ma­gát, beült a taxiba és kiment a fiúval a gyárba. Szóval jó szíve volt, és az van ma is, úgy, hogy én po­zitíve értékelem egész játékos­pályafutását. Abban sem ma­rasztalom el egyértelműen csak őt, hogy 1957-ben nem jött ha­za... Ebben hibát követett el, mert Magyarországon Puskás törvényen kívüli lovag, ezt min­denki tudja — ő volt az, aki sokmindent megengedhetett magának, és akiről hadd me­séljek el egy másik történetet. 1953-ben a magyar-olasz mér­kőzésen ünnepelte Puskás ötve­nedik válogatottságát. A 3:0­ás római győzelmünk utáni ha­zaérkezésünket követően, az akkori honvédelmi miniszter — Farkas Mihály — vacsorát adott Puskás tiszteletére, fent, a Hármashatárhegyen. Hát... ó- riási fölvonulás, ott állt az a- jándék, Farkas Mihály a kö­szöntő után átadta aztán föl­állt az öcsi, ő is kivágott egy rövid beszédet, majd a háta mögül előkotort egy, ezüst serleget, és átnyújtotta a hon­védelmi miniszternek, aki nem tudta hová legyen, hogy jön ő ahhoz, hogy egy ezüst serleget kapjon a Puskástól, hebegett, (mert amugyis hebe­gett) akart biztos valamit mon­dani. a Puskás hallgatta egy kicsit, aztán leintette, és a kö­vetkezőket mondta: — Vigye el öreg, sohasem tudja, mikor jön az jól magának. Hát ezt mondta Puskás ötvenháromban, amikor a Farkas Mihály egy a- tyaisten volt. A legkisebb sza­bálysértésért a tábornokokról és ezredesekről letépte a váll­pántot. No és Puskás ezt meg­engedte magának, és ez bizo­nyítja, hogy mindenki fölött állt. Ezért kell elmarasztalni, mert neki kellett volna haza­hozni az egész csapatot. Hibát követett el, nem kis hibát, egy ilyen ember, aki igazán jól csak Pesten, ráadásul csak Kispes­ten érezte magát, otthon csak Kispesten van. Egy ilyen ki­tűnő labdarúgó, és belülről i- gaz magyar nem maradhatott volna kint. De nem csak egye­dül volt hibás, sokmindenki más is, bizonyos mértékig, nem nyújtották neki azt a segítőke­zet, amivel haza tudott volna jönni. Azóta elmúlt tíz eszten­dő és nem vagyok róla meg­győződve, hogy Puskás hazai pályán úgy focizott volna, mint a Reálban, ö már egy kicsit hajlamos volt a hízásra, elő­fordult már ötvenötben, ötven­hatban, hogy délelőtt tizenegy­kor elfogyasztotta a maga sze­rény kis reggelijét, ami nem volt más, mint huszonöt deka sonka és két sör. Szóval nem vagyok róla meggyőződve, hogy az öcsi ilyen nagy játékos ma­radt volna. Szerintem elhízik, és nem tudta volna végülis azt a csúcsot elérni, amire az élet rákényszerítette, mert a Real Madridban el kellett kezdenie keményen dolgozni, le kellett adni nyolc kilót és újra visz« sza keilett térni a régi edzés­adaghoz. A pálya, amit befu­tott, nagyon szép, nagyon ma« gasivű pályafutás. Sokan kérde­zik, mi lesz a jövőben? Őszin­tén megvallva, mindig bíztam abban, hogy hazajön, és ő lesz a magyar szövetségi kapitány. Meggyőződésem, hogy nála job­bat nem találnának, ő az, aki érti és érzi a labdarúgást, a- kinek tekintélye van a fiatalok előtt, úgy érzem azonban, hogy elkapta őt a pénz ördöge, és ma már nincs megállás, bár­mennyi sok pénze van, még többet és többet akar, és fé­lek, hogy az új és új ajánla­tok következtében a közeljö­vőben — legalábbis az elkö­vetkező öt évben — nemigen lehet számítani a hazajövetelé­re, és ez fájdalommal tölt el. Őszintén megvallva végtelenül sajnálom, és ezt nem rejtem véka alá, és neki is megmond­tam, sokkal jobb lenne a lab­darúgás Pesten, mint így. Hát ennyit tudok róla, nincs taxi­vállalata, mint ahogyan azt mondogatták, odaadta a nevét egy ilyen kis. 10-12 emberrel dolgozó húsüzemnek, amely Puskás-kolbászt és Puskás-sza­lámit gyárt, és én azt hiszem, hogy ez nagyon szerencsés vál­lalkozás. de alapjában véve a labdarúgópályán született, — egy kispesti grundon — és a labdarúgópályán fejez be min­dent. — Labdarúgó volt, és az is maradt. Ha hibát követtünk el vele szemben az az volt, hogy Puskásból őrnagyot csi­náltunk, mert nem az volt, mert professzor volt a futball« pályán, zseni volt a futballpá- lyán, jószivú ember, de nem mondhatnám, hogy egyetemi tanári szinten mozgott, a mű­veltsége, ezt senki sem kíván­ja tőle, és neki nem is ez volt a küldetése. (Következik: Kocsis, Czibor, megállapítások a csehszlovák és a magyar labdarúgásról.) Sajtó alá rendezte: G—za Ha én lennék a szövetségi kapitány Közbeszúrásként, a szer­kesztő véleményét idézzük, átböngészve az eddig beér­kezett hozzászólásokat: még mindig kevés a szakszerű, megalapozott javaslat. Pe­dig minden veréb a labda­rúgásról csiripel, és min­den szurkoló a szövetségi kapitányt szapulja. EZÚTTAL SÁRKÖZI DEZSŐ NEVŰ OLVASÓNK ALLITJA ÖSSZE A MAGYAR LABDA- RÜGÖVÄLOGATOTTAT TAMÄS — tehetséges, s a- mi fontos, benne még nem csalódtunk. BAKOS — előnyt adok neki Káposztával szemben, mert rutinosabb és jobbak az i- degei. MÉSZÖLY — mindení tud. ami a labdarúgással kapcso­latos IHÄSZ — a jelenlegi leg­jobb magyar balhátvéd, ALBERT — ilyen csak egy van. Én továbbra is a világ­bajnokságon kapott szerep­körével ruháznám fel. SIPOS — a csapat Nagy Ö- regje. Mindent tud, és min­dig akkor tudja, amikor ép­pen kell. BENE — vérbeli szélső, té­ves megállapítás, hogy ő középcsatár. — PUSKÁS — Lövései már msidnem olyanok, mint az aranypuskásé, csak rutin kell hozzá. KOCSIS — Megvan Bozsik utódja! DUNAI — Szerintem a leg- qólképesebb magyar csatá­rok egyike. Felér két Ráko­sival FARKAS — A mesében a Piroska is szerepel. Sajnos Jancsi néha ezt is megjátzs- sza. Csapatom tehát: TAMÄS — BAKOS, MÉSZÖLY, SIPOS, IHÁSZ - ALBERT, KOCSIS - BENE, PUSKÁS, DUNAI, FARKAS. Ha a repülőgép csak éjjel indul, jobban jut idő napköz­ben az előkészületekre. Cara- casba utaztunk, és gépünk csak éjfélkor emelkedett magasba; a pilóta egy brazil állam, Para, fővárosa felé irányította gé­pét. Fedélzetén velünk együtt utazott Miss Para is, a tarto­mány szépségkirálynője, aki éppen a brazil szépségkirálynő választásokról volt útban ha­zafelé. Miss Para gyönyörű lány volt, de hősiesen be kell valla­nom, hogy elszundítottam repü­lés közben, bár az ő társasá­gát is élvezhettem volna. Idő­közben üzemanyagot vett fel gépünk egy kisebb röptéren, és kellemes meglepetésben volt részünk itt is: néhány sport­ember jött ki gépünkhöz az éji órákban. Erre igazán nem számítottunk. Belémből a pá­rái tartomány fővárosából, e- gyenest Caracas felé vettük utunkat. Annakidején Rio de Janeiroban rendkívüli szívélyes­séggel fogadtak a röptéren. Ám a caracasi fogadás min­den eddigit felülmúlt. Nem volt még reggel nyolc óra, de ezer és ezer portugál fogadott. A látvány semmihez sem hason­lítható. Akkor ébredtem fel a gépben, amikor a futómű a betonhoz ért. Nyújtóztam e- gyet, néhány apróságot kezem­be kaptam, kinyílt a gép ajta­ja, megérkezett a lépcső, és szállingózni kezdtünk kifelé. Alig jelentünk meg az ajtóban, amikor mintegy vezényszóra ritmusban kiáltotta a tömeg: Ben-fi-ca, Ben-fi-ca! Megható volt ez az ünnep­lés és ragaszkodás csapatunk­hoz, amely egyébként népsze­rű mindenütt, de különös tisz­teletnek örvend Venezuelában, Caracasban, ahol számos por­tugál kolónia található. Mint­ha a hazájuktól távolszakadt portugáloknak egy darab Por­tugáliát' hoztunk volna ma­gunkkal. A formalitások rende­zése után autóbuszba szálltunk, de ezzel még nem szakadt vé­ge az ünneplésnek. Több mint száz gépkocsi követte utunkat, integettek, énekeltek az em­berek. Az autók némelyikén Benfica zászló lobogott'. Trom­biták harsogtak, kereplők nye­keregtek, mintha szilveszter éjjele letí .volna. Syönyörü au« XV. twtfblo da Silva Ferreira MEU NOME é Euséhio autobiografia do maior futeboliata do mundo tósztrádán vezetett utunk Ca« racasba, a fővárosba, amely e- zer méterrel a tenger színe fölött fekszik. A város közép­pontjában megszakítottuk u- tunkat egy rövid időre, és megkoszorúztuk a spanyol gyarmatosítók elleni harcban elesett hazafiak emlékművét a téren. Közben folytatódtak a béke és barátság ünneplések. Hihetetlen, de annyira kime­rültünk. hogy az első mérkő­zés előtt egy teljes napot pi­hentünk a szállodában. Első el­lenfelünk az Atletico Madrid volt. Amikor a két csapat pá­lyára lépett, a venezuelai him­nuszt játszották. A hangszórók egyenként bemutatták a csa­patok játékosait, mind a hu­szonkét embert, akik nevük hal­latára magasba emelték kar­jaikat, így jelezve, róluk van szó. Amikor én következtem, hatalmas taps köszöntött. Meg­örültem, de töprengeni kezd­tem, mért tudtam, hogy még felelősségteljesebben kell e- zek után játszanom. A caraca­si olimpiai stadion nagyszerű gyönyörű, de a gyep minősé­ge elképesztőén gyenge. Min« dén jegy elkelt, bár komoly összeget' kellett fizetni értük. Több mint ötvenezer néző je­lenlétében 3:0-ás szomorú vé« reséget szenvedtünk. Magas I« rat fizettünk a fáradtságért, a- mely még mindig nem szállt ki izmainkból. Nem kísért a szerencse a következő, hét tar­talékkal játszó Desportiva Ga­licia ellen sem. Kettő-egyes vereséget szenvedtünk egy nem is félelmetes ellenféltől. A Kis Világkupáért csak két ta­lálkozót kellett játszani, mind­kettőt az Atletico Madrid el­len. A fiúk erősen bíztak ab« ban, hogy a visszavágón ki« nyiffantjuk a spanyolokat. Úgy léptünk a pályára, hogy most aztán megmutatjuk: a Benfi« ca mégiscsak Benfica. Megkez­dődött a találkozó, és a madri« di ellenfél már az elején ész« revette, hogy nem lesz séta ez a meccs. Már a levegőben ló­gott a gól, sőt a gólok, de mindannyiszor elhagyott a ha« diszerencse. A második félidő­ben lőtt végre Torres egy bom­bagólt. A mérkőzés ugyan győ­zelmünkkel ért véget, de a tor­na szabályainak megfelelően következett a meghosszabbítás. És ez volt az ellenfél vége! A Benfica végre megint na­gyon jól játszott, nyomasztó fölényt teremtettünk az ellen­fél kapuja előtt, játékunk he­lyenként bemutató-jellegű volt, és a neves elleniéi újabb két gólt kapott. A csapat önmagát múlta fölül. Én is nagyszerű formában játszottam, bár most gólt nem sikerült elérnem. Bol­dog napja volt ez a portugál kolóniának, és csapatunknak is. A mi örömünk megkétszerező­dött, mert láttuk, hogy győzel­münk sokezer embernek szer­zett mámoros érzéseket. Ca- racasból vannak persze más­féle élményeim is, szomorúb­bak. Amikor ott portyáztunk, politikai puccs volt kitörőben, nagy forrongások rázták a kis országot. A civil lakossSgot rendőrök kísérgették, egymást követték a bebörtönzések, lö­völdözések. Teljes volt a káosz. Lopások, gyilkosságok követték egymást. Drámai és állati je­lenetek szemtanúi voltunk, sa­ját szállodánk előtt is, mint Vadnyugaton szokás. Megérke­zésünk után figyelmeztettek, hogy sötétedéskor ne hagyjuk el a szálláshelyet. A rádióra, televízióra és néha a lapokra voltunk csak utalva, onnan tud­tuk meg az események alaku­lását. — .Csak csoportosan hagyhattuk él napközben is a szállodát, biztonsági, elővigyá­zatossági okokból. A liftet sem engedélyezték használni abban az esetben, ha rajtunk kívül mások, ismeretlen emberek tartózkodtak benne. A helyzet odáig mérgesedett, hogy két edzést kellett félbeszakítanunk, mert az olimpiai stadion kö« zelében lévő egyetemi város« ban lövöldözések kezdődtek a diákok és a rendőrség között. Az Atletico Madrid elleni első találkozó is fura körülmények között zajlott le. A félidő pél« dául több mint egy félóráig tartott, mert a pályát reszkető emberek özönlötték el, akik egy lövöldözés után ide mene« kültek. Nyomukban kövekkel és üvegekkel rohanó, szitkozódó emberekkel, Az egyetemi vá­ros irányából menekültek. Az izgalom akkor hágott azonban tetőfokára, amikor együttesünk vezetőjének egy ismeretlen te­lefonáló bejelentette: A Benfi« ca csapatának egyik tagját is« meretlen tettesek el akarják rabolni. A reszkető hangú te« lefonáló még annyit tett ku« sza jelentéséhez, hogy az ál« dozat valószínűleg a kapus, Costa Pereira, vagy a híres, sokat érő Eusébio lesz. Minden biztonsági intézkedés ellenére feszült volt a hangulat. Arról beszélgettünk, vajon képesek lesznek az ismeretlen tettesek valóban megpróbálkozni a lo­pással. Mindánnyian di Stefánó emlékezetes elrablására gon­doltunk. Costa Pereira és én külön őrizetet kaptunk. Az elő« vigyázatoskodás odáig terjedt, hogy szállodánk és az öltöző helyiségeinek ajtaját csak ab« ban az esetben nyithattuk ki, ha a jelzett látogatót előzőleg alaposan átvizsgálták, megmo« tozták, és megállapították, hogy rendben vannak a személyi ira­tai. Szerencsére eleget tudtunk tenni a szerződéssel összefüg­gő követelményeknek is, a mérkőzések lezajlottak, elnyer­tük a Kis Világkupát, örömet szereztünk a portugál szurko­lóknak, és végeredményben úgy hagytuk el Caracast, hogy egyikünknek sem történt ko« molyabb baja, néhány kisebb, meccs közben szerzett és meg« szokott sérülést leszámítva. L b. gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents