Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-01-10 / 2. szám
E mlékezéseit ezekkel a szavakkal kezdte Buffalo Bill személyes ismerőseinek egyike, egy kalandos múltú ö- régúr; a francia nemzetiségű Jean Hamman, aki festőművész, cowboy, filmszövegíró és színész, a Sziu-törzs főnökének, Nevető Madárnak örökbefogadott fia és arizóniai serit! volt egy személyben. Bankigazgató lehetett volna és édesapját kísérte el szolgálati útjára Amerikába 1904-ben. Megszerette az ösvadont, Buffalo Bill bátor lovasait, a bölcs indiánokat és ötven évig járta keresztiil-kasul lóháton a hírhedt Vadnyugatot. Közben még újságot szerkesztett, festett, egyetlen revolverlövéssel terítette le az a- merikai oroszlánt, tagja volt több tudományos akadémiának, a száguldó vonatból ugrott át lova hátára, megalapítója volt a cowboy filmeknek, melyeket először Franciaországban forgatott és három éven keresztül szállította az érdekesebbnél érdekesebb filmeket az E- gyesült Államokba, míg végül elismerték, és meghódította a vetítővászon világát. A Far West-et, a pónl-ex- preszt, az első vasútat, a csordákat, a farmerokat és a cow- boyokat, de általában egész Vadnyugatot sok legenda övezi és sok filléres regény hamisította meg. Ezért azután Joe Hamman leült és hozzálátott, hogy megírja emlékeit. Műve első kötetét már három évvel ezelőtt kiadta az EFR haladó francia könyvkiadó, „Vadnyugat ösvényein“ cím alatt. Most azonban hagyjuk a lenyúzott és hat cövekre feszített bölénybőrt száradni a napon. Nem lenne jó megnézni a szalon ajtajára kiszögezett plakátot? „Karcsú, edzett fiatalembereket keresünk, akik már betöltötték tizennyolcadik évüket, jól lovagolnak és hajlandók naponta kockáztatni az életüket. Árvák e- lőnyben! Fizetés heti huszonöt dollár. Overland Pony-expres“ Az első önkéntesek között találjuk bizonyára William C. Cody nevét is, aki Buffalo Bill néven írta be magát Vadnyugat történelemkönyvébe. William Cody még nem volt tizenkilenc éves sem, amikor letette az esküit a Pony-expres felügyelőjének kezébe a Nebraska állambeli Three Crossings úttörő városkában: „— Fogadom, hogy sem inni, sem káromkodni nem fogok és az isteni gondviselésre bízom magam!" A társaság minden tíz kilométeren megerősített állomást épített, ahol kicserélték a lovakat és ezeket a kis érődít- ményeket ellátták fegyverrel, kétszersülttel, zsírral és teával. A kapura volt kifüggesztve ez a közlekedési szabályzat: Ha egy indiánnal találkozol, légy hozzá barátságosl Ha kettővel, légy óvatos! Ha tízzel, védd magad, a- hogyan tudod! Az út Kansas Cityből Santa Fébe, beszámítva az állomásokon felszolgált kosztot is, 225 dollárba került. De nézzük csak meg a „forró város szalonját!“ Lépjünk csak be a forgó-ajtón, mely egy felnőtt férfi térdétől ajkáig ér, s amit a látogatók általában egy rúgással szoktak mozgásba hozni. A „szalon" belsejét négy füstölgő petróleumlámpa világítja meg. A berendezés nagyon célszerű: székek, hogy a látogatók leülhessenek, asztal, hogy játszhassanak, bár, hogy ihassanak és leöblíthessék örökké szomjazó torkukról az út porát. Homokos vályú a bár falai mellett, hogy kényelmesen beleköphessenek. A barman mögött tükör, hogy mindenki láthassa, ki lép be az ajtón. Jönnek a vasútépítő napszámosok, a postakocsik utasai, az aranyásók, a vadászok, a cow- boyok és eltűnnek a pipák á- rasztotta füstfeihőben. Mivel a „városban" még nincsenek nők, férfiak táncolnak együtt valami hajmeresztő muzsikára, csizmájukkal topognak, csörög a sarkantyú. A helyiség sarkában egy fáraó partiról vitatkoznak és a hamiskártyás biztos lehet abban, hogy az ó- lom pontosan a fején találja (nem a szöget, hanem őt)... Ezen kor krónikása igazolja, hogy ennek a bártulajdonosnak az épület mögött magán-temetője volt, ahol diszkréten elföldelték a szerencsétleneket. Mert a nyugati férfiak egy pillanatra sem váltak meg a revolverüktől. 1860. október 18-án (a krónikás ilyen dolgokban nagyon is pontos) Wi- chitában a törvény őreinek egy csoportja megjelent a „The Belle of the West" nevezetű szalonban. Az egyik rendőr veszélyeztetve érezte magát és lőtt, mire általános lövöldözés kezdődött, közben mindenki a- zon melegében elintézte ellenfelével a vitás ügyeit. Mikor a füst eloszlott, három halott és tizenöt sebesült maradt a porondon. A törvény győzedelmeskedett. Az életbenmaradt kalandorokat mindjárt fel is akasztották a telefonpóznákra, melyek igen nagy szolgálatot tettek a legfelsőbb igazságszolgáltatásnak e fában oly szegény vidéken. A legtöbb elítélt igen bátran nézett szembe a halállal. Játékosok voltak és veszítettek. Tudták, hogy nem kerülhetik el a sorsukat. Beszélik, hogy az egyik elítélt nyugodtan felállt az asztalra és maga tette a nyakába a hurkot, majd ezzel a nyakkendővel a nézők felé fordult és viccelődött velük. Azok meg kiabáltak rá: „Ugorj már le!... Ugorj már!" Ebbe a drámai jelenetbe valóságos vidám légkört varázsolt az elítélt. Mindenki nevetett a tréfáin. Végül, amikor egy tehenészostorral megpiszkálták, leugrott. A kalandorok kivégzése erkölcsnemesítő alkalom volt A- rizónában és a serifé Ilyenkor meghívókat küldött szét: KIVÉGEZZÜK Daniel Kelly, Osner W. Semple, Jess Howard, Dániel Wood, William Delaney polgárokat Tomstone-ban (Ari- zóna) az igazságszolgáltatás házában. Van szerencsém meghívni ................... urat és becses családját. 1884 március 22-én délután egy órakor Serif: Ward s. k. A törvény őrei, tehát a serifek és a segédeik, minden nap többször kockára tették é- ietüket. Nem volt gyerekjáték a rend fenntartása a „forró városokban", ahol mindenki maga akart ítélkezni. ,A serifek vasidegzetű, villámgyorskezű férfiak voltak és rendszerint nem voltak híján a humorérzéknek sem. Bat Masterson irodájában egy fehér papírra írta fel a filozófiáját: „Az élet valahogyan rosszul van elrendezve. Rájöttem például arra, hogy ebben a siralom-völgyben mindenki megkapja a maga jégadagját: a gazdagok nyáron, a szegények télen." Ha a seriff a legjobb lövő volt. akkor megélhette az ö- regkort, mint például Wyatt Earp, Vadnyugat egyik történelmi alakja. Kivándorló szüleivel jött Arizonába a prérin keresztül. Az út három hónapot vett igénybe. Tizehatéves korában élte át a Sziu-törzs első támadását, akkor látta az első megszkalpolt fejet is. Mikor azután a csendőrség parancsnoka lett, gyakran járt fegyver nélkül, sőt szinte kérkedett ezzel. Mikor azután valamilyen túlságosan forrófejű embert kellett letartóztatnia, csak a legvégső esetben használta fegyverét, de akkor o- lyan gyorsan, hogy senki sem tudta szemmel követni kézmozdulatát, mikor a revolvertokhoz kapott. Dodge-ban akkor állapították meg a rendes viselkedés szabályait: TALLÓZÁS Sheila Wallis jóképű angol kisasszony elhatározta, hogy házasság-közvetiressel keresi meg kenyerét és a napokban meg is nyitotta irodáját. Az eredmény: beleszeretett első üzletfelébe, éfl férjhez ment hozzá. 1. Tilos állatokat vezetni! járdán 2. Tilos lóháton bemenni az üzletbe, szalonba vagy a játékterembe! 3. Tilos a lövöldözés július karácsony, újév és ezen ünnepek előestéjének kivételével! 4. A város területén tilos a fegyverviselés a csendőrség tagjainak kivételével! 5. A város minden vendégének elrendeljük, hogy tegye le lőfegyvereit, mielőtt nyilvános vagy magánhelyiségbe lépne! 7. Vitás ügyekben csak a serif! dönthet és ítélkezhet! Tehát így nézett ki Vadnyugat még fél évszázaddal ezelőtt, apáink és nagyapáink é- letében. Azóta a prériről eltűnt a bölény, nem harsan fel az indiánok csatakiáltása sem és az ekhós szekerek is a múzeumokba vándoroltak! Vadnyugat romantikája köddé vált! N. László Endre Gary Cooperről, a negyvenes és ötvenes évek egyik legjobb filmszínészéről maradt fönn az alábbi anekdota: „A neves színésznek szemet szúrt, hogy kiadásainak könyvében mindennap ott szerepel a következő tétel egy kis hordó sör. — Hát ez hogy lehet? —'1 vonta kérdőre titkárát. — Hisz én naponta csak égy pohárral iszom! — Ügy van, uram, de ezt mindig az aljáról kapja. Szokatlan módon keresi meg kenyerét Giro di Mat- tia nápolyi öregember. Havonta egyszer vagy kétszer autó elé veti magát, persze, lehetőleg úgy, hogy ne szenvedjen súlyosabb sérülést, azután a megrémült vezetőtől fájdalomdíjat csikar ki. Vajon hogyan élne meg az Északi sarkon? srai Kwith Rogers, a chelms- dorfi (Anglia) városi takarékpénztár alkalmazottja — megbolondult. Levitt egy zsák bankjegyet a varosháza pincéjébe, felgyújtotta és lángján teát főzött. Később a következő vallomást tette: Hét éve mást se csinálok, csak pénzt számolok. Ügy megutáltam, hogy valamiképpen bosszút kellett áll- nom rajta. Most két évig nem lesz alkalma pénzt látni. TALLÓZÁS Precíz Elek rendőrfelügyelő őrült fejfájással ébredt. Még sötét volt de nem kellett lámpát gyújtania: a koponyájából kiröpködő csillagok megvilágították szobáját. Háziasszonya, egy tűlábú harminchét kilós teremtés majd megszakadt a tálca súlya alatt, s félő volt, hogy a rendőrfelügyelő reggelije, még mielőtt megérkezne rendeltetési helyére, az ágyba, lezuhan, mint legutóbb is egy személyszállító repülőgép, s a fedélzeten utazó tea, csabai kolbász és mustár szétterül a kicsit szomorkás szőnyegen. Több mint valószínű, ez az újabb tragédia végleg kihozta volna sodrából Precíz Eleket. Szerencsére szét- foszlottak a baj felhői, és Zsilett Nóri, a tűlábú, harminchét kiló súlyú háziasszony szuszogva bár, de végül mégiscsak beimbolygott az élelemmel. Feltűnt a- zonban, hogy az egyébként farkasétvágyú háziúr rá sem néz a kosztra, pedig a teából szálló illatok, s a finom fehér teagőz körülgöngyölték borostás arcát. Zsilett Nóri ismerte ezeket a hangulatokat. Tudta, hogy most nem ajánlatos szólnia, mert megtörténhet, hogy a házigazda marokra kapja a szál kolbászt, s miután megsuhogtatta a levegőben, egy célpont felé irányozza. A célpont pedig — minden valószínűség szerint — Nóri kobakja lesz. így hát csendesen, illedelmesen, halkan, nesztelen, puhaléptűen kiillant a szobából, s magára hagyta háziurát. Alig ért azonban vissza birodalmába, a konyhába, a- mikor kinyílt az előszoba ajtó, azon pedig egy nő lépett a lakásba. Zsilett Nóri még nem is fogta fel, ki az, aki érkezik, miniszterasszony, vagy delnő, munkatárs, vagy egy többszörös gyilkos, agya csak annyit tudatosított, hogy a belépő személy állapotánál, faji hovatartozásánál'fogva nő, s máris ellenszenvet érzett Az olvasó talán megérti Nóri érzelmeit. Minden agglegényistápoló háziasszonyban van ugyanis egy olyan tudat, hogy az istápolt alak egy picit az ő tulajdonát is képezi, mint a lábasok vagy a teafőző. Aki megközelíti ezt a tulajdont, aki elrabolni, vagy elcsábítani próbálja, jaj annak! És honnan érkezhet a legnagyobb veszély? Csakis a nők oldaláról, a női táborból! Ezért nézett hát gyilkos villanással Zsilett Nóri, könnyűsúlyú háziasszony a belépő hölgyre, aki most már közelebb lépett, és így SZ^.t’csáp Kázmérné vagyok. Férjem a híres fotoripor- ter. Négyszemközt szeretnék a felügyelő úrral beszélnlKlementina!"azaz Csáp Kázmérné külön nyomatékot helyezeti a „négyszemközt" szóra, ezzel eleve jelezve azt az óhaját, hogy minden nem kívánatos élőlényt tá- volítsanak el a szobából. Zsilett Nóri Precíz Elek szobájába vágtatott, s bejelentette, ki keresi gazdáját. Meglepetéssel konstatálta, hogy a felügyelő szemei ki- gyúlnak, mintha új olajat öntött volna valahonnan beléjük, egyszerre kisimul az arca, és negédesen mondja: — Kérem, a hölgy várjon egy picit, rögtön fogadóképes leszek. Precíz felügyelő fütyörészni kezdett, és elhatározta, most megvalósítja élete egyik nagy álmát: úgy bújik bele a nadrágjába, mint ahogy annyiszor szerette volna már: beleugrik, de olyanmódon, hogy mindkét lába egyszerre húzódik rá a nadrágra. A székről rajtolt. Az eredmény sajnos nem változott. Most is orra esett. De még ez sem ronthatta el kedvét. Valamit érzett a levegőben. És egyébként is: melyik agglegényt nem zsongítja el a tény: nő jött, utána, a lakásra! Még akkor is, ha az a nő már férjes asszony, még akkor is, ha az a nő már meglehetősen középkorú, s még akkor is, ha hivatalosan érkezett. Klementina kiruzsozta ajkát, s ha valaki ebben a pillanatban ismét Nórikára pillant, megfigyelheti, hogy: szeméből megint kirepült két gyilkos sugár, és: harminc dekát fogyott már eddig is, az epekedésben! Precíz Elek és Klementina társalogni kezdtek. Csáp Kázmérné kerek perec, nőkre egyáltalán nem jellemző tömörséggel, egyszerűséggel rukkolt ki: engedjék végre szabadon férjét! Szüntessék meg a rendőri felügyeletet. A továbbiakban persze kisül, hogy Klementina is csak nő, és a félrevezető tömörség egy még félreveze- tőbb körmönfont manőverezés első húzása. Az, hogy Csápot kiszabadítsák, csak ürügy. Klementina sokat hallott már Precíz rendőri elügyelőről, és úgy gondolta: ha a férjének szabad, akkor ő is megengedhet magának, minden lelkiismeret-furdalás nélkül egy kis flörtöt. Kacéran a felügyelő szemébe nézett tehát, s úri hangon búgta: — Milyen acélkék izzású szeme van a felügyelő úrnak! Precíz Eleknek, a rendőrség alkalmazottjának még soha, senki sem mondott ilyesmit. A felügyelő a mennyországban érezte magát, ugrani szeretett volna, s abban á pillanatban úgy gondolta: a nadrág-felhúzást is végre tudná hajtani. Meg sem mukkant a gyönyörűségtől. Fel-le szaladgált benne valami, mintha csiklandoznák. de nevetni sem szabad ezekben a helyzetekben, és ezért elhatározta, ő is mond valami kedveset a bájos asszonynak. Hirtelen arra összpontosított, hogy az u- tóbbi tíz esztendő legizgalmasabb nyomozásának rövid összefoglalóját elmondhassa. Attól félt azonban, hogy a hölgyet úntatná az ilyesmi. Szerencsére a tévékészülékre siklott tekintete, s a készülékről eszébe jutottak a műsorok, a műsorokról pedig a legjobb, a Foxi Maxi, a Foxi Maxiról meg Klementina, s Klementináról egy kis dal: „Ö, te drága, Klementina..." Mielőtt meggondolta volna magát, minden előzetes gyakorlás nélkül, elénekelte az első sort. Ne elemezzük most az élért hatást, Elégedjünk meg annyival, hogy Klementina ájultan hullott a felügyelő szőrös karjaiba. Nem tudni, a ravasz asszonyság újabb manővere volt-e a lépés, vagy egy rendkívül jóérzékű, zeneértő nő ájulást eredményező gyönyöre. Zsilett Nóri könnyű kis szemeiből e pillanatban indultak útnak a könnyek. Végigperegtek lepkeszárny- vastagságú arcán, s elhomályosították azt a rést, amelyen keresztül gazdája, s az érkezett (ahogy ő nevezte) amatőr bestia mozdulatait, szavait figyelte: a kulcslyukat. Pedig Zsilett Nó.i néhány másodperc elteltével megint vendéget fogadott: ezúttal a rendőrkapitányt, minden rendőr főnökét. S mialatt Elek negédesen ígérte már éppen százharmadszor, hogy Csáp Kázmért szabadlábra helyezi, s minden ígéretét — hivatalos eszközök hiányában egy csókkal pecsételte — a főfőnök vészesen közeledett a szobához. Zsilett Nóri elhatározta, legalább részben bosszulja meg magát: nem jelentette be a látogatót. Egy kozmikus sebességgel végrehajtott szökkenés, Klementina szemafórrá-változása (azaz elpirosodása) és egy félszeg nyerítés: ez fogadta a belépőt. Precíz Eleket pedig e spártai mondatok: — Megtudtam, hogy a híres Angyal, Saimont Templar azt nyilatkozta barátainak: „Ezek a fickók (mármint a rendőrség) hülyék. Egy ilyen ügyet ennyi ideig húzni! Várok még egy kicsit, s ha nem kerül elő Mónika, én látok neki az ügynek!" Én is csak ezt mondhatom, felügyelő úr: Várok még egy kicsit, s ha nem kerül elő Mónika, a szépség- ^királynő, akkor elbúcsúzunk! Folytatja: Tó
