Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-04-25 / 17. szám
áj ifjúság 5 TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: A FI Ú Mint másutt is sokfelé, nálunk is készített hozzáértő művészember fahonvédet, hogy azon a réven Is szaporodjon a katonák pénze. Kint állt a szép szobor sokáig a téren, hozzávaló filagória alatt, azután pedig, hogy belehajlott az őszi esőkbe az i- dő behozták a múzeumba, áll a folyosón, köpönyegben, sapkában, lábnál a fegyver, mint ötös honvéd katona. Ugyanott is készült, mikor a- gyagból megformálta a mester. Mintául egy alkalmas ember választott hozzá az ezredből, meqtermett. vállas, nvílt tekintetű kerek fejű magyar férfit. Gyönyörködve nézte a minta, amint formája, az ábrázata, formás bajusza a sárkupacból testet öltött Azután elvitték az agyagot onnan, fába faraqták. kiment a térre lakni, s nemréq faformájában megint visszajött oda, ahol agyagból született. Majd a tavasszal megint kimegy, mert van méq rajta szeghely ugyancsak elég de ha a telet bent tölti födél alatt, aki keresi, lőtt is megtalálja. Mivelhogy sok katona meg katonakórház van a városban, a közeli megyékből, a falvakból olyan népek is bejárnak, akik talán még sohasem voltak itt. Meglátogatni azokat, akik még nem mentek, meg a- zokat. akik már visszajöttek hozván magukkal az orszáq szolgálatában szerzett sebeket. Ha pedig már bent vannak, csak föltekintfk a múzeumot, ami ebben a drága világban úgyis a legolcsóbb mulatság. Ahogy bemennek az ajtón, a tekintetük mindjárt a fahonvédba ütközik, aki szemközt áll feléjük a puskával, mint rendes és hős katona. Szemük nézése szeretettel siklik végig rajta, hogyne, mikor: — Egészen az anyja tekintete van a szömiben. Hányán vélték már rá, hogy ez az ő falujukból való. Hogy ez az András. vagy a Mihály. Érthető, mert a mester a szoborhoz típust keresett, s az ilyen 161 megtermett, kerekké- pű szép férfi sokféle előadódik egyazon arcvonások mellett. ...öreg meg fiatal falusi asszony csönget be ma délelőtt, és elfogód- va. félénken lépnek be az ajtón. De zi: — Itt van az én szögény fiam ? — A fia? — Igön. a fiam, aki elesött Galíciában. Azt mondják, itt ki van faragva. Engedik őket a másik ajtón át pár lépéssel beljebb: a fahonvéd onnan szemközt néz velük. Az öreg asszony szeméből a könny árja azonnal megindul. — Fiam. fiam. Édös jó fiam!... Is- tenöm. Istenom, mintha élne az én jó fiam. Lassan lépeget a szoborhoz. Megsi- mogatj8 szelíden, szeretettel, azután hirtelen kitör a meggyötört asz- szonvszlvból a mélv fájdalom, ráborul a talapzatra, és zokogva búgja onnan föl neki: — Én édös magzatom... Ahogy azután a lelke a sírás nyomán megkönnyebbült, elhaladnak. Tisztán csak azért utaztak be, másra nem kíváncsiak. Az ajtóból a könnye szivárványán még visszanéz az öregasszony: a gyüvő hétön mö- qint begyüvök a fiamhoz. A fahonvéd. mint jő és hű katona, a helyén marad, és utánuk tekint. 1915 ötven éve, 1917 április 24-én halt meg Tömörkény István í- ró. régész, etnográfus. Mikszáth szegedi tartózkodása I- dején irt müveiben iskolát teremtett a szegedi paraszt ábrázolásával; ennek az iskolának Tömörkény bizonyos fokig folytatója — de nem utánzója — lett. írásaiban a magára hagyott. primitív sorban tengődő szegényparaszt életét az akkor divatos álromantika nélkül ábrázolta; fölfedezte a magyar irodalom számára a szegedi szegényparasztság világát. Tökéletesen Ismeri a paraszti é- let minden mozzanatát, környezetének minden részletét, a népnyelv jelképes kifejezés- módját. s így egy eddig ismeretlen „világrésznek" lesz felfedezője. Halálának 50. évfordulója alkalmából művészetéből két rövid ízelítőt nyújtunk át olvasóinknak. A gyerekek az apjuk hadltetteiről beszélgetnek az iskolában. Mindnyája tud valamit mondani, van azonban olyan is, akinek orosz fogságban az apja. Onnan ritkán jön levél, nem lehet felőle sokat beszélni. Csak egy gyerek mondja, hogy az ő apja hazaszökött az orosz fogságból. Kérdezi a többi, a gyerek büszkén felel, s mikor a tanító bemegy az iskolába, újságolják is neki azonnal, hogy tanító úr, a Csurgó Pista apja hazaszökött az orosz fogságból, itthon is van. A tanító Is kérdezi hát a fiút, hogy hogy volt, mint volt a dolog, beszélj fiam, mert hiszen az érdekes, hogy valaki Szibériából egész Magyarországig szökött. — Hát honnan jött haza az apád. Pista* — Szibériábul, az ólombányákbul. — Az ólom bányákból? — No. ez talán egy kis túlzás lesz, azon az alapon, hogy a messziről jött ember sokat beszél. Nem teszik az oroszok sem a foglyokat az 6- lombányákba, legalább erről eddig semmi hír sem volt. De a Pista gyerek azt mondja, hogy a bányákban volt az apja. Hát ki tudja? Talán úgy Is van. — Aztán hogy szökött meg az apád? — Másodmagával. — Aztán hogy nem fogták el ókét? Mondja Pista: — Csak éjjel gyüttek, nappal elbújtak, ahová löh«tőtt. aztán nappal aludtak. — De hét hogy éltek? — Kudultak. — Mindig kaptak is elég ennivalót? — Kaptak. A falukba mög a tanyákon. A nagy városok felé nem möntek. — Aztán sehol se fogták meg őket? — Nem — mondja a gyerek. — Csak mikor már beértek Magyarországba, Itt mindjárt megfogták ükét a csendőrök. Azoknak aztán megmondták, hogy kicsodák, attul kezdve aztán vasúton gyüt- tek. Mondja a tanító: — Tudom, megörültetek, mikor agyszer csak betoppant hozzátok? — Hát bizony örültünk egy kicsit — mosolygott a Pista. TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: — Aztán mit szólt apád mikor hazajött?, — Sömmit. — Semmit? Hát valamit csak mondott, mikor bement a szobába? A gyerek gondolkozik, keresgél az emlékezetébe». azután azt mondja: — Azt ’■.mondta édös apám: no, ehun vagyok e! — Aztán most hot van édes apád? — Nappal a kórházban van, de estére mindig haza eresztik. A tanító elmondja az esetet az újságírónak, mert ez csakugyan érdekes dolog. Érdemes volna beszélni a bizonyosan sok kalandot átélt Csurgó Mihállyal. Igaz, hogy jól kint laknak a város szélén, a Petres utcában, az Is igaz, hogy csak este van otthon, de hát este annál jobban ráér beszélni. Az újságíró persze hogy elmegy Csurgóékhoz. egy jó riport megér ennyit. A Petres utcában aztán a kis házban egy síró asszony fogadja: — Bár úgy volna Igaz, ahogy a gyerök mondja, tekintetes úr. Bár hazaszökött volna az én jó uram. De hát most Is ott van a Szibériába. Csak a gyerök tanál- ta ki az egészet. Mindig arrul eszmélt, hogy az U apja csak hazaszökik, aztáii addig eszmélte, addig eszmélte, hogy utoljára beleképzelte magát. Szóval nem Igaz a história, csak * gyerek találta ki a maga mulatságára. Meg arra. hogy neki is legyen az iskolában a többi gyerek előtt valami dlcse- kednlvalöja. Hanem annyi bizonyos, hogy az ólombányás zökkenőt leszámítva, elég jó mesemondó, még talán majd tollforgató ember lesz belőle. Mert annyi bizonyos. hogy — ha csakugyan hazaszökött volna Szibériából Csurgó Mihály, csakugyan úgy köszönt volna be a hites asz- szonyához: — No, ehun vagyok e! 1916 MIKULÁS KOVAC: • • Umwp tág, Megérte a száz évet és most ünneplik Valamiféle egyesület elnöke az érdemeiről beszél Siet s gyakran téved a száz éves torta felett a rengeteg gyertyácska világánál (/) >u h ÜJ Az öreg feláll és válaszol Halkan lassan beszél mint amikor a fa ökörnyál fonalakkal búcsúzik mint amikor a hegytetőkön a távvezeték nehéz oszlopait állít fák a fűtől S 3 Ü o: z Unokája a lába alatt motoz mint valami csodálatos gyíkocska a homokórában Elcserélem nagy lakásomat, két kisebb lakásért elcserélném. Az igaz magányért, az album szétnyirbált fényképeiért, elcserélem a boldogsághoz hasonlító hazugságot. Komfortos állandó napfényt kínálok, az élet három szobáját. Az első szobában poharak csengnek, s vihog a menyasszonyi fátylam, a második szobában gyerekeket keresek és ráncokat találok, a harmadikban hallgatnak az összetört tányérok. Nagy lakásomat elcserélem, két kisebbé elcserélem. Reményt kínálok azoknak, akik szerelmet hoznak ebbe a házba. De figyelmeztetek mindenkit, hogy nem szabad két oldalról tépni, ne akarjanak mindent maguknak megkaparintani belőle, mert az ilyen tágas lakás is egyszer csak szűkké válik. Almokat kínálok még, melyeket mér nem tudok, nem érkezek becsomagolni de itt csüggnek valahol, biztosan megtalálják, kínálom a konyhát, fürdőszobát, központi fűtést és a gázt, mely elöl el kell menekülnöm. MIROSLAV HOLUB: Kétezer cigaretta. Kétszáz kilométer faltöl falig. Átvirrasztva másfél örökkévalóságot a hiábavalóság hava fölött. Szavak tonnái, mint a gytkmadár nyomai a homokban — öregek. Meg nem irt száz könyv. Fel nem épített száz piramis. Szemét. Por. Hőség. mint a világ elején. Bizony mondom nektek: gyönyörű volt. EDUARD PETISKA: Kőpönyegforgatók Naponta tízszer és mindig másképp, és mégis minden nap ugyanúgy, reggel más kabát. délben más és más este, kabát az Ismerősöknek, gyűlésre. , kabát az ágyba, , ártatlanság kabát, sajnálat kabát lelkesedés kabát. szerelem kabát, kabáttal kirakott utcák a sikerhez vezetnek, városok kabátból, kabát élet. Jó napot, kabátok hogy s mint, ma emberek nélkül jöttetek ki? Tudjuk szerepeinket, tgy a kabátok, nélkülözhetjük őket. Üresek voltak, levegőtől püffedtek, és Itt is ott is maradt bennük, egy darabka ember. TÖTH ELEMÉR fordításai Nem az asszony lakása e- lőtt álltak meg. hanem biztonság kedvéért vagy kétszáz méterrel följebb az Istenhegyi ú- ton, egy forduló mögött. A fiú behúzta a kéziféket, de a motort üresjáratban hagyta, remélve. hogy most már gyorsan átesnek a legvégső búcsúzáson is. Még délután, amikor beültek az eszpresszóba, utolsó beszélgetésre, azt mondta, fáj a torka, nem akar közel hajolni. Azonkívül a találkozás e- lött otthon megevett egy jó darab fűszeres házi kolbászt, hogy még egy ürügye legyen, amiért távoltartja magát, s mind ez ideig sikerült is elkerülnie a bizalmasabb érintkezéseket. A nő kezét nyújtotta. — Hát akkor szervusz. — Szervusz — mondta a fiú jó mélyről, rekedten, mint a- kinek a fájdalom fátyolozta el hangját. Egy pillanatra azt hitte, ezzel túl is vannak a dolgon. hiszen amúgy is mindent megbeszéltek. De az asszony nem húzta vissza a kezét, nézett ki álmatagon a tavaszi bo- rulatba. majd hirtelen hozzáhajolt. megcsókolta. A. fiú kissé hátrébb dőlt az ülésen. — Tudod. hogy meg vagyok fázva. Elkapod... — No és? — rázta meg haját a nő s levette apró kalapját. — Én nem félek: majd rád gondolok, amikor köhögök. Újra ráborult, olyan szomjúsággal. mintha sosem akarna leszakadni. A fiú érezte, lehetetlen most visszahúzódnia; hogy teljék az idő, a csók közben lábával a gázpedálon játszott, meg-megberregtetve a motort, aztán magában számolni kezdett: egy. kettő, három, négy, öt... Tizenhétnél tovább csak nem fog tartani, gondolta. de huszonháromig is eljutott, akkor abbahagyta, megadta magát. — Esküid! meg. hogy többé nem hívsz fel — mondta a nő. — Megpróbálom. — Azt akarom: esküdj meg! — Esküszöm. — De ugye, nem fogod kibírni? — Nem hiszem... Erre újabb csók következett, éppoly szűnni nem akaró, mint az előbbi. A fiú elmondta magában a hét vezér nevét: Almos. Előd. Ond. Kund, Tas, Huba. Töhötöm. Majd a hét honfoglaló törzset: Nyék, Megver, KUrtgyarmat, Tarján, Jenő, Kari, Kazí. Bár az utóbbi kettőt úgy is hallotta valaha: Kér. Keszi; ekörül valami vita lehetett;... Közben az úton két autóbusz is jött szembe rettentő zörgéssel, a nő arcától nem látott oda, de érezte nyakán a reflektorok fényét, s idegesítette, hogy a sötét kanyarban nekiütközhetnek. Szabad bal kezével lenyúlt a kapcsolóhoz és meggyújtotta a kocsi városi lámpáját... (Ô. ó. ó, tündér- kaszinó. akire jön a kilenc, az lesz a hunyó). Az asszony még mindig úgy tartotta, átölelve. (Lementem a pincébe vajat csipegetni. utánam jött édesanyám pofon veregetni, nád közé bújtam, nádsipot fújtam, az én sípom így szólt: di. dá. dú, te vagy az a nagy-szá-júúú!) — Szeretsz? — kérdezte a nő. — Hiszen úgyis tudod. — De mondd ki. így. hogy szeretsz. — Szeretlek. — Még. — Szeretlek. — Akkor csókolj meg... Elkezdte mondani az elemek periódusos rendszerét: hidrogén, hélium, lithium, berillium, bór, szén, nitrogén — maga is meglepődött, hogy még ilyen jól tudja. Oxigén, fluór, neon. nátrium... Erről eszébe jutott, hogy a laborban megint rásózták a membránpotenciái mérését, és a kálium meghatározás körül valami nem stimmel. Ezen kicsit törte is a fejét. hogy mi lehet a baj, eljátszott vele, spekulált: dolgozott. De már a következő percben ismét úgy érezte, nem bírja el tovább a rátapadó szájat, egy pillanatig sem. Fél é- vet odaadott volna az életéből, hogy végre lefelé gurulhasson az istenhegyi »úton, egyedül. Próbálta kizökkenteni a nőt érzelmes hangulatából: felgyújtotta az autó belső lámpáját, babrált a szerelvényfalon, csavargatta a gombokat, mert e- zen az ócska Adleron minden kotyogott és lötyögött. Majd óvatosan a karórájára tekintett, diszkrét kis sóhajjal, mint a- kinek halaszthatatlan dolga van. bármily keserves is az elválás. Aztán csak nézte az asszonyt, homályos szemmel, fájdalmasan, úgy mondta: — Hát Itthagvsz? Máris? — A nő nem reagált, eltévedt az estébe, erre megismételte: — Lehetséges, hogy egy perc múlva már nem foglak látni? — Mire fogsz gondolni? — pillantott rá az asszony. ö csak legyintett, hogy ne is kérdezze. Hallgattak, ültek egymás mellett. A fiú lázasan darálta magában az accusati- vust vonzó latin elöljárókat: ante, apud. ad, adversus... Majd a Pallas Lexikon köteteinek címszavait: A — Arad megye, Arafale — Békalen, Békalencse — Burgonyavész. Burgos — Damjanich... A He- hezet — Kacor kötetnél azonban elakadt, s akárhogy erőltette az agyát, nem jutott tovább. — Na jő — mondta ekkor a nő. De éppen csak mozdult egyet az ülésen, nem szállt ki. Nyilván ő is tudta, mennyire kiszolgáltatja magát, és hogy minden másodperc újra megalázza — mégis, olyan szüksége lehetett a fiú közelségére, nem bírt elszakadni. És a fiú is tudta, hogy az asszony szenved, és egy kis kedvességgel, egy jó szóval vagv 'gyöngéd mozdulattal megvigasztalhatná. De képtelen volt rá: a fájdalom taszította Éppen csak arra futotta a tapintatából, hogy itt maradt és várta, mikor megyei a másik. KI kell bírnom, szuggerálta magának önkítizón. végig kell ülnöm... — Adj még egy cigit — mondta a nó. A fiú előkereste a tárcát: azt a felét kínálta oda, ahol a rövid Mátra volt, ám az asszony a másik oldalról emelt ki egy vaskos Tulipánt. Megölöm, gondolta a dühtől kábán, kiveszem a pejszert, és fejbe verem... Majd azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy már csupán a cigarettát kell kivárnia, utána a nő biztosan kiszáll. így hát csak nézte mereven a parazsat, hogvan kúszik lassan hátrafelé, és a gimnáziumi osztálytársai nevét mondogatta: Abelovszky, Barta. Békés. Bott- lik, Braun. Csorna, Darabén... — Igazán nem telefonálsz? — kérdezte a nő. — Ha te így akarod... — Azért, mert túlságosan szeretsz? — Hiszen mondtam: éppen ez a baj. — De ugye, ez más volt, mint egy futó viszony? — Hogy kérdezhetsz Ilyet? Egészen más. Nem sok, de ez egész más. — De olyan is volt neked? Sok?, — És nem akarod tönkretenni az életemet? — Hiszen te is tudod«. — A családom, gyerekem miatt? — Csakis ezért. — Inkább félreállsz? — Hát mit tehetnék, mondd meg... A cigaretta leégett, s miután az utolsó csókból is kibontakozott. az asszony valóban föltette kalapiát. és kilépett az autóból. Közben felvillant a lába: nagvon szép lába volt. A fiú egy pillanatra rábámult, de rögtön el Is feledte. Minden pnrcikájában érzete a feloldó örömöt, hogy egvcdül van. s a következő másodpercben belelép a gázba, és röpül le, a város fénvei felé. a nyitott ablakon befúj a hús szél... Odahajolt, hogy becsapja az ajtót. A nő még ott állt a kocsi mellett a járdán. Keresgélt valamit, a táskájába, zsebébe nvúlt. maid hirtelen visszabújt, az autóba: bent felejtette a kesztyűjét. Fölhúzta, lassan, hátradőlt az ülésen. — És mondd, ha majd véletlenül találkozunk, akár é- vek múlva... Ugye. akkor is így leszünk, ilyen közel egymáshoz? — Egész biztos — telelte ■ fiú. (Bútort csak Royalnál végy, Baross utca harmincnégy. Royal bútor olcsó, jó, részletre ia kapható.) — Mint a testvérek? — Mint a testvérek. 1958 Karinthy Ferenc ■/H b
