Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-04-11 / 15. szám
4 új ifjúság A lévai járás magyar szavaiéinak és prózamondóinak versenyét a Csemadok járási titkárságának rendezésében, a Jókai Napokra való felkészülés jegyében tartották meg. Az ipolysági, zselízi és lévai körzeti versenyek legjobbjainak fellépése, színvonalában jóval felülmúlta az előző évek versenyeit. Minden korcsoportban voltak olyan tehetséges fiatalok, akik joggal vehetnének részt a központi seregszemlén. Éppen a tapasztalatokból kiindulva: helytelennek tartjuk, hogy Komáromban járásonként összesen csak négyen vehetnek részt, s a Jókai Napokkal kapcsolatban kiadott i- rányelvek nem egyeznek meg az ifjúsági alkotóversenyek megszokott kategóriáival, amelyek szerint az iskolai, körzeti és járási versenyek folynak. Emiatt nem juthat a járási versenyek minden kategóriájának győztese az országos szintű versenyre. Véleményem szerint: a Jókai Napokat e téren összhangba kell hozni az Ifjúsági alkotóversenyek megszokott formáival. A lévai verseny azt bizonyította, hogy e járásban helyes irányban fejlődik a fiatalok eíőadoművészete. Valószínűleg nagy szerepet játszanak ebben az irodalmi színpadok, amelyek lehetőséget adnak a tehetséges előadók szereplésére, s nagyban befolyásolják az ifjúság' irodalmi ízlését. A tanítók helyes irányító munkája mellett ennek tudható be, hogy szinte egyetlen kifogásolható versválasztás sem fordult elő, az előadások színvonalán meglátszott a művek megértése, s a közlési formák és eszközök átgondolása. A verseny bírálóbizottsága a Jókai Napokra Szépe Katalint (Léva), Mits Klárát (Ipolyság), Molnár'Évát (Csata) és az egyetlen felnőtt versenyzőt, Raj Máriát (Csata) jelölte. Reméljük Komáromban bebizonyítják adottságiakat. S azt is szeretnénk remélni, hogy a lévai járási versenyek a jövőben is az ideihez hasonló szép eredménnyel végződnek, és a szervezőbizottság megtesz mindent annak érdekében, hogy a felnőttek korcsoportjának versenyébe bevonja a fiatalságot is. Sándor Károly Felnőtteknek meséltek a nagylégi gyerekek A Nagylégi Kilencéves Alapiskola tanulói eddig még minden évben — a rövidebb kultúrműsorok mellett — egy egész estét betöltő színdarabot is előadtak. Ezek a színdarabok nemcsak a fiatalságnak, hanem a falú idősebbjeinek is emlékezetesek maradnak, Idén a választás a „Virít a pipacs“ című háromfelvonásos mesejátékra »sett. Érdekessége a mesejátéknak, hogy Kacsóh Pongrácz János Vitézének örökszép melódiái szerepelnek benne, és cselekményében is nagyjában hasonlít a Kukorica Jancsiból felemelkedett hős, János Vitéz történetéhez. A kisbéres Jancsival gazdája rosszul bánik, ezért az elbújdosik. Eljut Bur- kusországba, ahol megküzd a hétfejfl sárkánnyal, amely rettegésben tartja Burkusország népét A nagy hőstettért Burkusország királya felajánlja Jancsinak a fele királyságát és leánya kezét. Jancsinak azonban nem tetszik a kincsekben bővelkedő Burkusország A kincset ugyan elfogadja, de visszamegy kis falujába, a ringó búzamezők, daloló madarak és virító pipacsok közé. Az Iluskát alakító 8. osztályos Sípos Zsuzsa kellemes hangja, és a Jancsit alakító, ugyancsak 8. osztályos Fodor Sanyi, meglepően biztos fellépése nagy közönségsikert aratott. Az iskola tanítóinak munkáját dicsérő, szép színpadi díszletek, ruhák, valamint a jól begyakorolt, kellemesen csengő kar- és szólóénekek, és nem utolsósorban a táncbetétek egyöntetű hatása, nagy élményt nyújtott a nézőknek. A nagylégi színjátszók Nagyszarvára is ellátogattak, ahol kétórás műsorukkal kellemesen elszórakoztatták az ottani iskola tanulóit. Még további iskolák meglátogatását is tervezik. Az előadások bevételét az iskolaév végére tervezett kirándulás költségeinek fedezésére fordítják. Csóka Ede, Nagylég Lévai híradás Vesszőparipák Minden embernek van valamilyen szenvedélye, vesszőparipája — vadászás, pecázás, lep- kegyüjtés. A vadászok nem tudják, műyen gyönyört nyújt a pecázás, a halászoknak fogalmuk sincs a vadászás szépségeiről; a vadászok, halászok viszont nem értik a lepkegyűjtés varázsát. Én meg azt nem értem, milyen élvezetet nyújthat Nyafák elvtárs vesszőparipája; a telefonálás. Igen, Nyafák kolléga e- gyedüli szenvedélye a telefonálás. Reggel, amikor megérkezik, az első dolga, hogy leakasztja a kagylót. A feleségét hívja, a- kivel közli, hogy megérkezett. Körülbelül így hangzik egy ilyen közlés: „Nyuszi, te vagy az? Szervusz. Képzeld, megérkeztem. Tíz percig tartott az utazás. (Három villamosmegálló- nyira lakik a munkahelyétől.) Miután lebonyolítja a beszélgetést, elfogadja üdvözlésemet, s elnézést kér a figyelmetlenségéért. A következő félórában nem telefonál, km a harminc perc leteltével hirtelen tárcsáz. Megint a feleségét hívja, de most már a munkahelyén, közben u- gyanis ő is elment hazulról. — Nyuszi, te vagy az?... Megérkeztél? A lakást becsuktad? Hogy Nyuszi mit mond, nem tudom. Csak Nyafák elvtárs búcsúszavait hallom: „Pá, bogárkám... Majd később felhívlak.“ Persze, Nyafák elvtárs a munkáját is elvégzi. Korához képest (ötven múlt, a felesége pedig hatvan lesz) gyorsan dolgozik. Talán azért is igyekszik annyira, mert közben interur- bán is telefonál; a leggyakrabban Érsekújvárba — unokabátyjának. Megkérdezi tőle, hogy van, műyen arrafelé az idő járás... Még le se teszt a kagylót, s máris hívja Nyuszikát. Az i- gazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezúttal csak rövid beszélgetés következik. Mindössze annyit kérdez meg tőle: lehúzta-e a IV. C.-ben a villanyt. Nyuszika ugyan nem tud határozottan válaszolni, de azért nem firtatják a dolgot. A következő hívásig már 40 perc is eltelik. Pedig életbevágóan fontos Nyafák elvtárs közölnivalója. Ugyanis elfelejtette megmondani Nyuszikának, hogy tegnap délután ismét dalolt Pipis, a kanári. Ez a beszélgetés kissé tovább tart, mert Nyuszika nem akarja elhinni, hogy Pipis énekelt. Öt perc múlva Nyafák elvtárs bocsánatot kér Nyuszikától: a Pipis csakugyan nem tegnap, hanem tegnapelőtt dalolt. Hiába, minden embernek van valamilyen szenvedélye. Egy i- dő óta nekem is kedvem lenne egy bizonyos dologra. Sajnos, nekem vissza kell fojtanom a szenvedélyem: a telefonkészülékek falhoz csapdosá- sa kissé költséges vesszőparipa lenne. Akik nem érezték hiányát, talán el sem tudják képzelni, mit jelent kultúrmunkát végezni ott, ahol nincs művelődési otthon. Kovácsiban, az a- Iig 300 lelket számláló faluban, a rozsnyói járás egyik legkisebb községében a kultúra munkásai éveken át dolgoztak megfelelő helyiségek nélkül, ők a megmondhatói, mennyivel könnyebb most, hogy már nekik is van kultúrházuk. A több mint 1 mii. korona befektetéssel és a helybeliek jelentős társadalmi munkájával elkészített épületben nézőtér, klubszobák, könyvtár és olvasóterem van. A helybelieknek jelenleg ez a művelődés fellegvára, a legkedveltebb találkozó- és szórakozó helye. Az épületet a falu lakói magukénak érzik, a kultúra templomának tekintik. Bíztató kezdet Gyakran járnak hozzájuk vendégszereplők, a munka oroszlánrészét a- zonban saját erejükből végzik. Zenekart, tánc- és színjátszó együttest a- lakítottak. Idejüket úgy osztják be, hogy kulturális életük folyamatos legyen. Egyszer színházi bemutatót, másszor esztrádműsort rendeznek. Munkásságuk legkiemelkedőbb teljesítménye Szőllősi-Somlai: Bikaviadal című háromfelvonásos vígjátékának nemrégen megtartott bemutatója. Ezzel az előadással olyan teljesítményt nyújtottak, amelyet a Kovácsinál jóval nagyobb falvak színjátszói is megirigyelhetnének. Siker övezte az utóbbi hónapokban rendezett többi kulturális rendezvényeket is. Az, hogy ma már nem okoz gondot a helyiség, új színt, új lendületet adott munkájuknak. S amit eddig végeztek, csak kezdetnek tekintik. A jövőben űj szakköröket szerveznek. Legközelebbi feladatuknak a CSEMADOK taglétszámának a növelését, a néprajzi gyűjtőmunka megindítását, és a klubtípusű szórakozási formák meghonosodását tekintik. Dicséretükre szolgáljon, hogy a rendezvények bevételeit is célszerűen használják fel. Az összeg egyik részéért berendezést vásárolnak, másik részéből tanulmányi kirándulást szerveznek. Az alig néhány száz lelket számláló községekről az ember gyakran azt gondolja, hogy ezeken a helyeken hiányzik a kulturális élet adottsága. A kovácsi példa mást mutat. Azt bizonyítja, nem a lakosság létszámán, hanem az akaratán múlik, hogy egy-egy faluban milyen eredmény születik. (b) Szergej Vaszilievics Geraszimov Ha élne, ez év októberében lenne 82 éves Sz. V. Geraszimov; pedagógus, politikus és festőművész, egyszóval az orosz kulturális élet jelentős személyisége. Művész pályafutását a józan törekvés, alkotói felfogását pedig a szocialista realizmus és a legtisztábban értelmezett orosz hazafiasság jellemzi. Gazdag és színes kiállításai után ilyennek ismerhette még Geraszimó- vot London, Brüszel, Helsinki vagy Párizs, s még a világ egynéhány városa, közöttük a minap Bratislava is, ahol mintegy száz festmény - olaj és akvarel — reprezentálja a mester 60 éves alkotását. Geraszimov „világotjárt ember“, s ahol járt, nyitott szemmel járt. Erről tanúskodnak velencei, vagy a Szajna partján festett képei is. Alkotásainak legfőbb forrása azonban a szülőföld marad. Itt keres és talál gazdag inspirációt. 1911-től 1964-ig e- csettel a kezében így válik nemzete krónikásává és harcosává is; mert Geraszimov nemcsak följegyez de harcol is a szocialista realizmus és a progresszív elkötelezettség valamennyi eszközével. Képeiben csodálatos módon párosul a forradalom és a líra, amely - kizárva az individualizmus bármely káros megnyilatkozását - igaz hazaszeretetre és nemzeti önmegbecsülésre buzdít. Ebből a szemszögből megítélve. Geraszimov alkotása a szovjet nép számára valóban maradandó kincset jelent, melynek értékét 1966-ban a szovjet kormány im memoriam Lenin Díjjal jutalmazta. Sz. V. Geraszimov (Autoportrét) Orosz táj. 1959. Évekkel ezelőtt egy vézna, szeplős kamaszlány lépett fel a szavalói dobogóra. Az izgatottságtól a torkában érezte a szívét, de már nem léphetett vissza. Az iskolai szűrő versenyeken keresztül eljutott idáig, a nagy-budapesti szavalóverseny döntőjébe. De már az első sorok után felengedett merevsége, megszűnt lámpaláza, már nem látta a feléje szegeződö ezerszemű közönséget... már szavalt, bátran, felszabadultan és boldogan... És győzött. A teljes boldogságot csak egy kis félelem zavarta meg: vajon lesz-e máskor is alkalma hasonló — vagy még gondolni is merészség rá — színpadi szereplésre? Október egyik napsugaras vasárnap délelőttjén magas, karcsú, fiatal nő lép be a budapesti Vörösmarty cukrászda ajtaján, összesúgnak, megfordulnak utána férfiak és nők, nemcsak azért, mert feltűnően csinos, hanem mert mindenki ismeri Béres Ilonát, a budapesti Madách Színház közkedvelt művésznőjét.-O— Mindig színésznőnek készültem,, él sem tudom képzelni, hogy más is lehetne belőlem — meséli, miközben lassan kanalazza a tejszinhabos gesztenyepürét — csak nagyon izgultam, hogy sikerüljön. Azonban, ahogy most visszagondolok a kezdetre, látom, hogy tulajdonképpen minden simán ment. Felvettek a főiskolára, harmadéves koromban már játszottam az E- sős vasárnapban, azóta tíz további filmben, s a színpadi főszerepek egész sorát alakítottam. — Igen, ez így tipikus tündérmesének hangzik, végigcsinálni viszont óriási munkát jelent. — Szeretem a munkámat, hivatásnak, sőt életszükségletnek tekintem, s nem pénzkeresési forrásnak — mondja a művésznő, s zöld szeme csillogásán is látni a szinte gyöngéd szeretetet, amellyel a színjátszásról beszél. — Ha úgynevezett nagy színpadi szerepre készülök, nem vállalok sem filmezést, sem TV szereplést, csak hogy zavartalanul érlelhessem magamban az alakítást. — Térjünk vissza a kezdethez. Az Esős vasárnap után mi következett? — Még mint főiskolás eljátszottam az Aranyember Tímeáját, játszottam a Madách Színházban a Hattyúdalban és a Nappali sötétségben, és a Vígszínházban a Hátsó ajtóban. — Hová került a főiskola után? — Egy évig a debreceni Csokonai Színház tagja voltam. Első „igazi“ színházi fellépésem Brecht Szecsuáni jóemberéhez fűződik, s szívesen gondolok vissza h Bolond lány főszerepére. De már tavaly a Madách- ban játszottam, s bizony egy év a- latt hat bemutatóra készültem fel. Rendkívül szép teljesíttpény, s hozzá kell tennünk azt is, h„gy a fiatal művésznő sikerrel oldotta meg feladatait, akár a Kispolgárok Poljáját, a Szentivánéji álom Hermiáját, vagy Reflektorfény nélkül az Olympia címszerepét. S mindemellett filmezett, ő volt az „Igen“ bájos óvónője, a Kőszívű ember fiaiban ő játszotta az egyik Plankenhorst lányt, a most elkészült Arany- sárkányban Novák Hildát, a Szent János fejevételében a tanítónő szerepében remekelt. Hosszú a sor — hiszen nem soroltunk fel mindent — és elgondolkoztató, hogy a fiatal színésznő mennyire meggyőzően alakítja a legkülönbözőbb jellegű szerepeket. Éppannyira testére szabott a mai modern nő, mint a klasszikus darabok hőseinek megformálása. A vállára hulló loknis frizura régimódi bájt kölcsönöz arcának, míg a modern, rövidre vágott haj határozottságot és elszántságot. — Nem válogatok a szerepekben, szívesen játszom karakterszerepeket, idős asszonyokat is. Szerintem a lényeg, hogy az alakítás hiteles legyen. Persze van sok „álmom“, — folytatja mosolyogva — s remélem, hogy egyszer még megformálhatom őket. Minden bizonnyal, hiszen oly fiatal, hogy habár „befutott“ színésznő, mégis tulajdonképpen pályája kezdetén áll. — Ogy tudom, sokat járt külföldön, filmjeinek bemutatói során. — Voltam Moszkvában, Berlinben, Bécsben, most a nyáron pedig felejthetetlen élményekkel tértem vissza Önöktől, Csehszlovákiából. A Kőszívű ember fiai szereplőjeként, mint a magyar küldöttség tagja, résztvettem a Dolgozók Filmfesztiválján, s bejártam Szlovákia csodálatosan szép vidékét. Sajnos, kevés szakmabelivel beszélhettem, de ezt is pótolta a megható fogadtatás és szeretet, amivel Kassán. Nitrán, Sliačon és másutt körülvettek. Engem legjobban az amfiteátrumok építészeti technikája kapott meg, csodálatos, hogy egy filmet egyszerre többezer néző élvezhet. A fiatal művésznő nagyon karcsú, mégsem fogyasztja el az egész adag gesztenyepürét. Vigyázni kell a vonalakra. amíg nem késő. S ha már a vonalaknál tartunk, elmaradhatatlan a kérdés: — Mi a véleménye a divatról, milyen ruhákat kedvel? — Őszintén szólva, nincs időm a divat követéséhez. Legjobban a kosztümöket kedvelem — most is nagyon ízléses drapp színű horgoláspánttal díszített Chanel kosztüm van rajta — egyrészes ruhám alig van. Fontosnak tartom a táska-cipő összhangját, erre mindig ügyelek. Kedvenc színeim a szürke, barna, drapp és fekete. Elhallgat, majd kislányos mosollyal hozzáteszi: — Most csináltattam magamnak egy rózsaszín kisestélyit, de azt hiszem, nem fogom felvenni... túl feltűnő, nem nekem való... Ez a szerénység jellemző Béres Ilonára. Karrierjéről úgy beszél, mintha véletlen lenne, pedig tehetségének és a színház iránti, tisztelettel határos, szeretetének köszönheti. Mestan Katalin
