Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-03-14 / 11. szám
VIII. A PÉNZ. AMIT KERESTEM Folyton a szerelemről és azokról h férfiakról beszélek, akikkel együtt éltem, és akiket elhagytam, vagy ők hagytak el engem. Mintha másokat csak az érzelmi életem érdekelne. Mindez azért hat így, mert életemben a szerelmen és a sanzonokon kívül említésre méltó nem történt. De a sanzonok — ők is a szerelmeim közé tartoznak. Egyeseket viszont főleg a pénz érdekei. amit a sanzonjaimmal kerestem. Tudom, hogy mit mondanak: — Az a kis Piaf sokat összeharácsolhatott! Annak aztán lehet pénze. Nem kell félnie az öregségtől. Igen, ennek így kéne lenni. Valóban szép vagyont kerestem, milliókat, lehet hogy milliárdokat. Ezt már nondtam. Mesés honoráriumokat kaptam. Csak a lemezek többet hoztak évente, mint 30 millió régi frankot. New Yorkban minden estért egy milliót kaptam! Igen, olyan gazdag lehetnék, mint Maurice Chevalier, vagy Fernandel... Tény azonban, és ez hihetetlen, hogy .lóformán semmim se maradt: csak annyi, hogy néhány hónapig megélhessek belőle. És ha majd nem énekelhetek, nehezen élhetek magas é- letszínvonalon. Panaszkodni azonban nincs jogom. Ha elvertem a vagyonomat, annak egyedül én vagyok az oka. És a kedvteléseim, nagyvonalú gesztusaim. Nincs mivel büszkélkednem. Hiszen annyi jót tehettem volna a pénzzel, amit fölöslegesen elszórtam. Például, gyönyörű ékszereket vásároltam, hogy megtetszem egy férfinek, akiről tudtam, hogy hiú. Szebbé nem tettek, de őt elbűvölték. I- gaz, ez nem akadályozta meg abban, hogy elhagyjon. Helyesebben, hogy fütyüljön rám. Megdühödtem, és tudják mit tettem? Fogtam az ékszereimet és bedobtam őket egy WC-be. Egész vagyon tűnt el így a kanálisban! Ennél nagyobb butaságot aligha lehet elkövetni. Valóban megérdemelném, hogy felpofozzanak. Ez igaz. Csakhogy, mihelyt megdühödöm, képtelen vagyok uralkodni magamon. Sok pénzt költöttem a híres szabókra is. Sokan azt hiszik, hogy a Diornál, vagy a Balmainnál varrt ruha eltakarja a természetes szépséghibákat! Sajnos, amikor beléptem e- zekbe a divatszalonokba, a kiszolgálónők prédája lettem. Elléptek tőlem és úgy mondták: „Madame, nagyon illik önnek ez a szövet!“ Vagy: „Ez a szín emeli magát!" És én mindenre azt mondtam, hogy megveszem. Nem egész egy óra alatt három-négy milliót vesztegettem el így. Ami viszont a ruhákat illeti, soha sem öl-* töttem fel őket! Amint kiléptem az üzletből elvesztették a varázsukat, és én visszatértem klasszikus fekete öltözékemhez. És az a szerencsétlen villavásárlásom Boulogne sur Seine mellett! Tizenhét milliót fizettem érte, és egész vagyonomat a berendezésre költöttem. mert a legjobb párizsi lakberendezőnél rendeltem a bútorom. Gyönyörű szalont és hálót készített — valóságos álom. csupa égszínkék atlaszból. De soha sem aludtam benne... Túlságosan szép, túlságosan nagy, túlságosan előkelő volt. Nem szoktam hozzá. Nem éreztem benne jól magam. Inkább a portás kamrácskájában laktam. Az egyszerűen berendezett, és közönségesen kifestett kamrában. Ott biztonságban éreztem magam, és szívesen játszottam a csengő zsinórjával. Végül három évvel később a villát eladtam, természetesen veszteséggel, összesen tízmilliót adtak érte. Ez már így van. Az emberek azt hiszik: „Ez Edith Piaf, van pénze bőven. Meg lehet fejni.“ És én, a naiv, a siralmasan gyüge, mindent megveszek és azt hiszem, hogy jó üzletet csináltam. Aztán bármilyen áron elvesztegetem. Néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy teheneket fogok tenyészteni. A köreinkben ez akkor divat volt. Minden művész tehenet kezdett tenyészteni. Ezen is elúszott a pénzem, farmot vettem tizenöt millióért. Négy év alatt két kiló zöldbabot, egy font epret és néhány paradicsomot termeltem. Csak a központi fűtés másfél millióba került, de soha sem működött. Mindezt néhány frankért adtam el, mert megbetegedtem és szükségem volt a pénzre. Szörnyű, hogy sohasem nézem meg, mi mennyibe kerül. Egyszer megbetegedtem Stockholmban. Görcseim voltak és hánytam. Féltem, hogy távol Párizstól halok meg. Fogadtam egy DC 4 repülőgépet magamnak! Ö- riási gép, 45 utasnak. Két és fél milliót fizettem. És mindennel így volt. Louis, az impresszárióm a haját tépte, ha megnézte a bankszámlámat. Én csak a vállamat vonogattam. Igaz viszont, hogy túlságosan köny- nyen kerestem a pénzt. Amikor 1957- ben kikerültem a klinikáról, a csőd szélén állottunk. A zenészek konzer- ven éltek és kiskocsmákban játszottak, hogy éhen ne pusztuljanak. Senki sem tudott hazautazni, mert nem volt pénze útiköltségre. Én alig állottam a lábamon. De e- legendö volt, hogy két este énekeljek, és mindannyian megmenekültünk. Amikor visszaértünk Párizsba, Jou- lou mellém ült és kijelentette: — Ez így nem megy tovább, Edith, takarékoskodunk. Elmosolyodtam: Takarékoskodni? Talán még a gyűjtőbe (?) is rakunk pénzt? Ma este meghívom a zenészeket, és elindítjuk a dolgot. Akkor nyitottam fel a borítékot, amelyben tízmillióra szóló csekk érkezett. Joulou szó nélkül rám meredt. Pénztárosomnak és tanácsadómnak lenni nem volt leányálom! I Sok pénzt költöttem a barátaimra is. Ezt azonban nem sajnálom. A boulognei villámban egyszerre nyolc-nyolc ember is lakott. Szétnyitható ágyakon, felfújható matracokon, heverőkön, összetolt székeken aludtak. A szalonom úgy festett, mint egy menhely. Zeneszerzők, szövegírók, énekesek voltak. Dolgoztunk, vitáztunk, reggelig zajongtunk, s csak akkor mentünk aludni. Igen, mindig szívesen láttam a barátaimat. De ki mást láttam volna szívesen? Az embernek jól esik, ha örömet szerez valakinek. Az ajándékaimat, kisebbeket s nagyobbakat — hogyan számoljam össze? Talán még autókat Is osztogattam, ok nélkül, csak úgy, mert szívesen látom, ha valakinek felragyog a szeme a boldogságtól. Talán, mert magam nagyon hiányoltam a boldogságot, ezért játszottam a Mikulást. És most... mit kaptam én mindezért? Őszintén megvallva, semmit. És nem is kell. Nem teszek senkinek szemrehányást. Van egy barátom. Hogy neki segítettem, azt sohasem fogom sajnálni. Mindannyian ismerik, mert ő korunk legnagyobb zeneszerzője — Charles Aznavour. Ablakon keresztül ismerkedtünk össze. Szemben lakott. Énekelt és zongorázott. Gyönyörűen. Kikönyököltem az ablakon. Beszélgetni kezdtünk. Amikor megtudtam, hogy egy garasa sincs, ezt mondtam: — Gyere hozzám lakni! Később megtudtam, hogy szörnyen elkeseríti csúnya orra. Nevettem: — Ne törődj vele, öregem, újat csináltatunk. Nem felejtett el. Azon az estén, amikor híressé vált, és az egész terem ünnepelte, bezárkózott az öltözőjébe, és ezt írta: „Edith, végre győztem. Tudnod kell azonban, hogy minden tapsot neked köszönhetek. Ez a siker hozzád köt." A levelet eltettem. Szegény Charles, milyen boldog volt, amikor végre meghívhatott vacsorára! Ekkor, sikerének estjén vacsorázni mentünk a barátainkkal. Láttam, amint titokban előre kifizette a vacsorát. Aztán beismerte: — Évekig vártam erre az alkalomra. Amikor nyomorogtam, folyton mondogattam: egyszer eljön az ideje, hogy én hívhatom meg Edithet! Most sokkal gazdagabb, mint én... Ha a pénz el is folyt az ujjaim közt, nem költöttem el mindig fölöslegesen. Azt hiszem, elég rosszat mondtam magamról, hogy ezt is megállapítsam. Néhány éve történt, amikor az ABC-ben énekeltem. Egyik este el- ugrottam egy csésze kávéra a közeli bárba. Nekitámaszkodtam a pultnak és az ablakon keresztül láttam, egy asszonyt, szűk ballonkabátban. Karján csomagot vitt. Nem vettem volna észre, *ha nem látom a szemét — keserű, haragos tekintetét. Nem mozdultam. Azon töprengtem, mi bánthatja, amikor ismét elment a kávéház előtt. Apró, fürge léptekkel távolodott. Mintha futna valami elől. Kiléptem az utcára. Kimeredt szemmel néztem körül. Egyszerre csak felfedeztem a csomagot. Ronggyal bélelt kis gyümölcsös láda volt. És benne, mint az angyalka, egy újszülött aludt! Mint az őrült, úgy futottam! A sors akarta, hogy utolérjem a szerencsétlen asszonyt. Megfogtam a kezét és szigorúan rászóltam: — Rögtön térjen vissza érte! Szé- gyellje magát! Megsértődött. Sírni kezdett és kö- nyörgött: — Ne hívjon rendőrt... könyörgöm, ne hívjon rendőrt... — hajtogatta. Visszavezettem az utcába. Karjára tettem a gyereket és kényszerítettem, hogy mondjon el mindent. Banális eset volt: Becsapták és a gyerek megszületett. Az apa otthagyta, és a családja egyetlen garas nélkül utcára tette. Ekkor én sírtam el magam. Olyan fiatal! Még tizenkilenc éves sem múlt. Kicsi és sovány volt. Rászóltam: — Várjon meg itt. Bementem az öltözőmbe, és kitöltöttem egy csekket. Aztán gyorsan lefutottam, az asszony kezébe nyomtam és bíztattam: — Többé ne keseregjen. Ha valaha, valamire szüksége lesz, keressen fel. Az ajtóm mindig nyitva áll maga előtt. Ránézett a csekkre és látta — egy millió! Hallottam a hangját: — Oh, madame! Madame... — és futásnak eredt. Két évvel később írt. Férjhez ment. A lányát Edithnek kereszteltette. A borítékban kis érem lapult, egyetlen szavát vésték rá: „Köszönöm". Ezt az érmet megőriztem. Egyszer mégis fukar voltam. De az ég megbüntetett érte. A megszállás idején történt. Egy tartozásomat kellett volna kiegyenlítenem. Hatalmasat. De ez nem izgatott. Üj szerződést kaptam. Sajnos, a németek első este bezárták a kabarét. Kölcsön után futkostam. E- szembe jutott egy régi bámulom, aki valamikor ezt mondta: — Bármire lesz szüksége, forduljon hozzám. Felkerestem. Mindent elmondtam. Másnap ebédre hívott és átadta az összeget. Ismét énekelni kezdtem, s megadtam a pénzt. Nemsokára béke lett. Sok pénzt kerestem. Életemben először aranyrudakat vásároltam, éjszakánként gyönyörködtem bennük és gondosan őriztem őket. Egyik nap aztán telefonált az Illető. aki a háború alatt megmentett: — Edith, kitűnő üzlet kínálkozik, de nincs elég pénzem. Nem segíthetnél most rajtam? Tudtam, hogy visszaadja a pénzt. Elegendő lett volna az aranyamat eladni. De az ördögi rudak megbabonáztak. Habár tudtam, hogy becstelenséget követek el, mégis tagadd választ adtam: — Sajnos, nem. Nem kölcsönözhetek — letettem a kagylót. Nemsokára kitűnt, hogy van még igazság. Az aranyamat elvesztettem. Két héttel később ugyanis megszökött tőlem a férfi, akivel együtt éltem. és nemcsak az illúzióimat vitte magával, hanem az aranyamat is. A lopást nem jelentettem. Ogy vettem, mint isten büntetését, mert egyszer életemben vétettem a legszebb emberi tulajdonság, a nagylelkűség ellen! Következik: DAL AZ ÉLETEM Először voltak a görögök. őket követték a rómaiak. S utána jöttek a többiek. Ezredéveken keresztül az esők lemosták a vért a görög és római templomok romjairól, de a szerelem és a gyűlölet templomainak romjai még ma is nézdegélik magúkat a Földközi-tenger kék vizében. A római színház. Arénák. A Saint Trofim templom a XI. században épült, stílusa megdöbbentően egyszerű. Róma. A Diana temploma. A hatalmas Aréna csodálatraméltó vonalai, az ívek háromszoros koszorúja, a négyemeletes lelátó. Provance történelme a mediterrán történelme. „A kocka el van vetve“, mondta az életfogytiglan megválasztott konzul, amikor átlépte a folyót. És ott voltak a gallok is. A kelták. Párizs. És a köztársaság utolsó évei. A rómaiak azonban a tenger mellett maradtak. A kék tenger mellett. Az Azúr-partot nem lehet összehasonlítani az igazi mediterránnal. Mert az Azúr-parton nincsen Hvar, sem Ljet. Mentonától Marseille-ig több száz küométeren húzódik az Azúr-part, egy egészen közönséges tengerpart, amit az ipar monstrummá varázsolt. Monte Carlo, Nizza, Cannes, St. Tropez, Bandol. Ezen óriások között száz és száz parányi kisváros, külváros húzódik, már összeérnek, s éjjelenként így alkotják a tengerpart mellett húzódó fénykoszorút. De ha az ember a partra lép: az illúziókból semmi sem marad. Azonkívül az Azúr-part kékeszöld. Természetesen Dubrovnik nincsen. Hiába keresnénk St. Maxim vagy Toulon közelében, vagy Cannes öblében. Nincs, és nem is lehet. Az Azúr- partot az angolok eszelték ki. Történelme valahol az utolsó Napóleon, pontosabban III. Napóleon uralkodása idején kezdődik,' amikor az első igazi turisták utazgatni kezdtek, s utazásuk célja nem volt sem kereskedelem, sem háború. Mert a maláji dzsungelek hősége u- tán a 60 éves nyugdíjazott angol katonatisztek menekültek a londoni kodtól, s az Azúr-parton kerestek menedéket, ami valóban nem furcsa, mert a hőmérséklet itt kellemes, nem túl meleg, sem túl hideg, a szelek az évnek megfelelő időszak- ban fújnak, a tél sem igazi tél, s a hullámok is elviselhet ok. A partok csendesek, a strandok homokosak. Elvétve sziklák is akadnak. * * * Van egy legenda a korzikai emberevőkről. Benois profesz- szor minden szkepticizmus nélkül állítja, hogy elfogadják Molinié professzor téziseit, aki Homérosz Odüsszeuszának földrajzi adatait tanulmányozva arra a megállapításra jutott, hogy Korzika szigetén emberevők éltek. Amikor Odüsszeusz a korzikai partra lépett, és a királylány szépsége foglyul ejtette. apjához, a császári palotába vezette. Itt Odüsszeusz észrevette, hogy a király éppen ebédjét fejezte be s a menüAz Azúr-part, vagy emlékezés Mimiin ben különös ételeket is felfedezett. Természetesen itt egy egyszerű legendáról van szó, amely szerint a kutatóexpedíciók, amikor felfedeztek egy-egy új népet, mindig barbároknak tartották azt, s így nem csoda, hogy az emberevést is rájuk fogták. Korzika nevét egy görög tengerutazóról, Cirnoszról kapta, Szardínia pedig nevét szintén egy görög tengerkutatónak Sar- dosnak köszönheti. Sok évvel később Korzikán született Napóleon, a kis káplár, aki a XIX. század első évtizedében megváltoztatta a vüá- got. Századok, évezredek múltak el, s az Azúr-partra meg Korzikába ismét „emberevők“ telepedtek le. Nézzük meg a szállodákat, amelyek júliusban és augusztus- ban csak úgy nyelik a turisták ezreit. Csak végig kell nézni <tr u1lelÍ mulatök során a Lestragonon, a Fekete Golyón, a Kék Barlangon, amelyek gázkomrához hasonlóan óráról órára fogadják a kék álmot, a kék legendát kergető vendégeket. Érdemes megnézni a vasútállomásokat minden hónap elsején meg 15-én. És itt vannak még a turistairodák. A brosúrák és a reklámok milliói, amelyek hívják az embereket, s mindent ígérnek a vad szórakozástól kezdve a hullámok lágy csacsogásáig, és garantálják még a tücsökcirpelést Ha júliusban vagy augusztusban egyedül érkezik valaki Ra- phaelbe, biztos lehet abban, hogy az utcán tölti az éjszakát, mert a szállodák számára egyáltalán nem érdekesek azok a vendégek, akik egyedül jönnek, akik előzőleg nem társultak valamelyik turistairoda „expedíciójához“. Itt minden iparrá változott. Minden elsején és 15-én a vendégek egész hordája érkezik, elfoglalja a szobákat, amelyek számát már néhány hónappal előbb Ismerték, és 15 nap múlva, amíg az egyik csoport tagjai bőröndökkel a kezükben a szállodák előtt várakoznak az autóbuszra, a kiürült szobákat, melyek még melegek az emberi testek párájától, újabb megszállók rohanják meg. S így megy ez megállás nélkül. * * * A kőtelező St. Tropez. Tulajdonképpen egy bolondokháza. Mert lehetetlen leírni a gyönyörűen rendezett kirakatokat, az anyagi gazdagságot és a lelki szegénységet. Tény azonban, hogy St. Tropez ma már télen is közkedvelt Ismert színészek csemetéi már kizárólag itt kötnek házasságot, mert a párizsi Notre Dame-ban ma már akárki kimondhatja a boldogító igent. * * * De Dubrovnik csupán egy van; csak Dubrovníkban. Ez érthető. Mindenütt inkább, mint az Azúr-parton. Nemcsak Dubrovnik nincsen az Azúr-parton. Nincs Kotor, sem Trogir, sem Trstenik, de Budva és Mijét sincs, Ankarán sem, sok minden nincsen. És nincsenek ott a Sakordane sziklái, sem a Maxmüian sziget körüli hullámok, sem a makarskai erdő. Tenger van. Földközi-tenger. És egy név — Azúr-part, V. B. Edith Piat Elin
