Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-08 / 10. szám
A kivégzés előtti vacsora szörnyű szokás. A halálra ítélt a legképtelenebb csemegéidet rendelteti magának. Például fácánt. Vagy kaviárt. Ha az elítélt rátekint az ínycsiklándó ételre, csorog a nyála. De ha arra gondol, hogy ajtaja előtt ott várja a hóhér, rögtön elmegy az étvágya. Ezért a gyilkos Gerald Daniels utolsó kívánsága nem étel volt, hanem... levélpapír. Gerald Daniels a cellájában Ült és sírt. Már fölkészült a villamosszékre. A fejét simára borotválták és bokája fölött fölhasították nadrágszárát, hogy az elektromos kapcsolókat odahelyezhessék. Már csak néhány órát élhetett. A halálraítélt most írta utolsó levelét. örült, hogy valamit írhat. Ez elterelte a figyelmét, valami másra összpontosíthatta a gondolatait. így űzte el a félelmet, amely egyre, kegyetlenebből hatalmába kerítette, mert minden másodperc közelebb hozta a halálos áramütést. De nemcsak azt. A levél kegyetlen örömet szerzett számára. Fölemelte a tekintetét, és meglátta az őrt, aki kifejezéstelen szemekkel figyelte a rácsok mögül. A hallgatag őr Geraldot felháborította. Különös paradox: azért őrizték, hogy ne kövessen el öngyilkosságot és élve, egészségesen várja a néhány ó- rát, amely a törvény szerint még hátra volt számára. Nemsokára az őr egy keskeny folyosón abba a szűk helyiségbe vezeti, ahol a szék áll. Szörnyű szék. Geraldnak remegett a keze. Csak nagy erőfeszítéssel tudta leírni az u- tolsó sorokat. De végül is vad kárörömmel olvasta el mindazt, amit papírra vetett: A Daily World főszerkesztőjének. Tisztelt Jones úr! Holnap reggel közzéteszi lapjában a kivégzésemről szóló hírt. Kérem, hogy a hírrel együtt közölje ezt a levelemet is. így tudatom önnel, hogy az állam- ügyész hülye. Ha elolvassa a lapjában leközölt levelemet maga is elismeri majd, hogy mekkora marha. Kívánom, hogy ezt mindenki megtudja. Ezért küldöm a levelem önnek és nem neki. Ma éjjel olyan bűnért végeznek ki, amit nem követtem el «oha. Ezen már nem változtathatok. Egyetlen ember, aki Igazolhatná alibimet és ezzel az ártatlanságomat is, az egy asszony, ö leghelyesebbnek tartotta, ha hallgat. Hát Igen, mindenki a legjobbat akarja magának. Hogy a hölgy beismeri-e, vagy sem, tény marad, hogy a január 9-10-re viradó éjszakát vele töltöttem. Doktor Raymond feleségével. Tekintettel az én reménytelen helyzetemre, bizonyára nem tartja majd lovaglás dolognak, hogy ezt így nyilvánosságra hozom. Azonban a vlllamosszék előtt megszűnik mindenfajta lovagiasság. Rufus Clarkot nem öltem meg. Ez azonban Butler fillamügyészt aligha téveszti meg. Számára elegendő, hogy talált egy áldozati bárányt, és a bírákat rászedte, hogy engem bűnössé nyilvánítsanak. Az igazság őt nem érdekli. Hiszen a sikereiről van szó, és kormányzó akar lenni. N em először fordul elő, hogy bűntelenre csapott le. Hiszen csak lapozza fel az archívjában és emlékezzen vissza a Judson ügyre. 1959. augusztus 3-án történt; gyilkosság és öngyilkosság. Csakhogy ez nem igaz. Nancy Judson nem ölte meg a férjét és nem lett öngyilkos, Harry Judson, aki gyakran utazott el hosszabb Időre, félt, hogy felesége ilyenkor egyedül marad. Ezért vett neki revolvert. Nancy Judson fiatal volt és szép. Estéről-estére egyedül ülni otthon... Az egyik este csak úgy unalomból elment a bárba. Nem volt semmi rossz a szándékában, de megismerkedett ott egy férfival. Ez egy bárban csöppet sem nehéz. Megittak néhány pohárral, aztán a férfi hazakísérte. Annyit beszélt a fejének, hogy felhívta a lakására még egy pohárka italra. Amikor asztalra dobta a kézitáskáját, az tompán nagyot csattant. — Mi van a táskájában? Utcakő? — kérdezte a férfi. Az asszony nevetett, megmutatta a revolvert és elmagyarázta, hogy a férje miért vette neki. Aztán a fegyvert az asztalra helyezte és kiment a konyhába, hogy koktélt keverjen. Amikor együtt ültek a heverőn és iszogattak, kinyílt az ajtó és a férj jött be rajta. Vicclapokba való klasz- szikus helyzet. Csakhogy ebben az e- setben csöppet sem volt vidám. Harry Judson rögtön a legrosz- szabbra gondolt. Holott igazat megvallva semmi sem történt. A férfi soha ezelőtt nem látta Nancy Jud- sont és a szándékában sem volt semmi rossz. Csakhogy a férj ugyanúgy, mint az államügyész úr elhamarkodta az ítéletét. Azt hitte, hogy a helyzet tökéletesen igazolja a bűnt. Ügy vetette magát a férfire, mintha darabokra akarná tépni. A férfi természetesen védekezett. Véletlenül ott feküdt előtte a revolver az asztalon. Felemelte és lőtt. Judson holtan esett a földre. A férfi mereven nézett Nancyra és az órára. Világos volt, hogy a következő pillanatban hisztérikusan rendőrért fog kiabálni. A férfi tehát azt cselekedte, ami éppen eszébe jutott. Odanyomta a revolvert az asz- szony füléhez és még egyszer elsütötte. A heverőre fordult. Halott volt ő is. A tettes előhúzta a zsebkendőjét és megtörülte a fegyvert. Rányomta Judson ujjait a revolverre, aztán a fegyvert Nancy jobb kezébe nyomta. Megtisztította ujjlenyomataitól a poharat és rányomta Judson ujjlenyomatait, aztán a poharat a földre e- resztette és elment. Amikor bezárta maga mögött az ajtót, a kilincset gondosan letörölte zsebkendőjével, hogy az ujjlenyomatai ne maradjanak rajta. Augusztus volt, és amint az később kiderült, a szomszédok szabadságon voltak. A lövéseket senki sem hallotta. Senki se látta, amikor jött és amikor elment. Nem volt semmi, ami kapcsolatba hozhatta volna ezt a férfit Judsonékkal. A bárban se emlékezett senki Nancyre. Először volt ott és ráadásul a haját Is rövidre vágatta előtte, öreg fényképén, amelyet útleveléből közöltek az újságok, hosszabb volt a haja. Eszerint senki sem ismerhette fel. Még az férfi is meglepődött, amikor a fényképét nézte az újságokban, aki végzett vele. 0 Í gy aztán a nyomok alapján a rendőrség arra a megállapításra jutott, hogy Harry és Nancy veszekedtek, dulakodtak a fegyverért és Nancy végzett magával azután, hogy lelőtte a férjét. Az Utődött államügyész ezután nyugodtan lezárta az ügyet. Miért is kételkedett volna tovább? Ismét sikeresen oldott meg egy ügyet. Lehet — gondolják, — hogy ebben az esetben más is tévedhetett volna. És mit mondanak Arnold Gillen esetére? Emlékeznek rá ugye? A mi érdemes államügyészünk Joseph Ackleyt villamosszékbe küldte Arnold Gillen meggyilkolásáért. A legutóbbi napokban sokat töprengtem Acklesről; ugyanabban a helyiségben ült, ahol most én — a siralomházban. És ugyanabban a székben halt meg. amelyet most nekem készítenek. De Arnold Gillent nem ö ölte meg. Az biztos, hogy ők ketten hajba- kaptak. Először a gyárban, ahol e- gyütt dolgoztak, aztán Gillen lakásán. Látták, amikor Ackley bement a lakásába és maga is elismerte, hogy összeverekedtek, de Arnold Gillen még élt, amikor Ackley elment. Gillen ugyanis ezután még egy látogatót fogadott. Egy férfit, aki nagyon csendesen jött és nagyon csendesen távozott. Senki se tudta, hogy ottjárt. Ennek az embernek Gillen tartozott pénzzel, és nem akarta megadni. Lehet, hogy nem is tudta megfizetni. Nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy nem fizetett és a férfi, aki már régen várt a pénzére, elvesztette a türelmét. Ö volt az, aki Gillen fejét széttörte a kalapáccsal. A halálos fegyver sohasem került elő. Ha érdekli önöket, a város déli peremén egy kavicsos gödörben fekszik. Az államügyész úr nem találta meg a kalapácsot. Talált azonban egy embert, akinek ezt a gyilkosságot a nyakába varrhatta; Joseph Ackley- nak. A körülmények Ackley ellen szóltak és ezért halálra ítélték és kivégezték az államügyész űr örök dicséretére. Hát, főszerkesztő úr, ez lenne minden. Nem akarok meghalni. Mivel, hogy a kormányzó elutasította kegyelmi kérvényemet, azt akartam legalább bebizonyítani önök előtt, hogy milyen Utődött az államügyészünk. U- gyanis olyan gyilkosságért kell meghalnom, amilyet nem követtem el, holott három más gyilkosságot követtem el, amelyekért nem büntettek meg. Sőt egyenesen négy gyilkosság volt, ha hozzájuk számítom Joseph Ackleyt is. Meggyőződésem, hogy olvasúlt nagyon érdekli majd ez a vallomásom. Tisztelettel: Gerald Daniels D aniels borítékba helyezte a levelet és megcímezte a főszerkesztőnek. Odavitte a cellaajtóhoz: — Nem rendeltem sem fácánt, sem kaviárt — mondta. — Ez az utolsó kívánságom. — Kidugta a borítékot a rácsok közt. — Szeretném, ha ezt a levelet azonnal tovább juttatnák! Az őr bólintott. Átvette a levelet. Gerald a prlccsre vetette magát és behúnyta a szemét. Remélte, hogy vallomása visszaadja nyugalmát. De éppen ellenkezően, lelkében rémítő táncra kerekedett Nancy Judson és a férje, Arnold Gillen és Joseph Ackley. Mintha ismét látná Harry Judsont, amint golyóval a mellében elesik. És Nancyt, amint könyörgő tekintettel néz rá; az Istenért ne bánts, ne ölj meg engem is. Sőt Gillen is odatáncolt hozzá szétzúzott véres fejével. És mögöttük további alak tűnt fel, széttárt karokkal, mintha meg akarná ölelni Da- nielst. A fején fekete kámzsa volt... Ne, könyörgött lelkében Gerald. Távozz Ackley! Nem akarlak látni. Halott vagy. Halott, mint amilyen nemsokára én is leszek. Halott! Veríték öntötte el egész testét. A nyelve kiszáradt. Mereven feküdt és érezte, hogy valami úgy lüktet a fülében, mint valami hatalmas, irgalmatlan óra. A folyosón léptek közeledtek. Tompán kongó léptek. A cella ajtajánál állottak meg. Visszafojtotta a lélegzetét. — Ne! Még ne! Még nem készültem fel! — kiabálta. Rémülten hadonászott az öklével. Élni akarok! Ekkor valaki a vállára tette a kezét. — Jó hír, Daniels — hallotta az őr hangját. — Jó hír? Az őr bólintott és mosolygott. — Raymondné asszony felhívta a kormányzót és beismerte, hogy azon az éjszakán, amelyen a gyilkosság történt, nála volt. Azt mondta, nem engedheti, hogy egy ártatlant csak azért végezzenek ki, hogy neki megmaradjon a jóhíre. Gerald kerekre nyitotta a szemét és hitetlenül, mereven nézett az őrre. Ezután hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajta, amely mint az életet adó víz áromlott végig a testén, örömében kigördültek a szeméből a könnyei. Egyszerre emlékezni kezdett és hirtelen felugrott. — A levél! — ordított az őrre. — Hol a levelem? Az őr megnyugtatóan emelte fel a kezét: — Ne legyen rá gondja, kedves barátom. Amint kívánta, rögtön elküldtük. Cenzúra nélkül, külön futárral. A főszerkesztő talán éppen most olvassa. (szj-) Népszerű emberek albuma 7. Karin Doro Rybana alakítója, Pierre Brice partnere, aki a Vinnetou- film második fejezetében játszik, sok mozilátogatónak ismerőse már. Karin Doro-t u- gyanis már láttuk az „Ezüsttó kincse“ című filmben. Götz Georg-al játszott, persze nem indián-lányt, hanem „fehéret“. Harold Reini rendező, a filmek forgatója, nagyon gyakran,közösen filmez Karin Doró-val. Ezelőtt készített néhány filmet Edgar Wallace detektívregényei nyomán, s egynémelyikben feltűnt Karin Doro, a rokonszenves fiatal színésznő. Még érdekesebb azonban, hogy Karin Doro már tízéves korában feltűnt a filmvásznon. Egyszer barátnőivel Iskolai kirándulás alkalmával a Wiesbaden-i filmműterem mellett sétált, s fogadott velük, hogy bejut a filmhez. Puszta véletlenül a filmforgatót szólította meg, aki szerette a gyerekeket és a kis Karinból nyomban kompar- zistát csinált. A kisleány kibírhatatlan lett, főlég azután, hogy az együttesben új szerepeket kapott. S végezetül olyan film következett, a- melyben a kislány öt szót szólt. Később azonban beszéltek a szüleivel, s azt a- jánlották nekik, hogy adják a kislányt színművészeti iskolába. Szerencsére a szülők megértették az ajánlatot, s a fiatal Karin Doro álma teljesült. Karin Doro már évék óta a nyugatnémet film népszerű színésznője. Főleg kalandorfilmekben szerepel, gyakran, s ha a detektívfilmekben be is futott, amelyeket a ma oly népszerű May-filmek előtt láthattunk, legnagyobb sikerét a Vadnyugat müveiben a- ratja. Az Ezüst-tó kincse, Vinnetou és a Vörös gentleman filmek után női főszerepet kapott Az utolsó mohikán című filmben, amit F. J. Cooper ismert regénye nyomán spanyol műtermekben készítettek. Karin Doro-nak mostani jelentős „munkatempója" mellett is van sok egyéni kedvtelése: divattervezés, úszás, főzés, mozi és nyíllövészet. Karin Doro tehát nem feledkezik még a sportról sem, neki most külön is szívügye. TALLÓZÁS „A japán asszonyok köny. nyebben boldogulnak a házasságban, mint a világ többi nője. Olyanok, mintha szöfogadók lennének.“ Ito Azuko japán ügyvédnő állapította meg a fenti igazságot, ö csak tudja... Christine Keeler, a Frofu- mo ügyben világhírre vergődött angol — mondjuk — maneken, elvált férjétől, James Lewermoore mérnöktől. A válás alig háromhavi házasság után következett be, mert — mint Christine Keeler mondja — nem tudtak megegyezni abban, hogy ki fizesse a villanyt és a gázt. Egy chicagói vállalat hozta forgalomba a világ legdrágább whiskyjét. Miért? Mert drága a csomagolás. A chicagói cég ugyanis a tucat whiskyt egy fényűző jachtba „csomagolva“ hozza forgalomba. A belgiumi Mrotsel város polgármestere felszólította a lakosságot, hogy a lehető legkisebb mértékben vegyék igénybe a helyi temetkezési vállalat szolgálatait, mert á temető már megtelt Francoise Sagan, a világhírű francia írónő nemrégiben Angliában járt. Visszatérése után így nyilatkozott a szigetországon szerzett tapasztalatairól: — Az angoloknak van vagy kétszáz vallási szektájuk, viszont csak egyfajta mártást ismernek! Megkérdezték az újságírók Hubert Humphryt, az Egyesült Államok elnökhelyettesét, hogyan érzi magát Johnson árnyékában. A válasz így hangzott: — Van feleségem, aki szeret, barátaim, akik tisztelnek, s van egy vegyeskereskedésem arra az esetre, ha a dolgok nem úgy mennének ahogy kell... Egy hollywoodi filmszínész eldicsekedett a barátjának, hogy emlékiratait írja. — Na és, hogy haladsz? — Kitűnően! — hangzott a magabiztos válasz. — örülök, de kérlek, szólj majd, ha eljutsz addig a napig, amikor 2000 dollárt kértél tőlem kölcsön. Robert Schuman volt francia minisztert megállította egy kislány az utcán és három autogramot kért tőle. — Szívesen adok, csak mondd meg, miért éppen hármat akarsz. A barátnőidnek adod a másik kettőt? — Dehogy! — legyintett a kislány. — Tudja bácsi, az úgy van, hogy három Schuman aláírásért adnak egy Brigitte Bardot. — John Levaugham londoni tisztviselőt választották meg az év mintaférjévé. Csaknem hatszáz jelölt közül nyerte el ezt a megtisztelő címet és a vele járó 3500 font sterlinget, mert ágyba vitte feleségének a reggelit, segített mosogatni, és sohasem mondott neki ellent. Miután megkapta a számottevő összeget, egyenesen az ügyvédjéhez sietett és megindította a váiópört. A legnagyobb New York-i divatáruház plakátján olvasható az alábbi szöveg: „Modelljeinket kizárólag egy példányszámban készítjük. Sohasem követjük el kétszer ugyanazt az ostobaságot.“ TALLÓZÁS & * C5SS3 l" CSD
