Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-12-13 / 50. szám

KOSZTOLÁNYI Életművének terjedelme és hatása Babitséhoz mérhető. Nehéz eldönteni, melyik ágban alkotott jelentősebbet: lírikus, novel­lista, regényíró, cikkíró, tanulmányok szerzője, újságíró és mű­fordító. A költészetben A szegény kisgyermek panaszaival arat először sikert 1910-ben. Lírája színes, zenével teli, könnyed, bravúros technikájú. Legjelentősebb regényei: Pacsirta (1919), a vidéki kispolgári élet hazug formáinak érzékeltetése; A vé­res költő (1922), amelyben a hatalomvágyó, önmagát is pusztu­lásba sodró, hiú Néró alakját rajzolja meg; az Aranysárkány DEZSŐ (1924) a húszas évek kiemelkedő kamaszregénye; az Édes An­na (1926) egy kis cselédlány tragédiája, egyúttal mesteri lélek­tani elemzés és találó társadalomrajz. Regényei és novellái a legjobb magyar nyelvi hagyományt a francia csiszoltsággal és világossággal ötvözik. írásait arányos szerkesztés és biztos nyelvkezelés jellemzi. Tanulmányai, írói-művészi portréi, cikkel az impresszionista kritikának legjellegzetesebb példái. Koszto­lányi Dezső a magyar nyelv fölényestudású művésze, titkainak értője és szenvedélyes szerelmese. Élete Szabadkán született 1885. március 29-én. Apja tanár volt. Családja ahhoz a nemesi-értel­miségi réteghez tartozott, mely Adyt és Babitsot s a huszadik század magyar szellemi életé­nek jó néhány alakját adta a nemzetnek. Iskoláit szülővárosában vé- gezte; kitűnő diák volt, külö­nösen nyelvérzékével tűnt ki. 1903 őszén a budapesti egye­tem bölcsészeti karára iratko­zott be, a magyar-német szak­ra. Egyetemi évei alatt barát­kozott össze Babitscsal és Ju­hász Gyulával, s ha útjaik el is váltak, a barátság terméke­nyítő ereje egész életére kiha­tott. Pesten nemcsak a városi élet bűvölte el, hanem az új eszmék is, amelyek ott kava­rogtak a főváros szellemi éle­tében. A tanári diplomát már nem szerezte meg: tanulmá­nyaitól hamarosan elvonta a költészet és az újságírás. He­tedikes gimnazista volt, ami­kor a Budapesti Napló 1901 ok­tóber 26-án közölte első ver­sét. s 1906-ban már a lap bel­ső munkatársa. Ettől kezdve, az alkotó munka mellett, csak­nem szünet nélkül az újságírás köti le életét. Ugyancsak fia­talon került a Nyugat költői­nek élvonalába: a korszakalko­tó folyóiratnak kezdettől fog­va munkatársa volt. Rendkívül erősen hatott rá a háború élménye: a róla Irt életrajzokból, visszaemlékezé­sekből tudjuk, milyen kétség- beesést, viharzó rémületet vál­tott ki belőle a katasztrófa. Az 1919-es forradalomban, majd a fehérterror alatt eléggé fe­lelőtlenül követte a kor válto­zásait. Élete utolsó évtizedében a Kisfaludy Társaság-i tagság, a Magyar Pen Klub elnöki tiszt­ségének betöltése, több külföl­di út, s a heves Kosztolányi- viták jelzik a figyelemre mél­tó életrajzi mozzanatokat. 1933- ban elkezdődik szörnyű beteg­sége, az ínyrák, mely végül is hosszú szenvedés után halálát okozza. Egy budai kórházban éri el a halál, ötvenegyéves ko­rában, 1936. november 3-án. A költő önmagáról Életrajzot kémek tőlem? Két fontos adatot közlök. Az egyik: 1885 virágvasárnapja. Ekkor születtem. A másik: 1909 szeptembere: Ekkor ír­tam meg a legkedvesebb könyvemet, amit még ma is a legjobban szeretek: A sze­gény kisgyermek panaszait. Minden, ami fontos nekem, e két dátum közé esik. s nem tagadom, hogy minden örö­möm és szenvedésem benne van ebben a kis füzetben, mert az élményeim ma is gyermek­élmények, és a szenzációim gyermek-szenzációk. Ha élet­rajzot írnék magamról, csak a gyermek életrajzát írnám meg. Megírnám az én tiszta, méiy és különös gyermekkorom tör­ténetét, amelyben minden oly regényes és rejtelmes, a vidé­ki gyermek riadozását, tájéko­zatlanságát, gőgjét, aki egyedül van boros és buta emberek kö­zötti, s készül a jövőre. De csak pár szót jegyezhetek le most. Nyolc éves koromtól tizenötig úgyszólván folytonosan ágyban feküdtem betegen. Erről az ágyról úgy kellene írnom, mint egy nagy-nagy birodalomról. Beszélhetnék az apámról, aki számottevő matematikai dolgo­kat írt. az anyámról, aki nem írt semmit, de ritka mély érzés­sel élte át az életét. Legerő­sebb impresszióm azonban a nagyapám. Egy daliás, ősz ma- qyar, 48-ban honvédszázados, azután emigráns, két évig Tö­rökországban, ahol a szultán udvarában énekes, majd New Yorkban él tizenkét évig, sze­net hord, selyemre fest, végül üzletet nyit. Ezek az alakok roppant dekorációkként veszik körül a gyermekkoromat. Na­gyon félénk és ideges voltam. Félénkségem ma is megmaradt. Sokszor úgy látom, sohase cse­lekedtem, mindig csak történt valami velem. A szegénv kisgyermek oanaszai-hól A DOKTOR BÁCSI Áldott aranyember. Világító, nyugodt szemel kékek. Komoly szigorral lép be a szobába, szemébe nézek és csöppet se félek. Borzongva érzem biztos ujjait, ha kis, sovány bordáimon kopog. Ősz bajusza a fagytól zuzmarás, hideg kezén arany gyűrűsorok. Oly tiszta és jó. ö ír medicinát, keserűt, édest, sárgát, vagy lilát. Az ő kezéből hull a paplanomra nagynéha egy halvány, szelíd virág. Rágondolok, ha szörnyű éjszakákon párnáimon oly egyedül sírok, ő az egészség és a bizonyosság, titkok tudója és csupa titok. már néha gondolok a SZERELEMRE Milyen lehet — én Istenem — milyen ? Találkoztam tán vele messze­messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengő. A lelke párna, puha selyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha * másnak. Fájó fejemre hús borogatást rak. És kacagása hegedű-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó. Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes. Csak széttekint és a szobánkba csönd lesz... Gyermekkori naplójából „Ma egész nap Petőfit olvastam. Isten! lesz-e ilyen költő még? Látszik, hogy szereted magyar né­ped, mert neki adtad a világ leg­nagyobb büszkeségét.“ „A tüzes esőtől, a rossz versek­től, a rossz rímektől, semmitől, semmitől se félek — csak a szám­tan dolgozattól.“ „Azalatt az egy hó alatt, míg naplóm tanulmány gyanánt néme­tül vezettem, oly Idegen voltam gondolataimban, oly kedvetlenül ül­tem le leróni a nap történetét, úgy éreztem magam, mint a cse­csemő, kit leszakítanak az anya édes emlőjéről, melyből a legéde­sebb tej szivárog. Most visszaté­rek tehozzád, óh gyönyörű nyelv, s te újra kinyitod gazdag tárhá­zadat. Engedsz bányászni kincseid között... Óh, gyönyörű magyar nyelv! Létezik-e nálad szebb nyelv? Létezik-e, melyen jobban ki lehet fejezni a szív fellobbanását, sze­relmét, csüggedését, csapongó jó­kedvét, mámoros búját, haragvö kedélyét, játszi szeszélyét, méla fájdalmát? Óh, gyönyörű magyar nyelv... a te zengzeted halljam ha­lálos ágyamnál is, s édes lesz el­múlásom..." Előszoba Egy néhike ül a miniszter elő­szobájában, fekete kalapban, sár­ga arccal, és vár. Még nincs ott a miniszter, órák múlnak el, csak akkor érkezik. Ez tüstént megérzik mindenen. Vala­mi villamosság reszket a levegő­ben. A lámpák egy; fokkal fénye­sebben égnek, s a szemek is ki­gyulladnak'. Éles csöngetések hal­latszanak a rengeteg épületben, rö­pül a titkár, eltűnik egy párnás ajtón, visszaröpül. Már fogad a miniszter? Nem, még mindig nem, fogadhat, halaszthatatlan tárgyalá­sa van. Ez körülbelül másfél óráig tart. Csak azután fogadhat. A jelent­kezők érkezésük sorrendje szerint jutnak eléje. Természetesen, szük­ség törvényt bont. Néha a minisz­ter maga kéret valakit, igen fon­tos ügyben, egy lilaszalagos ősz papot, arany kereszttel a nyakán, vagy egy egészen jelentéktelennek látszó, kopott urat, aki — mint a példa mutatja — dehogy is jelen­téktelen. Irattáskával nyit be egy magasrangú hivatalnok, azonnal be- bocsátják, csak órák múlva jön ki a rejtélyes szobából. Vidéki küldöttségek tódulnak be szalon­kabátban, mint komor dalegyletek, vagy csizmás kisgazdák, akiknek még az esti vonattal vissza kell utazniok. Ilyesmit számba kell venni. A nénike számba is veszi, Re­ménye minden ajtónyílásra, min­den csöngetésre föllobban, aztán kialszik. Azok, akik a miniszter­től jönnek, szórakozottságukban elfelejtik levenni arcukról a moso­lyukat, melyet ott benn biggyesz­tettek rá, egy darabig rajta is hagyják, mint az udvariasság ál­arcát, álldogálnak az előszobában, nem tudnak eltávozni, élvezik még friss dicsőségüket, melegszenek at­tól a tudattól, hogy közelükben van a miniszter, aki az imént kegye­sen bocsátotta el őket, nézegetik kezüket, s majdnem csodálkoznak azon, hogy nem lett aranyfüstös ujjaink érintésétől.. Végül a titkár sajnálattal jelenti ki, hogy a fogadásnak vége, a kegyelmes urat sürgősen elhívták. így múlik el egyik nap a másik után, az ősz télbe fordul, a hó elolvad, kitavaszodik. A nénike, aki minden fogadónapon az előszo­bában kuksol, egy diadalmasan ra­gyogó nyári napon a miniszter ma­gas színe elé kerül. Maga se hisz szemének. Mégsem álom ez, ha­nem valóság. Becsukódik mögötte az ajtó, egyedül van vele, oly kö­zel hozzá, hogy akár az orrát is megérinthetné, ha ettől nem tar­taná vissza az a végtelen tiszte­let, melyet iránta érez. Már elő is akar hozakodni mondókájával, de akkor a zárt szobában közé és kérése közé tolakszik valaki, egy telefonhívás alakjában. A minisz­ter asztalán valóságos telefon-üteg áll, városi és házi telefonok, fehér, sárga, piros gombokkal. Beszél a miniszter, egy negyedóráig be­szél, egy fél óráig beszél, s alig teszi le a hallgatót, csörömpöl a másik telefonja. Ezen öt-hat per­cig beszél. Közben a titkár be­robban, valamit odasúg, s a mi­niszter a kihallgatást kénytelen el­halasztani. A nénike törhetetlen, ősszel, a nyári szünet után ismét az előszo­bában ül és vár. Egy novemberi, ködös napon fogadja a miniszter. Akkor szerencséje van, a telefonok veszteg maradnak, a titkár se je­lentkezik ügyiratokkal és üzene­tekkel. A miniszter fölemeli ha­talmas fejét, hogy figyeljen rá. De a sors kifürkészhetetlen szeszélye úgy akarja, hogy az a sejthalmaz, mely a maga összességében a mi­niszter jellegzetes politikai egyé­niségét rakta össze, a finom ru­góival és kerekeivel épp ebben a pillanatban járjon le. A miniszter feje lehanyatlik, arca elsápad, s holtan borul Íróasztalára. Erről a megrázó eseményről a világsajtó hosszan emlékezett meg. A cikkek kiemelték, hogy a jeles államférfiút dolgozószobájában, er- nyedetlen munkája közben érte a halál. Beszéltek tetterejéről, szor­galmáról, önzetlenségéről, nemes­ségéről, emberszeretetéről is, csak a nénikéről feledkeztek mag. Ezt a mulasztást igyekszik most pó­tolni e sorok írója. ILLYÉS GYULA A KRITIKUS KOSZTOLÁNYIRÓL: „Nem nyesni, irtani és nevelni akart... Azokhoz a századvégi fran­cia biráló-irókhoz hasonlított ó, akik meghódolnak a szépirodalom­nak, s lenyűgözve a mű szépségé­től, az alkotásra alkotással felel­tek: kritika helyett úton-útfélen esszét Írtak... Kortársai munkáját úgy vette kézbe, mint egyik mes­terember a másikét. Úgy Is für­készte, méricskélte s feszegette, valóban a szak értelmével.“ ABODY BÉLA: A játékos halála Csak a haláláról akarok Imi... Megadatott neki a hosszú haldoklás, a kiadós szenvedés, s a sírig tiszta fej öröme. Aki­nek dolga van a világban, an­nak ilyen halál kell; annak nincs rá se joga se oka, hogy egy gyors szívroham segítsé­gével elillanjon. Tetőznie kell. Jutott rá ideje-módja, hogy megmutassa, hogyan kell bán­ni a közelgő halállal. Hogyan kell leqyőzni, nevetségessé ten­ni. Valaki azt írta: ....ha letép­nénk álarcát, arcbőre is vele szakadna.“ Ez az utolsó küzde­lem végleges, teljes azonosulás volt. Megnémult, gégéjét átmet­szették, cédulákon érintkezetl a külvilággal. Olyan fájdalmai voltak, hogy mindenki más esz­méletlenséggel védekezett vol­na ellenük. Ebben az állapotban halaszthatatlannak tartotta, hogy megalkossa ezt a kecs­kerímet: Levert volt, kapott egy kevert port. Felesége a vé­res gézt cserélte torka bor­zasztó sebéről. Tudta, hogy il­lik megköszönni a maga mód­ján, mert az ember adja meg a pillanat természetes rangját. formáját. Ezt Irta a papírra: Gézcsókom. Pulzusa százhatva- nat vert: ezen a napon egy Arany János-kötetet kért. Egyik utolsó látogatójától ez az „apolltikus költő“ a „ľar? pour Tart apostola“ őrjítő fáj­dalmai közepette haldokolva ezt kérdezi: Mi van Spanyolország­ban? S az utolsó cédulák egyi­ke pontos, közjegyző előtti ér­vényességű, mert a játék sza­bályait pontosan kell megtar­tani, s ha nem, azt úgy hívják, hogy csalás és nem úgy, hogy játék. Leírja a világirodalom • legtömörebb epigrammáját: „Végem van. Kosztolányi De­zső.“ A teljes névaláírás lénye­ges, végre is a henyeség hal­doklás közben is megbocsájtha- tatlan. S hozzá micsoda búcsú­fricska ez a mindent elözönlő Hivatalnak, a belég-tébolynak; hátha enélkül nem hiszik majd el, hogy meghalt. JÓZSEF ATTILA: * Kosztolányi A kínba még csak most fogunk, mi restek, de te már aláírtad müvedet. Mint gondolatjel, vízszintes a tested. Téged már csak a féreg fal, szeret, mint mi a csirkét, bort... Senkim, barátom! Testvérünk voltál és lettél apánk. Gyémánt szavaid nem méred karáton: nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk. Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva* ahogy letört a halál tégedet. Reméltél; én Is. Tudtuk, hogy hiába, mint tudja, ki halottat költöget. Ki tudja? 1. Melyik neves folyóirat köréhez tartozott Kosz­tolányi Dezső? 2. A bevezetőben említett regények közül melyek­ből készültek filmek? 3. Melyik Kosztolányi-film főszereplője Töröcsik Mari? A Babits Mihályra vonatkozó kérdések helyes meg­válaszolása: 1. Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi De­zső. 2. Rippl-Rónai József. 3. Jónás könyve. Sorsolás útján a következők részesülnek könyvju­talomban: 1. Varga Mária, Šafárikovo-Králik 17, okr. Rím. Sobota 2. Vaszily Mária. Veľké Trakany č. 189, okr. Tre- bišov 3. Szombath Marika, Nové Zámky, Gúgský pr. 3 Következik: Karinthy Frigyes ♦

Next

/
Thumbnails
Contents