Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-13 / 50. szám
Ipölynyitráí kétféle módszerrel lehet megközelíteni, a galsai vasúti állomásról autóbusszal (alig négy kilométer) vagy pedig Bolyk, illetve Perse felől — mézei úton, gyalogszerrel. Ez utóbbit választottam Bolykról leballagtam az Ipoly partján Szép út volt, október alaposan kivágta a rezet: a napfény úgy ömlött mint júniusban, s bár a naptár október 20-át jelzett, az Ipoly holtágában két űszónadrágos gyerkőc lubickolt. A közeli dombokról traktorzúgást hozott le az enyhe szél s valahol messzebb nyáj kolompja kongott. Szép ez az ősz, állapítottuk meg a folyó partján kisebb juhnyájat legeltető bácsival, amint egy pillanatra megálltam. Az illető — nyitrai lakos, a nevét nem kérdeztem — jóval félül lehetett a hetvenen, de azt mon- dotta, ilyen szép őszre nem emlékeznek a falu legöregebbjei sem. Éppen délidő volt. amikor végig- poroszkáltam a falu főutcáján. A kocsma előtt traktor zakatolt, a gazdája biztosan beugrott egy ebédutáni málnaszörpre. Hamarosan ismerősre bukkantam: P ó c z o s Jenő bácsi személyében. Az agronómusi tisztséget viseli, immár hét éve, a nyitrai közösben. — Mi újság? — hökkent meg a kérdéssel, holott én éppen ezt akartam tőle kérdezni. — Semmi, — válaszoltam. Aztán a jó ismerősnek kijáró pohár sör után, terepszemlére indultunk a faluban. — Az elnökkel szeretnék beszélni, — mondom neki. — Az nincs itthon, az előbb láttam a háza előtt az úírakész Volgát. Losoncra készül. — Fontos? — Háát... a szövetkezetben dolgozó fiatalokról szerettem volna egykét kérdést feltenni, — válaszoltam. — Próbáljuk meg együtt, hátha sikerül, — nevet ram a míhdig jó- kedélyű Pócz’os Jenő bácsi. Fiatalokból Ipolynyitrán sincsenek valami bőviben. bár ezen a téren sokkal jobban állanak, mint sok más szövetkezet. De a fiatalok, inkább Oszvégi Ipolynyitrán az agrónómus, amikor elbúcsúzunk a fiútól. — Sok ilyen fiatal kéne .. A szövetkezet telepén B a r t a István zootechnikus csatlakozik hozzánk. Maga is fiatal ember, komolyarcú. Ö is megerősíti az agrónómus szavait. — Van nálunk még egy másik nagyon szorgalmas fiatal is. De az most kint szánt a mezőn, — mondja a két vezető. v A SS. Börze István csak a' gépek iránt érdéklődnek. Amint megfigyeltem, minden traktor nyergében fiatal ember ült —, de az egyéb munkahelyeken, a takarmányelőkészítőbén. az istállókban csupa idős ember szorgoskodott. — Hát sok fiatal dolgozónk nincsen. de aki van, azokkkal meg vagyunk elégedve, — mondja az agro- nómus, — Itt van például a 18 éves Berzé Pista. Párját ritkítja a szop* galma, a lelkiismeretessége. S hol lehet megtalálni? — ér* déklődtem. — Ott rakja a trágyát a pótkocsira, — mutat a hátam mögé Jené bácsi. Magas, barna, soványarcú fiú Berze István. Nem nyitrai, a közeli (két kilométer) Bozitáról került a szövetkezetbe traktorosnak. A bozitai mezőgazdasági iskolában tanult, eleinte ott is dolgozott, de aztán közbejött valami és igy került át Persére. — Jobb itt, mint otthon volt? — Itt is majdnem otthon vagyok, — válaszolja, amikor egy pillanatra leállítja a traktorra szerelt hidraulikát és hozzánk jön. — De itt jobb dolgozni. Nagyon jó a kollektíva, az elnöktől kezdve mindenki törődik velem is, meg a többi fiatallal is. Nekem tetszik itt... — Kár, hogy már nem sokáig dol- aozhat nálunk, berukköl, — mondja — Messze? — — Nem túlságosan. Kiméhetünk, ha van kedve... Egy tollforgató embernek ilyesmire mindig van kedve. S amikor megáll!« tottuk a harsányan dübörgő DT 54-es lánctalpas traktort, s kezetráztunk ,,gazdájával“, nagyon örültem, hogy kigyalogoltam ide, a mezőrp. Mert Brindza Dezsőről első pillantásra kitűnt, hogy ama fiatalok közé tartózik, akiket az első pillantásra megkedvel az ember, s akinek minden körülmények között az első a kötelesség. — Mióta traktoros?] — Három éve. — Hányadik hektárt „csinálja“ jelenleg? — Nem is tudom pontosan. Talán' Jenő bácsi még tudja mondani, — mosolyog a fiú és az agrónómus felé int a fejével. Emez pillanatig töpreng, számol, majd megszólal: — Ügy a 120. körül jár a talajelő- készitésben. A mi viszonyaink között (dombos a határ) nem rossz teljesítmény. A nyitrai közös jól gazdálkodik. Amint az agrónómus elmondotta, a munkaegység tervezett értéké 18 korona. Ebből jelenleg előlegként 12 koronát fizetnek. S minden jel arra mutat, hogy meg lesz a 6 koronás osztalék is. Ez az eredmény jó vezé'- tést sejtet, ugyanakkor azonban azt is bizonyítja, hogy a tagok szorgalmával sincs különösebb baj. S nincsen baj a közösben tevékenykedő fiatalokkal sem, habár számuk még mindig nem felel meg az adott lehetőségeknek. Lehet azonban, hogy a jó példa ragadós — s Ipolynyitrán hamarosan több fiatalt találhatunk, akikről csak dicsérőleg lehet nyilatkozni. AGÖCS VILMOS V ajon eszébe jutott-é mSr valakinek is az olvasók közül egy-egy kiszolgált, divatját mült szék vagy cipő kiselejtezésénél arra gondolni, hány évtized, illetve század tapasztalata van belesúrítve a szóban forgó ülőalkalmatosságba, vagy lábbelibe? Aligha.. Két közép-morvaországi, a szokványostól merőben eltérő berendezésű múzeum néhány röpke óra alatt ad feleletet a fenti kérdésre... TESSÉK BELEBÜJNI! B emard Shaw mondta egyszer: „Ha valaki összeállítaná az emberi lábbeli fejlődését ábrázoló múzeumot, ezzel kiválóan szemléltetné kultúránk mérföldköveit a kezdet kezdetétől az ellentmondásos és összetett tévedéséken keresztül, egészen napjaink célszerűségéig.“ A nagy angol iró szavai — talán világraszóló különlegességként — Gottwaldőv- ban, hazai cipőgyártásunk Mekkájában leltek termékeny talajra. A világhírű cipőgyár egyik épületszárnyának földszinti helyiségeiben húzódik meg immár néhány éve a híres Cipőmúzeum. Egy hangulatos gobelin és a terem neonvilágításának barátságos zümmögése fogadják,a riportert. A vitrinek üvege mögött pedig a mai és egykori hócipők százai, régi, elsárgult mester- és segédlevelek. A tegnap és ma békés találkozása... Mikor gondolt először a „homo sapiens“ arra, hogy lábát a sziklás, vagy napégette forró talajtól valami úton-módon védeni próbálja? A följegyzések és a kutatások szerint körülbelül háromezer éve készült az első „cipő“. Eleinte ugyan csak falevélből, fakéregből, később már azonban papiruszból, Sőt! — bőrből is. A talpat hánccsal vagy szíjjal erősítették a lábfejhez Rájöttek arra is, hogy a zsiradékot tartalmazó lábbeli bizonyos mértékben vízhatlan. Hihetetlennek hangzik, de így igaz: a szó legszorosabb értelmében a zsírt belerágták a talpba! — Tutankhamon egyiptomi fáraó sírjában találták a krónikákban nyilvántartott legősibb cipőt — egy szandált. Papiruszból készült és arannyal volt díszítve — mondja kísérőm: F. Linhart, a múzeum egyik alapítója. — De az ókori görögök és rómaiak már sokkal féjlettebb cipőkultúrával rendelkeztek. Különböző színűekre festették és kivarrással díszítették a talpukat, később pedig már az állatbőrből készült, egész lábfejüket takaró lábbelikét. A XIV.—XV. század cipőit szemléltető kirakat előtt megállunk egy pillanatra. Ekkor már ugyanis a divat is gyakran beleszólt a cipők alakjába, nomeg anyagába. Kalauzom az akkori divatmajmok lábbelijére mutatva elmosolyodik. Joggal. Hosszuk ugyanis gyakran az egy métert is elérte!! A térden megkötött cipőkben valóságos akrobáció volt a járás... Kiváltképpen Luxemburg János uralkodása alatt „módiztak“ efféle „topánkákban“ az úri ifjoncok. A cipők nagysága csak a következő század első felében csökken ötven centiméterre.. H a a múzeumlátogató összehasonlítja a régi modelleket a maiakkal, könnyen észreveszi, hogy a tervezők lényegében már évtizedekkel előre is meg tudják mondani, körvonalaiban milyen is lesz majd az új cipődivat. Szabályos időközökben tér vissza a hegyes- vagy a szélesorrú, illetve a bőr, és a bőr-textil kombinációjú cipők divatjfc. Korunk hegyesorrú cipői, csupán, elkórcsosult utódai a középkori fél- vagy egyméteres orrú cipőknek. De a korszerű divatban teret hódító kacsacsőrű és enyhén tehénszájszerű cipők elődei is láthatók Cottwaldovban. A XVII. századból származnak és bizony körvonaluk jóval „kifejezőbb!“ Bevallom, aligha akad tollforgató-kolléga, aki a sokszáz cipőről részletes, kimerítő s egyben érdekes képet tudna nyújtani az olvasónak. Ráadásul, a szakmagyarázat is csak a körvonalazásra szorítkozik. Ezt a múzeumot — alkalom- adtán — látni kell! Minden más bemutatási forma csak ízelítő marad. Kár, de így igaz. — Mi mindenre képesek a nők a divat kedvéért.... — folytatja kísérőm a tíz-tizenegy centiméternyi női kínai cipőkre mutatva. — Mint ebben a teremben bizonyára annyi minden. ez is hihetetlenül hangzik: az előkelő anyák már zsenge gyermekkoruktól szabályos időközökben eltörték lányaik lábfejét, nehogy az egy deciméternél nagyobbra nőjön! Sze- mefényük különben nem tudott volna kecsesen tipegni, ami nagy szégyen volt... Újabb és újabb üvegszekrények előtt haladunk el. — Ez pedig Metternich Melánia cipője! — hallom. Sokan bizonyára azt várják, hogy most egy pazar lábbeli leírása következik. Nem így lesz. Elárulhatom, a „neves úrnő“ cipője nagyonis egyszerű volt. Az akkoriban bécsi fazonok egyike: keskeny, finom, sima bőrből készült. — Mikor találták ki a nők magassarkú cipőit? — A XVII században. A sarkak magassága ekkor a harminc centimétert is elérte. A sarok elődjét a magas talp képezte. Velencében hatvan centiméter magas parafatalpú cipőt is viseltek akkortájt a hölgyek. TIM4P a*' T ermészetesen, számos érdekesség maradt még emlí- tetlenül. Például: külön helyen tekinthető meg az 1861- ből származó első cipészgép, a holland népviselethez tartozó facipők, továbbá a koncentrációs táborok foglyainak durva vassal kivert facipői, a japán szamurájok szinte hajószerű lábbelióriásai stb. Körsétánk vége felé a tágas terem egyik sarkában egy komplett cipőműhelyhez érünk. Itt hosszabb 1- deig időzünk. Néhány évtizede még számos ilyen berendezésű műhely dolgozott országszerte. Kérdőn pillantok kísérőmre. Elérti: — A múlt században és a századfordulón működő magáncipész műhelye ez. Sámfák, reszelők, és lyukasztók... A mester itt mindent kézimunkával végzett. Ügy feszítette, vagy mintázta a bőrt, szabta és varrta a talpat. Az asztalka fölött egy üveggömbön akad meg a szemem, — Desztillált víz van benne. Sötétség esetén e golyó mögött világított a suszter fényforrása. A sugarak megtörtek benne, s így nagyítóul szolgált. Gépek híján mindenki úgy segített magán, ahogy tudott... Sok vérbeli cipészcsalád lakott és lakik ma is még ezen a vidéken. Több magyar ajkú „suszter“ is volt közöttük. Egy magyar nyelven írt mesterlevél tulajdonosa például: Huda- rek Pál. Szinte természetes,, hogy kísérőm édesapjának mesterlevele is ott látható az üvegasztalok egyikében. Nagyon büszke rá. A gyakorlat újólag igazolt egy közmondást, mely szerint „az alma nem esik messze a fájától... Linhart-mester ugyanis kétségtelenül hazánk legjobb cipészszakembereinek egyike. A modelltervezés, de a múltra vonatkozó szaktudás terén is! TESSÉK LEÜLNI! S zékmúzeum... Bizonyára lesz, akinek első pillanatra kissé hihetetlennek hangzik ez a szó. Pedig ilyen is van. A hajlított székek legkülönbözőbb példányai és gyártási folyamatuknak rövid leírása a kroméŕíži járási Hoíesov- ban tekinthető meg. A fafeldolgozó-iparban szinte gyökeres változást hozó újítás ötlete a brégenzi kerékgyártó — Me- lichar Fink agyában született 1810-ben. Tizenhét évvel később az angol Isaak Sargent jelentkezett hasonló találmánynyal A forró vízben, vagy párán történő puhítás után, egy formába préselte a fát és kiszárította. Az első hajlítógépet az amerikai E. Raynolds szerkesztette. A száraz fa kellemes illata terjeng a múzeum székekkel teli helyiségében. S míg a közeli Ton-székgyár egyik tervezője: Hofman mérnök egy itt-ott még ma is látható kávéházi székre mutat, az újságíróban újra földereng az előbbi fogas kérdés: Hogy lehetne a látottakat maradéktalanul toll- végre kapni? Sajnálattal kell elkönyvelnie, hogy igyekezetének gyümölcse ezúttal sem lesz száz százalékos... Ez a hajlított székek atyja. Sok mindent tudna mesélni, ki mindenki ült már rajta mielőtt idekerült. Körülbelül 1840- ből származik. Készítési módját tekintve, még az egykori lamellahajlítási módszerrel készült. Ez azonban túlságosan szaporában és költséges volt — mondja. A számtalan szék között szinte egy rejtvényszerűen kacskaringózó szék előtt torpanok meg. Hofman mérnök mosolyogva meséli, hogy ez előtt mindenki megáll, akárcsak az egy darabból készült hintaszék, vagy a hajlított fából készült csillár és pazar csigalépcső előtt, amik toldalékként kerültek ide a legkülönbözőbb hajlított ülőalkalmatosságok közé. Ma már csaknem az egész gyártási folyamat f jépesített. A múzeum harmadik szobájában elhelyezett korszerű, divatos székek mind így készülnek. Egytől-egyik tetszetősek és praktikusak. Valami azonban hiányzik belőlük: a szív-d'iktálta lelki kielégülést nyújtó mesterigyekezet. Az a lelkesedés, a- mellyel még egy évszázada készítették a hajlított székeket. Kézimunkával. A fentiek mindegyikén valahogy ma is ott van még alkotójuk határtalan igyekezetének kézjegye. Elbűvölő íveléseikben, díszítéseikben, faragványaikban ott rejtőzik készítőiknek az alkotó ihlete, amelyik munka közben türelmet sugallt és ügyes kezüket irányította. Vajop melyik fafajta a legalkalmasabb a hajlításra? A válasz tömör: a bükk és a kőrisfa. Különösen a hegyvidékek északi lejtőin nőtt fából kiváló a nyersanyag. Afelől érdeklődöm még, van-e díjnyertes szék a múzeumban láthatók között? Üjabb mosoly a válasz. Csak a nagyobb díjakkal jutalmazott székek száma körülbelül ötven! Az elsőtől az 1851-es londoni világkiállítástól egészen a brüsszeliig, itt látható az összes győztes és „helyezett“ Ton-gyártmányú hajlított szék. ^ ^ ennyi igyekezetei rejtenek magukban a holešovi Székiek múzeum egyedülálló exponátumai,.., mennyi intim, meg- ■ “hitt pillanatnak voltak öröknéma szemtanúi? Miklós Péter
