Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-06 / 49. szám
DÉNES GYÖRGY PETRIK JÖZSEF JÄN LABATHi GÄL SÁNDOR: Száguldjatok Nagy lovakon lovagoltok, már utói sem ér az este, hogy a telketeket hulló nyárfalombbal megillesse. Keményebben fakad a szó ajkatokon, mintha orkán zengetné a Mindenséget, üvöltve száz Pokol torkán. Szép ez is, de lássátok, a végtelen kin nem a Térben sajdúl, itt ég, robotol az ember kalitkás szivében. Száguldjatok! Én megállók itt, ahol a Sors kimérte utamat, halál-közelben. Ne vádoljatok meg érte! Hasonlatok Nézlek csak. és ez annyi, mintha napjaim árnyas szögletén visszafelé láma egy inga, hogy gúnyosan szememre vesse legdrágábbnak hitt perceim. Társamnak seltelek, s ez annyi, mtnt hulló tömegnek a szárny, mely rádöbbent, hogy bárgyúság merőlegesen lezuhanni. Erezlek is — s ez annyi mintha életem ellenanyagát szívtam volna fel tagjaimba, hogy a megbékiüt végletek partjaik trónjáról lemondva medrünkben otthon leljenek. Annyi minden van, amiről el kell beszélgetnünk, annyi a szín, amit fel kell rakni a palettára, annyi látókört kell megtisztítani a mélabútől, hogy nem elég a szó, hogy nem elég a gondolat, hogy nem győzi az ember. Annyi a virág, a még felfedezésre váró: búzavirágok, százszorszépek* mákok és mások, százfélék, melyeknek a névét sem tanultuk meg, mert a tanítónő a szemében hordta őket, mert a lányok arcán virítottak. Arcom eltakarták»ködök Arcom eltakarták a ködök. A part alatt már csak az ember árnyéka figyel. ömlik az éj. Tintás cseppek inognak. A sűrű erdők előtt állva hallgat a tompa csend, melyből a vadak csörtető csülkei előiramlanak, s a békés égövek fölé dőlnek falak. tetők. JSC; Annyi ember van, akiknek kezet kell adnunk. És annyi alkonyat, amit el kell felednünk. TÖTH ELEMÉR fordítása Üreges szemek kergetik a holdat. S a földön éhes falka-vágy fogsora csattog. A Fielding Avenue-n egy sárgás, egyemeletes, vén ház állt. Ebben az évben leégett. Emberemlékezet óta nem volt ilyen hatalmas tűz Mageeben. A lángokat mindenki látta. Egyesek gyalog, mások biciklin, motoron, a gazdagabbak autón rohantak a helyszínre. Félelmetesen szép látvány volt. A felzúdult lakosság tudni akarta, hogyan történt az eset. Ki tehette? Johnny, akivel a ház előtti lépcsőkön szoktunk üldögélni, néger volt, de majdnem fehérbőrű. Senki sem szerette. Saját testvérei sem. De nem. nem Johnny gyújtotta fel a házat! Ijesztgettek, számtalan kérdést intéztek hozzá. De nem ő gyújtogatott. Appley sheriff halálra Ijesztette Johnnyt. — Miért tetted? — kérdezte. — Nem én voltam — felelte Johnny. — Igazán nem. Miért akartam volna felgyújtani Mr. Feaklns házát? Nem én voltam. Glennt is megkérdezheti. — Lyle bíró fiára gondolsz? — kérdezte a sheriff. — Igenis, uram — felelt Johnny. — Glenn a barátom. A ház előtti lépcsőkön szoktunk üldögélni. Johnnyt izzadság borította el, amikor megérkeztem a sheriff irodájába. Elmúlt éjfél, a ház porig égett. Még füstölgött, de a lángok már eilobbantak — Ismered ezt a négert? — kérdezte tőlem a sheriff. — Igen. Az apja kertész nálunk. — Hogyan lehet neked egy néger a barátod? — Azt hiszem, szabadon választhatok barátot — feleltem. — Ez a néger fiú gyújtotta fel Mr. Feakins öreg házát? — kérdezte a sheriff. — Annyira sem, mint maga — feleltem. — Jó, jó rendes választ is adhatsz, nemde? Az, hogy Lyle bíró fia vagy, nem jogosít arra. hogy szemtelenkedj. Megmondhatod az igazat, szájaskodás nélkül. A sheriffnek nem tetszettek válaszaim. Éreztem, tudja, Tiogy ki gyújtotta fel a házat, és biztos voltam, sejti, hogy én Is tudom. Igen, Mr. Feakins gyújtotta tel a saját házát. A sheriff jól tudta miért. Mindenki, aki csak valamit is hallott Mr. Feakinsról és az öreg házról, tisztában volt vele, hogy mi történt ott kilenc évvel ezelőtt, és világos volt, hogy csakis ő gyújthatta fel a házát. De mindenki Johnny Brooklynra akarta akasztani a bűnt. Mert néger volt Mr. Feakinst halva találták, amikor betörtek szállodai szobájába. Ezért akarták Johnnyra tolni az ügyet. Hát tévedtek. — Nem adhatsz ilyen szemtelen válaszokat nekem. Én vagyok ennek az egész átkozott megyének a sherifíje, és egy tízéves tacskó nem beszélhet velem ilyen hangon. — Tizenegy éves vagyok — feleltem. — És... nem Johnny volt, én sem voltam. Csend borult a sheriff szobájára. Okaidul húsz, harminc ember álldogált, de nem csináltak lármát. Egyelőre várták, hogy odabent bevallja bűnét a tettes, majd utána elhurcolják a sherifftől. Hallottam, amint a tömeg kiabálta Johnny Brooklyn nevét. A fehérek utálták Johnnyt, mert az apja fehér ember volt, és a színesek ugyanezért útálták. Johnny szörnyen félt. Négyen voltunk a szobában: én, Johnny, a sheriff és a helyettese. Tad Grover. Tad nem avatkozott a dologba, tudta, ki gyújtotta fel a házat, és nem akart halálraijeszteni egy négert csak azért, mert véletlenül fehér vér is van benne és mert az apja véletlenül éppen Mr. Feakins volt. — Ülj nyugodtan — fordult a sheriff Johnny felé. — Kint türelmetlen a tömeg, azt mondják, hogy te voltál a gyújtogató. Ha nem te voltál, nem emelhetnek kezet rád... Elég rémes az is, ha egy felnőtt négert lincselnek, nemhogy egy tízéves fiút... WILLIAM SAROYAN: Nem fekete, sem fehér — Tizenegy — felelt Johnny. — Hogyan szoktatok oda, ahhoz a régi házhoz? — kérdezte a sheriff. — Magam sem tudom — feleltem. — Szünidő volt és sétálgattunk az utcákon. A forgalmat néztük. Egy napon rátaláltunk a sárga, vén házra és üldögéltünk a bejárat előtti lépcsőkön. Néztük az autókat. — No, gyerünk, mesélj csak el mindent, te fiú. Nem akarok iskolás-kölyköket éjnek idején itt-tartani. A csőcseléktől megszabadulunk, ha Itt lesz az ideje. Majd hazaviszlek benneteket a kocsimon. — Egy nap arra gondoltunk, bemegyünk a házba és meg-* nézzük, mi van ott. A lakás előszobájának ajtaja zárva volt. Hátramentünk, de a hátsó ajtó Is zárva volt. Akkor én felálltam Johnny vállára, majd bemásztunk az egyik nyitott ablakon. Belül szép volt. Sok szoba, tele festményekkel, és egy zongora is állt a társalgóban. Mi nem tudtuk, hogy kié a ház. Johnny kérdezgette gyakran: vajon kié lehet ez a szép ház? Hogy-hogy ide nem jön senki? Nem lakik itt senki... Hát egyszer lépéseket hallottunk a bejárat felől. A hátsó ajtón kimenekültünk. Szaladtunk, de Mr. Feakins elkapott Illusztrálta: KISS SÁNDOR bennünket. Azt mondta: mit csináltok, ti kis bolondok a házamban? Johnny felelt: nem tudtuk, hogy ez az ön háza. Mr. Feakins eleinte nagyon haragudott. Még meg is ütötte Johnnyt. Aztán nagyon furcsán, nevetségesen kezdett viselkedni. Ügy hallatszott, mintha zokogott volna, de nem, csak magában beszélt. Azt mondta, nagyon megbánta, hogy Johnnyt pofon vágta, és betessékelt a házba bennünket. Majdnem egy óra volt már a sheriff fali óráján. Nagyon álmos voltam. — Aztán mi történt? — szóit a sheriff. — Mr. Feakins leült és gondosan körülnézett. Nézte a pia- nínót, a szőnyeget, a székeket, a padlót, a falakat és a képeket a falon. Szeme megállt az egyik képnél, amelyről bájos, fiatal lány mosolygott. És megint mormogni kezdett magában. — Ki volt a fényképen? — kérdezte a sheriff. — A felesége, gondolom. — Nem hiszem, hogy tudod, az asszony már kilenc éve meghalt — szóit a sheriff. Én tudtam és azt is tudtam, mire gondol a sheriff. Ránéztem, majd Johnnyra pillantottam. — Feltételeztem, hogy nem ismered az asszony halálának okát — szólt a sheriff. De igen. öngyilkos lett. Tudtam azt is, hogy miért, de Johnnyt nem lehetett ebbe beleavatni. Már eddig is igen kellemetlen volt az ügy. Folytattam a történetet, de abbahagytam mert Johnny hirtelen felfigyelt a sheriff szobájába behatoló kiabálásokra. A sheriff előrántotta revolverét, Tad Grover szintén. \ — Atkozott huligánok — sziszegte a sheriff. — Tad, jobb lenne most kimenni és szétoszlatni őket. Ti, fiúk, csak üljetek csendben. Egyetlen tapodtat se moccanjatok! Egy ujjal sem nyúlhat a néger fiúhoz senki ebben a megyében, amíg én vagyok itt a sheriff. Kiléptek a szobából, az egyik becsukta maga mögött az ajtót. De mi féltünk. Johnny nagyon fáradt volt, remegő ajkai sírásra álltak. — Bár ne születtem volna — mondta. Hallottuk a sherifék hangját, kotródásra szólították fel a csőcseléket. Ez azonban visszabeszélt. — Nem vagyok sem néger, sem fehér — szólt Johnny. — Nálunk maradhatsz — szóltam. — Addig maradhatsz nálunk, amíg elég idős leszel ahhoz, hogy elmenj... — Miért lett öngyilkos Mr. Feakins? — kérdezte Johnny. _ ■ló ember volt. Megütött, de jó ember volt. válaszoltam, füleltem a kinti hangokra. Egyszer csak dörömbölést hallottunk, Johnny felugrott és menekülni akart. Négy revolverlövés dördült el. Az emberek még jobban ordítoztak, az ajtó pedig engedett a nyomásnak. A legnagyobb őrültségnek tűnt ez, amit csak el lehet képzelni. Amikor az emberek betódultak a hallba, mi ketten kirántottuk az ablakot, kiugrottunk a kertbe, futásnak eredtünk. Senki sem volt közelünkben és rohantunk. A Baker Street sötét és néptelen volt, és mi hat háztömbön szaladtunk át. Amikor hazaértünk, apám a társalgóban ült. Sam Brookylnnal, Johnny néger mostohaapjával beszélgetett. __— Kidűtötték az ajtót'— szóltam. — Johnnyval kimenekültünk az ablakon és elszaladtunk. Apám a telefonhoz sietett, hívta a sheriffet. Hétszer kicsengetett, de senki sem vette fel a kagylót. Sem a sheriff, sem Tad Grover nem válaszolt. Apám utasította a kertészt, hogy hozza ki az autót a garázsból. Sam kisietett a házból, a- Pám kabátot tett rám, majd Johnnyra is, aztán beültünk az autóba. Én és Johnny elöl Ültünk apám mellett, Sam hátul.. Apám revolvert adott Samnak .azzal, hogy tartsa kezeiigyében, majd óránként hetvenmérföldes sebességgel haladtunk észak felé. Senki sem szólt egy árva szót sem. ea JÄN LENCO: A fekete Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy normális, egészséges, tipikus, átlagos fehér juhnyáj. De amint az már lenni szokott, a fehér birkák között akadt egy fekete is. A fekete érezte kiválóságát, s felsőbbrendűségnek vélte. A nyáj többi tagját megvetette, mert nem voltak azonosak véle, de ugyanakkor tudatában volt annak is. hogy rájuk van utalva, ezért ötletesen és őszintén váltogatta megvető bégetését tisztelettudó, elismerő bége- téssel. A fehér bárányok különös viszonyban álltak a feketével: részben örültek annak, hogy közöttük van, büszkélkedtek vele, másrészt ingerelte őket a meglévő különbség, de leginkább az háborította fel őket, hogy bárány is és fekete is. Mindamellett irigyelték fekete színét, s azt, hogy más mint a többi. A fekete bárány viszont irigyelte amazokat fehérségükért, sajnálta, hogy bárány nem olyan, mint társai. Ez a szánalom időnként kínzó komplexummá vált, s a fekete bárány újabb tónussal kényszerűit bővíteni bégetése repertoárját. Lényegében azonban boldog volt a fekete bárány, hogy nem olyan, mint a többi, s a fehérek is örültek, hogy nem a feketére, hanem a többi fehérre hasonlítanak. Néha különös helyzet adódott: némely fehér bárány utánozni kezdte a feketét, a fekete pedig a fehéreket (miközben szünet nélkül azt bizonygatták egymásnak, hogy teljesen egyenértékűek). Igyekezetükben a fehérek megfeledkeztek arról, hogy fehérek, s mikor ez ismét eszükbe jutott, elszomorodtak, fekete keserűségbe estek. A fekete bárány viszont minduntalan megfeledkezett arról, hogy ő nem fehér, s ezt akaratlanul is mások tudomására hozta. Bár Időnként elhitte, hogy fehérré változott', nemsokára csalódottan kellett ráébrednie, hogy mégiscsak fekete maradt. Aztán a fehér bárányok rágalmazni kezdték a feketét, ami annál is köny- nyebb volt, mert állandóan a szemük előtt volt, mivel színben eltért a többitől. A fekete hízelegni kezdett a fehéreknek és arról igyekezett meggyőzni őket, hogy valóságban ugyanolyan, mint a többi, csupán színben különbözik a nyájtól, a szín pedig lényegtelen. ne is vegyék egyáltalán figyelembe. A fehér bárányok kívánták, hogy valóban úgy legyen, bebeszélték maguknak, hogy így igaz az egész, és akkor a fekete bárány ismét tudatára ébredt fekete mivoltának. annak, hogy más mint a többi és... Elég! Az író a szavak olcsó játékába, a kombinációkba keveredett, melyet a végtelenségig nyújthat. Fejezzük be az elbeszélést egy csattanóval, vagy inkább két csattanóval: í. Éjszaka volt, a bárányokat megtámadta egy farkasfalka. Mind felfalták a fehéreket. Csak a fekete menekült meg, mert nem látszott a sötétben. 2. Nappal volt, téli, havas nappal. A nyájat váratlanul farkasok lepték meg. A bárányok szétrebbentek, s a fehérek mind megmenekültek, mert hála a sok fehérségnek, észrevétlenekké váltak. Csak a fekete pusztult el, túlságosan kitűnt, minden mozdulatát észre lehetett venni. S akinek nem felel meg sem az első, sem a második csattanó, gondolom, megelégszik a harmadikkal. Jöttek a farkasok és felfalták az egész nyájat. Ford.: SZENK SÄNDOR BERECK JÓZSEF: AZ APA ötven év szögletességével tií vacsorához az apa. Valamikor azt hitte, őtven után már nem lesz ember. Valóban úgy is indult az egész. Hiába volt, mint a szálfa, a munka eltakarta előle a nappali világot. Maradt száméra az éjszaka: zsebkendőnyi csillagos égbolt, melyet az ablak négyszöge metszett ki neki, egy-egy lány ruganyos dereka és a gondolatokba zárt bizonytalan jövő. Múltak az évek és az apa most nézi a két kezét. A két n?gy, akaratos kezét, Aztán a pillantása tovább rebben. Szelíden száll, szinte lustán, hiszen a nap már a zsebében van, az idő múlását sem kell figyelni, nem szökik el, ötven múlott, de lépést tart vele. Simogat, cirógat az apa pillantása. Az asszonyának Is kijut belőle, aki ettől újra ruganyos derekú lesz. A fiú most Winnetou képeit osztályozza, de évek múlva lehet, protonok és neutronok közt végez számvetést. Számára tán már megnyílik a csillagos égbolt, melyből neki, az Apának még csak egy zsebkendőnyi jutott az ablak négyszögébe zárva. Most még bizonytalan a fiú jövője, — akár az övé annak idején. — de édes, remény zöld-bizonytalanság az. Megnyugodva elpihen az apa pillantása. A tiszta abroszon nyugvó, akaratos kezek is felengednek, megszelídülnek. S a televízió kékes ernyőjén parányi pontokból helikopterek, sárban, mocsárban fetrengö katonák, kattogó gépfegyverek tevődnek össze. Romok, füst, vérző emberek ... — Apa, te voltál háborúban. Valóban ilyen? —< kérdezi a fiú. Az apa hallgat. Acélkék szeme Összeszűkül, és egyáltalán nem hallja a kommentátor hangját. Minek is hallaná? A lényeg ott vibrál a képernyőn és rést talál az összeszűkült szempillákon. Éjszaka a férje álmán őrködő asszony riadtan próbálta csitltani verejtékben hánykódó férfit. Húsz évvel ezelőtt voltak Ilyen álmai, amikor lesoványodva, meggyötörtén, de reménykedve próbált felejteni, Felriadt az apa és boldogan ragadta meg az asz- szony kezét. Azután gondolkozni kezdett, pillantását felitta a finom sötétség és reggelig már nem aludt el.
