Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-11-22 / 47. szám
Äz igazgató Herendelt és ilaposan lehordoít bennünket: „Ahelyett, hogy valami okosai fennétek, csak szégyent hoztok vállalatunkra. Senki se olvas közületek. Itt van például az üzemi könyvtárunkban Henryk Sienkiewicz Sivatagon és őserdőkön át című gyönyörű könyve és még fel sincs vágva. Elsejére mindenki elolvassa! Személyesen qyő- ződök maid meg róla és semmiféle orvosi igazolásra nem leszek tekintettel.“ Nyakunkat behúzva kot'-' Cl.----rődtunk ki az igazgatótól, majd rövid tanácskozás után a Iegfiaialabb referensre esett a választásunk. „Te vagy a legfiatalabb, ráadásul családod sincsen. Foglalunk neked egy asztalkát a büfé mellett, ott leülsz és olvasol majd. Esténként aztán mindig elmondod egy fejezetnek a tartalmát. Minden fejezetért kapsz egy, esetleg két sört, aszerint', hogy milyen hosz- szú lesz a fejezet.“ Az elején ment is minden, mint a karikacsapás, a referens azonban egy héj SCÄWOMlR MSROŽEK: A könyv és AZ ital múlva már három sört követelt fejezetenként. Beleegyeztünk, merj az idő sürgetett bennünket; s akkor sem tehettünk semmit, amikor később ä követelését négyre emelte. Az öt sörnél azonban már morogni kezdtünk: „No. ne haragudj, hiszen két üvegben egyeztünk meg fejezetenként és már így is négyet fizetünk — az az érzésünk, hogy a fejedben nincs valami rendben.“ „Az igazgatótól hármat kapok, ráadásul kiváló ászoksört," jelentette ki hidegen. „Tudjátok, egyazon árü, ugyanaz az ár.“ A kezében voltunk, kénytelenek voltunk engedni, de a győzelme volt az, ami végül is a romlásba döntötte. Ogy a könyv közepe táján tarthatott, amikor is egyszerre csak kezdett mindent összezavarni. Egyszer azt mesélte, hogy Nel a Szerencsen beleszeretett Stáziba, a lányba, máskor meg — összekeverve az egészet — azt mesélte, hogy Stázinak a néger nem kellett. Nem volt mit fenni, végül is abba kellett hagynunk az egészet — az igazgató maga volt a legszerencsétlenebb. Ugyanis a legfiatalabb referens veszett ivásra adta’ a fejét, s a könyv volt az, ami az ital karjaiba űzte. Azt mondják, hogy a művelődés nemesíti, felemeli az embert, mi azonban ezt a megállapítást nem egészen hisszük el! Nyomós okunk van rá, hogy azt mondjuk; azért a könyvekkel csak rettentő óvatosan.-tő- fordítása MIROSLAV VÄLEK: Egy perccel elalvás előtt Madarat láttam vörös volt a tolla A szemem tele gyönyörű disszonanciával Az éjszakában mit a szárnya gyújt fel egyedül vagyok tévelödöm sírok és képzelődöm rózsák közt lenni egy kicsit veled ott tanullak könyvnélkül magamnak ott szívlak magamba míg azt mondod ELÉG Tudom, hogy nem szabad De bárhol is érinted a testem tisztán csengő hanggá változik Hát elég Már elég A muzsikád vagyok örökké a fejedben motozó dallam fütyülhetsz is másra gondolva Fütyülsz is másra gondolsz ez motoz állandóan agyamban Hagyj aludni Hagyj aludni fantázia vörös madár Tóth Elemér fordítása FECSÖ PÁL: Ha eltévednek a vonatkerekek Elvittéd szemed, fénye itt maradt. Mégis fájó ez a fényi tudom, hogy jól vagy, tudom, hogy szeretsz, vissza is jössz. Ez nem vakremény. Visszajösz. A vonatnál várlak, a menetrendet betéve tudom, négy éjszakán vonatkerekek zakatolnak az álmomon. Gyerekjáték négy éjszaka, de az én időm szűkre szabott, torzó lett az ifjúságom s öldöklőn tág az alkonyom. Tudom, visszajön szemed, szíved is segít fényt deríteni, de mi lesz, ha a vonatkerekek nem akarnak majd segíteni?!? MIROSLAV VÁLEK: Bánatos reggeli villamos Bánatos reggeli villamos ring velem, ring velem, visznek, mint egy koporsóban, üveg a szemfedelem. Búsan csengetnek előttünk, búsan csengetnek mögöttünk, szomorú csengők, szomorú nap, szomorú gyászmenet halad. Mindig, ha én hozzád megyek, ha hozzátok így megyek, sírok, könnycseppem pereg. Fáj, hogy egyszer meg kell halnom, mindig meghal egy-egy álom, én örökké temetek. Bánatos az egész város. Bús a park, a ligetek. Komor vagyok én is, gyászos: Hogyha hívsz is, hozzád járok, ha nem hívsz is, én megyek. Batta György fordítása minden nap újra minden nap újra ugyanaz a kép ugyanaz a kín o üt X < a 4J 4-* <D <U PH gyereket hajszol szelet eszik ó te messze ringó csupa hínár csupa nedv láz lobogtat tat-tat csecsemőkorod éled hangod csupa hang oát mondj oát törpülünk csak a vágy nő óriássá nem bírja testünk kilóg a nyála kifröccsen gombás forradása minden nap ugyanúgy ugyanaz a kín ugyanaz a kép fekete lovak futnak az álmaink A kétezer ágyas diákotthon tele van külföldi turistákkal. Itt van a főhadiszállás. Szlovák szót alig lehet hallani. Még a tengeren túlról is jönnek. Zoltán barátommal nem győzzük eleget csodálni a sok szép idegen lányt... Esténként kiülök az épület elé. A feljárat két oldalán végig padok vannak, jobbra és balra virágágyak. Az ösvényeket simára nyírt élősövény szegélyezi A csöveslocsoló szórófeje megállás nélkül pörög. A nedvesség, mint a harmat, észrevétlenül leülepszik a dáliák kövér leveleire és a gyenge fűre. Az épület beton feljárója egyre élénkebb. Csoportokba verődve jönnek-mennek az emberek; kézzelllábbal magyaráznak egymásnak. Érthetetlen han.qfoszlányok szökellnek a levegőben. Egymásba fonódik a sok idegen nyelv. Messziről a Duna felől a békák eső után epedő kurutťyo- lása hallatszik. Ülök az egyik pádon. Mellettem ismerős diákok és orosz turisták vegyesen. A szomszéd pádon lengyelek ülnek. Beszélgetünk, cigarettázunk. A legtöbben Fecskét szívunk — ma kaptuk a magyaroktól. Beszélgetek, s közben az épület kijárata felé pislogok. Bohuš már meg is jegyezte félhangosan, hogy biztosan várok valakit. — Ha le akart volna jönni, már itt kéne lennie — nyilallik át rajtam a gondolat. — Félnyolc múlt őt perccel... Nagyot szívok cigarettámból, és egy kicsit visszatartom a füstöt. Az ajtóban megjelenik egy szőke lány. Jankai... Egyedül jött. Hihetetlen... Majdnem remegek, mikor felállók. Köszönni is elfelejtek. „Nem mondtam?" — hallom Bohuš hangját. Elindulunk. A pad felől, amelyen ültem, kórusban hurrognak. Érzem, nagyon szögletesen mozgok. Janka a lengyelek felé biccent. — Örülök, hogy eljöttél — mondtam halkan. — Megígértem... ★ Janka lengyel lány, krakkói. Ma ismerkedtem meg vele, lent a diákstrandon. Az arab és kurd fiúkkal a pokrócomon heverésztünk a part alatt, és zsoliztunk. Janka idősebb barátnőjével a közelünkben telepedett le. mindjárt észrevettem. Feltűnően szép volt. Nehezteltem is a barátnőimre, hogy épp akkor hívtak röplabdázni. De mit tehettem, magukkal rángattak. Mikor visszajöttem, Jankáék a pokrócomon ültek. Később megtudtam, az iraki Tarik hívta meg őket. A bordáim alatt jóleső bizsergést éreztem. Titkos hálám jeléül Tarikot cigarettával kínáltam meg... Adnan, a kurd fiú tudtunkra adta újdonsült barátainknak, hogy magyar vagyok. — Wegier? — nézett rám mind a két nő. — Igen, magyar. Ettől kezdve alig győztem felelni kérdéseikre. — Pesti? — Nem. — Akkor?... — Királyhelmeci... — Az meg hol van? — Csehszlovákiában. A szovjet és a magyar határ csücskében. — Igen?... — vette le napszemüvegét az idősebb lány. — Igen. Kis időre 'Uqattak. Aztán újra kérdezősködni kezdtek. — Itt d ! — szegezte rám Janka a tekintetét: — Itt tan — A szünidőben is tanul? — Most dolgozom. Apám ötvenháromban meghalt. Kell a pénz... Megint csend lett egy darabig. Csak a fürdőzők zsibongása hallatszott a medence felől. Janka a szemembe nézett. Gyönyörű szürkés-kék szeme ragyogott: vérszínü ajka kissé megnyílt, mintha mondani akart volna valamit, de hallgatott. Arcán furcsa kíváncsiság ült... Mi tagadás: meg kellett emberelnem magam, hogy áll- jam a tekintetét. Még soha nem nézett rám így, harminc centiről egy ilyen gyönyörű lány... — Szeret úszni? — törtem meg a kínos csendet. — Szeretek — mondta Janka, s már talpon is volt. — Vigyázzon, le ne maradjon — mosolygott rám Janka barátnője. .... — ....... ■ -----KÖVESDI JÁNOS: ilK — Bevisszük a labdát is — ajánlkozott Zoltán. — Te most it maradsz, ha- verkám — mondtam neki magyarul... Alig tudtam leplezni zavaromat. A medence szélén megbotlottam és a vascső-lépcsőről bezuhantam a vízbe. Janka jóízűen felkacagott. Nevetéséből simogató melegség áradt. Talán ez a kacaj adta vissza bátorságomat is. Janka jól úszott. Alig dugta ki fejét a vízből. Kallózással is igyekeznem kellett, le ne maradjak mellette. — Igaza volt: Danutának! — gondoltam. Aztán a medence szélére sód. ródtunk. A többiek nem láttak bennünket. Beszélgettünk. ő lengyelül beszélt, én meg szlovákul és oroszul segítettem magamon. — Meddig maradsz Pozsonyban? — kérdeztem. — Még hárqjsp napig. — Aztán haza? — Nem. Budapestre és Bécs- be. — Sajnálni foglak, ha elmész... — Igazán? Miért? Nem válaszoltam. Csak néztem nedves arcát, vállát, és egész gyönyörű testét. Hirtelen magamhoz öleltem. Mintha áramütés ért volna: megrándultak az izmaim, felesig ázódott minden idegszálam. Megcsókoltam a vállát... Rám mosolygott és belevetette magát a vízbe... Úszás után eljött velem röplabdázni. Ügyesen, szinte fiúsán kezelte a labdát. Vacsorára menet ezt mondtam neki: — Este látni szeretnélek... ★ Bőaljű, könnyű nyári ruha van rajta, á vállán széles pánttal. Nagy, hívó szeme mosolyog. Ahogy lépked, csípője pajkosan játszik. A derekát két tenyeremmel is átérném... — Elmegyünk táncolni? — kérdem, s megfogom a kezét. — Nagy a hőség. — Akkor megnézzük a várost? — Jő lesz. — Mindjárt' esteledik... — Nem baj. Este még úgyse láttam Pozsonyt. Nesztelenül száll le a harmat. Jóleső hűvösség csap meg bennünket. A Mély út tetején balra mutatok: — A templom mögött van egy nyitott kápolna, mindig tele van virággal. Megnézzük? Nem szól, csak bólint. Felkapaszkodunk a dombon. A fákkal körülvett kis kápolnánál kopott fapadok húzódnak meq a sötétben. Nem .ül rajtuk senki. Hűvösség. Csend. Csupán két aprótermetű öreg néni imádkozik. A barlangszerű üreget gyertyafény világítja be. Nézegetjük a feliratokat. Kilopok egy csipkerózsát a kővázából. Janka kezébe csúsztatom. — Szép — súgja Janka. A töpörödött nénike szigorúan ránknéz. Föláll, de aztán újra letérdel. Mormolja imáját tovább... Az ösvénykén visszaereszkedünk a Mély útra. Janka megcsúszik a kavicson. Karomba perdül, aztán kiszabadítja magát.... A Fumus-kocsma mellett átvágunk a szűk gyalogúéra. A Slavín felé ballagunk. A fák összeborulnak fölöttünk. Lámpa csak itt-ott világít. Valaki még a porcelán burkolatot is leverte róluk. „Meg kéne csókolni“. Közelebb húzódok Jankához... Átfogom a vállát, hirtelen elélépek... Védekezni akar, de nincs rá ideje. Kiszabadítja magát ölelésemből... — Bardzo šliezny... — suttogja Janka maga elé. Sokáig ültünk egymáshoz bújva. Janka kérdezgetett, én feleltem. Néha egy-egy kigyúló fény irányába lendítettem a kezem. Aztán elhallgattunk... Amint átölelve tartottam Jankát. éreztem, hogy néha meg-megremeg. S ha megcsókoltam, idegesen elkapta a száját... — Mi bajod van? — kérdeztem. — Semmi.... — válaszolta, s ijedten a szemembe nézett. Forró lehelletétől lángot fogott amúgy is tüzes természetem. Leugrom a márványfalról. — Gyere — mondom Jankának. — Hová? — Felmegyünk a hegytetőre... — Hisz itt is a hegyen vagyunk. — Onnét jól látni a Dunát... A tetőn megállunk egy pad mellett. Cigarettára gyújtok. A hegy lábánál halkan mormog a Duna. Csak a bóják jelzőlámpája hunyorog. A híd felői nyögve közeledik egy teherhajó. Az osztrák hegyek belevesznek a sötét-szürke messzeségbe. — Gyere — súgom Jankának. — Nem... — Ne félj... A Hegyi-liget felé indulunk. A ligetet keskeny, kaviccsal kihintett utacskák erezik. Itt bent már sötét van. Két oldalt padok. Azokon túl harmatszagú friss gyep. Szerelmes párok sétálnak el mellettünk. — Ide... — mondom. Szótlanul leülünk egy padra. Szorosan Janka mellé húzódok. Meg akarom csókolni. Nem hagyja magát. Pedig már biztosra vettem, hogy nem fog ellenkezni... Hirtelen átölelem a vál- lát-nyakát, s mély, vad csókba zuhanunk... — Ne félj tőlem. Nem válaszol. Megragadja a kezem. Bújik hozzám, szemében bizonytalan rémület... Végigsímítom egész testét. Magamhoz szorítom. — Janka, szeretlek... Csend. Attól félek, rövid ismeretségünk miatt el sem hiszi. — És te... te is szeretsz? — kérdem. Ügy érzem, mintha megállt volna a szívem... Ettől a felelettől sok függ. Ma égy új világ született bennem. Ez a feleIllusztrálta: GONDA IVAN let lerombolhaíjá... Hirtelen átöleli a nyakam. Forró arcáról lecsókolom a könnyet. Megszorítja a karom, úgy mondja: — Péter, nekem otthon van egy fiúm... Hallgatunk. — SUret«## — Most már nem tudom... Rémülten hozzám szorítja arcát. ★ — Ne sírj... — mondtam. Sokáig tartottam átölelve. Csókoltam... csókoltam... csó- koltam... Csókolt... Mire hazaértünk, már vasárnap volt. Jankán meglátszott, hogy sírt, de tágranyílt szeméből mosoly sugárzott Az épületben fáradtan pislogtak a lámpák. A folyosókon csend volt. Egymást átölelve ballagtunk felfelé a lépcsőn. A szobája előtt megcsókoltam, š utána akartam lépni... — Ne — mondta bizonytalanul. Néztük egymást. Aztán még egyszer megcsókoltam. — Délután kettőkor - mondtam. — A tegnapi helyen - mondta ő. Az ajtóban belülről kattant a kulcs.
