Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-25 / 43. szám

m v* E. DOUBEK: fl. Amerika közeiről TALLÓZÁS Cecil Lefevre párizsi la­kos tettenért egy tolvajt dolgozószobájában. Revol­vert szegezett rá és fölszó­lította, igyon meg vele né­hány pohárka likőrt. Poharazgatás közben az­tán olyan ékesszóló beszé­det vágott ki a becsületes, ségéröl, hogy a tolvaj sírva fakadt és másnap egész be­törőfelszerelését átadta a rendőrségnek. Hat páncélszekrény kö­zött választhattak egy syd­neyi bankba behatolt kasz- szafúrók. Amikor némi töp­rengés után az egyiket nagynehezen feltörték, ira­tok hullottak eléjük. A többi öt páncélszekrény bankjeggyel volt fele, de ezt a banditák már csak utólag, a bírósági tárgyalá­son tudták meg. Egy arkansasi vidéki lap­ban a következő apróhirde­tés jelent meg: „Eladó egy mexikói sza­már. Nagyon szelíd, hűsé­ges és barátságos teremtés. Megtekinthető Jerry Ward- nál, Creek Road 42. vagy hallható öt kilométeres kör­zetben minden reggel pon­tosan hat órakor." Cecillé Soréi, az egykori világhírű francia színésznő beiratkozott egy tánctanfo­lyamra, hogy megtanulja a legmodernebb táncokat. A vállalkozó szellemű mű­vésznő — 95 éves. Kerek két hónapon áf ost­romolta szerelmes levelei­vel az imádott leány szivét egy philadelphiai lakos. Egy napot sem mulasztott ei, hogy ne intézzen hozzá há­zassági ajánlatot, Állhatatosságának meg is lett az eredménye: a leány­zó végül is igent mondott: A leveleket kézbesítő pos­tásnak. — Férjem feleannyit sem ér, mint hatvannyolc ku­tyám — jelentette ki a Sao Paulo-i bíróság előtt Mada- lena Noronha 33 éves asz- szony. — Ezért' inkább tőié válók el, mint kutyáimtól. A bíróság döntése: a férj válókeresete indokolt. ______ AMERIKAI TEMETÉS Hangtalanul, egyetlen duda­szó nélkül, égő reflektorokkal vonulnak az autók, Elöl egy kocsi a virágokkal, aztán a ha­lottas kocsi a megboldogult­tal, majd a hozzátartozók autói következnek. Sehol meg nem állnak, mert rájuk egyetlen kereszteződés­nél sem vonatkozik a vörös jel-* zés. Ez a végtisztesség, amely mindenkinek egyformán kijár. Az autók begördülnek vala­melyik városi temetőbe, ahol a hangszórók gyászzenét sugá­roznak. A halottas menet au-* tőstül odagördül a megásott sír­hoz. Ott mindenki kiszáll a ko­csijából, hogy résztvegyen a gyászszertartáson. A sír mellé szőnyeget terítenek, melyen székek állnak a közvetlen hozzátartozóknak. A kiásott földet oldalt ponyvára szórták és zöld ponyvával fedték be, hogy ne piszkítsa a pázsitot. A megboldogult koporsóját ka- tafalk-félén a sír fölé helyezik. A temetkező vállalat fizetett szónokának rövid beszéde után az összegyűltek ismét autóba ülnek és hazahajtanak, vagy valamelyik vendéglőbe, ahol a közvetlen hozzátartozók halot­ti tort rendeznek. Csak miután az összes gyá­szoló elhajtott, eresztik sírba a koporsót és temetik be. (A sír-' ba gyakran helyeznek előre el­készített beton szarkofágot, a- melybe a koporsót zárják.) A szertartás változó a gyá­szolók kívánsága és a temet­kezési vállalkozók szokásai sze­rint. Viszont minden esetben meglehetősen költséges. Hiszen a leggyakrabban használt és itt lezárt temetkezési szertar­tásért 1500-2000 dollárt kér­nek. AMERIKAI LAKODALOM A lakodalom már olyan ese­mény, amelyet a környezettel tudatni kell. Ebben Amerika sem különbözik a jó öreg Eu­rópától. Csupán a mód elütő, ahogy a nyilvánosság tudomá­sára hozzák. Az utcán hosszú sor autó gördül. Csupa koszorú és pa­pírrózsa rajtuk minden. És mindegyik dudál — dudál, az egész úton, de az egész felhaj­tást mégsem tartják kielégítő­nek az olyan nagy eseményhez, mint amilyen a lakodalom. A zajt fokozni kell. Ebből a szem­pontból nagyszerű szolgálatot tesz néhány elhasznált sörös bádogtartó, amelyet a vőlegény és a menyasszony kocsija mö­gé kötnek dróton, hogy a ko­csik végighúzzák az utcák ke­mény kövezetén. (Ezt azzal kell kiegészítenünk, hogy itt általá­ban fiatalon házasodnak és az egész zaj, amit csapnak, nagyon hasonlít a közkedvelt big-beat zenéhez.) A legtöbb közlekedési rendőr előnyt ad a lakodalmi menet­nek minden kereszteződésnél. Nősek már ők is? AZ AMERIKAI REKLÄM Este van és az idő nem ó- lyan, hogy az utcán sétálhas­son az ember, bámulhassa a színes reklámokat. Tehát a te­levízió szolgáltatja a szórako­zást. Hogy itt is beleszagoljak az amerikai életbe, kiválasz­tok egy romantikus kalandfil­met. Á francia idegenlégió tisztje elrabol egy hölgyet a sejk háreméből. Mögötte egy csapat lovas üldöző. Megmene­kül, vagy nem menekül? Egy- szercsak egy villanás, a filmet a legizgalmasabb résznél meg­szakítják, mert a néző most figyel a legjobban és a követ­kező reklámra is kénytelen o- dafigyelni, amelyből megtud­hatja, hogy a „Teratan" kitű­nő természetes gyógyszer, ha­tásában felülmúl minden ha­sonlót. Amidőn Tgý ismeretek­ben gazdagodva folytatják a filmet, amíg a képernyőn meg nem jelenik a puha toalett- papír reklámja, hogy aztán a zsilett és a kölni kövesse (természetesen pont abban a pillanatban, amikor a poros és szőrös hős csókolózni készül a megmentett lánnyal, aki egy hatalmas pofont kever le neki, mert a reklám szövege szerint mindén valamire való gentle­man rendszeresen borotválko­zik) a pontos számoló megál­lapíthatja, hogy a filmet nyolc­szor szakították félbe, amíg bekövetkezett a régvárt „hap­py and“. Az amerikai néző azonban nem tiltakozhat, mert a tele­vízióért nem fizet adót: u- gyanis elsősorban reklámhir­detésből tartják fenn, a gaz­dag ipari és kereskedelmi mág­nások. S a televíziós társasá­goknak ez sokkal nagyobb jö­vedelmet biztosít, mintha a készülék tulajdonosok adót fi­zetnének. A MINTA-FARMON Akárcsak az iparban, keres­kedelemben, a mezőgazdaság­ban is jegyre jobban betör a nagytőke. Az apró farmok las­san eltűnnek és különösen a nagyvárosok körül egyre-más- ra születnek a nagygazdaságok, amelyek felhasználják a tech­nika, a gépesítés minden vív­mányát és termelésüket a nagyváros szükségletei szerint szervezik. Meglátogattam a „Hawthorn Mellody Farins társulat“, egyik farmját, amely több ezer hek­tár földet birtokol Chicago kö­rül. Az egész nagy benyomást tett rám. A mintafarm északra fekszik a várostól, nagy épületcsopor­tokból áll, köztük üzletekkel, amelyekben olcsón megvásárol­ható a társulat minden termé­ke: tej, túró, sajtok, sertés­áru, nagyszerű tejszínfagylalt és emléktárgyak, amelyek kö-. zül nem hiányoznak a farmok képei sem. Az objektum egy részét kis állatkertnek rendezték be, mellette olyan épületek álla­nak, amilyeneket száz évvel e- zelőtt emeltek „Vadnyugaton“ és amelyek segítségével han­gulatot próbálnak teremteni a látogatóban. Van itt apró ál­lomásépület is a régi „Trans­pacific vasútvonalról“, amely hajdan összekötötte az óceánok partjait. Az ember jegyet vá­sárolhat és a régi vasút hű, de kicsinyített másolatán kör­utat tehet a kukoricaföldek kö­zött. A farm termelőrészlegének meglátogatása is szabad. Itt is modern felszereléssel láttak el mindent. Rendkívüli a higiénia, amely a látogató szemébe öt- lik itt mindenütt és amely je­lentősen befolyásolja a látogató véleményét. A legtöbb látogató abba a csarnokba megy, ahonnan nagy üvegablakon megszemlélheti 500 tehén napi fejését. Minde­gyik a karámból, vagy istálló­ból először zuhanyozón, aztán fürdőn halad keresztül és csak ezután léphet arra a helyre, a- hol egyszerre 10 tehenet fej­nek. Keskeny utacskán jön a jószág és önműködően záródó ajtók kényszerítik a fejöhelyre. Másik úton ugyancsak így hagyja el fejés után. Az elektromos fejőgépből egy üvegedénybe folyik a tej, a- mely mérőn áll és így a néző látja, mennyi tejet ad egy-egy jószág. (Látogatásom napján a rekord 32 liter volt.) A fejősnél, amelyet reggel és délután végeznek 3 fehér köpenybe öltözött alkalmazott aszisztál. Pontosan felírják mindegyik tehén számát (nya­kukban hordják acélérmén), a kifejt tej súlyát, amely le- mérés után üvegcsövön folyik a szomszéd helyiségben lévő hűtőberendezésekbe. A lehű­tött tejet aztán nagy tartályok­ba szívatják. A jószág az istállóban sincs megkötve, hanem mindegyik acélcsövekből készült külön fülkében van, amelyek záródá­sa automatikus. A takarmányt középről kapják, kötélpályán vontatott kocsiból. Ugyanígy, csak másik kocsin szállítják el a trágyát. (Ebből a szempontból néhány EFSZ istállónk tökéle­tesebb berendezésű.) Ki tudja, milyen a többi farm felszerelése, ahová nem enge­délyezik a látogatást? TALLÓZÁS Ez is valami? — kérdez­heti a jámbor olvasó. De mennyire! A derék professzor ugyanis — het­ven éves. Idézet; egy angol detek­tív szolgálati jelentéséből: „A gyilkos haszonlesésből követte el tettét, de szeren­csére az áldozat éppen azon a napon helyezte letétbe pénzét, így hát anyagi kár nem esett.“ Egy teljes hónapon át na. ponta 33 kilométert gyalo­golt — összesen tehát 1000 kilométert tett meg, —, Ta_ saki Sana.ii hiroshimai ta­nár. — Jesszus Máriám! — csapta össze a kezét egy palermói trafikosnő, miután ránézett az üzletébe belépő vevőre. Az ugyanis anya­szült meztelen volt. Mint később kiderült, az ádámkosztümös férfiú, Do­menico Mocco 44 éves el­mebeteg, aki — mivel aka­rata ellenére kitették szű. rét a kórházból, ahol teljes ellátásban részesült —. ezt a módszert eszelte ki, hogy visszajusson régi helyére, Nem is olyan bolond! Egy montreali (Kanada) újságban jelent meg az alábbi apróhirdetés: „Fele­ségem adósságáért felelős­séget nem vállalok. René Tarron.“ Másnap ugyanazon a he­lyen újabb hirdetés látott napvilágot: „Drága René Tarron, nyugodj meg! Nincs ember a világon, aki a te nevedre hitelezne.“ A washingtoni postaügyi minisztérium a következő levelet kapta egy indianai asszonytól: — Fejemet, a helyi pos­tahivatal vezetőjét ki akar­ják rúgni állásából. Kérem, segítsenek! A minisztérium válasza: — Kérjük férjét, írja meg pontosan, miért. Az aggódó feleség vála­sza: — Ha férjem írni tudna, egyáltalán nem féltené állá­sát. T Csáp Kázmér a lehető legnagyobb sebes­2 ségre kapcsolt, nyolcvan kilójával lihegve loholt a Kék Szalon felé, és agyában úgy szikráztak a gondolatok, mint a csillag­szóró. Mégiscsak rendkívül szerencsés csillagzat alatt szü­lettem én, állapította meg kéjes örömmel. Szerencsés vagyok, mert a Főnök éppen engem táviratozott haza a fővárosból, tudósítást írni a szépségkirálynő-választás- ró!. Szerencsésnek mondhatom magam azért is, mert olyan leleményességgel és fantáziával áldott meg az ég, melynek segítségével koponyám a legkülönfélébb elméletek százait képes pillanatok alatt előállítani — és így semmi nehézséget nem okozott meggyőzni fele­ségemet arról, nem érdemes ide eljönnie ma este, mert nagy itt a hajsza, a forgalom, a zaj. És ezekután ne ál­lítsam azt, hogy szerencsés burokban születtem, mikor azt a nőt szemelte ki számomra a sors táncpartnerül, aki néhány perccel később szépségkirálynő lett? De ami mindenre felteszi a koronát: birtokomban van Mó­nika, a tizes számú versenyző, az új királynő retikülje! Miden esélyem megvan arra, hogy ismét a közelébe férkőzzem. Megtörténhet ugyanis, hogy a szépségki- ráiynő, rangja, szépsége tudatában egyszerre affektá- lóvá, gőgössé válik, s úgy hessegeti el az újságírókat, mint a legyeket. Velem, Csáp Kázmérral nem teheti ézt: szmokingzsebemben lapul retikülje. Ilyen gondolatokkal kopaszodó koponyájában (az a néhány szál haj, mint antenna meredt ki belőle), loholt Csáp Kázmér, a Nagycsütörtök hírhedt munkatársa, a Kék Szalon felé. Fújt, lihegett, mint egy mozdony. Egy­szerre elillantak fejéből azok a gondolatok, amelyek a szerencsével és vele függtek össze. Kéjes izgalom vib­rált végig gerincén: most csak Mónikára gondolt. 3. AMELYBEN A MÁSODIK FEJEZETBEN BEHARAN­GOZOTT ÁLLÍTÁS MÁR CSAKUGYAN VALÖRA VÁLIK: NEMCSAK FELTŰNIK, DE MOST MÁR EL IS TŰNIK MONIKA, A SZÉPSÉGKIRÁLYNÖ. Mónika még boldogabbnak mondhatta magát, mint Csáp Kázmér. Fényképészek pergőtüzében állt. újság­írók röpdösték körül kérdéseikkel: Hány éves? Huszonkettő. Kedvenc színe? A kék. Kedvenc írója? Maupassant. Kedvenc étele? A bécsi rostélyos. edvenc szórakozása? Pezsgőt önteni egy delfin szá­jába, majd beledugni a lábakat, lubickolni benne, fenn­hangon Beatles-dalszöveget suttogni, és elmondani a legújabb Zsan-viccet a tátottszájú delfinnek, aki azon olyat hahotázik, hogy a rezonancia következtében ki­törik a tengerparti szálló harmadik emelete tizes számú szobájának üvege, és egy kopaszfejű százkétéves úr orra közepére hull egy szilánk. Fotóriporterek kérték: Nézzen a mennyezetre, mintha ábrándozna! Nevessen, nevessen, nevessen! Fogjon kezét a zsűri elnökével! Az újságírók folytatták: Milyen fogpasztát használ? Kit tart ideális, férfinek? Mikor megy férjhez? Jelölt akadt már? Szeretne filmszínész lenni? Ügy zuhogtak a kérdések, mint az eső. És Mónika olyan kedvvel és temperamentummal, olyan örömmel válaszolt az első pillanatokban, mintha nem is itt. a Kék Szalon kellős közepén lenne, hímek által kilőtt pillantások pergőtüzében, reklámügynökök karmai kö­zött, hanem valahol a tengerparton, vakító kék ég alatt, egy csodálatosan szép és kellemes férfi karjaiban. Az emberi test energiakészletei is elfogynak egyszer azonban. Mónika érezte, fárad. Ingerelni kezdték a ri­porterek, az újságírók, reklámügynökök, autogramm- vadászok, gratulálok. Gondolatai egy cél felé irányultak: egyedül lenni, minél hamarább, legalább egy percre. Kikapcsolni ezt a lüktető, zsibongó társaságot, ezt a feszültséget, kitörni ebből a kalitkából. Most villant eszébe, hogy retiküljét egy férfinél hagyta, valami új­ságírónál. Végigpillantott a tömegen. Azt a férfit sehol sem látta. Félretolta a nyüzsgő-zsibongó színes töme­get, és a felvonó felé indult. Nem tudott azonban egye­dül maradni. Hárman nyitották a liftajtót. A fekete­keretes szemüvegű fotoriporter előzékenyen segítette be a fülkébe, sőt, maga is ott maradt, és negédesen kérdezte: hányadikra? A felvonó búgni kezdett, meg­indult. A kint-rekedtek emeletről-emeletre loholtak utána. A lift azonban sehol sem állt meg. Egy pillanat­ra elidőzött ugyan az egyik emeleten, de még mielőtt meg lehetett volna állapítani, melyiken, újból búgni kezdett és elindult. A fotoriporter kollégái lángot ve­tettek dühükben. Ez már mégiscsak disznóság, sziszeg­ték. Minden fölvételt a Kanárifütty riportere készít­sen? Soha! És lihegve rótták az emeleteket. A lift azonban sehol sem állt meg. Ügy járt az alsó és felső emeletek között, mint a dugattyú: le-föl: Elromlott a felvonó, recsegte egy kancsal alak, és a telefonkészü­lékhez lépett. Öt perce tartott a furcsa játék: egy sereg érdekelt és a lift bújósdija. A kanosai alak tárcsázni kezdett. Alig szólt azonban eg.y-két mondatot, mikor a hetedik emeleten megállt a lift. Kattant a zár, és az üldözők, reklámügynökök, autogrammvadászok, újság­írók, fényképészek úgy tódultak a liftajtó felé. mintha egy láthatatlan porszívó odaszippantotta volna őket. Végre! Kitárult a felvonó vertvas, feketeszínű ajtaja. A kilépő két ember azonban nem Mónika, a nemrég megválasztott szépségkirálynő, és nem a Kanárifütty munkatársa, a feketekeretes szemüvegű fotoriporter volt. Szótlanul meredt mindenki két éltes, kopaszodó öregúrra. Az Esti Üjság öles betűk­kel hozta a szenzációt: Fél órával megválasztása után elrabolták a szép­ségkirálynőt! Ki tud va­lamit Mónikáról? Folytatja: Tó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents