Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-11 / 41. szám

O. 0. LYN — A. F. BIAN: üzen a 8. bolygó * (Befejező rész) Az infravizor képernyőjén jól kirajzolódott a kupola sötét tömbje. Körülötte dermedt nyugalom volt, mozdulatlanság. Kinéztem az ablakon. Sokáig, merően figyeltem, és lassan, ként kivált a sötétből a kupola. Olyannak látszott most, mint az eszkimók hajdani jégkuny- hői, amelyeket belülről átvilá­gít az olajmécses gyenge fé­nye. Ali törte meg a hosszú csen­det: — Csak azt tudnám, milyen generátorral keltik elektro­mágneses sugárzásukat! Délu­tán ti csak azt vettétek észre, hogy a rádiótok recsegni kezd, és felmondja a szolgálatot. Én mást is megfigyeltem, mert az én készülékem érzékeny a 10 méteres, az 1 méteres, a cen­timéteres és a milliméteres hullámhosszakra is. Nos, azt vettem észre, hogy a sugárzás erőssége a rövidebb hullámsá­vok felé nőtt. — Hol volt a legerősebb? — kérdezte Péter. — Nálam a milliméteres sáv­ban. de egyáltalában nem biz­tos, hogy ott volt a maximum. Az én készülékem csak ezt tudta felfogni. Lehet, hogy sokkal rövidebb hullámhosszon dolgoznak. — Valószínű — helyeselt Pé­ter. — És ez már önmagában is jelentős fölfedezés. — De milyen generátorral keltik? Erre egyikük sem tudott válaszolni. A reggeli ébresztő költött fel. A fejem kába és zavaros volt. Először nem is jutott eszembe, hogy mit vártunk az elmúlt éjszakától. Megmosa­kodtam, s a hideg víztől ocsúd­tam fel végképp. Szaladtam a vezérlő nagyterembe. A töb­biek már majdnem mond otť voltak. Láttam rajtuk, hogy az eredmény: semmi. — Szerintem Zeno kapitány­nak lesz igaza — mondta Ferry doktor. — A kupola csak vala­milyen automatikus megfigyelő állomás, nincsenek benne sem­miféle lények. — És a nyomok? — kérdez­te Mark. — Arra is fogadjuk el azť, amit Zeno mondott: tegnap reggel jöttek ellenőrizni, és tovább is mentek. — Hogyan jöttek? Gyalog? — Mark a fejét rázta: — Kép­telenség! Járműnek nyomát sem láttuk: hasonló építmény a közelben nincs, ahonnan qya- log átjöhettek volna. A nyo­mokat csak az magyarázhatja, hogy kijöttek a kupolából, kö­rüljárták - körülnézték, aztán visszamentek.-r- Akkor miért' nem jöttek elő most is? — Meri féltek. Vagy, mit tUr dóm én! — Mark föltételezése való­színűnek látszik — mondta Ze­no kapitány. — Feltétlenül óva­tosnak kell lenniük, ha való­ban a kupolában vannak, mert az elsőre tapasztalhatták, hogy az általuk kibocsátott sugárzás miránk nem hat, bennünket nem gátol. Ali azonban másként véle­kedett: — Ti mindig védekező sugár­ról beszéltek, holott lehet, hogy ez nekik közönséges, minden­napi rádióadásuk. Arra nem gondoltok: esetleg így akartak közölni velünk valamit? — Zavaros recsegés volt — mondta Viktor. — Semmi ta­goltságot, semmi ritmust nem tudtam benne fölfedezni. — A te készülékeden persze hogy nem tudtál. Méteres hul­lámhosszon dolgozik. Ők pedig a milliméteres sávon belül ad­ták a sugárzást. Mark váratlanul felkiáltott: — Sugározzunk nekik üzene. tét! Elképedtünk. Olyan meghök­kentő volt az ötlet, hogy az első pillanatban szóhoz sem ju­tottunk. Aztán jöttek özönével a kérdések: „Mit sugároz­zunk“? — „Milyen nyelven?“ — „Melyik hullámhosszon?“ Mark szegény, oly szeren­csétlenül állt közöttünk, mint aki attól tart, hogy rögtön meglincselik. Leghamarább Zeno kapitány értette meg, hogy milyen hasz­nos lehet Mark ötlete. — Re­mek gondolat! Próbáljuk meg! Azt is megmondom, mi legyen az üzenet... Lelkesen figyeltünk a kapi­tány szavaira: — Adjuk le azt a jelzéscso­portot, amelyet először mi fog­tunk fel a Holdon a fémgömb­ről, azután pedig azt, amit az ausztráliai obszervatórium ész­lelt innen a Mars térségéből. — Óriási! — mondta Mark. — Nem tudjuk, mit jelent — vetette ellene Leon. — Ez igaz. Azt azonban tud­juk, hogy a két jelzéscsoport teljesen azonos volt. Ismerjük a hullámhosszat is, és föltéte­lezhetjük, hogy valami módon összefügg ezzel a kupolával. — Mi lesz, ha ellenséges in­dulatokat támaszt bennük? — Te ellenséges lennél, ha számodra értelmes jeleket kap­nál tőlük? Mark összecsapta a tenye­rét: — Add meg magad, Leon! Kitört a nevetés. — Fiűk! — mondta Zeno ka­pitány. — Azt javaslom: Ali kis megszakításokkal egész nap sugározza a jeleket. Esetleg más hullámhosszakon is, mint amilyenen mi vettük. A többiek pedig végezzék a megkezdett munkát. Estétől hajnalig ismét ügyeletet tartunk, s meglátjuk, mit hoz ez az éjszaka. Hamar eltelt a nap. Mi Ferry doktorral és Andréval újabb növényeket ástunk ki. Közben jobban szemügyre vettük a cso­portosulásokat is; méhsejtsze- rü szabályossággal helyezked­tek el egymás mellett. Soraik minden szemszögből olyan egyenesek voltak, mintha ve­tőgéppel vetették volna őket. A sortávolság az egyik irány­ban is. a másikban is egyforma volt. Akkora szabályosság láttán arra gondoltam, hogy értelmes lények ültették így a növénye­ket. Ferry doktor nem értett ve­lem egyet: — Egyáltalán nem biztos — recsegte mikrofonjába. - Nyil­ván nem mag útján szaporod­nak; a magokat összevissza hordja a szél, s ebben az eset. ben nehéz lenne ilyen szabá­lyos sorokat elképzelni. Vé­leményem szerint alsó gyökér­hajtásokból nőnek ki az újabb szárak. A növényerdő tehát nem önálló egyedekből áll, ha­nem minden kórószár egyetlen hatalmas gyökérhálózat nyúlvá­nya. Figyeljétek meg, a sorok úgy futnak, hogy szabályos hat­szögek alakulnak ki. A könnyebb érthetőség ked. véért Ferry doktor leguggolt, s a homokba egymáshoz illesz­kedő hatszögeket rajzolt. — Olyan, mint a méhek lép­je — mondtam önkéntelenül. — Valóban olyan. — Na jó, de a gyökereknek nincs állati ösztönük, hogy mértani törvények szerint fej­lődjenek. — A rovarok sem ismerik a mértant, mégis tudnak geomet­riai alakzatokat szerkeszteni. — Ez igaz — adtam meg ma­gam. — A hármas szimmetria a természetben mindenütt meg­van, a növények életében is. Gondolj csak a liliom vagy a nárcisz hat fehér szirmára. MIost pontot rajzolt, s három sugarasan szétfutó vonalat hú. zott belőle. — Itt a kiindulás — magya­rázta. Egy-egy tőből három szaporító gyökér nő ki, még­pedig úgy, hogy egymástól a legtávolabb kerüljenek. Ez csak akkor lehetséges, ha mindegyik 120—120 fokot zár be a má­sikkal. Több évezred során a növény ennyit képes „megta­nulni“. hiszen utódjáról kell gondoskodnia. — Nézzétek meg, a harma­dik nemzedék megteremti az első három hatszöget. Egyszerű volt a magyarázat és megejtő; ugyanúgy elcso­dálkoztam rajta, mint gyer­mekkoromban a méhek és pó­kok építőművészetén. Alig vártuk, hogy elmúljon az alkonyi szél: azonnal fel­nyitottuk az ablakok előtt a védőzsalukat, és mindenki ki­választott magának egy-egy jó helyet. Ez az éjszaka világo­sabb volt, a Phobos hamar fel­kelt, és szelíd fénye beragyog­ta a Mars lankás dombjait. A kupola ezüstös fényében tün­dökölt. Zeno kapitány Alival az in­fravizor képernyője előtt ült’. Ő vette észre először. — Látjátok? — kérdezte. A kupola csillogása vakított egy kissé, nem láttunk sem­mit. Az infravizorhoz tódul­tunk. A kupola ajtaja akkor már nyitva volt', és három furcsa testalkatú lény állt az ajtónyí- lásban. Törzsük meglepően ki­csi volt, alig nagyobb a fejük­nél, ellenben a kezük majdnem a földig ért. — A szilíciumtörpék ,— sut­togta Mark. A három lény előbbre jött, és egyikük becsukta a kupola ajtaját. A jobb kezükben vala­mi készülékfélét tartottak, azt babrálták, igazgatták, mielőtt elindultak volna. — Megszűnt a sugárzás — mondta Ali. — Nézzétek! A műszerre pillantottunk. Valóban, a mutató most nyu­godtan állt a nullán, pedig egész nap a kettes és a hár­mas között rezgett. A három különös lény hosz- szú, imbolygó léptekkel jött űrhajónk felé. Az arcukból jó­formán még semmit sem lát­tunk, de azt hamar észrevet­tük, hogy hosszú, elálló fülük van, amelv mélyen lelóg a vál- lukra. — Lehet, hogy nem is fül — mondta Ferry doktor. — Min­denesetre valami érzékelőszerv, mert, figyeljétek csak meg, ál­landóan mozgatják. i — Az vajon mi a kezükben? — kérdezte Leon. Erre senki sem tudott vála­szolni. Lehet, hogy roppant erős robbanóanyaggal telt bőm. bát szorongatnak a markukban, vagy olyan fegyvert, amely gyilkos erejű sugárzást bocsát ránk. Bizonyára mindnyájunk fejében megfordultak ezek a gondolatok, de hangosan nem mondta ki egyikünk sem. Egyi­künk sem akart a többiekben riadalmat kelteni. A három lény űrhajónktól 15 —20 méterre megállt. Vártak ott valameddig mozdulatlanul, aztán ismét megindultak. Akkor már az ablakból is láttuk őket, de néhány perc múlva olyan közel érkeztek, hogy kikerültek a látószögünkből; már az in­fravizor ernyője sem mutatta őket. — Légyünk udvariasak — mondta Viktor, — Fogadjuk a vendégeket. Eresszük be őket. — Hallgassatok csak! - szólt ránk Zeno kapitány. A rlágy csendben hirtelen meghallottuk azt a különös du­ruzsoló hangot, amelyet elő­ször a zárt kupolából hallot­tunk kiszűrődni. Majd, jobban odafigyelve, azt is észrevettük, hogy valami újfajta hang ve­gyül bele — olyan, mint a tá­voli fűrészelés suhogó hangja. — Ismét jelez a műszer — súgta Ali. Az elektrommágneses sugár. zásjelző mutatója idegesen vib­rált, fel-felszökött. — Kimegyünk eléjük — állt fel Zeno kapitány. — Mark, Ali, gyertek velem. Gyorsan öltözködni kezdtek, magukra vették a szkafandert, Fényszórókat vettek a kezükbe és elindultak. — Nem hiszem, hogy ártó szándékuk lenne — mondta menet közben Zeno kapitány, — de akaratlanul is bajt okoz­hatnak. Esetleg megsértik az üzemanyagtartályt, és az mindnyájunk pusztulását je­lentené. A légzsilip mellett, az alsó |f ablakokon remek kilátás nyílt a három lényre. Zeno kapitá­nyék, amint kint voltak, meg­gyújtották a reflektorokat, és rájuk irányították, ők azonban úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna, még csak a fe­jüket sem fordították a fény­forrás felé. Álltak egy helyben, és kezükben a készüléket bab­rálták. A Földön a legprimití­vebb állati lény is összerez­zen az ilyen erős fényre. Zenoék leértek a lépcsőn, és a lények felé közeledtek. Azok figyelmesen feléjük fordultak, várakozva álltak a homokban. Egyszerre azonban arcuk elé kapták a tenyerüket, hirtelen sarkonfordultak és riadt, hosz. szú, imbolygó léptekkel visz- szafutottak a kupolához. TALLÓZÁS Anita Escobedo, kalifor- niai asszony alig 18 éves, de már nyolc gyermeke van. Négy évvel ezelőtt ikerpár­ral örvendeztette meg a férjét, tizenhárom hónap múltán hármasikrekkel, az­után egy „egykével", leg­újabban pedig ismét ikrek­kel. Ha így folytatja, har­mincéves korában harminc­két gyermeke lesz. Egy torontói Iskolában nem­rég betörő járt. Amíg a páncélszekrénnyel bajlódott, kitette zsebéből a pénztár­cáját, hogy ne zavarja munka közben. Hosszú kínlódás után végre felpattant a kassza ajtaja, mögötte azonban i- ratok hevertek. A betörő a dühtől tajté- kozva távozott. Az iskola igazgatója más­nap megvonta a betörés mérlegét. Az eredmény: 20 000 dol­lárnak megfelelő nyereség. A betörő ugyanis ottfelej­tette pénztárcáját. Donatella Morganti olasz légikisasszony rajong mun­kájáért. — Higyjék el — mondja, — amióta stewardess va­gyok, úgy érzem magam, mint a madár. Csak az újságírók bosszantanak né­ha. Tavaly például, amikor a pápa Amerikába repült, az egyik megkérdezte, mi­lyen színű a pizsamája. A párizsi rádió riporterei körkérdést intéztek a járó­kelőkhöz, mi a véleményük a mini-szoknyákról. Fernande Bleau nyolcvan- éves nyugdíjas fejcsóválva válaszolt a kérdésre. — Sokba került ez ne­kem — mondta. — Erősebb szemüveget kellett vennem. Miután Mieldö norvég városka egy szál rendőre szabadságra ment, a köz­ségháza hirdetőtábláján a következő felhívás jelent meg: „Felkérjük a lakosságot, hogy a következő két hét alatt ne szegje meg a tör­vényeket és előírásokat, mert egyetlen rendőrünk szabadságon van.“ TAUÓZÁS A bíróság minden oldalról alaposan megvizsgálta az ügyet. Nem volt gyil­kosság, de emberölés. Tény, hogy Herbert megölte Jones urat. Herbert huszonkilenc éves volt és kissé ideges. Könyvelő volt és a főnöke szívesen bízott rá nehéz feladatokat. Azon az éjszakán is, amikor megölte Herbertet, egy nehéz probléma megoldásán fáradozott. Nem és nem tudta megtalálni az előtte fekvő számoszlopban a hibát. Fél tízkor lefeküdt a fele­sége is, addig pedig meg szeretett volna nézni egy darabot a TV-ben, de tud­ta, hogy a zaj nagyon idegesíti a férjét és ezért inkább lefeküdt, nehogy za­varja a munkájában. Jones úr biztosítási ügynök volt és már sohasem derül ki, hogy mit kere­sett abban a házban. Tíz órakor, amidőn kijött, észrevette, hogy kocsijával nem indulhat el, mert teljesen szorosan körülparkolták más kocsik. A kocsik zártak, sehol egy teremtett lélek. Jones úr beült a kocsijába és dudálni kez­dett. Erősen és hangosan dudált abban a reményben, hogy az előtte álló ko­csi gazdája meghallja és utat nyit számára. Már több mint tíz perce dudált és felverte az egész környéket, amikor az öreg Thompson kihajolt az ablakon és rákiáltott: — Hallja, hagyja abba a dudálást. Lentről azonban kérdéssel válaszoltak: — Nem tudja, hogy kié ez a káré itt előttem? — Fogalmam sincs! — válaszolta az öreg. — Hát akkor mit tegyek? Talán aludjak itt a kocsiban? Ismét dudálni kezdett. Herbert, aki a számoszlop fölött izzadt, kibírhatat- lannak tartotta a folytonos tülkölést. Az öreg Thompson is kiszólt ismét. — Fel akarja verni az egész utcát? Nekünk aludnunk kell, mert reggel ko­rán kelünk, legyen hát végre csend! _ Az a maga dolga, öregem! Nekem innen ki kell jutnom! — kiáltott lent­ről Jones. Ekkor már Herbert is kihajolt az ablakon és dühösen lekiáltott: — Azonnal fejezze be ezt a hülyéskedést! Kibírhatatlan, amit csinál! Jones nem is válaszolt, hanem tovább dudált, Herbert nemrég kapott ajan­dákba munkatársaitól egy súlyos iratnyomót. Olyan kerek, masszív kerámia tárgy volt és most ott ’nyugodott előtte az íróasztalon. Anélkül, hogy gon­dolkodott volna, megragadta a súlyos tárgyat és kidobta az ablakon a dudáló autó irányába.A rendőrség később megállapította, hogy szerencsétlen vélet­len volt az egész. Ugyanis a nehéz tárgy átütötte a kocsi első vedőüveget és feien találta Jones urat, aki abbahagyta a dudálást és megszűnt élni. Herbert védője bíztatta védencét és annak feleségét, hogy csupán véletlen volt az egész és ezért nem ítélheti el a bíróság. A tárgyaláson azonban a vad­ló jelentősen megnehezítette Herbert helyzetét, amidőn ilyen szavakkal for­dult a szenátushoz: * — Tény, és az is marad, tisztelt bíróság, hogy a vádlott főiskolát végzett es jól ismeri a törvényeket. Az ilyen embertől joggal elvárhatnánk, hogy uralkodik indulatain, dühén és haragján. Itt teljesen könnyelműen embert öltek — dudálás miatt! Végeredményben az ilyen dudálás még nem qaztett. Ezért kérem, a vádlottat mondják ki bűnösnek! A szenátus kivonult a teremből, hogy meghozza a döntést. Ekkor már késő délután volt és Herbertet visszavitték a cellájába. Este hétkor Herbert fele­sége így szólt az ügyvédhez: — Nem tudom, hogy miről tárgyalnak annyit. Az ügy világos, nincs okunk a félelemre, habár a bíróság elnökének még a szeméből sem néz ki jó! Este kilenckor az altiszt jelentette, hogy eddig még nem született meg a döntés és ezért az ítélethirdetést másnapra halasztják. A szenátus egy szál­lodai szobában folytatta a tanácskozást erről a furcsa éjszakai dudálásról és annak következményéről. Másnap úgy fél tizenegykor döntés született. Herbertet bevezették a te­rembe, Rögtön észrevette, hogy nincs jelen a felesége. Kérdésére a védője azt válaszolta, hogy este hazaküldte aludni. Herbert nagyon nyugtalan lett, képtelen volt felfogni, miért nem jött el a felesége az ítélethirdetésre. Aztán elvonult a bíróság. Herbertnek elöntötte a homlokát a veríték, ami­dőn látta, hogy milyen ellenséges a tekintetük. Végül kihirdették az ítéletet: „Tekintettel a vádlott jogos felháborodására, a vádlottat nem találjuk bű­nösnek!“ Herbert megkönnyebbült, kezet rázott a védőjével és rohant haza, hogy megtudja, mi történt a feleségével. Főnökének, aki maga is eljött, hogy ke­zet rázzon vele, alig maradt ideje rá, hogy megveregesse a vállát. Otthon szomszédja, az öreg Thompson már az ajtóban várta és dicsérte a bírák igazságos döntését. Feleségét odahaza, az ágyban találta. Aludt. — Mi történt veled? Beteg vagy? Miért nem jöttél a bíróságra? Talán nem is tudod, hogy felmentettek. Felesége álmosan mosolygott: — De tudom, édesem! Tudom, hogy felmentettek! Sajnálom, hogy az Ítélet- hirdetést átaludtam! Herbert vérig sértődött, de felesége engesztelőén így szólt hozzá: — No, ne haragudj már! Olyan álmos vagyok... Én ugyanis egész éjjel ott ültem a szálloda előtt a kocsiban és folyton dudáltam az ablak alatt, ahol a bíráknák dönteniük kellett. Érted?, Egész éjjel dudáltam... Hitchcock nyomán: szj.

Next

/
Thumbnails
Contents