Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-11 / 41. szám

O. 0. LYN — A. F. BIAN:

üzen a 8. bolygó *

(Befejező rész)

Az infravizor képernyőjén jól kirajzolódott a kupola sötét tömbje. Körülötte dermedt nyugalom volt, mozdulatlanság. Kinéztem az ablakon. Sokáig, merően figyeltem, és lassan, ként kivált a sötétből a kupola. Olyannak látszott most, mint az eszkimók hajdani jégkuny- hői, amelyeket belülről átvilágít az olajmécses gyenge fénye.

Ali törte meg a hosszú csendet:

— Csak azt tudnám, milyen generátorral keltik elektromágneses sugárzásukat! Délután ti csak azt vettétek észre, hogy a rádiótok recsegni kezd, és felmondja a szolgálatot. Én mást is megfigyeltem, mert az én készülékem érzékeny a 10 méteres, az 1 méteres, a centiméteres és a milliméteres hullámhosszakra is. Nos, azt vettem észre, hogy a sugárzás erőssége a rövidebb hullámsávok felé nőtt.

— Hol volt a legerősebb? — kérdezte Péter.

— Nálam a milliméteres sávban. de egyáltalában nem biztos, hogy ott volt a maximum. Az én készülékem csak ezt tudta felfogni. Lehet, hogy sokkal rövidebb hullámhosszon dolgoznak.

— Valószínű — helyeselt Péter. — És ez már önmagában is jelentős fölfedezés.

— De milyen generátorral keltik?

Erre egyikük sem tudott válaszolni.

A reggeli ébresztő költött fel. A fejem kába és zavaros volt. Először nem is jutott eszembe, hogy mit vártunk az elmúlt éjszakától. Megmosakodtam, s a hideg víztől ocsúdtam fel végképp. Szaladtam a vezérlő nagyterembe. A többiek már majdnem mond otť voltak. Láttam rajtuk, hogy az eredmény: semmi.

— Szerintem Zeno kapitánynak lesz igaza — mondta Ferry doktor. — A kupola csak valamilyen automatikus megfigyelő állomás, nincsenek benne semmiféle lények.

— És a nyomok? — kérdezte Mark.

— Arra is fogadjuk el azť, amit Zeno mondott: tegnap reggel jöttek ellenőrizni, és tovább is mentek.

— Hogyan jöttek? Gyalog? — Mark a fejét rázta: — Képtelenség! Járműnek nyomát sem láttuk: hasonló építmény a közelben nincs, ahonnan qya- log átjöhettek volna. A nyomokat csak az magyarázhatja, hogy kijöttek a kupolából, körüljárták - körülnézték, aztán visszamentek.-r- Akkor miért' nem jöttek elő most is?

— Meri féltek. Vagy, mit tUr dóm én!

— Mark föltételezése valószínűnek látszik — mondta Zeno kapitány. — Feltétlenül óvatosnak kell lenniük, ha valóban a kupolában vannak, mert az elsőre tapasztalhatták, hogy az általuk kibocsátott sugárzás miránk nem hat, bennünket nem gátol.

Ali azonban másként vélekedett:

— Ti mindig védekező sugárról beszéltek, holott lehet, hogy ez nekik közönséges, mindennapi rádióadásuk. Arra nem gondoltok: esetleg így akartak közölni velünk valamit?

— Zavaros recsegés volt — mondta Viktor. — Semmi tagoltságot, semmi ritmust nem tudtam benne fölfedezni.

— A te készülékeden persze hogy nem tudtál. Méteres hullámhosszon dolgozik. Ők pedig a milliméteres sávon belül adták a sugárzást.

Mark váratlanul felkiáltott:

— Sugározzunk nekik üzene. tét!

Elképedtünk. Olyan meghökkentő volt az ötlet, hogy az első pillanatban szóhoz sem jutottunk. Aztán jöttek özönével a kérdések: „Mit sugározzunk“? — „Milyen nyelven?“ — „Melyik hullámhosszon?“

Mark szegény, oly szerencsétlenül állt közöttünk, mint aki attól tart, hogy rögtön meglincselik.

Leghamarább Zeno kapitány értette meg, hogy milyen hasznos lehet Mark ötlete. — Remek gondolat! Próbáljuk meg! Azt is megmondom, mi legyen az üzenet...

Lelkesen figyeltünk a kapitány szavaira:

— Adjuk le azt a jelzéscsoportot, amelyet először mi fogtunk fel a Holdon a fémgömbről, azután pedig azt, amit az ausztráliai obszervatórium észlelt innen a Mars térségéből.

— Óriási! — mondta Mark.

— Nem tudjuk, mit jelent — vetette ellene Leon.

— Ez igaz. Azt azonban tudjuk, hogy a két jelzéscsoport teljesen azonos volt. Ismerjük a hullámhosszat is, és föltételezhetjük, hogy valami módon összefügg ezzel a kupolával.

— Mi lesz, ha ellenséges indulatokat támaszt bennük?

— Te ellenséges lennél, ha számodra értelmes jeleket kapnál tőlük?

Mark összecsapta a tenyerét:

— Add meg magad, Leon!

Kitört a nevetés.

— Fiűk! — mondta Zeno kapitány. — Azt javaslom: Ali kis megszakításokkal egész nap sugározza a jeleket. Esetleg más hullámhosszakon is, mint amilyenen mi vettük. A többiek pedig végezzék a megkezdett munkát. Estétől hajnalig ismét ügyeletet tartunk, s meglátjuk, mit hoz ez az éjszaka.

Hamar eltelt a nap. Mi Ferry doktorral és Andréval újabb növényeket ástunk ki. Közben jobban szemügyre vettük a csoportosulásokat is; méhsejtsze- rü szabályossággal helyezkedtek el egymás mellett. Soraik minden szemszögből olyan egyenesek voltak, mintha vetőgéppel vetették volna őket. A sortávolság az egyik irányban is. a másikban is egyforma volt.

Akkora szabályosság láttán arra gondoltam, hogy értelmes lények ültették így a növényeket.

Ferry doktor nem értett velem egyet:

— Egyáltalán nem biztos — recsegte mikrofonjába. - Nyilván nem mag útján szaporodnak; a magokat összevissza hordja a szél, s ebben az eset. ben nehéz lenne ilyen szabályos sorokat elképzelni. Véleményem szerint alsó gyökérhajtásokból nőnek ki az újabb szárak. A növényerdő tehát nem önálló egyedekből áll, hanem minden kórószár egyetlen hatalmas gyökérhálózat nyúlványa. Figyeljétek meg, a sorok úgy futnak, hogy szabályos hatszögek alakulnak ki.

A könnyebb érthetőség ked. véért Ferry doktor leguggolt, s a homokba egymáshoz illeszkedő hatszögeket rajzolt.

— Olyan, mint a méhek lépje — mondtam önkéntelenül.

— Valóban olyan.

— Na jó, de a gyökereknek nincs állati ösztönük, hogy mértani törvények szerint fejlődjenek.

— A rovarok sem ismerik a mértant, mégis tudnak geometriai alakzatokat szerkeszteni.

— Ez igaz — adtam meg magam.

— A hármas szimmetria a természetben mindenütt megvan, a növények életében is. Gondolj csak a liliom vagy a nárcisz hat fehér szirmára.

MIost pontot rajzolt, s három sugarasan szétfutó vonalat hú. zott belőle.

— Itt a kiindulás — magyarázta. Egy-egy tőből három szaporító gyökér nő ki, mégpedig úgy, hogy egymástól a legtávolabb kerüljenek. Ez csak akkor lehetséges, ha mindegyik 120—120 fokot zár be a másikkal. Több évezred során a növény ennyit képes „megtanulni“. hiszen utódjáról kell gondoskodnia.

— Nézzétek meg, a harmadik nemzedék megteremti az első három hatszöget.

Egyszerű volt a magyarázat és megejtő; ugyanúgy elcsodálkoztam rajta, mint gyermekkoromban a méhek és pókok építőművészetén.

Alig vártuk, hogy elmúljon az alkonyi szél: azonnal felnyitottuk az ablakok előtt a védőzsalukat, és mindenki kiválasztott magának egy-egy jó helyet. Ez az éjszaka világosabb volt, a Phobos hamar felkelt, és szelíd fénye beragyogta a Mars lankás dombjait. A kupola ezüstös fényében tündökölt.

Zeno kapitány Alival az infravizor képernyője előtt ült’. Ő vette észre először.

— Látjátok? — kérdezte.

A kupola csillogása vakított egy kissé, nem láttunk semmit. Az infravizorhoz tódultunk.

A kupola ajtaja akkor már

nyitva volt', és három furcsa testalkatú lény állt az ajtónyí- lásban. Törzsük meglepően kicsi volt, alig nagyobb a fejüknél, ellenben a kezük majdnem a földig ért.

— A szilíciumtörpék ,— suttogta Mark.

A három lény előbbre jött, és egyikük becsukta a kupola ajtaját. A jobb kezükben valami készülékfélét tartottak, azt babrálták, igazgatták, mielőtt elindultak volna.

— Megszűnt a sugárzás — mondta Ali. — Nézzétek!

A műszerre pillantottunk. Valóban, a mutató most nyugodtan állt a nullán, pedig egész nap a kettes és a hármas között rezgett.

A három különös lény hosz- szú, imbolygó léptekkel jött űrhajónk felé. Az arcukból jóformán még semmit sem láttunk, de azt hamar észrevettük, hogy hosszú, elálló fülük van, amelv mélyen lelóg a vál- lukra.

— Lehet, hogy nem is fül — mondta Ferry doktor. — Mindenesetre valami érzékelőszerv, mert, figyeljétek csak meg, állandóan mozgatják.

i

— Az vajon mi a kezükben?

— kérdezte Leon.

Erre senki sem tudott válaszolni. Lehet, hogy roppant erős robbanóanyaggal telt bőm. bát szorongatnak a markukban, vagy olyan fegyvert, amely gyilkos erejű sugárzást bocsát ránk. Bizonyára mindnyájunk fejében megfordultak ezek a gondolatok, de hangosan nem mondta ki egyikünk sem. Egyikünk sem akart a többiekben riadalmat kelteni.

A három lény űrhajónktól 15 —20 méterre megállt. Vártak ott valameddig mozdulatlanul, aztán ismét megindultak. Akkor már az ablakból is láttuk őket, de néhány perc múlva olyan közel érkeztek, hogy kikerültek a látószögünkből; már az infravizor ernyője sem mutatta őket.

— Légyünk udvariasak — mondta Viktor, — Fogadjuk a vendégeket. Eresszük be őket.

— Hallgassatok csak! - szólt ránk Zeno kapitány.

A rlágy csendben hirtelen meghallottuk azt a különös duruzsoló hangot, amelyet először a zárt kupolából hallottunk kiszűrődni. Majd, jobban odafigyelve, azt is észrevettük, hogy valami újfajta hang vegyül bele — olyan, mint a távoli fűrészelés suhogó hangja.

— Ismét jelez a műszer — súgta Ali.

Az elektrommágneses sugár. zásjelző mutatója idegesen vibrált, fel-felszökött.

— Kimegyünk eléjük — állt fel Zeno kapitány. — Mark,

Ali, gyertek velem.

Gyorsan öltözködni kezdtek, magukra vették a szkafandert, Fényszórókat vettek a kezükbe és elindultak.

— Nem hiszem, hogy ártó szándékuk lenne — mondta menet közben Zeno kapitány,

— de akaratlanul is bajt okozhatnak. Esetleg megsértik az üzemanyagtartályt, és az mindnyájunk pusztulását jelentené.

A légzsilip mellett, az alsó |f ablakokon remek kilátás nyílt a három lényre. Zeno kapitányék, amint kint voltak, meggyújtották a reflektorokat, és rájuk irányították, ők azonban úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna, még csak a fejüket sem fordították a fényforrás felé. Álltak egy helyben, és kezükben a készüléket babrálták. A Földön a legprimitívebb állati lény is összerezzen az ilyen erős fényre.

Zenoék leértek a lépcsőn, és a lények felé közeledtek. Azok figyelmesen feléjük fordultak, várakozva álltak a homokban. Egyszerre azonban arcuk elé kapták a tenyerüket, hirtelen sarkonfordultak és riadt, hosz. szú, imbolygó léptekkel visz- szafutottak a kupolához.

TALLÓZÁS

Anita Escobedo, kalifor- niai asszony alig 18 éves, de már nyolc gyermeke van. Négy évvel ezelőtt ikerpárral örvendeztette meg a férjét, tizenhárom hónap múltán hármasikrekkel, azután egy „egykével", legújabban pedig ismét ikrekkel.

Ha így folytatja, harmincéves korában harminckét gyermeke lesz.

Egy torontói Iskolában nemrég betörő járt. Amíg a páncélszekrénnyel bajlódott, kitette zsebéből a pénztárcáját, hogy ne zavarja munka közben.

Hosszú kínlódás után végre felpattant a kassza ajtaja, mögötte azonban i- ratok hevertek.

A betörő a dühtől tajté- kozva távozott.

Az iskola igazgatója másnap megvonta a betörés mérlegét.

Az eredmény: 20 000 dollárnak megfelelő nyereség.

A betörő ugyanis ottfelejtette pénztárcáját.

Donatella Morganti olasz légikisasszony rajong munkájáért.

— Higyjék el — mondja, — amióta stewardess vagyok, úgy érzem magam, mint a madár. Csak az újságírók bosszantanak néha. Tavaly például, amikor a pápa Amerikába repült, az egyik megkérdezte, milyen színű a pizsamája.

A párizsi rádió riporterei körkérdést intéztek a járókelőkhöz, mi a véleményük a mini-szoknyákról.

Fernande Bleau nyolcvan- éves nyugdíjas fejcsóválva válaszolt a kérdésre.

— Sokba került ez nekem — mondta. — Erősebb szemüveget kellett vennem.

Miután Mieldö norvég városka egy szál rendőre szabadságra ment, a községháza hirdetőtábláján a következő felhívás jelent meg:

„Felkérjük a lakosságot, hogy a következő két hét alatt ne szegje meg a törvényeket és előírásokat, mert egyetlen rendőrünk szabadságon van.“

TAUÓZÁS

A bíróság minden oldalról alaposan megvizsgálta az ügyet. Nem volt gyilkosság, de emberölés. Tény, hogy Herbert megölte Jones urat.

Herbert huszonkilenc éves volt és kissé ideges. Könyvelő volt és a főnöke szívesen bízott rá nehéz feladatokat. Azon az éjszakán is, amikor megölte Herbertet, egy nehéz probléma megoldásán fáradozott. Nem és nem tudta megtalálni az előtte fekvő számoszlopban a hibát. Fél tízkor lefeküdt a felesége is, addig pedig meg szeretett volna nézni egy darabot a TV-ben, de tudta, hogy a zaj nagyon idegesíti a férjét és ezért inkább lefeküdt, nehogy zavarja a munkájában.

Jones úr biztosítási ügynök volt és már sohasem derül ki, hogy mit keresett abban a házban. Tíz órakor, amidőn kijött, észrevette, hogy kocsijával nem indulhat el, mert teljesen szorosan körülparkolták más kocsik. A kocsik zártak, sehol egy teremtett lélek. Jones úr beült a kocsijába és dudálni kezdett. Erősen és hangosan dudált abban a reményben, hogy az előtte álló kocsi gazdája meghallja és utat nyit számára.

Már több mint tíz perce dudált és felverte az egész környéket, amikor az öreg Thompson kihajolt az ablakon és rákiáltott:

— Hallja, hagyja abba a dudálást.

Lentről azonban kérdéssel válaszoltak:

— Nem tudja, hogy kié ez a káré itt előttem?

— Fogalmam sincs! — válaszolta az öreg.

— Hát akkor mit tegyek? Talán aludjak itt a kocsiban?

Ismét dudálni kezdett. Herbert, aki a számoszlop fölött izzadt, kibírhatat- lannak tartotta a folytonos tülkölést. Az öreg Thompson is kiszólt ismét.

— Fel akarja verni az egész utcát? Nekünk aludnunk kell, mert reggel korán kelünk, legyen hát végre csend!

_ Az a maga dolga, öregem! Nekem innen ki kell jutnom! — kiáltott lentről Jones. Ekkor már Herbert is kihajolt az ablakon és dühösen lekiáltott:

— Azonnal fejezze be ezt a hülyéskedést! Kibírhatatlan, amit csinál!

Jones nem is válaszolt, hanem tovább dudált, Herbert nemrég kapott ajandákba munkatársaitól egy súlyos iratnyomót. Olyan kerek, masszív kerámia tárgy volt és most ott ’nyugodott előtte az íróasztalon. Anélkül, hogy gondolkodott volna, megragadta a súlyos tárgyat és kidobta az ablakon a dudáló autó irányába.A rendőrség később megállapította, hogy szerencsétlen véletlen volt az egész. Ugyanis a nehéz tárgy átütötte a kocsi első vedőüveget és feien találta Jones urat, aki abbahagyta a dudálást és megszűnt élni.

Herbert védője bíztatta védencét és annak feleségét, hogy csupán véletlen volt az egész és ezért nem ítélheti el a bíróság. A tárgyaláson azonban a vadló jelentősen megnehezítette Herbert helyzetét, amidőn ilyen szavakkal fordult a szenátushoz: *

— Tény, és az is marad, tisztelt bíróság, hogy a vádlott főiskolát végzett es jól ismeri a törvényeket. Az ilyen embertől joggal elvárhatnánk, hogy uralkodik indulatain, dühén és haragján. Itt teljesen könnyelműen embert öltek — dudálás miatt! Végeredményben az ilyen dudálás még nem qaztett. Ezért kérem, a vádlottat mondják ki bűnösnek!

A szenátus kivonult a teremből, hogy meghozza a döntést. Ekkor már késő délután volt és Herbertet visszavitték a cellájába. Este hétkor Herbert felesége így szólt az ügyvédhez:

— Nem tudom, hogy miről tárgyalnak annyit. Az ügy világos, nincs okunk a félelemre, habár a bíróság elnökének még a szeméből sem néz ki jó!

Este kilenckor az altiszt jelentette, hogy eddig még nem született meg a döntés és ezért az ítélethirdetést másnapra halasztják. A szenátus egy szállodai szobában folytatta a tanácskozást erről a furcsa éjszakai dudálásról és annak következményéről.

Másnap úgy fél tizenegykor döntés született. Herbertet bevezették a terembe, Rögtön észrevette, hogy nincs jelen a felesége. Kérdésére a védője azt válaszolta, hogy este hazaküldte aludni. Herbert nagyon nyugtalan lett, képtelen volt felfogni, miért nem jött el a felesége az ítélethirdetésre.

Aztán elvonult a bíróság. Herbertnek elöntötte a homlokát a veríték, amidőn látta, hogy milyen ellenséges a tekintetük. Végül kihirdették az ítéletet: „Tekintettel a vádlott jogos felháborodására, a vádlottat nem találjuk bűnösnek!“

Herbert megkönnyebbült, kezet rázott a védőjével és rohant haza, hogy megtudja, mi történt a feleségével. Főnökének, aki maga is eljött, hogy kezet rázzon vele, alig maradt ideje rá, hogy megveregesse a vállát.

Otthon szomszédja, az öreg Thompson már az ajtóban várta és dicsérte a bírák igazságos döntését.

Feleségét odahaza, az ágyban találta. Aludt.

— Mi történt veled? Beteg vagy? Miért nem jöttél a bíróságra? Talán nem is tudod, hogy felmentettek.

Felesége álmosan mosolygott:

— De tudom, édesem! Tudom, hogy felmentettek! Sajnálom, hogy az Ítélet- hirdetést átaludtam!

Herbert vérig sértődött, de felesége engesztelőén így szólt hozzá:

— No, ne haragudj már! Olyan álmos vagyok... Én ugyanis egész éjjel ott ültem a szálloda előtt a kocsiban és folyton dudáltam az ablak alatt, ahol a bíráknák dönteniük kellett. Érted?, Egész éjjel dudáltam...

Hitchcock nyomán: szj.