Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-11 / 41. szám

I

fii.

MIKULÁS KOVÁČ:

ARÁNYOK

, Később a gimnáziumban Kedves diákok lábaitok alatt fii van a füvek alatt atyáitok csontjai Alattuk különféle földrétegek melyeket a geológia tanulmányoz Még mélyebben tűz örvénylik melyben az ö ellenségei pörkölödnek

És most fölfelé A csúszómászók rétege fölött békaréteg aztán az emberek a zsiráfok és a madarak és jóval a madarak fölött fényesen mint egy csillag Ö csak

Vers sem rezdül akarata ellen Szó nem csendül más száján ml csdk

gyarló szolgái vagyunk Ámen .

Dühösen téptük szét leigázott tenyereinket de a félelem később egymáshoz-vonzotta őket

(Így keletkezett

első viharos tapsunk) Fordította: Batta György

MIKULÄŠ KOVÄC:

ABLAK

Szombat délután A férfiak nehéz pihével hajukban sör felett álmodoznak A stadion felett gerely csüng a levegőben Szombat délután és nekem talán eszembe se jut már

Szeretném azt mondani neked Gyere el este a kis tenger partjára Hozz nekem szelet

és sós vizet Az ég kék vitorlája alatt úszunk majd

míg a sötétből elénk nem tűnik az új föld és fel nem csattan

az újkor harsonája

De azt hiszem már nem jut eszembe A 13-on nem tudnak rólad Nem vagy a lelefonkönyvben s kikoptál emlékezetemből is Hiába próbálok visszaemlékezni arra a négytagú számra melynek valamiféle köze volt a születésem dátumához és a haláloméhoz

De már úgyse jut eszembe S meglehet nincs is telefonod

lehet hogy akkor a szivem csüingelt

s te felemelted a fűből és belesusogtál

Igen Igen De lehet hogy a tölgyfa szánok

csilingeltek a tavai havon Vagy a csillagok Vagy a szél

vagy ne adj isten

Artus király bohóca e szerelem feletti hisztérikus nevetésében rázva csörgőit

Szombat délután Lehull a gerely

és vele az este S e fekete függöny mögött Polóniusz Oféliám apja hallgatja beszédem s a szerencsétlen arra gondol holnap mind kifecsegi a király fülébe.

TÖTH ELEMÉR fordítása

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tud-1

jón kacagni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám égy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én é jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem é pár esztendejében.

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csörgött a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor égy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Keres-- tünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almá-' riumban... a többi nehezebben került elő.

Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott' varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogy-* hatatlan kincsesbánya volt, amelybe' csak belé kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kui'aí benne, tűt, gyüszüt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

— Elbújtak.

— Micsodák?

— A pénzecskék, — szólt felkacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot:

— Gyere csak kis fiam, azért is keressük meg a gonoszó-* kát. Huncut, huncut krajcárkák.

Leguggolt a földre, s olyanformán tette lé a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le, egy-* szerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.

— Itt' vannak, benne vannak, — nevetgélt, s nem sietett felemelni, — ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

összenézíünk és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.

— Pszt! — ijesztett rám az anyám. — csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul...

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

Mikor felócsudtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

— Jaj! — kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjam, mintha a sparherthez ért volna.

— Vigyázz, te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott, még egy kis ideig. Mert látod, mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigahéjából.

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt.

Pénz bácsi, gyere ki,

Ég a házad ideki...

Azzal felforditottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

— Milyen kár, — mondta —, hogy asztalunk nincsen. Ha ‘érre borítottunk volna ki, nagyobb lett volna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

De nekem fúrta valami az oldalamat.

— Édes anyám, tudok én egy helyet, ahon van krajcár.

— Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

— Az üveges almáriumban, a fiókba vót.

MÓRICZ ZSIGMOND:

— ö boldogtalan gyermek, bé jó, hogy élébb nem mondtad, most' asse lenne.

Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

— No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három keik Osztán, ha

ezt az egyet megkerestük 'egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy- egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

— Ez gazdag fiók — vót. Ennek sose volt semmije. E meg mindig hitelbűi élt. No. te rossz, nyavalyás kódus, hát neked nincs egy krajcárod, ö ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked né is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni!

— kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben

a földre. , ., „ ,

— Megállj csak, — szólt hirtelen, — mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csu- dák-csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.

A szemének alig akart hinni.

— Megvan, — kiáltotta, — iíí van! Mennyi is van már?i Meg se győzzünk olvasni. Egy, — kettő, — három, — négy,

— öt... öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt' egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt' ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindgyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, él is múlt. Mingyárí ésťé lesz. Az apámnak holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belelő azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám:

— Ö, 6, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott' is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

— Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathatom. Azokban nem volt semmi.

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni nyo-- morúságunkat.

És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon, nagy siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult', úgy ránevetett.

— Hagyja el, jó ember, — mondta — ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.

— Egy krajcár? — kérdezte.

— Hát.

— Adok én.

— No még a kéne, kodustól alamizsnát.

— Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.

— Na, hála légyen — szólt az anyám, — szaladj hát.

Ekkor egy pillanatra megáll, aztán nagyot, nagyot kacagott.

— Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy odaállottím alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

A darab 78. előadásán haltam meg, közvetlenül a második felvonás befejezése után. A kollégák becipeltek az öltözőbe, s a közönség soraiból felhívott orvos konstatálta a halál beálltát. Éjfél körül aztán a temetkezési kocsi átvitt a krematóriumba.

Az elhalálozás utáni első ó- rák a legunalmasabbak. A helyiségben négyen voltunk. A véletlen folytán mindannyian

— egyetlen kivételével — ötvenesek. Valakinek a felesége

— szegényke — az ajtó mögött jajveszékelt:

— Nem hiszem. Ne menj el! Hiszen semmi bajod sem volt! Mért tetted ezt velünk?

Próbáltuk megvigasztalni. Átkiabáltunk az ajtón, hogy ez mindenkit utolér, mígnem a férje — a jobboldali koporsóban fekvő — végül is megharagudott:.

— Mariska, nyugodj meg! Zavarod a többi halottat!

— Ő, dehogy, dehogy, csak hadd sírja ki magát a nagyságosasszony, — szóltam előzékenyen. — Minket nem zavar.

Ennek ellenére jóleső csend támadt. Az úr a jobboldali koporsóban kissé felemelkedett és rámmosolygott:

— Hát ön is meghalt?

— Sajnos, az előadást sem játszhattam végig.

— Hányszor megcsodáltuk a feleségemmel. És lám, a szegényke életben maradt. Az esküvői ruhák című filmben volt a legjobb. Életemben még eny- nyit nem nevettem.

A baloldalamon fekvő halott is felismert. Elnézést kért a zavarásért, hogy megszólít, s utána orvgyilkossággal vádolt meg. Belehalt a nevetésbe, A oók ma délután című filmemen.

— Igen. igen, milyen igaza van, — emlékeztem vissza. —

fekvő halottat, hogy bocsássa meg A pók című filmemben a főnökömmeli rá nézve halálos kimenetelű jelenetet, és igyekeztem meggyőzni a jelenlévőket, hogy a komikus mesterség cseppet sem irigylésre méltó A pókban egy kissé tényleg túllőttem a célon. Melyik jelenetnél érte utói?...

— Dehát ilyen apróságba belehalni. Hi-hi-hi. Annál a jelenetnél, amelyiknél kiderül, hogy az a háttal álló férfi a- kinek gombostűt szúrt a fenekébe, a maga főnöke. Hi-hi.

Mindnyájan nevettünk, a koporsók szinte táncoltak.

— A szivem mindig gyenge volt. Hi-hi-hi. És akkor ó megfordul és a főnöke volt, hi-hi- hi.

— Uraim, magam ts infarktusban haltam meg, — mondtam büszkén.

A jobboldali halott kijelentette, hogy tegnapelőtt zöld kolbászt evett. A negyedik halott, jól öltözött fiatalember, aludt, mint akit agyonvertek.

Mint minden alaposan agyonvert ember.

Kellemes betzélgetéssel telt az éjszaka. Azok ketten állandóan hangsúlyozták, hogy micsoda nagy megtiszteltetés a számukra egy halottas házban feküdni ilyen nagy komikussal, mint amilyen én vagyok. Én meg kértem a baloldalamon

foglalkozás. Mert a polgár, mi- helytésten észreveszi a komikust, elkezd nevetni, legyen bárhol, bárkivel. A múltkor a kocsimmal egy temetési menet mellett hajtottam el. Valaki felismert és az elhúnyt hozzátartozói elkezdtek kacagni. A komikusnak senki sem hiszi el ha bánatos, hogy igazán bánatos. Elmeséltem egy nemrégi élményemet:

Mezopotámiában voltam a Csehszlovák Film Hete alkalmából. Épp abban az időben halt meg ott egy kiváló államférfi. Mit tagadjam — a miniszterelnök. Ha elnök, hát elnök — mondtam a szállodában és elmentem részvétemet kifejezni. Egész elszomorodva léptem az emlékkönyvhöz és vártam míg nekem is jut egy toll, hogy aláírjam magam. Az úr. aki a fekete gyásztöltötol- lat a kezembe adta, felismert. Micsoda nevetés tört ki! A je-1

lenlévó mezopotámiaiak öt é- vet kaptak.

Virradt. Halott barátaim vigasztalták, hogy nem kell azt annyira a szívemre venni. De maguk sem gondolták komolyan. Mikor az alkalmazottak léptei felhangzottak és gyorsan magunkra engedtük a koporsó fedelét, még mindig suttogtak:

— Azt mondja: mit tagadjam: elnök elvtárs!... hi-hi-hi,

Az alkalmazottak hozzáláttak a koporsófedelek leszögeléséhez. Tisztelettel felemeltem a fedelet és kijelentettem nekik, hogy jobban érzem magam. Hogy azt hiszem ez mégsem az utolsó infarktusom volt. Az e- gyikük felismert. Meg akartak szakadni a nevetéstől.

A temetésemre már pontosan nem emlékszem. Az átbeszélgetett éjszaka után ugyanis úgy elaludtam, mint a tej.

(Ford.: — tó —)

LASICA — SATINSKÝ:

Hiábavaló beszéd