Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-04 / 1. szám
U. I 5 Molnár Zoltán (Magyarország) A z öregémber már csak a templommal szemben talált magának helyet, ahol a sétány meg az úttest úgy egymáshoz szűkül, hogy a kilences villamos szinte birizgálja a pad támláját. Leverte egy kicsit zsebkendővel, hátha poros, aztán leült és kényelmesen szétnyitot.ta az újságját. Szemüvege nem volt, jól látott még az öregember. De nemigen olvasott. Nézelődött inkább a világba. Könnyed opálos kék volt az égbolt, s enyhén párás a levegő. Az Országház kissé balra a túlsó parton még önmaga árnyékában állt, de napfénytornyokkal, napfénykupolával. Szerette elnézni az öregember. Meg a várost, a Dunát, a hajókat. Jött is egy kis mérgeskéményü, nyomában négy uszállyal. Nem volt rest felállni, hogy lássa, miképp küszködik felfele. Bányafának való száraz rönköket vittek az uszályok, s mintha tömött belsejükből kitüremlett volna, jól meg volt rakva még a fedélzetük is. Az egyiken csíkostrikós ember feküdt a farakás tetején: két sarutalpa felmeredt. Látta, hogy sűrű tetoválás borítja a karját. — ö, te mesebeli matróz — mosolygott rajta az öregember. S elképzelte, hogy szegény kis folyami patkánynak óriási tengerjáró hajó van tetoválva a karján, meg kínai sárkány, meg ilyesmi. Kísérte szemmel, míg a hajó el nem érte a Margithidat. Akkor visszaült, s az fembereket nézegette, akik elmentek mellette. Bottal jött egy elegáns öregúr, húzta e lábát. Ezt magában megszólította: — bicegünk, öreg harcos, bicegünk? Neki még tűrhető jók voltak a lábai. Aztán hátrafordult: a másik oldalon galambok ereszkedtek a templom meg a sarki ház közé. Egy asszony morzsát szórt nekik, de alig csipegettek. Bíztatta őket az asz- szony valami furcsa madárhangon, de attól sem nőtt az étvágyuk, s csak mintha illendőségből ténferegtek volna ott a morzsák közt. Meg is sértődött az asszony, még bosszúsan toppantott is egyet, s elment, be egyenesen az egyik házba a Szilágyi Dezső téren. A galambok meg, mintha most már nem kötelezné őket az udvariasság, felszálltak, s a templom túloldalára ereszkedtek. Később visszaszállingóztak. — Most kellene kijönnie, asszonyom! Látná, hogy milyen következetlenek a galamboki — Nyilvánvalóan jól voltak lakva, mégis csíptek egyet-egyet A galambokat egy pulóverba Ifjú zavarta meg. Közömbösen jött a Fő utca felől, zsebredugott kézzel. Egy tisztaszürke meg egy fehérbőbitás tipegett s felszállt előle, de ő észre sem vette. Hová-hová ekkora közönnyel, fiatalember? — Rövid léptekkel, valahogy puhán osont át az úttesten, vállát előreszegve, s nyaka is meghajolt, mintha nagy haját nehéz lett volna tartani. V ajon mitől változott meg az emberek járása? Emlékezett az öregember, hogy amikor ő felnőtt, méltósággal igyekezett járni, tempósan, emberesen. Azután első szabadságra jőve az Adriáról, hintázó léptekkel sétált végig a félegyházi főutcán. Tudjátok — magyarázta —, megszokja az ember a tengeren, talpával kapaszkodik a fedélzetbe. Elmosolyodott valamikori gyermeteg önmagán, miközben a fiú majdnem át is ért az úton. Nőies, Igen: nőies járás. Nem úgy nőies, ahogyan a nők járnak, hanem csak úgy, ahogyan férfiak nőiesen járnak. Két lány s egy fiú, szőke, rövidhajú fiú ült fent a kőpárkányon, nem egészen a következő padnál. Ogy ült oda közéjük a fiú, hogy háttal fordult a falnak, s valahogy felitólta rá a fenekét. Jött egy villamos, szorosan a pad támlája mögött csörömpölt. De azután sem lehetett őket érteni, a hangsúlyukat figyelte, a mozdulataikat. De nem hangsúlyoztak, talán sajnálták rá a fáradságot, és nem is voltak mozdulataik. Kivéve azt, hogy a szőke fiú a lábéval kalimpált Hm-hm, kimerültetek gyerekek? — kuncogott magában az öregember. — Biztosan abban a sok twistben. Mert örökké csak twistéinek ezek a mai fiatalok. Ezt az állítását később visszavonta. Mert nem úgy ültek, mint akik valamiben elfáradtak. Hanem csak mint akik tehetetlenek. Ültek csüggedten, a szőke kalimpált. Az öregember megcsóválta a fejét. Aztán meghökkent ezen s elgondolkozott, — No talán felháborodni szerettem volna rajtuk? Az öregek szeretnek felháborodni. De ezek nem hangoskodnak, nem tesznek ízetlen megjegyzéseket a járókelőkre, mégcsak nem is csőkolőznak. Mert egyébként a mai fiatalok lépten-nyomon csóko- lóznak a nyílt utcán, az emberek előtt. Ezek nem. Ezek csak ülnek és gubbasztanak. Vagyis az egyik fiú, a szőke, a lábával kalimpál. N e kalimpálj, kisfiam! — Valamikor rászóltak, mikor a konyhában ült égy ládán, vagyis a széles fekvőlócén, ami alul ládának volt bedeszkázva, s különféle holmikat tartottak benne. — Ne kalimpálj, kisfiam. Pedig mezítláb volt leginkább, s nem nagyon kopogott a deszkán. S nem is unalomból csinálta, hanem a liba kívánsága miatt. Sötéten ültek a fiatalok, a két fiú meg a két lány, tömör, sötét árnyékként, mégis valahogy észrevétlenül. Sajnálta őket az öregember. Restelite is, hogy olyan leplezetlenül bámul embereket, dehát úgyse igen vették őt figyelembe. Járókelők alig akadtak. Két asszony jövögetett éppen, egy öregebb meg egy fiatalabb, gyerekkocsival, meg egy kisiskolás gyerekkel. A gyerek a kocsi mellett lépegetett, s be-bekukucskált a pályásra. Jöjjenek csak, hölgyeim, jöjjenek! MI a véleményük ezekről ez unalmas fiatalokról? De úgy látszik, semmi véleményük nem volt: lassan jöttek, beszélgettek, elmentek a kőpárkányon gubbasztók mellett, s rájuk sem pillantottak. Aztán nagyon lassan valami mégis történni kezdett A fekete lány, hogy a szőke kalimpálását — 6 ezt az unalmas, végeérhetetlen kalimpálást! — jobban lássa, rátette az állát a boglyas fiú vállára, s ezzel olyan testhelyzetbe került, hogy lepillanthatott az alsó rakpartra. A parton pedig valami lehetett, mert a lány ott-ott-felejtette a tekinteťéť. ésőbb felegyenesedett, nyújtózott, megmozgatta tagjait. Ennyi kis mozdulat is elég volt az öregembernek, hogy valamennyire ki* lépjen megfejtethetetlenségük varázsából. Gondolatai nagy ugrásokban szoktak kalandozni, mióta mindennapi szoros elfoglaltság nélküli öregember lett. Talán a partról, bizonyára erről az egyébként derűs partról egy nem ilyen napfényes, hanem borongós ósz jutott eszébe. Egyszer Cattaróban, a tengerparton. Az persze nem ilyen köpárkányoe volt, csak a meztelen sziklák. Nem odavaló lány volt az, hanem egy görög leány. Egyetlen egyszer csókolta meg, de most is emlékszik az izére. Olajbogyó ize volt a görög leány csókjának. Tisztán emlékezett. S a görög leány ujjaira is, ahogyan lassan végigsimogatták az arcáf. Élete összes csókjaira emlékezett az öregember. Egy pillanatig, vagy tovább? — emlékezete tengerén, veröfényes ég alatt lebegetf. Az térítette megint vissza, hogy a feketeihajú lány, talán több erőfeszítésre elszán* va, hogy észrevétesse magát, nagyobbat, vonaglóbbat nyújtózott, mint az imént, s hátra is hajlott. Szinte meg is ijesztette ezzel az öregembert. Milyen meggondo* latlan, elveszti az egyensúlyát s már zuhan is le a gránitkockákra. Ki tudja, kapna-e utána idejében az a bozontos? Figyelni kezdett az öregember a párkányon túlra: hegyezte a fülét. Gyerekhan* gokat hallott, ejj! meg cc! felkiáltásokat, meg mintha bíztatták is volna valakit ezek a gyerekhangok. Hirtelen mozdulattal felállt. Osszemarkolta és ledobta a padra az olvasatlan újsá* got. Odament a mellvédhez és lenézett a rakpartra. Egy kis hajóhíd volt balkéz felől, egy kis kikötöhid. De a lejáró korlátja össze volt hajtva, talán lakatolva is; nem jött most hajó. Ellenben egy fiú szaladt le a . > deszkákon szép nagy farkaskutyával, s a korláthoz érve átugrott, maga is jókedvű fiatal- vadállat, s átszökkent a kutyája is. A lehorgonyozott úszókikötőről bedobott a fiú valamit a vízbe, s a kutya abban a pillanatban utánaugrott. Fadarab volt talán, vagy tengericsutka, egy-kettőre megkaparintotta és már úszott is vele. Folyással úszott a kutya, az öregemberrel majdnem egyvonalban vezetett fel a lépcső, ahhoz. Fordult, emelte a fejét, nekiszegült a sodornak, igen gyorsan elérte a partot. Felkaptatott a lépcsőn, a fiúhoz ügetett Az már jött elébe, lehajolt, meg* veregette a nyakát, kivitte a foga közül a zsákmányt, s szaladtak is vissza együtt: a hajóhfdra. yerekek nézték, néhány felnőtt is; olyan ez a rakpart, különösen vasárnap délelőtt, valakik mindig ácsorognak. A fiú könnyed volt, izmos, szépmozgású. Lefutott, gyönyörűen átugrott cowboynadrágjában a korláton, kecses ívben bedobta a tengericsutkát, s a kutya tétovázás nélkül megint a vízbe vetette magát Az öregember a gubbasztók felé fordult. — Hé te feketehajű, nem neked szől ez a kutyaugatás?! — A lány hivalkodóan nem oda nézett, hanem visszatámasz- totta állát a boglyasihajú vállára. A lenti fiú túlságosan is szabályszerű mozdulattal visszalendült a korláton. A lányt nézte, az odatámasztott állút, de mintha nem is érdekelné, közömbösen indult me* gint a kutya elé. Megint ciccentések, meg ejjek hangzottak el, ahogy a kölyökhad a partról az úszó kutyában gyönyörködött. Egy férfi meg egy nő továbbindult; vállatvont a férfi, s könyökénél fogva vitte el a nőt. De vajon hanyadjára úsztatja már ez azt a kutyát? — támaszkodott könyökével a mellvédre az öregember. — Fáradt már az a kutya, te fiú! Ingerültség támadt benne, s előbb a kutya gazdáját, majd a fekete lányt kereste tekintetével. De eltakarták a lányt a többiek. Csak a szőke fiú kalimpálását látta. A fene egye meg. meddig kalimpál még ez a fiú?! A cowboynadrágos odalent, leszegett fejjel, ami azt a képzetet keltette, hogy a fogát csikorgatja, megint a kutyája elé ment. Volt az vagy jó ötven méter, ameny- nyit a kutya a lépcsőtől futott. Igyekezett még, de már nem sokáig tagadhatta a fáradtságát. Micsoda dolog! Azzal a szegény állattal! — kiáltotta az öregember, ám megint csak magában. Fellobbant benne a szándék, de aztán félt, hogy csak nevetségessé válik, ha innen a magasból a maga vékony öreg hangján elkezdi leckéztetni a fiút. Inkább lemegy és egyszerűen megfogja a nyakörvet a kutyán. Már el is képzelte, ahogy a kutya nyakörvével a markában odamondogat a cowboynadrágos suhancnak. Jobbra Indult a lejáróhoz; elég könnyen járt, jókötésű embernek tudta magát, de most az igyekezettől kissé akadoztak a lábai. Fiatal lány jött vele szemben, s mintha kíváncsian meg is torpant volna egy pillanatra. Talán szólni is akart: elveszített valamit, bácsi? De nem ügyelt a lányra, felháborodással telítve sietett el mellette, s csak sebtében s önkéntelen vitte magával a lány röpke, alig felfogott képét. A lépcsőn jutott eszébe, a lány kedves, érdeklődő szeme. Visszafordult, de onnan lent* ről már nem látta, s mert nem számított előre a mozdulatra, botladozni kezdett. ékeznie kell magát, ha bele akar bocsátkozni egy ilyen katandba. hogy megvédelmezze a farkaskutyát gazdájától, a bizonnyal szemtelen suhanc* tői. De hogy maradjon higgadt az ember, ilyen lelkiismeretlen állatkínzás láttán? Mikor leért, az első lépcsőn éppen kapaszkodott fel a kutya a rakpartba. Már nem váltott olyan fürgén ügetésbe; megállt, megrázta magát, húzta az időt, hogy összeszedje az erejét. De mikor a fiú sürgetően rápisszegett, futott, átnyújtotta a csutkát, csóválta a farkát. Az öregember rögtön megértette ezt a nagyigyekezetű farkcsóválást, de a fiú nem értette meg. Futott vissza kérlelhetetlenül a hajóhíd ra. Az öregember sietett, hogy legalább a következő vízbeugratást megakadályozza. De olyan érzése volt — pedig a kutya még nyilván nem érhetett vissza —, hogy közben a fiú újra és újra a vízbe kergeti, és a kétségbeesett állat csak úszik-rohan, úszik-rohan. Mikor az alsó lépcsőhöz ért, a kutya éppen kapaszkodott felfelé: lógott a nyelve, azaz lógott volna, ha nem tartja állkapcsai között azt az átkozott tengericsutkát. Imbolygóit a kimerültségtől, s az öregember megcsóválta a fejét. A kutya mintha ezt igyekezete lankadásra értelmezte volna, ügetésbe váltott Az öreg felpillantott a mellvédre, ahol a fiatalok ázott madarakként gubbasztot* tak. Am a lány most kiegyenesedett, mintha valami támadt volna benne, s valami változást lehetett tőle várni. Közben a fiú találkozott a kutyával. Az öregember már emelte is a kezét tndula* tai csúcsán, hogy ráripakodjon. De a fiú megfogta a szép állat nyakörvét, megsima- gatta nedves hátát-nyakát, kissé csillapítóan veregette is még egy kicsit, aztán váratlanul elindult vele vissza, fel a Marglthíd Irányába. Az öregember picikét még kifulladva lihegett. Annyi minden történt vele percek alatt, lihegnie kellett egy kicsit, hogy kiheverje. Néhány gyerek még ott ténfergett. Végétért a kutyacirkusz s még semmi sem mozdította őket, hogy más szórakozást keressenek. Elindult köztük vissza a lépcső felé. A fiú a kutyával már messze járt. Amazok odafent most mentek át a templom felé az úttesten, surranó kis puha lépteikkel. Egyáltalán mé^ csak észre sem vették az öregembert. ÜLJ UL 4M s •o Je <u a. Fényképen nézem a képem. Szemem élőit önnön szemem, homlokom is felismerem, A fül, a száj is az enyém, a pont is az orrom hegyén. Ami itt van, épp az van ott. — Nem is tudom, melyik vagyok. Egyszer egy én, egyszer egy ő, az kétszer egy, egyszer kettő. En nézem öt, ö engemet, a két nézés mind egyre megy. Most elbuvok és meglesem — s képen is állok lesen. Most ellépek és otthagyom társtalanul az asztalon. S a kép is lép. Mert keveset markolt apám Mert keveset markolt apám, nyirok nyílt a háza falán. Belepte a kenyerét is, a szemét is, a szívét is. Hogyha lopni tanult volna, emeletes háza volna, a dereka sem sajogna, hogyha többet markolt volna. Mellet döngetve papolnak, akik sosem robotoltak, s eltemetik, jól elássák a szegények igazságát. DÉNES GYÖRGY--------------------------- ------------ " ........... V Egy Nobel-díjas regényíró emlékére Rudyard Kipling száz évvel ezelőtt, 1865 december 30-án született angol hivatalnok-családból. Tanulmányait az angliai Westward- Ho-i kadétiskolában végezte, majd 17 éves kordban visszatért Indiába, ahol édesapja szolgálatot teljesített. Pályafutását mint újságíró kezdte, később versekkel és elbeszélésekkel próbálkozott. Sokat utazgatott Óceániában, Kínában, Japánban és Észak-Ameri- kában, ahol Vermont városában megnősült. A múlt század kilencvenes éveiben, amikor javában dúlt a búrangol háború, riporteri minőségben beutazta Dél-Afrikát. Végül a Dél-Anglia-i Sussex-ben telepedett le. Írói tevékenységéért 1907- ben elnyerte a Nobel-díjat. Erdekfeszitő útleírásain kívül Kipling több verses kötetet is kiadott, amelyekben maró gúnnyal ecsetelte különféle kisemberek, katonák, alhivatalnokok, tengerészek és szolgák sanyarú sorsát. Híressé azonban elsősorban novellái, elbeszélései és meséi tették, amelyekben hűen leírta az egyes vidékek bennszülött népeinek nyomorúságát. Kipling kimagasló alkotásának a Dzsungel könyvét kell tekintenünk. Ebben szerepel a vüághírü- vé vált Mowgli (ejtsd Mau- gli), a vadállatok között felcseperedett emberi lény. Kitűnő mesélőképességét hirdeti továbbá a Kikki- tikki-tavi című színpompás elbeszélése. Rudyard Kipling, minden nemzetek kedvelt mesemondója, 1936 január 18-án fejezte be termékeny életét. K. E.
