Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-27 / 39. szám

O. C. LYN — A. F. BIAN: üzen a 8. bolygó * ____________________ ______f_________________________ TALLÓZÁS A társaság már együtt volt, amikor mi hárman visszaér­keztünk a Szelénhez. A nagy vezérlőtéremben ültek az asz­tal körül, előttük a Mars ki­terített' térképe. — Nos, akkor meg is kez­dem — mondta Zeno kapitány, amint beléptünk. — Üljetek le gyorsan! A Szelén helyét vörös pont jelezte a térképen. Innen vé­kony. vörös vonal indult dél­keleti irányban, a, íelé a sö­tét színű felszíni képződmény felé, amelyet a kutatók még valamikor régen T.yrrheni-ten- gernek neveztek el. Ott, ahol a vonal a Lybia nevű területet szelte át, apró, fekete kereszt jelölt meg egy helyet. — Azt hiszem, tudjátok — kezdte a beszámolót Zeno ka­pitány, — nem volt sem­mi olyan célunk, amikor ma Leonnal és Markkal el­indultunk, hogy fölfedezünk valami különöset. Csupán azokat a bizonyos „csa­tornaközpontokat“ akartuk egy kicsiť közelebbről szemügyre venni. Nem így történt! Itt — s most a fekete kereszttel meg­jelölt helyre tette a mutató­ujját, — ahol a Lybia a Tyrr- heni-ťengerrel érintkezik, egy feltűnően szabályos képződ­ményt vettünk észre. Néhány száz méter magasságban re­pültünk. s így a látcsövöp át jól láthattuk, hogy egy szürke kupola emelkedik ki a vörös homoksivatagból. Visszafordul­tunk a kis űrhajóval, egészen mélyre ereszkedtünk alá, s még 'egyszer elrepültünk fölötte. Megállapítottuk: semmi kétség, szabályos félgömb alakú ku­pola! — Mekkora lehet? — kér­dezte izgatottan Péter. — Körülbelül négy méter az átmérője. — Biztosan marsbeli ter­meszboly — mondotta Ferry doktor. — Azok a növényfé­lék. amelyeket mi fedeztünk föl, alkalmasak a termeszek táplálkozására. — Nem termeszépitmény — rázta a fejét Mark. — Amikor másodszor haladtunk el fölöt­te, tisztán látszott, hogy há­rom cikkelyből áll, s ezt a há­rom részt valami művi szerke­zet fogja össze. — Csak azt ne mondd, hogy csavarok! — emelte föl a ke­zét Péter. — Azt nem mondom, mert valóban nem csavarok, hanem inkább satuszerű szorítőpofák. — így van — erősítette meg León. — Ügy vélem, elektro­mágneses erőt használnak az egyes részek rögzítésére. Elképedtünk, Valóban nagyon komolv dologról van szó, ha már Leon is beszél. — Nyílás, bejárat van rajta? — kérdezte Ferry doktor. — Azt nem láttunk — felel­te Zeno kapitány. — Mindene­setre, biztosan nem állatok é- pítménve. Néhány percig csend volt. E fölfedezés híre annyira meg­hökkentett mindnyájunkat, hogy egyszerűen bennünk re­kedt a szó. Végül Viktor e- melkedett szólásra. Ünnepé­lyesen megköszörülte a torkát, és szónokolni kezdett. — Barátaim! Elérkezett a várva-várt, nagy pillanat: ta­támadt. Zeno kapitány vetett véget a lármának: — Korai volna bárminemű következtetést levonnunk a lá­tottakból. Elégedjünk meg e- gyelőre azzal, hogy van egy nyom, amelyen tovább mehe­tünk. Azt tartanám legcélsze­rűbbnek, ha a Szelénnel át­települnénk a Tyrrhenl ten­gernek nevezett területre, a kupola közelébe. Mindenki egyetértett a terv­vel, egyedül André maradt szótlan. Zeno kapitány észre­vette ezt, s megkérdezte: — Te másképp gondolod? — Nem, dehogy — mosolyo- dott el. — Csak azért vagyok egy kicsit elszontyolodva, mert azt hittem, hogy a mi növé­nyeink óriási szenzációt okoz­nak majd, és Iám, még időnk Illusztrálta: KOPÖCS TIBOR lálkozunk a szilíciumtörpékkel. Készüljünk fel, hogy méltók... — Üssétek le! — kiáltott közbe Mark. — Ez mindig sza­val. Csak azt nem értem, hon­nan szorul egy kibernetikusba ennyi szóvirág!? Viktor nem zavartatta ma­gát, és tovább akarta folytat­ni a szónoklatot. Szomszédai — Péter és Ali — azonban be­lecsimpaszkodtak, és vissza­rángatták a székre. Nevetni kezdtünk, zsibongás se nagyon lesz, hogy foglal­kozzunk velük. A terepjárót és a kirakott felszerelést visszavittük az űr­hajóba. Siettünk, hogy alko­nyat előtt új szálláshelyünkön lehessünk, s mi magunk is szemügyre vegyük a különös kupolát. Maga az út néhány percig tartott csak a Szelén­nel. A kupolától fél kilométer­re táboroztunk le. A hely ott szinte teljesen ugyanolyan volt, mint a Syrťis Majoron. Mire leszálltunk, már az e- gész társaság bebújt a szka­fanderébe. és a légzsilip előtt szorongott. Különösebb fölsze­relést* nem vittünk magunkkal. Egymástól másfél-két méteres távolságban, csatárláncot al­kotva közeledtünk a kupola fe­lé. Zenóék leírása hiteles volt... — Felülről nem láttatok kö­rülötte nyomokat? kérdez­te Ferrv doktor. Mark felelt valamit,- de nem értettem belőle egy szót sem. mert Irtózatosan recsegni kez­dett a rádiókészülékem. — Mit mondasz? — szóltam a mikrofonba. — Nem értet­tem. — És néztem feléje. Vártam a választ, de hirte­len észrevettem, hogy az ő ké­szülékével is baj lehet, mert idegesen kapkodja a fejét. Az­tán szinte egyszerre mindenki megállt, és türelmetlenül in­tegetett, mutogatott. Mind a kiiencünk rádiókészüléke fel­mondta a szolgálatot. Zeno kapitány nagy ívben, oldalazva megkerülte a kupo­lát. Mi utána sorjáztunk. Elő­ször valamelyest csökkent a zaj, és egy-egy szófoszlány érthetővé is vált, de mihelyst ismét közeledtünk a kupolá­hoz, megint olyan fülsiketítő lett a recsegés-ropogás, hogy alig tudtuk elviselni a zárt burában. Ali ekkor próbát tett. Intett nekünk: álljunk meg. Ő pedig lépésről-lépésre hátrálni kez­dett. Elég távol, a kupolától o- lyan 300 méternyire karlendí­téssel jelezte, hogy megszűnt készülékében a recsegés, Vik­tor hozzá sietett, és néhány szót váltott vele: a készülékek kitűnően működtek. Mi is odamentünk, és meg­állapodtunk, hogy kikapcsol­juk rádió-vevőinket, úgy köze­lítjük meg a kupolát. Nyilván­való, hogy a zavaró sercegés onnan ered. Valószínű, hogy a benne meghúzódó lények ész­revették közeledésünket, és ez­zel az elektromágneses sugár­zással védekeznek ellenünk. Megvallom őszintén, szoron­gó érzés volt! Mit lehet tudni, milyen indulat lakozik ezekben az isten tudja milyen lények­ben?! Nem sokat kellett volna bíz­tatni ahhoz, hogy visszafordul­jak, és a Szelén védő falai mö­gött megbújjak. Zeno kapitány azonban elrendelte az indulást. Szorosan felzárkóztam Fer­ry doktor mögé, mintha ő meg tudott volna védeni. Vitt a lá­bam, vitt gépiesen, és kíván­csiság meg félelem kavargóit bennem. A kupola közvetlen közelébe értünk. Burkoló felülete opá- losan fénylett, a ráeső nap­fényt visszaverte. Teljesen át­látszatlannak tűnt, mintha csak azt a célt szolgálta volna, hogy semmi fényt és hőt ne enged­jen át. Beiül valószínűleg tel­jesen sötét. Közvetlenül a tö­vében kitaposott útra bukkan­tunk. Ezen mentünk tovább, s a Szelénnel ellentétes oldalon ajtószerű, elzárt rést fedez­tünk fel. Ez az „ajtó“ szokat­lanul alacsony volt, alig 120 centiméter. Rádiókészülékeink nem mű­ködtek. ezért — közel hajolva a kupola falához — buránkon keresztül is hallottuk azt a sejtelmes, duruzsoló zajt, a- mely a kupola belsejéből ki­szűrődött. Olyasfajta hang volt ez. mint a transzformátorok zümmögése. Elektromos veze­téket azonban nem láttunk, és fogalmunk sem volt róla. mi­tői eredhet az a különös, halk hang. Zeno kapitány fölemelte a kezét, és némi töprengés után bekopogtatott az ajtón. Nem érkezett rá semmiféle válasz. Végtelennek tűnő percekig to­porogtunk a kupola körül, míg végül Zeno karmozdulattal je­lezte, hogy menjünk vissza a Szelénhez. Amikor az ideges feszültség­ül kimerültén ismét együtt ül­tünk a nagy asztal körül, kí­váncsian vártam, mi lesz tár­saim véleménye. Én — igazá­ban — örültem, hogy nem fe­deztünk fel semmit, s hogy az egész kirándulást ép bőrrel megűsztuk. Holtbiztosán láttak bennün­ket — törte meg a csendet Ali. — Miből gondolod? — kér­dezte Zeno kapitány. — Abból, hogy amikor elin­dultunk. önkéntelenül is meg­néztem a Szelén sugárzásmé­rőjét. A mutató mozdulatlanul állt a nullán. Most viszont, fi­gyeljétek csak meg, három fok erősségű sugárzást jelez. Valóban így volt, saját sze­münkkel győződhettünk meg róla: a mutató ott rezgett a hármas szám fölött. * Részlet a szerzők azonos cí­mű fantaszitkus regényéből. (Folytatjuk) M. M. Mikiliben, egy elhagyott faluban, megfigyelhettük a hegylakók temetkező szokásait. Halottaikat hat méter magas póznákon nyugvó emelvényre fekte­tik — azt nem mondhatjuk, hogy oda temetik — és megvárják, amíg az idő és az elemek felbomlasztják a tetemet. Akkor azután leszedik a cson­tokat, és az elköltözött tiszteletére rendezett lakomán díszhelyet adnak földi maradványainak. A család disznót hizlal erre áz alkalomra, és ennek • vérét gondosan félreteszik, hogy ünnepélyesen bemázolják vele a halott koponyáját. Lakoma és tánc után a koponyát a család valamelyik tagjának (rendesen a legidősebb fiúnak) a kunyhójában helyezik el, az ujj- és láb­ujjcsontokat s más kisebb csontokat szétosztják emlékül. Ezeket zsinórra fűzve nyakban viselik, vagy kis zacskóban. A nagyobb csontokat kiviszik valamilyen elhagyott helyre a sziklák közé, ahol azt remélik, békességben lesznek. A póznák tetején nyugvó emelvényre durva létrán gyakran felmászik a halott valamelyik férfirokona, hogy megfigyelje, mennyire haladt előre a test bomlása. A hetekig tartó időszakban, amíg a tetem odafenn nyugszik, botokból egyberótt szellős koporsójában, a falubeliek gyakran kiülnek az emelvény alá, hogy a föloszló test foszlányai lehulljanak rájuk. Ennek a förtelmes szokásnak az a titka, hogy azt hiszik: az elköltözött ereje ilyen módon átszáll az ő testükbe! A bennszülöttek gyűjtik a koponyákat, nem csupán rokonaik, hanem ellen­ségeik koponyáját is. Nem ritka eset, hogy tíz-tizenkét koponyát is talál az ember némely kunyhóban. Olykor a holttest emelvényét körülvevő kis kerítésre Is koponyákat szúrnak, hogy szembetűnőbbé tegyék. Falvakat a legjelentéktelenebb okokból áthelyeznek, elzárnak, megszáll­nak és kiürítenek. A félelem, hogy a hely nem kedvező támadás esetén, gyakran rábírja a népet, hogy elhagyja a faluját; építményeit átengedi a pusztulásnak, a kunyhók beomlanak, benövi őket a bozót, vagy mert a kör­nyező kertek kimerülnek — a kerteknek közel kell lenniök —, s nincs alkalmas földdarab a művelésre, az egész falu elköltözik. A falu felé közeledő idegent jó előre észreveszi a nép. Fölkészülten vár­ják. Ha az asszonyok és gyerekek elmenekülnek előle az erdőbe, és a fér­fiak helyben maradnak, ez arra vall, hogy a férfiak úgy vélik, elég sokan vannak minden eshetőségre. Ilyenkor résen kell lennie a látogatónak. Ha az asszonyok és gyerekek várják az idegent, ez annak a jele; hogy vala­melyik baráti falu kedvező hírt adott róla a hegyi „távbeszélőn“, vagyis — kiáltozásokkal hegytetőről hegytetőre. A hegy lakók fegyverei kezdetlegesek és durvák, t] és nyíl, dárka, egy­szerű kihegyezett hosszú bot; fütykös, a végén tojásalakú bunkó; éles kő­fejsze — ennyi az egész fegyvertára a bennszülöttnek. Ekéje, ásója és kapája a veteményeskertben mindössze egy kihegyezett bot. Tüzet dörzsöléssel gerjeszt az újguineai, mint a vad népek szerte a vi­lágon. Puhafa-darabot szorít le két lábával a földre. Alája lágy rostot he­TAYLOR: lyez. A fa alsó oldalán sebesen ide-oda rángat és bambuszrudat, s a kifej­lődő hő lángra lobbantja a puha rostot. A dohány vadon nő a hegyekben. Bambuszpipából vagy inkább szipkából pöfékel a pápua. A bambusszáron két lyuk van, az egyik oldalon, ebbe teszi az égő cigarettát (száraz levélbe göngyölt dohányvagdalékot). Akkor azután szájába veszi a bambuszszipka végét, és teleszívja füsttel a bambusz üre­gét, de nem szívja le, hanem kiveszi a cigarettát, és abból a lyukból, ahol a cigaretta volt, tüdejére szívja a füstöt. Bételdiót szedhetne magának, de a hegylakó ritkán fanyalodik rá. Foga éppen azért ragyogó fehér, ellentétben a bételrágó partvidéki bennszülöt­tekével. De ez az önmegtartóztatás nem holmi erényességnek tulajdonítható, Egyszerűen az az oka, hogy a hegyek közt nincsen mész, márpedig mész nélkül és bizonyos fajta háncs és levél nélkül a bételdiónak nincs meg az a kábító hatása, amelynek a kedvéért rágni szokás. A hegylakó pápua konyhája a képzelhető legkezdetlegesebb. Burgonyát, jamgyökeret pirítanak tüzes parázson. A madarat, disznót nyárson forgat­ják a tűz fölött. Elvétve eljut egy-egy cserépedény a síkságról s az elő­hegyek tájáról a hegylakó kezébe. Ugyanezen az úton vándorol a só a ten­gerparti törzsektől a síkságra és beljebb a hegy alján élő népek közé, és ezektől olykor elkerül a magas hegységbe, cserébe nádcukorért. A bennszülöttek egyszerű észjárásúak, de értelmesek. Roppant ügyesek a jelbeszédben, sok mindent megértetnek vele. Gyerekes örömüket lelik a legképtelenebb csekélységekben. Mohón nekiesnek egy papirosdarabkának, ónpirosnak, összesodorják és beledugják a fülcimpájukba, vagy orreimpájukba fúrt lyukba. Rendesen csontfüggőt viselnek, de ha más nincs, egy összesodort falevél is „megteszi“. A legjelentéktelenebb semmiség megkacagtatja őket, egymás karjaiba rogynak és majd kipukkadnak a kacagástól, valósággal a földön hempereg­nek kitörő jókedvükben. Ajándékért ajándékkal fizetnek, és világért el nem lopnák, ami másé De már azt megteszik, hogy álnok módon hamis nyomra terelik, amely ellenséges faluba vezet, avagy meredélyes sziklaszakadéknak visz neki. Gyakori eset, hogy barátságot színlelnek, és aztán tőrbe csalják a barátju­kat. Velünk is megtették. Az őrszemek órákkal, néha napokkal előbb fölfedeztek bennünket, mielőtt megérkeztünk egy-egy faluba. Mire odaértünk, a falu népe rendesen minden motyójával együtt elmenekült az erdőbe. Sokszor megfigyeltük őket aztán, amint visszaszállingóztak a faluba, mihelyt tovább mentünk. Olykor sikerült — késsel, fejszével, csillogó gyönggyel — odaédesgetni egy-egy bennszülött- tét, aki bátrabb volt a többinél, s ez azután odacsalta a társait is hozzánk Búcsúzóul többnyire elkísértek a szomszéd faluig, vagy a hegytetőről „ki- kiabáltak“ barátaiknak, hogy jóbarát közeledik. Kezességet vállaltak értünk. Vége — De most már elég! —■ kiáltott fel Johann Chrls- tinger 21 éves Fort Elisa­beth-! (Dél-Afrika) fiatal­ember és egyetlen lövéssel leterítette az éjszakai nyu­galmát minduntalan megza­varó hívatlan vendéget. Ma már csak egy lyuk emlé­kezteti rá a lepedőn. Az áldozat egy — bolha volt. Milánóban ismeretlen tet­tesek betörték egy borke­reskedés kirakatját, és több üveg bort elvittek. A tulajdonos másnap á következő reklámtáblát tet­te ki a kirakatba: • — Boraim annyira jók, hogy vevőim még az éjsza­kai órákban is meglátogat­nak. Az indonéz tengerészgya­logosok futballmérkőzésén a két csapat szurkolói lel­kes buzdításuk során gép­pisztoly-sorozatot lőttek a levegőbe és a második fél­idő elején háromórás vere­kedést kezdtek. Az eredmény: egy halott és kilencven sebesült. Egy német újságíró, kol­dusnak öltözve kiállt egy forgalmas frankfurti utca sarkára, és minden járókelő elé odanyújtotta kalapját. Egy óra alatt 15 márkát szedett össze. Egy* szakmunkás átlagos órabére 7 márka. Az amerikai Ohióban egy biztonsági zárakat gyártó cég ajánlatot kapott egy betörőbandától: megfelelő összeg lefizetése ellenében minden betörésük alkalmá­val szívesen hátrahagynak egy cédulát az alábbi szö­veggel: „Ha XYZ biztonsági zár lett volna az ajtaján, nem tudtunk volna behatolni a lakásába.“ Angol orvosok megállapí­tották, hogy a szúnyogok nem nagyon szeretik a gyermekek és nők vérét. 838 emberen végeztek szú- nyogcsípési kísérletet. Mind­össze egyetlen olyan rész­vevő volt, akit messze el­kerültek a vérszopó rova­rok. Az illető foglalkozása: a- dóvégrehajtó. Jó étvágyának lett áldoza­ta Gottlieb Wiesendenker 58 éves svájci kőműves mester. Egyszerre hát sze­let disznósültet gyömöszölt a szájába, a jó falat azon­ban a torkán akadt és megfulladt. Nem lenne csoda, ha i- dőnként gőzfelhők csapná­nak elő egy texasi kisváros seriffjének kalapja alól, annyira fő a feje Bili és Ben Mc Crary tizenkilenc éves ikerpár miatt. A két fiatalember ugyanis össze­sen négy mázsát nyom, s amikor egy csekkhamisítás után a seriff letartóztatta őket, kénytelen volt külön teherautót rendelni, mert nem fértek be a rabomo­bilba. Ha a bíróság szabad­ságvesztésre ítéli őket, át kell építeni a helybeli bör­tönt, hogy bevonulhassanak cellájukba. TALLÓZÁS ŕ Az emberevők földjén (VI.)

Next

/
Thumbnails
Contents