Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-20 / 38. szám

fii.

Az ajtó kivágódott és a vakító napfényben ott állt Petyó.

— Átjön — jelentette ki lakonikusan.

Babula sércinFett és zavaros szemmel feltápászkodott a h'evérőről.

— Mivel szédíted? — érdeklődött Kája.

— Azt mondtam tábortűz lesz, meg holmi romantikus marhaság.

— Fogalmam sincs — kezd- Fe Cony — miért olyan hülyék a nők. hogy eszüket vesztve tapadnak erre a nagypofájű marhára.

— Kuss — vágta el a vitát Petyó és letérdelt.

— Szerelmet akarsz vallani

— húzta maga alá Mary a lábát a fotelban.

— Neked? — köpött egyet Petyő és változatlan nyugalommal szedte a földön heverő pohárcserepeket.

— Mi az, fiam, nagytakarítás? — emelte fel a fejét Kyra, aki a sarokban feltornyozott díszpárnákon hevert. _

— Jobb lenné, ha nő létedre segítenél rendbehozni ezt a disznóólát.

— Van is eszemben! — húzta meg a vállát Kyra. — Dolgozz, ha hercegnőt hívtál látogatóba, ha neked nem jó a magamfajta csinibaba — és unottan átfordult a heverőn, hogy a fotelban ülő Cony fülébe harapjon.-0De azért, mikor Marika megjelent az ajtóban, a szobát úgyahogy kisszelőztették és össze is seperték, csak az asztal fényes lapja volt foltos és a hamutartóban bűzlött a sok csikk. 1

— Marika vagyok — mutatkozott be és apró lealázó mosollyal vette tudomásul a sok különösnevű egyént a szobában. Kyra, Myra, Cony, Babula,

— aztán átmenet nélkül folytatta:

— Tulajdonképpen azért jöttém. hogy bocsánatot kérjek

— zavartan nevetett — az é- desapám túl erős kifejezéseket használ néha, remélem nem haragszanak?

— Hát nem volt klassz hallgatni az öreg golyhót, de ha már kiköpte azokat a dav dumákat. vissza nem szívhatja, nem mondom, hogy a fene e- vett az örömtől, mikor hallottuk, de bánatunkban nem ugrunk a Dunába — mondta Cony vigasztalőan.

Marika az égész szónoklat alatt csendesen állt, még a szeme előtt volt az éjjeli jelenet. amikor a társaság részegen ugrálta át a tábortüzet Petyó gitárjának egyre gyorsuló ritmusára, kurjongatásuk- kal felverve a környék békésen alvó víkendezőit. Szinté a fülében volt édesapja hangja,

ahogy égy szál pizsamában a kerítés mögül szidta a társaságot, elmondva ókét ocsmány huligánoktól kezdve mindennek, nem kímélve a női nemet sem, akiket éjjel kódorgó condrák- nak nevezett. A szónoklat u- tán csend lett.» Marika csak állt... Petyó érezte, valamit tennie kell, hát cigivel kínálta, de a kislány lenéző fejrázására italkínálással már nem is próbálkozott.

— Jöjjön, mutatok valamit

— terelte Marikát kifelé, mert félt, hogy valaki rosszat mond a törékeny teremtésnek. Gyorsan elvezette az ajtó közeléből, de azért jól lehetett hallani, amint valaki rekedten u- tánuk ordít: — Ezt a ringyócs- kát Is leterlti, az Istenit!

Valami tompán puffant az ajtón, Petyó tudta, hogy egy díszpárnát dobtak utánuk, rettenetesen szégyellte magát, de úgylátszik a kislány mit sem vett észre.

— Mit akart mutatni? — kérdezte kedvesen.

Persze mutatni, na most mi a frászt mutogasson neki hamarjában, de ahogy a komolyan érdeklődő barna szemekbe nézett, elvörösödött — ogy vigvamot építettünk, nézze — mutatta a zöld levelű gallyakból összeeszkábált, sátorszerü valamit.

— Ezt látni tőlünk is — jegyezte meg a kislány — persze mit lehet ebben a köpet kertben mutogatni, ami a szomszédból nem látható? Talán ezt a bokor rózsát, viszont azt a lány apja adta az anyjának, pláne.... Petyó egész zavarban volt és csak dadogott: Nézze Marika, én nem a- kartam. hogy a fiúk, tudja jó gyerekek ezek, de az utóbbi hetekben úgy hajtottak a pro- fákok...

— Jé — maguk is így hívják a professzorokat — mondta kedvesen a kislány, hogy átsegítse a fiú zavarát.

— Persze, hiszen maga ti- zédikes — nézett rá most már zavar nélkül, fölényesen a fiú.

— Tudja az érettségi bankettet terveztük, Vaskutacskán a- kartuk.

— Nem ott volt? — érdeklődött Marika.

— De ott, a féne 'egye még, csakhogy esett az eső, be voltunk terelve egy szűk helyiségbe, ott nyerítettünk udvariasan, fehér-feketében, bé- gombolkodva, izzadva — szóval nem így képzeltük — legyintett’ — ne elég az hozzá, akkor gondoltam erre a vl-' kendházra, hogy itt kárpótolom a fiúkat, kikértem az öregektől. Nem tudtam, hogy az Magukat annyira zavarja.

— Édesapám hirtélenharagü, fáradt, már biztosan megbánta — nézett a kertjük félé Marika.

Az ültet'gétő, kapálgató Öregűr mintha hallaná, átnézett.-0— Na mi az, fidibusz, lum- polunk? — kérdezte kedves- kedőn.

— Már nem, kedves bátyám — csapta össze a bokáját, mert hallotta, vagy olvasta ezt az ökörséget, hogy öregekkel így előkelő.

— Ilyenkor legjobb az uborka, a savanyúság, tette hozzá engesztelőén — na gyere kisjányom segíts kapálni ezt az őserdőt, és hátatfordítva tovább pipált.

— Láthatja, nem haragszik, de most már megyek — sietett a kapu felé.

A kapunál a kezét nyújtotta — Viszlát.

— A fiú elkapta a kezét és nem engedte:

— Marika — mondta és szinte megijedt, — jöjjön át este.

CILEK JÚLIA:

Pótbankett

— Jó biccentett a lány és szaladt.-0— Mit mondott az a perna- hajder? — kérdezte otthon az apja.

— Meghívott danászni estvére — figurázta a leány.

— Nem méc — úgye, kislányom?

— Pedig elmék — dühösítet- té a lány az apját.

— Te. ne izélj — emelte a lányra dühösen a kapát, de az nevetve beszaladt a házba.

— Unatkozik, — gondolta az apja, — fiatalok közé vágyik, persze se anyja csak öreganyja, meg én, a vén, csak nem habarodott abba a széltolóba? Igaz, rendesek a szülei, meg minden, azért is küldte, ne haragudjon, nem akar ő szomszédokkal veszekedni, de mulatozni? Nem azért névélte ezt a virágot...-0— Már megint szendvicsekkel traktáltok? — szólt unottan a lányokra Babula, mikor este behozták a kenyereket.

— Nem. majd Carlton menüt főzünk nektek! — feleselt Kyra.

— Na. azért meg kel! hagyni. a fantáziátokat nem erőltetitek meg — mondta Kája.

Sápadtan és únottan nézték egymást. Petyó házigazdához híven kezdte öntögetni a bort a tranzisztor ta..ta..tata..ta..tata ... letkiszt játszott, Kyra egy villával verte az asztalt, a hangulat lassan emelkedőben volt.

— Ne — nyomta Myra a gitárt Petyó nyakába.

— Még nem, majd ha átjön — felelte.

— És ha a majomgalamb hercegnő nem jön át, akkor ügy fogunk itt ülni, mintha gyászolnánk — biggyesztette le fitymálva a száját Kyra.

— Te — emelte fel Petyő a gitárt és valamennyien azt hitték, fejbecsapja a lányt, de csak az asztalra csapta, hogy egy húr megpattant.

— Ne marhulj — mondta engesztelőén Cony. de Petyó már ordított: — Hülyék vagytok és disznók is. Először rendeztek egy blőd bankettet a fenében. ahonnan nem lehet elmenni, aztán mikor meghívlak benneteket, olyan ordenáré módon viselkedtek, mint egy osorda, felehamuztok, teleöntöztök mindent. Mit gondoltok, mit mondok az öregeimnek, mii csináltunk itt? Olyanok vagytok, mint a disznók! ordította, de érezte, hogy tehetetlen dühében lassan gyűlnek a könnyel, hirtelen sarkonfordult kirohant és úgy bevágta az ajtót, hogy a kert beleremegett'. Hátrament a vigvamba és ráborult a szénára. Részeg vagyok — motyogta, és lassan álomba merült.

Arra ébredt, hogy valaki rázza: — Kelj fel, te hülye — hallotta Cony hangját', — ilyen egy kiborult marha, és megfázik — magyarázta a többieknek.

— És a kedves édesanyja farönbillént minket — tódíťoťta Kyra.

Né ítéljétek már — morogta Kája.

Petyó értetlenül nézte őket, hamarjában nem tudta, hol van, éppen azt álmodta, hogy Marika itt volt vele a vigvam- ban, meleg báránybőrök voltak leterégétve, az este meleg volt, vánkos helyett nefelejcsek voltak a fejé alatt, amit ő szedett, becézve simogatta a bőrét. mesélte vágyait, gondolatait!

Felült és legyintett. Vigvam helyett ez a szomorúra fony- nyadt levélgóré, Marika helyett pedig ezeknek a röhögő marháknak a gyülekezete:

— Hogy a mennydörgős mennykő...

— Ne káromkodj, hanem gyere — bíztatta Kyra.

— Miért? — kérdezte egykedvűen.

— Azért, hogy elmenjünk az első vonattal.

— Mire az a nagy rohanás?

— Te ordítottál áz éjjel, hogy az első vonattal pucoljunk, mert hogy ilyen link a- lakokra nem pazarlód drága idődet, ha annyira érzékenyek lennénk, lehervasztott volna minket a dolog, de mi jó haverok vagyunk! — szónokolt Kyra és kezénél fogva felrántotta. A góré, meg mintha csak erre várt volna, összeroggyant mögötte. Hátrafordult. Látta amim a fiúk nekiesnek és halomszám cipelik a fonnyadt gallyakat a kerítésen túl az erdőszélre,. Myra edig söprűvel a kezében nekiesik a helynek.

— Nyoma sem marad, fiúcska — nevetet rá barátságosan.

— No gyere — húzta Kyra a vikendbe. No? — kérdezte aztán büszkén, mikor a küszöbön állt. Csak nézett... a szőnyeget alighanem kiporolták, minden ragyogott, az asztalon váza. benne virág, csikknek, törött üvegnek, nyoma sincs és a levegőben? Beleszagolt a levegőbe::. Kyra észrevette: — Azalea.

— Mi az, hogy azalea ?

— Az annak a szagosszap- pannynak a neve, amit itt az utolsó szemig elmostunk My- rával.

Jók ezek a lányok — magyarázta az állomásra vezető úton Conv. — csak te voltál bedilizve az este. .Amikor látta, hogy Petyó semmit sem szól tovább folytatta a monológot: — Kyrának otthon nyomorék kistestvére van, azt neveli, életében először volt bulin, hát egy kicsit kirúgott a hámból. Myra meg szegény...

— Mi az, hittérítőnek léptél fel? — szakította félbe Petyó.

— Nem, de sajnáltam, mikor este sértegetted, majdnem bőgve gyalogolt el. —

Mikor látta, hogy Petyó erre sem szól semmit, még hozzátette: — Tudod öcskös, az a legjobb, ha az ember elpucolhat, mert a jóból is megárt a sok, és ilyenkor legjobb elhúznia csíkot, de innen csak vonattal lehet — ránézett oldalról. — Jobb, hogy az a kis rühes nem jött. Én tudom, állati rossz, de nekünk most másra kell majd az idő...

Kuefában már mélyen benn voltunk a magas hegységben, harmadfélezer méterre a tenger színe fölött. Tömérdek nehézséggel küzdöttünk; meg voltunk róla győződve, bogy elértük már az emberi kényelmetlenség végső határát, s ami ezután következik, nem lehet rosszabb, mint amin már átmentünk.

Jó, hogy az ember nem tudja, mit rejt a jövő. Ezután kellett még megtanulnunk, mit jelent átvergődni a főlánc zordon hegygerincein, naponta olykor alig három kilométerrel küzdvén előre magunkat, a csaknem függőlegesen tűző nap forróságában. A legkönnyebb ruha is elviselhetetlenül meleg ilyenkor a déli órákban; a délután elmaradhatatlan felhőszakadás naponta bőrig áztatott utána meg csontig maró fagyban dideregtük át az éjszakát. A sátor végében lobogó tűz, a meleg gyapjúruha és a takarók tömege sem mentett meg tőle, hogy ne vacogjon a fogunk és ne reszkessünk, mint a kocsonya.

Nem ismertük még akkor azt a szenvedést, amelyet az őserdő nyirkos talaján elszaporodó piócák ezrei fognak okozni. Beleveszik magukat a testbe, hiába húz ellenük csizmát az ember, és visel csavaros lábszárvédőt, gyapjúharisnyát, gyapjúruhát. Meg kellett még ismerkednünk azzal a kínzó betegséggel, amit egy rettegett riihfajta okoz, amely utat fúr a bőr alá, viszketést és gennyes sebeket okoz, s ezek csak hetekig tartó kínos kezeléssel gyógyíthatók Ott leselkedett ránk a lábtörés, ficamodás veszedelme az őserdő faóriásainak százados, mohlepte gyökerei között. Az örökös bukdácsolás a gyökerek, kövek és fatörzsek között, a szüntelen kapaszkodás föl és le a meredek lejtőkön: rettentő próbára teszi a lábat.

Az időjárás Pápua hegyei között roppant változékony. Egész éven át már kora reggel olyan forróságot áraszt a nap, hogy majd lepörköli az ember húsát. Ä délután özönvízszerű felhőszakadást zúdít a nyakunkba, ha védett helyre nem vonulunk előre. S az éjszakai ködöt rendesen velőkig hasogató hideg szelek kísérik.

Az előhegyekben a falvak nagyok, mert arról, amerről jöttünk, csaknem teljesen megszűnt az emberevés szokása, s a hegylakókat ott nem pusztítja a vérbosszú. De túl a Yule hegyen, amint kelet felé fordulunk, a falvak jellege megváltozik s vele a nép lelkülete is. Ezek a falvak fent lapulnak a hegytetőkön, s messziről szembe tűnnek, amikor közeledünk feléjük és mindig a legnehezebben hozzáférhető hegycsúcsokon épülnek a falvak. Körülöttük sok száz lépésnyire kiirtják az erdőt a bennszülöttek hogy az

ellenség ne találjon búvóhelyet a közelükben. Az irtás közepét szilárdan font bambusz — vagy vesszőkerítéssel veszik körül. A kerítés magassága meghaladja a három-négy métert. A kerítés és a kunyhók közt a föld egy szalagját kifelé hajlított, hegyes végű karókkal dugdossák tele, hogy a kerítésen áthatoló ellenség beleszaladjon, vagy legalábbis fönnakadjon, s a falu lakói elmenekülhessenek. A falvaknak két kijáratuk van az ellentétes végeken, hogy ha fölülkerekedik a támadó, a másik kijáraton el lehessen menekülni előle.

Nappal, egészen sötétedésig őrszemek vigyázzák az ösvényeket; a magaslatokra, hegyormokra is őrt állítanak, kivált oda, ahonnan az ellenséges falvakat is megfigyelhetik. Éjjel nem áll őrt senki, mert a hegylakó úgysem merészkedik ki a falujából a sötétség beállta után. Csak egy hegyi törzs, az Albert Range-ben élő különös kukuku nép kivétel eBben. Ezek éjjel is támadnak, de jöttüket lobogó fáklyák jó előre hírül adják. Fáklyául néha bambuszrudakat használnak, melyek csőszerű üregébe gyantát öntenek.

— Egy-egy faluban ritkán van több tíz-tizenkét kunyhónál. Először is ritkán jut hely több kunyhó számára. Másodszor meg: a veteményeskertek nem tudnának eltartani nagy népességű falut. Azonfelül pedig több-kisebb falu, ha egymással baráti lábon él, külön-külön hegytetőkön, jobban szemmel tudja tartani az ellenséget és megelőzni a váratlan rajtaütéseket. Néha, ha a háborúskodás sajnálatosan megtizedelte a lakosságot, egyesülnek a falvak a legerősebb védelmet nyújtó erődítményben.

A kunyhók maguk földbe vájt silány kis hajlékok. Körülöttük térdig a piszok. A kivájás fölé emelkedő fal szorosan egymáshoz illesztett karókból vagy rudakból áll. A kunyhókat pandanusz-levéllel gallyal vagy fűrészes szélű fűvel fedik be. Ezekben a hitvány lakásokban együtt él ember, asszony, gyerek, kutya és disznó. Együtt esznek, együtt alusznak. Gyakran a puszta földön alusznak, ember, állat egymás hátán hempereg. Éjjel nappal pislákol a tűz a kunyhóban és szörnyű füstöt áraszt. Néha ha különösen tevékeny a család, épít magának karókon nyugvó alacsony, ferde padkát a kunyhó egyik végében, és azon alszik a család, lábbal a tűz felé. Ablaka nincs a kunyhónak. A négyszögletű ajtónyílás a kunyhó oldalán éppen csak akkora, hogy egy ember bemászhasson rajta. A füst a tetőn, falakon keresztül árad ki a szabadba. A kunyhó olyan alacsony, hogy csak görnyedve lehet benne állni; a föld színén van egy kis hézag a levegő beáramlására, máskülönben megfulladna a benne lakó. ' (Folytatjuk)

TALLÓZÁS

Walt Disney, a „rajzfilmek atyja", az amerikai adófizetők nehézségeiről szólva, ezt mondta:

— Sok amerikai számára lelent leküzdhetetlen nehézséget, hogy ugyanabból a jövedelemből kell eltartania családját és az adóhivatalt is.

Polikarposz Georgiadisz, ciprusi belügyminiszter így igazította helyre azt az amerikai újságírót, aki Ciprust Kubával hasonlította össze: — Kubának és Ciprusnak egyetlen azonossága van: Castro és Makariosz is szakállt visel.

Ezen nevetnek — kissé ugyan fanyarul — az amerikaiak:

Egy amerikai haditámaszponton az altiszt keményen lehordja alárendeltjét:

— A haja kócos, nadrágja vasalatlan, cipője piszkos... Mi lesz, ha holnap kitör a háború?

Nagy Bölény, a sioux Indiánok főnöke becserkészte a medvét. Megfeszítette íjának húrját és a nyílvessző süvöltve röpült célja felé.

A Nagy Bölény nevet egy hétéves Santiago de Chile-i fiúgyerek viselte ezúttal, a vadon, ahol a nagyvadat űzte, a város áilatkertje volt. íját, nyilát is maga faragta a medve azonban igazi volt. S igazi volt a találat is, a kisgyerek saját ké- szítményű nyílvesszője egyből begölte az állatkert hatalmas mackóját.

Ted Kendall az Egyesült Államok Untiburg városkájának lelkésze.

Nem akármilyen lelkipásztor: saját külön prófétanője Is van, Juanita Coomer, 20 éves asszony személyében. Az együttműködés eredménye: együttesen megjósolták. hogy ez év március 16- án délután 3 órakor elkövetkezik a világ vége.

A Délafrikai Köztársaság divattervezőinek falrengetö divatötlete: az estélyi ruha színeivel összhangban levő — revolvertáska. A tokhoz fegyver is tartozik és a délafrikai dlvathölgyek a hatlövetű gyorstüzelő fegyvert a hónuk alat viselik.

A divattervezők biztosítják a hölgyeket, hogy a táska olyan puha bőrből készült, és olyan szorosan simul viselője testéhez, hogy tánc közben a gavallér semmit sem vesz észre.

A kérdés: mikor kezd észrevenni valamit?

Eugen Ionesco, az ismert francia színműíró állapította meg:

— Csak a szavak fontosak, minden egyéb fecsegés.

A rhodesiai repülőtérre érkező nők több ízben kifogást emeltek a repülőtér igazgatóságánál amiatt, hogy a légikikötő közvetlen közelében seregestől tanyáznak a gólyák.

Egy indiai áruházban zsl- Iettpengét kért egy hosszú szakállú fakír.

— Milyen gyártmányút parancsol? — kérdezte az elárusító szolgálatkészen.

— Mindegy, úgyis megeszem — hangzott a válasz.

TALLÓZÁS

M. M. TAYLOR:

Az emberevők földjén V. — A hegylakók odahaza