Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-13 / 37. szám

m Az egyik férfi ugyanis Babtiste Rosoy volt! Anélkül, hogy ész­revette volna a rendőrfőnököt, kicipelt'e társát a friss levegő­re. hl Az a ij .ány óra, amíg Hump­hries távol maradt olyannak tetszett, mintha némafilmet néznénk. Láttuk az eseménye­ket. de nem hallottuk. És amel­lett mindez komor valóság volt: emberi életek forogtak kockán. Tanyánktól az aincnofóiak tófaluja — a Kunimaipa szag­gatott völg.vszakadékán keresz­tül légvonalban — mintegy két kilométer Messzelátónkon fi­gyelemmel kísérhettük Hump­hries és embereit, amint lefe­lé tapogatódznak a kuefai hegy­oldalon. majd átússzék a folyót és fölkapaszkodnak az amenofói meredeken És megfigyelhet­tünk olvan eseménveket ame­lyeket Humphries nem látha­tott. 11 imphries emberei a falutól ötszáz lépésre meqálltak. Ak­kor vet*ük észre hogy azon a ponton kis mellékösvénv ága­zik e! s kanvaroq föl a faluba- Humphries nem láthatta hogy az ö vénv a faluba visz Javá­ban tanakodott kísérőjével me­lyik utat válasszák amikor Ina- vaia iohh-nl-halró' fölállította embereit a jártabbik Ösvény mellett, tőle néháitv száz lé­pésnyire vagvis a falu főbejá­rata közelében. Abban a pi'lanatban megfe- messze vaqvunk. elkezdtem va. ledkeztem róla hoqv milyen dúl hadonft zni és úov kiáltot­tam­— Menj a keskeny ösvényen.. Drnk a keskenv ösvényen' Mikor ráeszméltem, hogv te­hetetlen vagyok, hiszen nem 1956 őszén Babtiste Rosoy 62 éves csavargó betört egy kis francia falu, Montejour öreg papjának kamrájába. Bordequin rendőrfőnök nem messze a bűn­cselekmény színhelyétől elfog, fa, amint éppen a kacsapecse- nyéből készült pástétomot íz­lelgette nagy -élvezettel. A ki­hallgatás során Pont ľEvenqueť jelölte meg állandó lakhelyéül, ottan is elsősorban a helyi bőr. tönre gondolt, amelyben 31 al­kalommal töltötte le büntetését — mindig télen, míg a nyara­kat szabadon, verőfényes nap­fényben és puha szalmakazlak ölében élvezte. A lopás okául azt hozta fel, hogy ebben az évben rendkívül korán köszön­tött be az ősz és neki az útra nem volt élelmiszere. Kérte, hogy büntetését Pont lEvenquei börtpnben tölth'essé le. A ren­dőrfőnök csodálkozott, hogy Rosoy annyira igyekszik a kon- kurrens börtönbe, de kérését nem teljesítette és a helyi bör­tönbe zárta. Harmadik nap Ro­soy kihallgatásra jelentkezett és jelentette, hogy kilenc hó­nappal ezelőtt Pont l'Evenque. ben bestális módon megölte a Pellegrin házaspárt. Aprő részleteket árult el a gyilkos­ságról, olyasmiket, amit csakis a tettes ismerhetett. Ezután Rosoy az utak vándorának éne­két fütyürészve hagyta, hoqy átszállítsák Pont l'Evenquibe. A montejouri rendőrfőnököt vi­szont megdicsérték és magas kitüntetésre terjesztették elő. Kitüntetés helyett azonban-ha'ť héttel később jelentés érkezett Pont lEvenquéből, hogy Rosoy ártatlan és ö hónapos börtönre Ítélték lopásért valamint a hi­vatalos szervek félrevezetésé­ért. Ezt' a büntetését az otíani börtönben tölti le. A montejou­ri rendőrfőnök személyesen kelt útra, hogy Pon l'Evenquebenki. derítse a dolgok lényegét. így is történt. A háború utáni Fran­ciaország legnagyobb bírósági botrányát robbantotta ki. Már esti tíz óra múlott, ami­kor a rendőrfőnök megérkezett a városba. A Párizs 'Szállóban kapott szobát, szemben a helyi börtön igazgatósági épületével. A hotel vendéglőjében vacso­rát rendelt, s amíg erre vára­kozott, a társalgóból kiszűrődő részeg ordítozást figyelte. Az egyik hang mintha ismerősnek tűnt volna. És valóban: nemso­kára kitárult a szomszéd hely­ség ajtaja, a két idősebb férfi botladozott ki rajta. A rendőr­főnök kezéből kiesett a villa. — Ki volt' az a két úr, aki most ment ki az ajtón? A pincér az ajtó felé tekin­tett' és diszkréten elmosolyod­va súgta: — Ha arra az úrra gondol, aki enyhén becsípett, az Bili úr volt, börtönünk igazgatója. — És a másik? — Az Rosoy úr volt, Bili úr jóbarátja. — Hát' azok a részegek a szomszéd helyiségben? ők is... barátai... Bili úrnak? GÜNTHER PRADÖHL: „Paradicsom" a börtönben — Igen. Mind egy szálig. Igazi vidám társaság! Gentlemanek! A rendőrfőnök elfogyasztotta a vacsoráját, aztán elindult, hogy megtegye a szükséges lé­péseket... Három nappal később Franciaország, egy nappal rá Európa, majd az egész világ értesült a Pont ľEvenquei bör­tön falain belüli és kívüli élet­ről. Mindazt, amit az egész vi­lág operett-színpadán hatalmas költséggel produkáltak, itt évek óta természetes, napi esemény volt. A világ legvidámabb bör­tönét fedezték fel, 71 férfi és 35 női lakójával, akik mindent megtehettek, amire kedvük tá­madt, csak egyet nem: senki sem szökhetett meg büntetésé­nek letelte előtt. így került sor 1957 nyarán Caenben arra a bírósági tárgyalásra, amelynek vádlottja Ferdinand Bill volt, eme vasrácsos mulató utolsó igazgatója. A börtön hajdani foglyai szo­morúan ücsörögtek a tanuk padján. Amidőn a vádlott igaz­gatót elővezették, nem egynek könny szökött a szemébe. Leg­inkább Baptiste Rosoy volt el- kámpicsorodva, aki hosszú mér­földek porát cipelte , ruháján: sírt mint a kisgyerek, amidőn az elnök tanúvallomásra szólí­totta. öklével törülte le köny- nyeit; és a bíróság elnöke, Chausserie-Saprée, aki megér­tette keserűségét, egyetlen kér­dést tett fel neki: — Mondja Rosoy tanú, hogy jutott az a történet, a Pelleg­rin házasok meggyilkolásának a története az eszébe. Ha az em­ber elolvassa a vallomását, az a benyomása támad, hogy va­lóban maga gyilkolta meg őket. Hol szedte azt a sok apró rész­letet? Rosoy megsemmisülten vála. szolt: — Az államügyészségen. — Hogyan? Hol? — Hát az úgy volt, hogy mi, a börtön kevésbé vagyonos la­kói kénytelenek voltunk mun­kával megkeresni a zsebpén­zünket. Ugyanis az esti kocs- mázások bizonyos pénzbe ke­rültek. így hát az igazgató, Billi úr volt olyan jő, hogy kiköl­csönzött engem írnoknak az államügyészségre... Ott nagyra becsülték szép írásomat — hogyisne, hiszen már 30 éve végeztem Bili úr helyett a téli hónapokban az összes admi­nisztratív munkát, azt is, ami nyáron összegyűlt. — Tehát eme munkája köz­ben ismerkedett meg az eset részleteivel? Ugyanis közben a valódi tetteseket elfogták. — Igen. És azért mondtam el Moritejourban a rendőrfőnök úrnak, hogy ide jussak Pont ľEvenquébe. — Csakis azért? — Emberszeretetből is. Ugyanis láttam, hogy a ren­dőrfőnök úrnak földöntúli bol­dogságot okozok azzal, hogy 40 évi szolgálat után hozzásegítem egy valódi gyilkosság leleplezé­séhez! — Elmehet! — mondta gyor­san a bíróság elnöke, hogy el­takarhassa mosolyát. Az okirathamisító René Grain- villét szólították elő második tanúnak, ö is a könnyeit töröl- gette, amikor a tanuk emelvé­nyére lépett. — Grainville tanú, mennyi ideig ült a Pont lEvenquei bör­tönben? — Két' évig. — Milyen szerepet töltött be a börtönben? — Hát kérem... Bili űr he­lyettese voltam. A börtönigaz. gatő úr megbízott mindazokkal a feladatokkal, amelyek a bör­tön gondnokára hárulnak. Ő ugyanis képtelen volt mindent elvégezni. De az ügyek rend­ben folytak, azt állíthatom. Be­csület szavamra! — Köszönöm a tanúvallomá­sát — mondta a bíró és elta­karta az arcát. — Csak még azt mondja el, hogyan is volt Sag. rand fogollyal, akit hamis ügyészségi papírral három hó­nappal korábban bocsátottak szabadon? — Az rendkívüli eset volt: Sagrand felesége egy bizonyos illetővel meg akart szökni Tu­niszba. Úgy látszik, már nem bírta ki a férje nélkül... így hát Sagrandnak idő előtt ke­gyelmet adtunk, mivel az igaz­ságszolgáltatásnak nem lehet célja, hogy három hónapért megsemmisítsen több éves csa­ládi boldogságot. Sagrand meg. kapta a szükséges papírokat... — Azt akarja mondani, hogy hamis papírokat! És azokat szé­pen kiírva Rosoy tanú bocsá­totta a rendelkezésükre. — Igen, de a megbízott ál­lamügyész nevében. Ez már túl sok volt a bíró­ság elnökének, ököllel csapott’ az asztalra: — És ki... ki adott rá pecsé­tet? — André. — André, André? — lapozott az iratai közt az elnök — Nem az az.... — Pénzhamisító! Igen, 6 volt. Kész zseni, azt állíthatom. Egy szög és egy konzervdoboz se­gítségével olyan másolatot ké­szített a köztársaság elnökének pecsétjéről, hogy utólag még az elnöki hivatal főnöke sem tudta megkülönböztetni az ere­detitől. Bizony, André az zse­ni! A pénzhamisító után Alaint, a csavargót vezették elő. Olyan volt’, mint a madárijesztő. És mielőtt még az elnök kérdezhe­tett volna valamit, áradozni kezdett: — Valamit el kell mondanom, tisztelt elnök űr. Mindazért a sok disznóságért, amiért most itt Bili urat ítélik, a deauvlllei népség felelős, mert ők ron­tották meg az erkölcsöket. Csekkhamisítók, házasságszé. delgők, pénzhamisítók és mi minden gyűlt még itt össze — fuj, az ördög vigye el, milyen szolid volt’ ezelőtt a börtönünk. Csupa csavargó, kisebb csalók, sikkasztök és itf-ott kicsi tol­vajok. Bili úr tudta, hogy ezek­ben nyugodtan megbízhat. So­kat mondok, ha hetente négy­szer kimentünk a piactéri kocs­mába, de este tízre mindig visz- szatértünk a kuckónkba. És jó­formán mindig ugyanazok vol­tunk a házban... Én, akárcsak Rosoy, leggyakrabban novem­ber táján érkeztem. Amikor meghallottam Bili úr szavait: — No, mi az Alain, megint fáz­nak a lábaid? — rögtön tud­tam, Alain végre hazaérkezett. Tudja, amint közelegtek a ka­rácsonyok, az ember vágyni kezdett rá, hogy tető legyen a feje felett és körülötte néhány ismerős cimbora... Aztán jöt­tek Deauvilleből azok a gang- szterek, akik még karácsonykor is disznó énekeket daloltak... És a nők még randábbul visel­kedtek! — Mit? Azt mondja, hogy a nők? Hát... nők is résztvettek ezeken a mulatságokon? — Mi az hogy! Azok a ker- gült gazemberek a kocsmából és a bárokból felhozták a sze­retőiket. Hát azok aztán meg nagystílűek voltak! Csupaszra vetkőztek és úgy táncoltak az asztalon. És együtt fürödtek a férfiakkal. A mieink közül is próbáltak néhányat bekapcsol­ni a mulatozásba, dehát az em­bernek van némi büszkesége! Eugen Braisieur betörő, akit ezután hallgattak ki, rab ru­hájában is tökéletes gentle- mannak hatott. A tisztelt bí­róság előtt meghajolt és az el. nők kérdésére így válaszolt: — A börtön humánus volt, az egyén méltóságához igazo­dott, Ezt pedig Bili úrnak kö­szönhetjük, Bizonyltja ezt az a tény is, hogy börtönéből sjha senki sem szökött meg., — Vázolja fel a börtön na­pirendjét! — Tessék parancsolni. Tíz­kor volt az ébresztő. Én min­den reggel a hotelben reggeliz­tem, a többiek nagyrészt az intézetben. A kevésbé vidám napokat a rabok a társalgóban töltötték — arra játszottak, hogy ki fizeti este a kocsmá­ban a cechet. Velünk játszott Bili úr is, de ha vesztett is, neki nem kellett sört fizetnie a kocsmában. Neki ugyanis oda­haza apró gyerekei vannak... Az. összes tanú kihallgatása után a bíróság úgy döntött, hogy azok az apró gyerekek egy ideig kénytelenek lesznek nél­külözni az apjukat. Ugyanis Ferdinánd Bilit 3 évi börtönre ítélték. Az Ítéletet megnyug­vással fogadta, s csupán azt sajnálta, hogy három évet olyan intézetben kell eltöltenie, amely annyira különbözik a Pont lEvenqueni börtöntől. Fordította: szj. M. M. TAYLOR: emberevők földjén IV. hallja meg a kiabálásomat, le­roskadtam. De le nem vettem a messzelátót a szememről. Fé­lig aléltan hallottam, amint Downing ismételgeti magában: — Istenem add, hogy a kes­keny ösvényt válasszák. A könyörgést alighanem meg­hallgatta az ég: Humphries csakugyan a keskeny ösvényre tért rá, és Inavaia hadicsele meghiúsult. A vén kannibál rá se eszmélt még, kis csapatunk bevonult a faluba és fegyve­reivel — úgy hitte — uralko­dott az egész helység fölött. Nem sok időbe telt, Inavaia észrevette, hogy kijátszották, visszahívta embereit a rejtek­helyekről és parancsot adott, hogy a magas fűben gázolva kerítsék körül a falut. Csak amikor ez megtörtént, jelent meg a falu végén fegyveresei körében és kérdezte meg a be­tolakodóktól: — Kik vagytok, mit akartok? — Barátok vagyunk — felelte Humphries tolmácsa, és hosszú szónoklatot vágott ki a fehér ember hatalmáról. A beszéd láthatólag mély hatást tett a bennszülöttre. — Ha igaz, amit mondasz, jöjjön ide hozzám a fehér em­ber egyedül — válaszolt a fő­nök. — És fegyverét hagyja ott, ahol most van — tette hoz­zá fortél.yosan. Humphries pillanatok töre­déke alatt határozott. Ha visz- szautasitja a kívánságot, a fa. lut körülvevő feketék, úgy le­het, mindnyájukat elpusztítják anélkül, hogy a magas fűből kibújnának. Humphries azonban nem tudta, hogy körül van ke­rítve. Szerencsére a bölcsebbik utat választotta. Földre lökte a puskáját és elindult keresz­tül a térségen Inavaia felé. Az öreg Inavaia élete hajszálon függött. A legjobb lövők ket­ten is célba vették. Egy moz­dulat, és vége. Humphries is magával vitte revolverét a de­rékszíján, jól sejtvén: Inavaia nem tudja róla, hogy fegyver. Néhány lépésre a főnöktől Humphries megállt és mindkét karját kinyújtotta. Feszült pil­lanat volt. Ha Inavaia elfogadja a békeajánlatot. ő is kinyújtja a karját, elöremegy, a látogató átkarolja, és kölcsönösen meg­győződnek róla, hogy jó bará­tok. És ezzel elvonul a veszély, hacsak a bennszülötteket föl nem ingerli valami váratlan do­log. De ha az öreg főnök hely­ben marad, és bizalmatlansága nem enged föl: a falu mészár­lás színhelyévé változik. — Ügy tetszett nekem, mint­ha órákig álltam volna ott, les­ve Inavaia arcának minden megmozdulását — beszélte ké. söbb Humphries. — Láttam, mi­képpen küzd benne a kétség és gyanú a vággyal, hogy ba­rátságot kössön velünk. Végül is lassú léptekkel elindult fe­lém, szemét állandóan szemem­be mélyesztve. És aztán átölelt. És éti is átöleltem testvér mód­jára. (Folytatjuk) TALLÓZÁS Üjabb szakszervezet ala­kul Angliában: a sztrip-tiz görlök alakították meg szin­dikátusokat. Már mozgalmát is szer­veztek: sztrájkkal fenyegé- tőznek, ha nem emelik föl fizetésüket. — Ha nem kapunk több hetibért, felöltözünk! — mondotta ki a zord fenye­getőzést a leglengébb öltö- zékü vetkőző' leányzó. A londoniak alig várják, hogy az új szakszervezet tagjai tüntető felvonulást rendezzenek.. Döntő fontosságú határo­zatot hozott az Európai Kö­zös Piac földművelésügyi minisztereinek konferenciá­ja: kimondta, hogy a közös piac államai számára ter­mesztett fokhagyma girizd- je nem lehet hosszabb 45 milliméternél. Szergej Mihailov, a szov­jet írószövetség moszkvai csoportjának új elnöke mon­dotta székfoglaló beszédé­ben: — Gyakran aszerint érté-’ keljük írótársaink alkotá­sait, milyen irodalmi áram­lathoz tartoznak, kivel ba- rátkoznak, kinek a társasá­gában ülnek a klubban. Montgomery marsall, aki — mint ismeretes — Dél- Afrikában üdül, nem veti részt Wintson Churchill te­metésén. Távolmaradását Így indo­kolta az újságírók előtt: — Nincs érteimé, hogy az ember elutazzék barátja te­metésére, ha az a veszély fenyegeti, hogy az utazás saját temetésével végződik. Steinheim nyugatnémet városkában betörőbanda járt egy boltban. Eltűnt három­száz darab lilihit, negyven darab játékbaba, kétszáz darab fésű, nyolcvankét da­rab játékautó és tank, to­vábbá valamennyi aprópénz. A rendőrség elindult a nyomon, és másnap lefülelte a banditákat. A íegidősebb hét és fél éves volt. Egy montreali (Kanada) újságban jelent meg az a- lábbi apróhirdetés: „Fele­ségem .adósságaiért felelős­séget nem vállalok. René Tarron.“ Másnap ugyanazon a he­lyen újabb hirdetés látott napvilágot: „Drága René Tarron, nyugodj meg! Nincs ember a világon, aki a te nevedre hitelezne.“ Marcipán szopogatás köz­ben meghűlt a vér az e- \ reiben Therése Nepeche pá­rizsi asszonynak. Ahogy a csokoládés masszába bele­harapott, úgy érezte, hogy valami kemény került a fo­gai közé. Igen kemény tárgy volt. Egy zápfog. Therése asszony belenyúlt a szájá­ba, hogy meggyőződjék a folytonossági hiányról. A tréfa ízetlen volt: a zápfo- gat gyárilag vonták be cso­koládémázzal. A pert az épfogú asszony nyerte. TALLÓZÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents