Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-06 / 36. szám
Cti. N égyemeletes szürke, közönséges építmény volt ez a ház, az idők folya. mán azonban mégis sokkal vonzóbbá és értékesebbé vált, mint némely csiliogó-viilogó palota. Miért? Mert e ház negyedik emele. tének egyik szobájából röppent ki a világba századunk legnagyobb tehetségű, legnagyobb eredményeket elérő — és legrokonszenvesebb női tornásza — VÉRA ČÄSLAVSKÄ. Miért „röppent“? Nézzék meg gyakorlatát a felemáskorláton. Néhány másodpercig tart csak. De ez a néhány másodperc csupa villámlás, szikrázás, haj-, meresztő és idegborzoló röpködés a levegőben, a korlát fái között. Korlát-kalitkájában cikázó, ide-oda röpködő madár ő) Reggel nyolc óra van, Čás- lavská asszony (Vera Édesanyja) szabadkozik „festésre készülünk, neharagudjon, hogy még hellyel sem kínálom, deltát tudja, milyen a festés, minden a hegyén-hátán áll, a szekrények egy sarokba tolva, ösz- szevisszaságban. Ilyenkor Vé- ruska sincs itthon, már korareggel elillan a kórházba, a professzorhoz, aki sérült bokáját kezeli, aztán bekukkant a nagynénikhez, ott tölti a délelőttöt és kettőre megy edzésre“. Vera a múltkor azt mondta nagymamája ért magyarul „Igen, ért még most is, pedig már hetvennyolc éves, és sajnos kórházban van. Egy ideig Szlovákia magyarlakta vidékén éltek, ott tanult meg Petőfi nyelvén.“ Mikor találkozhatnék a lányával? „Én majd körbetelefonálom a kórházat, a nagynéniket, és hívjon fel ön is engem, megmondom a végeredményt. De addig is legalább ezeket az albumokat nézze át, villámgyorsan átfuthatja egyiket-mási- kat, ezekre azért vagyok büsz. ke, mert én ragasztom-nyirom az újságcikkeket, s rendezem időrendi sorrendbe a felvételekkel együtt.“ Két ilyen hatalmas albumot most látok először. Mindkettő tele a világ csaknem valamennyi nyelvén megjelenő új ságja Cáslavskával foglalkozó cikkével. Szebbnél-szebb felvételek. Édesanyja 1964-ig, a tó- kiói olimpiáig jutott a rendszerezésben, több kuffernyi anyag vár még beragasztásra. Most egy harmadik, vékonyabb album kerül kezembe. „Nemrég kapta Japánból. A japánok nagyon szeretik, rend. kívül sokat foglalkoznak vele. Naponta több tucat levelet, ajándékot kap, csak Japánból!" Aki látta már a tókiói olimpiáról készült, monumentális japán filmet, el tudja képzelni, milyen ez az album. Amilyen művészi, meghökkentő, gyönyörű az a film, olyan ez az album is. Csak Cáslavskáról beszél képeivel ez a könyvszerű. ség. A japán precizitás itt is megnyilvánul. Olyan fénykép- felvételek egész sora szerepel lapjain, amelyeket egyetlen újság sem közölt sehol a világon, csak ez az album tartalmaz. Kinogrammok, azaz egy mozdulatot mozzanatokra bontó felvételek. Az album elsősorban ezért, rendkívüli, mert mint a film is: nem is annyira a világbajnok sportolót, mint inkább a művészembert, a tornázó lányt örökíti meg, az öröm és a fájdalom könnycseppjeivel, minden pillanatában. Az embert, aki világvérsenyeket ren. dez, s aki egy-egy gyakorlatot a tökélyig fejlesztett. A mo- . dern embert, aki a maga módján küzd, liheg és izzad a sze. reken, de aki elsősorban játszik: könnyeden, mosolygósán. Az olimpiai film eseményeit többszáz kamera rögzítette. Az albumét is.. Ennyiféle szögből, ilyen alapossággal, ennyire kifejezően nem ábrázolta még az embert egyetlen más alkotás sem a történelem folyamán! Az album felvételeiből néhányat ezúttal nem áll módomban közzétenni. Elkérni hajmeresztő lett volna. Én sem adnék ki ilyesmit a kezemből. Am találunk rá módot, és rövidesen bemutatjuk az albumot. Szóljunk addig is szavakkal egy képről, amely érdekesebb a többinél, A felvételen gim- naszta-mezben (vérpiros színűben, még pontosabban: meggyszínűben), a reflektorok fényei., nek középpontjában, a korlát közvetlen szomszédságában, az ünneplő tömeg előtt áll, királyi koronával a fején Čáslavská a gimnasztika királynője. Most, hogy van rá alkalom, s a világ legfurcsább-ruhá.jú királynőjének egy teljes napját nyomon követhetjük, éljünk vele. Az élet kevesebb, mint egy sóhaj, mondja Gérard Philip felesége. És ebből a sóha.i- tásnyi időből egy nap eseményeit szavakba-fotografálni, egy napot közösen élni le a világ legjobb női sportolójával, különleges élménynek ígérkezik, még akkor is, ha szürke, sablonos napról van szó.-0P ontosan úgy van, ahogy Édesanyám mondta. Reggel kórház, délelőtt nagynénik és egy kis séta, aztán ismét a kórház. Azért lihegek, mert két óra múlt, és kettőtől van az edzés.“ Ilyen lábbal edzeni akar? „Miért ne? Persze ez inkább könnyű mozgásból álló, veszélyesebb elemeket nélkülöző tréning lesz, de nem szabad kihagynom egy percet sem, mert vészesen közeledik a világbajnokság“. A válogatott keret edzésén vagyok. Néhány Prágán-kívüli versenyzőt leszámítva itt van mindenki, aki élversenyző Csehszlovákiában. Vera mindenkinek köszön, mosolyog, és edzőnőjétől (Matlochovától) elnézést kér a késésért. Engem leültet egy dobogóra, ahonnan beláthatom (mint hadvezér dombról' a seregét) az egész tornatermei. „Neharagudjon, de most egy ideig nem állhatok rendelkezésére. Gondolja ki, mit akar kérdezni, és én majd a szünetben válaszolok rá. Nem haragszik?“ Bokájáról ma szedték le a gipszet. Sárgáslila a színe, de azért edz már. Mlég a gerendára is felmeré^zkedik, nem tud azonban két lábra huppanni róla, igy ott áll készenlétben egy markos edző, s a föld- re-érés pillanatát megelőzve elkapja őt, még a levegőben, mint egy pelyhet. A tornaterem méreteiben, falainak magasságában templomhoz hasonló. Modern templom. Vakító fények szűrődnek ki lámpái alól, de tömjénfüst helyett éter, és különleges izom- 1 szító, bőrlélegeztető szerek illata száll a levegőben. Oltárok Csak úgy kezdhetem, mint a mesét szokás: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város (Prága), volt ennek a városnak egy külvárosa (Karlín), a külvárosnak egy glrbe-görbe utcája (Sokolovská), > a girbe-görbe Utcának egy szürke blokkháza (a 25-ös szám alatt). és díszek helyett tornaszerek vannak szerterakva. Mindenütt dolgozik valaki. Gyakorol. Ezt azonban olyan megszállottsággal teszi, mint a középkori hivő, csatába-vonulás előtt, (a mennyei szervek segítségét kérve) imádkozás közben. Vera minden gyakorlat után megbeszél valamit 'edzőnőjével. Az edzőnő is kifejti véleményét, de mindezt úgy, hogy látni lehet: tökéletes közöttük az összhang. Közben megszólal a telefon. Édesanyja hívja. Megjelenik a Sportszövetség egyik alkalmazottja, és húsz fényképet tesz Vera elé: írja alá magát, mert ezek a képek úttörőknek készülnek. A díjak mellé egy-egy ilyen (mindennél értékesebb) képet is kap majd a pöttöm győztes. Csinálja, mosolyogva. Mipdig nevetős az arca, mindig mosolyog, mindig jókedvű. A talaj- tornát gyakorolja. Itt különösen vigyáz: a múltkor itt szerezte sérülését! Lihegve szalad oda hozzám: „Nem unatkozik? Neharagudjon, de kevés az idő és nekem még sokmindent át kell vennem“. |k| ‘korog az ajtó, megint I^V jön valaki. Idősebb em- f bér, nemigen járt itt még, mert félszegen lépeget. Mellette, kislány tipeg, piros, mint a pipacs. A bajnoknőt keresik. És a bajnoknő jön, kedvesen, mosolygósán pedig (kitudja hányadszor már?) ismét megzavarták az edzésben. „Mi Trutnovoból jöttünk, a kislányom nagyon megszerette a gimnasztikát, Irt» is magának, megnézné, mit tud?“ És most húszperces kijlön- műsorként a trutnovi kislány fellépése van soron. Igázít testtartásán, tanácsokkal látja el, megsimogatja őt a bajnoknő. Mondanom sem kell, hogy a kislánynak örök életére szóló, élményteli percek ezek. Aztán jön a megbeszélés. „Nagyon ügyes, nagyon tehetséges, de félő, hogy túl magasra nő. Korához viszonyítva túl magas. Éppen olyan, mint én. Kerek százhatvan vagyok, és huszonnégyéves. Ő pedig pontosan feleannyi idős. A mi sportágunk közepes termetű embereket kíván. Igaz, akadnak kivételek is, de ezek nagyon ritkák.“ A kislány és apja boldogan távoznák.; Beszéltek a híres tornásznővel. A kislány tehetséges. Arról már igazán nem tehet, hogy úgy nyúlik, mint a rágógumi! Folytatódik az edzés, és a figyelmes olvasó talán ki is találta már, hogy ismét megsza^ *8*. Telefon, Férfihang. O t óra. Következik az elengedhetetlen masz- százs. A gyúrást középkorú orvos végzi, ötféle üvegből ötféle illatos szert ken Čáslavská lábaira. És masszíroz. Kéjes vigyorral, de borzasztó szakértelemmel. Szakértelme érthető. Értsem meg a kéjes vigyort is? Mégis van olyan munka, ahol a sablonosság, a naponta-ismétlődő mozdulatok nem válnak unalmasakká, szürkékké, megszokottakká? Ügy látszik, van. Az orvos ujjat szakértelemmel siklanak végig a világ legjobb női tornászának combjain, s szinte megoldják az izmokat, amelyek olyan lazák már, mint a cséplőgép szíja, a tárcsáról lelógva. Čáslavská közben vele is társalog. r$ is mosolyog, és nézi a többiek edzését a gyúrópadról. Félhat. — Egy férfisportoló lép a tornaterembe, akit a bajnoknő, e sportág királynője külön örömmel, s ha lehet, még kedvesebb mosollyal fogad. Hat óra. Vera befejezte az edzést. Az öltözőbe megy, zuhanyozni és átöltözni. Most az iméntjött férfisportolôť gyúrják. Visszajön, beszélgetünk. Az edzőnő közben felprőbálja Vera új sapkáját. Nagyokat nevetnek. „A színházat és a zenét rendkívül szeretem. Sajnos alig jut rá idő, pedig nekem a zene a doppingszerem. Engem annyira felkorbácsol, mint más sportolót' a dopping-injekciók, vagy a tabletták.“ Hét óra. A gyúró befejezte munkáját. Még egy kérdés: Mikor megy férjhez? „A közeljövőben nem. A munka, tanulás és a sport mellett kevés idő jutna a férjre. A munka: A1 CSTSZ dokumentációs osztályán való tevékenységet, a tanulás: a Testnevelési Főiskola tévúton való látogatását jelenti.“ Hét óra' öt perc.'Vera Čáslavská külön, mindenkitől elköszön. Zöld kosztümjében, fekete sapkájában moziba indul', egy férfi oldalán. (Mozi után alvás, és ezzel vége is a napnak). Nem. akarok pletykálni, ki az a férfi (aki a délutáni telefon „férfihangja“ és „az iméntjött sportoló“ volt). Csak any- nyit mondhatók, hogy a tókiói olimpia ezüstérmeséről van szó, aki második helyét az ezerötszáz méteres síkfutásban szerezte. Eltűnnek a prágai utca for. gatagában. Jókedvűek, mosolygósak, vidámak. Reggeltől estig örülnek az életnek. Miért? Erre a kérdésre a királynő szavaival felelhetek a legmegbizhatőbban: „A sport életem legfontosabb alkotóeleme. Szívesen csinálom. Ügy gondolom, ha az emberek egyszer odáig fejlődnek, hogy létrehozzák azt a társadalmi rendszert, amely lehetővé teszi, hogy mindenki a szenvedélyévé vált foglalkozási ágban tevékenykedhet majd, boldog és nevetős lesz mindenki“. BATTA GYÖRGY „Bejártam csaknem až egész világot. Többezer embert ismertem meg személyesen és tízezreket láttam munka közben. Japánban, Kínában, az NSZK-ban. Az ember most, a huszadik század második felében sokszor képtelen feltételezni, ha otthon, kényelmes karosszékben elgondolkodik — hogy az emberiség elkerüli az atomháborút. Amikor viszont a világot járom, nem tudom megérteni, miért Ilyen veszélyes a helyzet. Miért vannak háborúk. Az emberek szívélyesek, vidámak és önfeláldozók, kedvesek mindenütt. Az NSZK-ban is annyi kellemes órát töltöttem el. mint Japánban, vagy Bulgáriában. Egyik megható történet a másik után. Japánt szeretem a legjobban. Tiszteletűnkre kinyitott vasárnap egy áruház, mert hétköznap nem tudtunk — a bennünket ünneplő tömeg miatt — vásárolni benne. Egy japán kisfiú az újságban közzétett fényképem szerint lerajzolt. Berámáztatta a képet, s át szerette volna adni. Nem tudott azonban keresztüljutni a tömegen. Aztán átfúrta magát. A kép persze szétszakadt, a vászon cafatokban lógott ki a ráma roncsaiból. Igazán nem értem, miért ilyen bonyolult a világ helyzete. Tiszta szívvel jelenthetem ki: az emberiség békéje nem a tömegeken múlik'.“ > »Engem a sport, a szertorna egészen átalakított. Nemcsak testem vonalait szabályozta, nemcsak izmaimba szerelt rugókat. Megváltoztatta a lélek arculatát is. Régen, amikor bekukkantottam a tornaterembe, ide-oda szökelltem, felröppentem a bordásfalra, gurultam egyet a szőnyegen, csicseregtem ezzel, csicseregtem azzal. Rögtön azon törtem a fejem, mit lehetne kispekulálni, hogy valami vicces történjen. Becsaptam mindenkit, aztán jókat hevettem, amikor rádöbbentek: tréfa volt az egész. Az osztályban is én voltam a legizgágább. Amikor aztán rendszeres edzésbe kezdtem, s naponta öt órán at izzadtam a szereken, egy-egy mozdulatot az unalomig és a fajdalomig csiszolva — amikor százszor és ezerszer gyakoroltam egy szaltót, kezdtem megváltozni. Megtanultam, mert saját bőrömön tapasztaltam: mindenért alaposan meg kell küzdeni. Semmit sem adnak ingyen. Az első aranyérem, s az utána-következők, a világhírnév, a távoli országok megismerése nagy örömmel töltött el. De napröl-napra erősödik bennem a tudat: keserves és nehéz munka árán érdemeltem ki, hogy azzá legyek, aki vagyok. A sport kapcsán tanultam meg mások munkáját is tisztelni és becsülni. Fegyelmezett lettem. Sokszor elgondolkodom: én lennék az a lány, aki néhány évvel ezelőtt örökösen kacarászott? Néha magam előtt is zavarban vagyok: milyen komoly, fegyelmezett lettem! Ez azonban nem zárkózottság! Szívesen nevetek most is, — de sohasem a mások gyengeségén!“ VÉRA ČÄSLAVSKÄ VÉRA ČÄSLAVSKÄ
