Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-30 / 35. szám

A nagyvárosok mindennapjaihoz szorosan hozzátartoznak a különféle bűntények: gyilkosságok, rablótámadások és egyéb gaztettek. Krakkóban, Lengyelország kulturális központjában — ahol mintegy félmillió ember él — ilyenformán nem is keltett különösebb feltűnést az a hír, hogy 1964. szeptember 21- én egy idős asszonyt több késszúrástól vérezve találtak meg egy templomban. A jelek arra mutattak, hogy a bűntényt férfi követte el De vajon ki lehetett és hová menekülhetett, miután az asszony súlyos sebeivel a földre rogyott.

A sebesült életében maradt, de a rendőrség hasztalan faggatta, semmit sem tudott mondani a támadóról. A szúrás hátulról érte, senkit sem látott. Csupán az volt bizonyos, hogy nem rablótámadásnak az áldozata lett, semmije sem hiányzott. Talán bosszú — gondolták a rendőrök. Majd kiderül...

Két nappal később újabb hasonló bűntényről adtak hírt a lapok. Ezúttal egy 73 éves asz- szonyra támadt rá az ismeret, len férfi, egy csendes utca egyik régi házának kapujában, fényes nappal. Mtost már nem

Aki a Yule szigetről át akar kelni a „réven“, a tíz-tizenkét kilométerre fekvő főszigetre, Tata Koa rozzant csónakjába ül be. Más mód nincs.

Tata Koa „kivetős“ bambuszcsónakja veszedelmes tákolmány. Ha élénk a tenger, ugyancsak könnyen belefordítja utasát a vízbe. Ilyenkor, ha a váratlan fürdőből kikecmereg az ember, maga is szívesen segít a káromkodásban az öreg révésznek. Olyan idegenszerűen cseng az ajkán, amikor kerékbetört angolsággal a fehér ember szentjeit emlegeti.

Hetenként kétszer-háromszor evez át Tata Koa a Hall öblön, egyébként naphosszat ott pepecsel a parton: pálmalevelet hasogat és gyékényt fon belőle. Nagy a kereslet ebben a cikkben.

Ha érti valaki a módját, hogy ingerkedéssel kiugrassa a nyu- lat a bokorból, és óvatosan körültapogatja a varázslás dolgát: Tata Koa foghíjas szája mosolyra derül, és öreg, de élénktüzű szemében (amely szinte hipnotikus erejű és ijesztő, ha haragos) megvillan valami emlékező, vágyó tekintet.

— Master — feleli ilyenkor meglepő jó angolsággal, — én révész vagyok, nem varázsló.

— Hogy is van csak azzal a te kedves krokodilusoddal, amelyik emberré változik és elnyeli az embereket. Meg azzal a másik kedvenceddel, a tengeri kígyóval, ami előjön a hívásodra, és megmarja, akire ráuszítod.

— Master — tiltakozik még Tata Koa, de már elvigyorodik a felütköző emlékeken — azok eltűntek, amikor a fehér ember megérkezett az ő puripurijával. Erősebb az az enyémnél.

Puripuri az újguineai neve a mágiának, a varázslatnak, — mindannak, amit a bennszülött nem tud megmagyarázni. Valamikor Tata Koa volt ennek a legnagyobb mestere. De azóta más pályát választott. Ennek is meg van a maga története.

Üjguineában nem is olyan régen lett úrrá a fehér ember; fennhatósága ma sem terjed sokkal túl a partokon. Túl azon a kicsiny területen, ameddig elér a keze a civilizációnak, ma is úgy él a bennszülött, ahogy ősei korában élt: emberevőként, ugyanabban a barbárságban, vadságban. Es csak egy tekintély előtt hajlik meg: a varázsló előtt.

Nem indul vadászatra, embervadászatra, nem fog hozzá nyomorult kertjének a műveléséhez, sőt, még a lakomájához sem ül le addig, amíg a varázslót meg nem kérdezte. A varázslót persze meg kell fizetni. Ezért aztán, ha a bennszülöttek falujában látunk valakit, aki jobban táplált, simább, petyhüdtebb izmú és — önhittebb a többinél, biztosak lehetünk benne, hogy a varázslóval van dolgunk.

Azért van ez, mert a varázslóé a kert legpompásabb gyümölcse, a legkövérebb kenguru, a vörösizzó köveken sütött

a krakkói

RÉM

Egy alig húszéves fiatalember véres bűntettei hosz- szú hónapokon át izgalomban tartották Krakkó, a félmilliós lengyel város lakosságát. Az idős asszonyok nem mertek egyedül az utcára menni, a szülők szó- j bafogságra ítélték gyerme- j keiket, mert az a veszély fenyegette őket, hogy egy óvatlan pillanatban a magasba emelkedik mögöttük a krakkói rém kése, s ugyanarra a sorsra jutnak, mint előttük három idős asszony és két ártatlan gyermek.

A vérszomjas fiatalember bestiális bűntetteiről és letartóztatásának körülményeiről Tadeusz Robak, az Echo Krakowa című lap újságírója számol be folytatásos riportjában.

tapogatóztak olyan sötétben a nyomozók, mint az első esetben, mert valószínűnek látszott, hogy mind a két támadást ugyanaz a személy követte el. Minthogy a két sérült között nem volt semmilyen kapcsolat — sem rokoni, sem baráti — az is nyilvánvalónak látszott, hogy nem bosszú volt a bűntény rugója.

A következő szenzáció alátámasztotta ezt a felvetést. A harmadik gyilkossági kísérlet szintén egy templom hajójában történt, alig két percnyire a városi vásárcsarnoktól, ahol ezernyi ember nyüzsgött a napnak ebben az órájában. Az áldozat ezúttal is egy idős asz- szony. Késtől vagy tőrtől eredő sebekkel szállították kórházba. Talán majd ő segít nyomra bennünket, reménykedtek a nyomozók, de hasztalan. A sebesült a következő nap meghalt, magához sem tért. A gyilkos ezúttal is nyomtalanul eltűnt....

A három bűntény alig egy hét leforgása alatt történt. Pánik fogta el a várost. Ügy látszik valami őrült mégpedig nagyon ügyes és rendkívül ravasz őrült garázdálkodik.

Mind a három esetben több

körülmény egybevágott. Az ál_ dozatok majdnem egyforma korú idős asszonyok voltak, a rendőrség egyikük esetében sem tudta kideríteni, hogy a vérszomjas bűnöző miért támadta meg őket. Mind a három asszony testes, erős nő volt. Az a gyanú, hogy valószínűleg tébolyodott ember szurkálta őket össze, egyre erősebb lett.

A rendőrség teljes erővel nyomozott. Mindenkit számba vett, aki gyanúba kerülhetett. Figyelme elsősorban a lelki betegekre irányult. Nyomok, indítékok és tanúk híján azonban akár az egész várost gyanúba vehette volna, hiszen senki sem teljesen épelméjű, mondják a pszichiáterek. Az is gyakori eset. hogy súlyos lelkibetegek a roham után alig egy-két perccel annyira visz- szanyerik lelki egyensúlyukat, hogy az égvilágon senkinek se jutna eszébe rájuk gyanakodni.

A pánik és izgalom légkörét az is fokozta, hogy a nyomozó hatóságok rengeteg téves információt kaptak. Az idő pedig röpült. Néhány hét múlva nyilvánvalónak látszott, hogy a krakkói vámpírnak (ahogy az

emberhús megpompásabb fala- ta. Magának követeli ezeket és megkapja. Mert ha nem, puri- purival fenyegetőzik és — az újguineai bennszülött meggyőződése szerint — ez egyértelmű a pusztulással.

Tata Koa ilyen varázsló volt. Amikor a fehér ember elhatározta, hogy — ha lehet békésen, ha nem: erőszakkal — fennhatósága alá hajtja ezt a területet, ahol Tata Koa „uralkodott“: beleütközött valamibe. Mert Tata Koa, jóllehet meztelenül járt és írástudatlan bennszülött volt csak, sok mindenhez értett.

Apjáról, nagyapjáról, dédapjáról rászármazott valami átöröklött „tudomány“, amely ismeretlen volt a nem varázslók előtt. Ősei bizonyos értelemben tudósok és lélekbúvárok voltak. Rájöttek például arra, hogy az időjárás és a föld termékenysége meg a halászat sikere között összefüggés van; megfigyelték az időjárás változásait, és megjósolták, jó lesz-e a termés, bő lesz-e a zsákmány.

Megfigyelték és megtanulták, hogy bizonyos füvek és növények meggyógyítják a betegségeket, és hogy a melegnek gyógyító hatása van. Megszerezték azt a veszedelmes Ismeretet, hogy egy bizonyos halnak az epéje, ha vízben főzik és beadják valakinek, elkábítja és megboiondítja az áldozatot. Arra is rávezette őket a tapasztalás, hogy a bambusznak csaknem láthatatlan szilánkjai, ha behatolnak a gyomorba átfúrják a beleket és megölik az embert, s ha valaki fadarabbal még olyan picit is megkarcolja magát, ez a karcolás halálos, ha a fának a végét előbb napokig rothadó húsban tartották.

De effajta „megoldásokhoz" csak akkor fordultak, ha másként nem érték el céljukat. A hipnózis és a sugallás a civilizált fehér embert is többnyire bizonyos borzadályszerű ámulattal tölti el. Nem csoda, ha az újguineai őserdők vad népét megrendítik az ilyenfajta jelenségek. A varázsló tudja ezt.

Amikor jöttek a fehérek, az ügyes hivatalnoknak sikerült Tata Koát visszavonulásra kényszeríteni. A régi bevált módszerhez folyamodott: a maga fegyverét fordította ellene. Tapasztalván, hogy a varázsló Iépten-nyomon elgáncsolja, kihirdette a tlépnek, gyűljenek össze a legnagyobb faluban, és ám lássák, mit tud művelni a fehér ember, ha

puripuriról van szó. Az újguineai bennszülött kíváncsi természetű — kevesen maradtak el a beharangozott eseményről.

Félkörben körülülték a fehér embert; Tata Koa az első sorban. A hivatalnok maga elé tett egy követ, rája puskaport. Olyan volt, mint a földből vájt fekete sár. Nagy hókuszpókusszal kezdte szólongatni a Napot, jöjjön segítségére. Na- gyítóüveget vett a kezébe — a bennszülöttek azt hitték, síma fehér kő — s a napsugarakat a puskaporra gyűjtötte vele. A puskapor persze lángra lobbant és sűrű füstöt árasztott.

A bennszülöttek szétszaladtak. Következett a második csoda. Ezúttal a bennszülöttek óvatosabbak voltak és tisztelet- teljes távolságból lesték, mi fog történni. A hivatalnok örült ennek, máskülönben még fölfedezték volna, hogy nem puszta bot az. amit a kezébe ragadott. Ráfogta a „botot“ egy madárra, föltekintett az égre, hogy sújtson le villámával és mennydörgésével — és ebben a pillanatban nagy dör- düléssel megvillámlott a bot, és a madár holtan bukott le.

Azután következett a harmadik meglepetés. Kagylóba „vlM. M. TAYLOR:

Az emberevők földjén II.

Puripuri, az újguineai varázslás

emberek a gyilkost elnevezték) nyoma veszett.

Múltak a hetek és hónapok, az ügyben azonban semmi új nem történt. Az emberek megkönnyebbülve lélegeztek fel, a vámpír abbahagyta véres munkáját.

Sajnos, ez még csak a kezdet volt. Másfél évvel később, 1966. februárjában, amikor már csak kevesen emlékeztek az 1964 őszén történt szörnyűségekre, újabb borzalmas bűntény hozta izgalomba a várost.

A város közelében lévő Kosciuszko sítelepen egy vasárnap szánkóversenyt tartottak a gyermekek. Ketten-hárman elváltak a többiektől, és felderítő útra indultak. Egy bokor mellett megdöbbentő látvány fogadta őket. Legalább tíz késszúrástól vérző gyermek feküdt előttük, a 11 éves Leszek Calek. Az egyetlen nyom: egy fél kesztyű. A rendőrség ezúttal is ellentmondó információkat kapott a környéken járt emberektől.

Az áldozat képe minden újságban megjelent. A szemüveges kisfiú szörnyű halála mély részvétet keltett az olvasókban. Ezzel azonban még nem ért véget a tragédia,

(Folytatjuk)

zet“ öntött és — meggyújtotta. És megfenyegette az ál- mélkodőkat, hogy ugyanígy lángra lobbantja a tengert. A bennszülöttek felordítottak rémületükben. Ő erre nagykegyesen lemondott szándékáról. (A „víz“ persze borszesz volt a kagylóban.)

Hogy végleg megdermessze a feketéket, még egy negyedik bűvészmutatványt rögtönzött előttük. Ajkait szétnyitva megvillogtatta fehér fogsorát, aztán végighúzott egy1 kendőt az arca előtt s a fogak — eltűntek. Fogatlan szája óriási izgalmat keltett, de az izgalom akkor hágott tetőfokára, amikor körülfordult, visszatette a hamis fogait, s a következő szempillantásban — megint ott ragyogott a tömött, fehér fogsor.

— És most lássuk, mit tud Tata Koa. Jöjjön elő, mutassa meg a bűvészeiét.

De Tata Koa ekkorára kereket oldott. Elnyelte az erdő. Hetekkel később vetette haza a honvágy. De hatalma megtörött. Mint varázsló örökre „megbukott“. Hamarosan rájött a nyitjára annak a „boszorkányságnak“, amely megfosztotta trónjától, de mert maga is nagy szemfényvesztő volt, méltányolta az ügyességet, hogy ilyen ravaszul felültették. Abbahagyta végleg a puripuri mesterséget és fölcsapott révésznek.

A babona és a bennszülött tudatlansága a varázslás mesterségét busás üzletté teszi. A pápua erre Is arra is varázsszert vásárol, vakon elhiszi, amit a puripuri mestere mond neki, látja, hogy ellensége meghal, ahogyan a megfizetett varázsló előre megígérte. Moccanni sem mer, hogy magára ne haragítsa a varázslót, és óriási árakat fizet neki, hogy „megoltalmazza“ ellensége fölbérelt varázslójának mesterkedései ellen. Ritka eset, hogy maga szálljon szembe az ellenségével. Rábízza a varázslóra.

Megesett, hogy egy bennszülött rendőr parancsot kapott, fogja el falujának a varázslóját. A varázsló megfenyegette, hogy lassú halállal fog kimúlni, ha engedelmeskedik. Végül mégis, mikor látta, hogy veszedelemben forog az uniformisa és a velejáró tekintély, összeszedte bátorságát, földre teperte a varázslót és béklyóba verte.

Ütőn voltak a Hall öblön a kormányzóság felé, amikor a varázsló egy zacskóból valahogy kiráncigált egy hosszú zsineget. A zsinegre apró pálcikák voltak föltűzve. Megbék- lyózott kezének ujjaival sorba billegtette a pálcikákat és mindegyik után egy-egy nevet mormogott — olyanoknak a neveit, akik meghaltak.

— Ezeket mind én öltem meg puripurival — magyarázta a hüledező rendőrnek. _ Ez a pálcika a te nagyapádat jelenti, ez itten az apádat, ez a nagybátyádat.

(Folytatjuk)

TAUOZAS

Az Aftenbladet című koppenhágai esti hírlapban az alábbi hirdetés jelent meg a napokban:

— Ezennel felbontom Swen Ecksholm kőműves- mesterrel kötött eljegyzésemet, mert — mint lapjuk anyakönyvi híreiből értesültem — már megnősült.

Audrey Hepburn holly-; woody filmszínésznő születésnapján a meghívott vendégek egyike, egy tolakodó színész odament az ünnepekhez és megkérdezte, elénekelhet-e a tiszteletére egy' áriát az ablaka alatt.

— Természetesen, kedves barátom — mosolygott rá elbűvölően a háziasszony.— A szomszédok úgyis megmérgezték a macskámat.

Az ördögfiókák nevű beat- együttes Little Bum-i (Anglia) „hangversenye“ után

valaki rázárta a terem ajtaját a pokoli üvöltözéssel, fülrepesztő dobolással és gitározással működő együttesre.

A teremben rekedt hosz- szúhajú muzsikusok vagy

fél órán át kiabáltak és dörömböltek az ajtón, mire előkerült a hangversenyterem gondnoka és kiengedte őket.

— Elnézést kérek, — motyogta bocsánatkérően, ■— de azt hittem, hogy még ez is a hangversenyhez tartozik.

A Marseille-I törvényszék nemrégen egy évi feltételes fogházbüntetésre ítélte Marcel Dejeant, mert alaposan elpáholta a feleségét. Más. nap Marcel megint a bíró elé került. Megint megverte az asszonyt.

— Miért csinál ilyesmit? — korholtp a bíró. — Tisztelt bíróság — kezdte el a móndókáját a vádlott — tegnap este véletlenül felöntöttem a garatra. Amikor hazaértem, a feleségem rámtámadott és mindennek lehordott. Türelmesen hallgattam a sértegetéseit, mert én voltaképpen jámbor ember vagyok. Akkor emeltem rá a kezem, amikor ezt kezdte kiabálni: „Ha annak a hülye bírónak egy csöpp esze lett volna és nem volna gerinctelen puhány, te ' már a börtönben ülnél“.

Marcel Dejeant a bíró felmentette.

A Panjet egy egészen újfajta szerkezetű injekciós fecskendőnek a neve. A készüléket egy skót cég szerkesztette meg, és eredetileg fogászoknak szánta, mert kicsi és pontosan meghatározott területeket lehet vele minden előzetes kezelés nélkül fájdalommentesen érzésteleníteni. Kitűnt azonban, hogy a Panjet oltások adására is nagyon alkalmas, és előnyös a használata kisebb sebészeti műtéteknél és egyes bőrbajosok kezelésénél is. A Panjet segítségével teljesen fájdalommentesen lehet érzésteleníteni, vagy oltásokat adni, mert ennek az injekciós fecskendőnek nincsen tűje, tehát nem kell vele szúrni. Az érzéstelenítőszert, szérumot vagy gyógyszert a közönséges töltőtollnál valamivel nagyobb készülékbe töltik, a- honnan gombnyomásra ó- riási sebességgel lövell ki egy igen szűk nyíláson át, és behatol a bőrbe.

TAUOZAS