Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-30 / 35. szám

A nagyvárosok mindennap­jaihoz szorosan hozzá­tartoznak a különféle bűntények: gyilkosságok, rab­lótámadások és egyéb gaztet­tek. Krakkóban, Lengyelország kulturális központjában — ahol mintegy félmillió ember él — ilyenformán nem is kel­tett különösebb feltűnést az a hír, hogy 1964. szeptember 21- én egy idős asszonyt több kés­szúrástól vérezve találtak meg egy templomban. A jelek arra mutattak, hogy a bűntényt fér­fi követte el De vajon ki le­hetett és hová menekülhetett, miután az asszony súlyos se­beivel a földre rogyott. A sebesült életében maradt, de a rendőrség hasztalan fag­gatta, semmit sem tudott mon­dani a támadóról. A szúrás há­tulról érte, senkit sem látott. Csupán az volt bizonyos, hogy nem rablótámadásnak az áldo­zata lett, semmije sem hiány­zott. Talán bosszú — gondolták a rendőrök. Majd kiderül... Két nappal később újabb ha­sonló bűntényről adtak hírt a lapok. Ezúttal egy 73 éves asz- szonyra támadt rá az ismeret, len férfi, egy csendes utca egyik régi házának kapujában, fényes nappal. Mtost már nem Aki a Yule szigetről át akar kelni a „réven“, a tíz-tizenkét kilométerre fekvő főszigetre, Tata Koa rozzant csónakjába ül be. Más mód nincs. Tata Koa „kivetős“ bambusz­csónakja veszedelmes tákol­mány. Ha élénk a tenger, ugyancsak könnyen belefordítja utasát a vízbe. Ilyenkor, ha a váratlan fürdőből kikecmereg az ember, maga is szívesen segít a káromkodásban az öreg révésznek. Olyan idegenszerűen cseng az ajkán, amikor kerék­betört angolsággal a fehér em­ber szentjeit emlegeti. Hetenként kétszer-háromszor evez át Tata Koa a Hall öblön, egyébként naphosszat ott pe­pecsel a parton: pálmalevelet hasogat és gyékényt fon belő­le. Nagy a kereslet ebben a cikkben. Ha érti valaki a módját, hogy ingerkedéssel kiugrassa a nyu- lat a bokorból, és óvatosan körültapogatja a varázslás dol­gát: Tata Koa foghíjas szája mosolyra derül, és öreg, de élénktüzű szemében (amely szinte hipnotikus erejű és ijesztő, ha haragos) megvillan valami emlékező, vágyó tekin­tet. — Master — feleli ilyenkor meglepő jó angolsággal, — én révész vagyok, nem varázsló. — Hogy is van csak azzal a te kedves krokodilusoddal, amelyik emberré változik és elnyeli az embereket. Meg az­zal a másik kedvenceddel, a tengeri kígyóval, ami előjön a hívásodra, és megmarja, aki­re ráuszítod. — Master — tiltakozik még Tata Koa, de már elvigyorodik a felütköző emlékeken — azok eltűntek, amikor a fehér ember megérkezett az ő puripurijával. Erősebb az az enyémnél. Puripuri az újguineai neve a mágiának, a varázslatnak, — mindannak, amit a bennszülött nem tud megmagyarázni. Va­lamikor Tata Koa volt ennek a legnagyobb mestere. De azó­ta más pályát választott. En­nek is meg van a maga törté­nete. Üjguineában nem is olyan régen lett úrrá a fehér ember; fennhatósága ma sem terjed sokkal túl a partokon. Túl azon a kicsiny területen, ameddig elér a keze a civilizációnak, ma is úgy él a bennszülött, ahogy ősei korában élt: ember­evőként, ugyanabban a barbár­ságban, vadságban. Es csak egy tekintély előtt hajlik meg: a varázsló előtt. Nem indul vadászatra, em­bervadászatra, nem fog hozzá nyomorult kertjének a művelé­séhez, sőt, még a lakomájához sem ül le addig, amíg a va­rázslót meg nem kérdezte. A varázslót persze meg kell fi­zetni. Ezért aztán, ha a benn­szülöttek falujában látunk va­lakit, aki jobban táplált, si­mább, petyhüdtebb izmú és — önhittebb a többinél, biztosak lehetünk benne, hogy a varázs­lóval van dolgunk. Azért van ez, mert a varázs­lóé a kert legpompásabb gyü­mölcse, a legkövérebb kenguru, a vörösizzó köveken sütött a krakkói RÉM Egy alig húszéves fiatal­ember véres bűntettei hosz- szú hónapokon át izgalom­ban tartották Krakkó, a fél­milliós lengyel város lakos­ságát. Az idős asszonyok nem mertek egyedül az ut­cára menni, a szülők szó- j bafogságra ítélték gyerme- j keiket, mert az a veszély fenyegette őket, hogy egy óvatlan pillanatban a ma­gasba emelkedik mögöttük a krakkói rém kése, s ugyan­arra a sorsra jutnak, mint előttük három idős asszony és két ártatlan gyermek. A vérszomjas fiatalember bestiális bűntetteiről és le­tartóztatásának körülmé­nyeiről Tadeusz Robak, az Echo Krakowa című lap új­ságírója számol be folyta­tásos riportjában. tapogatóztak olyan sötétben a nyomozók, mint az első eset­ben, mert valószínűnek lát­szott, hogy mind a két táma­dást ugyanaz a személy követ­te el. Minthogy a két sérült között nem volt semmilyen kapcsolat — sem rokoni, sem baráti — az is nyilvánvalónak látszott, hogy nem bosszú volt a bűntény rugója. A következő szenzáció alátá­masztotta ezt a felvetést. A harmadik gyilkossági kísérlet szintén egy templom hajójában történt, alig két percnyire a városi vásárcsarnoktól, ahol ezernyi ember nyüzsgött a nap­nak ebben az órájában. Az ál­dozat ezúttal is egy idős asz- szony. Késtől vagy tőrtől ere­dő sebekkel szállították kór­házba. Talán majd ő segít nyomra bennünket, remény­kedtek a nyomozók, de hasz­talan. A sebesült a következő nap meghalt, magához sem tért. A gyilkos ezúttal is nyomtala­nul eltűnt.... A három bűntény alig egy hét leforgása alatt történt. Pá­nik fogta el a várost. Ügy látszik valami őrült mégpedig nagyon ügyes és rendkívül ravasz őrült garázdálkodik. Mind a három esetben több körülmény egybevágott. Az ál_ dozatok majdnem egyforma korú idős asszonyok voltak, a rendőrség egyikük esetében sem tudta kideríteni, hogy a vérszomjas bűnöző miért tá­madta meg őket. Mind a há­rom asszony testes, erős nő volt. Az a gyanú, hogy való­színűleg tébolyodott ember szurkálta őket össze, egyre erősebb lett. A rendőrség teljes erővel nyomozott. Mindenkit számba vett, aki gyanúba kerülhetett. Figyelme elsősorban a lelki be­tegekre irányult. Nyomok, in­dítékok és tanúk híján azon­ban akár az egész várost gya­núba vehette volna, hiszen senki sem teljesen épelméjű, mondják a pszichiáterek. Az is gyakori eset. hogy súlyos lel­kibetegek a roham után alig egy-két perccel annyira visz- szanyerik lelki egyensúlyukat, hogy az égvilágon senkinek se jutna eszébe rájuk gyanakod­ni. A pánik és izgalom légkörét az is fokozta, hogy a nyomozó hatóságok rengeteg téves in­formációt kaptak. Az idő pedig röpült. Néhány hét múlva nyil­vánvalónak látszott, hogy a krakkói vámpírnak (ahogy az emberhús megpompásabb fala- ta. Magának követeli ezeket és megkapja. Mert ha nem, puri- purival fenyegetőzik és — az újguineai bennszülött meggyő­ződése szerint — ez egyértel­mű a pusztulással. Tata Koa ilyen varázsló volt. Amikor a fehér ember elhatá­rozta, hogy — ha lehet béké­sen, ha nem: erőszakkal — fennhatósága alá hajtja ezt a területet, ahol Tata Koa „ural­kodott“: beleütközött valamibe. Mert Tata Koa, jóllehet mez­telenül járt és írástudatlan bennszülött volt csak, sok mindenhez értett. Apjáról, nagyapjáról, dédap­járól rászármazott valami át­öröklött „tudomány“, amely is­meretlen volt a nem varázslók előtt. Ősei bizonyos értelemben tudósok és lélekbúvárok voltak. Rájöttek például arra, hogy az időjárás és a föld termékeny­sége meg a halászat sikere között összefüggés van; meg­figyelték az időjárás változá­sait, és megjósolták, jó lesz-e a termés, bő lesz-e a zsák­mány. Megfigyelték és megtanulták, hogy bizonyos füvek és növé­nyek meggyógyítják a beteg­ségeket, és hogy a melegnek gyógyító hatása van. Megsze­rezték azt a veszedelmes Is­meretet, hogy egy bizonyos halnak az epéje, ha vízben főzik és beadják valakinek, el­kábítja és megboiondítja az áldozatot. Arra is rávezette őket a tapasztalás, hogy a bambusznak csaknem láthatat­lan szilánkjai, ha behatolnak a gyomorba átfúrják a beleket és megölik az embert, s ha valaki fadarabbal még olyan picit is megkarcolja magát, ez a karcolás halálos, ha a fának a végét előbb napokig rothadó húsban tartották. De effajta „megoldásokhoz" csak akkor fordultak, ha más­ként nem érték el céljukat. A hipnózis és a sugallás a ci­vilizált fehér embert is több­nyire bizonyos borzadályszerű ámulattal tölti el. Nem csoda, ha az újguineai őserdők vad népét megrendítik az ilyenfajta jelenségek. A varázsló tudja ezt. Amikor jöttek a fehérek, az ügyes hivatalnoknak sikerült Tata Koát visszavonulásra kényszeríteni. A régi bevált módszerhez folyamodott: a maga fegyverét fordította elle­ne. Tapasztalván, hogy a va­rázsló Iépten-nyomon elgán­csolja, kihirdette a tlépnek, gyűljenek össze a legnagyobb faluban, és ám lássák, mit tud művelni a fehér ember, ha puripuriról van szó. Az újgui­neai bennszülött kíváncsi ter­mészetű — kevesen maradtak el a beharangozott esemény­ről. Félkörben körülülték a fehér embert; Tata Koa az első sor­ban. A hivatalnok maga elé tett egy követ, rája puskaport. Olyan volt, mint a földből vájt fekete sár. Nagy hókuszpó­kusszal kezdte szólongatni a Napot, jöjjön segítségére. Na- gyítóüveget vett a kezébe — a bennszülöttek azt hitték, síma fehér kő — s a napsuga­rakat a puskaporra gyűjtötte vele. A puskapor persze lángra lobbant és sűrű füstöt árasz­tott. A bennszülöttek szétszalad­tak. Következett a második csoda. Ezúttal a bennszülöttek óvatosabbak voltak és tisztelet- teljes távolságból lesték, mi fog történni. A hivatalnok örült ennek, máskülönben még föl­fedezték volna, hogy nem puszta bot az. amit a kezébe ragadott. Ráfogta a „botot“ egy madárra, föltekintett az égre, hogy sújtson le villámá­val és mennydörgésével — és ebben a pillanatban nagy dör- düléssel megvillámlott a bot, és a madár holtan bukott le. Azután következett a harma­dik meglepetés. Kagylóba „vl­M. M. TAYLOR: Az emberevők földjén II. Puripuri, az újguineai varázslás emberek a gyilkost elnevezték) nyoma veszett. Múltak a hetek és hónapok, az ügyben azonban semmi új nem történt. Az emberek meg­könnyebbülve lélegeztek fel, a vámpír abbahagyta véres mun­káját. Sajnos, ez még csak a kez­det volt. Másfél évvel később, 1966. februárjában, amikor már csak kevesen emlékeztek az 1964 őszén történt szörnyűsé­gekre, újabb borzalmas bűn­tény hozta izgalomba a várost. A város közelében lévő Kos­ciuszko sítelepen egy vasárnap szánkóversenyt tartottak a gyermekek. Ketten-hárman el­váltak a többiektől, és felde­rítő útra indultak. Egy bokor mellett megdöbbentő látvány fogadta őket. Legalább tíz kés­szúrástól vérző gyermek fe­küdt előttük, a 11 éves Leszek Calek. Az egyetlen nyom: egy fél kesztyű. A rendőrség ezút­tal is ellentmondó információ­kat kapott a környéken járt emberektől. Az áldozat képe minden új­ságban megjelent. A szemüve­ges kisfiú szörnyű halála mély részvétet keltett az olvasók­ban. Ezzel azonban még nem ért véget a tragédia, (Folytatjuk) zet“ öntött és — meggyújtot­ta. És megfenyegette az ál- mélkodőkat, hogy ugyanígy lángra lobbantja a tengert. A bennszülöttek felordítottak ré­mületükben. Ő erre nagyke­gyesen lemondott szándékáról. (A „víz“ persze borszesz volt a kagylóban.) Hogy végleg megdermessze a feketéket, még egy negyedik bűvészmutatványt rögtönzött előttük. Ajkait szétnyitva meg­villogtatta fehér fogsorát, az­tán végighúzott egy1 kendőt az arca előtt s a fogak — eltűn­tek. Fogatlan szája óriási iz­galmat keltett, de az izgalom akkor hágott tetőfokára, ami­kor körülfordult, visszatette a hamis fogait, s a következő szempillantásban — megint ott ragyogott a tömött, fehér fog­sor. — És most lássuk, mit tud Tata Koa. Jöjjön elő, mutassa meg a bűvészeiét. De Tata Koa ekkorára kere­ket oldott. Elnyelte az erdő. Hetekkel később vetette haza a honvágy. De hatalma meg­törött. Mint varázsló örökre „megbukott“. Hamarosan rá­jött a nyitjára annak a „bo­szorkányságnak“, amely meg­fosztotta trónjától, de mert maga is nagy szemfényvesztő volt, méltányolta az ügyessé­get, hogy ilyen ravaszul felül­tették. Abbahagyta végleg a puripuri mesterséget és fölcsa­pott révésznek. A babona és a bennszülött tudatlansága a varázslás mes­terségét busás üzletté teszi. A pápua erre Is arra is va­rázsszert vásárol, vakon elhi­szi, amit a puripuri mestere mond neki, látja, hogy ellen­sége meghal, ahogyan a meg­fizetett varázsló előre meg­ígérte. Moccanni sem mer, hogy magára ne haragítsa a varázs­lót, és óriási árakat fizet neki, hogy „megoltalmazza“ ellensé­ge fölbérelt varázslójának mes­terkedései ellen. Ritka eset, hogy maga szálljon szembe az ellenségével. Rábízza a varázs­lóra. Megesett, hogy egy bennszü­lött rendőr parancsot kapott, fogja el falujának a varázsló­ját. A varázsló megfenyegette, hogy lassú halállal fog kimúlni, ha engedelmeskedik. Végül mégis, mikor látta, hogy ve­szedelemben forog az unifor­misa és a velejáró tekintély, összeszedte bátorságát, földre teperte a varázslót és béklyóba verte. Ütőn voltak a Hall öblön a kormányzóság felé, amikor a varázsló egy zacskóból vala­hogy kiráncigált egy hosszú zsineget. A zsinegre apró pál­cikák voltak föltűzve. Megbék- lyózott kezének ujjaival sorba billegtette a pálcikákat és mindegyik után egy-egy nevet mormogott — olyanoknak a neveit, akik meghaltak. — Ezeket mind én öltem meg puripurival — magyarázta a hüledező rendőrnek. _ Ez a pálcika a te nagyapádat je­lenti, ez itten az apádat, ez a nagybátyádat. (Folytatjuk) TAUOZAS Az Aftenbladet című kop­penhágai esti hírlapban az alábbi hirdetés jelent meg a napokban: — Ezennel felbontom Swen Ecksholm kőműves- mesterrel kötött eljegyzé­semet, mert — mint lapjuk anyakönyvi híreiből értesül­tem — már megnősült. Audrey Hepburn holly-; woody filmszínésznő szüle­tésnapján a meghívott ven­dégek egyike, egy tolakodó színész odament az ünne­pekhez és megkérdezte, el­énekelhet-e a tiszteletére egy' áriát az ablaka alatt. — Természetesen, kedves barátom — mosolygott rá elbűvölően a háziasszony.— A szomszédok úgyis meg­mérgezték a macskámat. Az ördögfiókák nevű beat- együttes Little Bum-i (Ang­lia) „hangversenye“ után valaki rázárta a terem aj­taját a pokoli üvöltözéssel, fülrepesztő dobolással és gitározással működő együt­tesre. A teremben rekedt hosz- szúhajú muzsikusok vagy fél órán át kiabáltak és dö­römböltek az ajtón, mire előkerült a hangversenyte­rem gondnoka és kiengedte őket. — Elnézést kérek, — mo­tyogta bocsánatkérően, ■— de azt hittem, hogy még ez is a hangversenyhez tarto­zik. A Marseille-I törvényszék nemrégen egy évi feltételes fogházbüntetésre ítélte Mar­cel Dejeant, mert alaposan elpáholta a feleségét. Más. nap Marcel megint a bíró elé került. Megint megverte az asszonyt. — Miért csinál ilyesmit? — korholtp a bíró. — Tisz­telt bíróság — kezdte el a móndókáját a vádlott — tegnap este véletlenül fel­öntöttem a garatra. Amikor hazaértem, a feleségem rámtámadott és mindennek lehordott. Türelmesen hall­gattam a sértegetéseit, mert én voltaképpen jám­bor ember vagyok. Akkor emeltem rá a kezem, ami­kor ezt kezdte kiabálni: „Ha annak a hülye bírónak egy csöpp esze lett volna és nem volna gerinctelen puhány, te ' már a börtön­ben ülnél“. Marcel Dejeant a bíró felmentette. A Panjet egy egészen új­fajta szerkezetű injekciós fecskendőnek a neve. A készüléket egy skót cég szerkesztette meg, és ere­detileg fogászoknak szánta, mert kicsi és pontosan meghatározott területeket lehet vele minden előze­tes kezelés nélkül fájda­lommentesen érzésteleníte­ni. Kitűnt azonban, hogy a Panjet oltások adására is nagyon alkalmas, és előnyös a használata kisebb sebé­szeti műtéteknél és egyes bőrbajosok kezelésénél is. A Panjet segítségével telje­sen fájdalommentesen le­het érzésteleníteni, vagy ol­tásokat adni, mert ennek az injekciós fecskendőnek nin­csen tűje, tehát nem kell vele szúrni. Az érzéstelení­tőszert, szérumot vagy gyógyszert a közönséges töltőtollnál valamivel na­gyobb készülékbe töltik, a- honnan gombnyomásra ó- riási sebességgel lövell ki egy igen szűk nyíláson át, és behatol a bőrbe. TAUOZAS

Next

/
Thumbnails
Contents