Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-30 / 35. szám

sň ÜJL Gottwaidoui délután Helena Vondráčková és Márta Kubišová Gottwaldovban A hatalmas cipőgyárban véget ért a délelőtti mű­szak. Ezer és ezer lány és asszony özönlik ki a gyár­kapun, sokan közülük a rá­juk várakozó közlekedési eszközre szállnak és haza­utaznak. A legtöbbjük azon­ban, főleg a lányok ittma­radnak, rájuk nem autó vagy trolibusz várakozik, hanem az az egyén, aki számukra talán a iegkedvesebb. Az utcák sokkal élénkebbé vál­nak, mint délelőtt voltak, pedig akkor sem üresek, mert a város igen forgal­mas. Mindenhol fiatalok és fiatalok. Karonfogva sétál­nak, ülnek az eszpresszók­ban, elfoglalják helyüket az ultramodern csupa-üveg k'á- véházakban. Közülük szám- talanan keresik fel a stran­dot, vígan úszkálnak a kék vízben. Fiatalokat látni a kiállítási termekben, áru­házakban, a klubokban és mindenütt. A munkásszállások előtt az autók és a motorkerék­párok hosszú sorokban fog­lalnak helyet. A cipőgyár dolgozói közül sokan autó- tulajdonosok. Ök várnak még a hazamenetellek amíg az utakon kissé alábbhagy a forgalom. Addig szétnéznek a vSrosban egy félórára, utána helyetfoglalnak kocsi­jukban, azt a 20 vagy 30 ki­lométert sportként autóz­zák le hazáig. A város azért' érdekes, mert új és nagyon korsze­rű. Azért is érdekes, mert sokkal több fiatal van itt, mint más városokban, hi­szen a munkásszállások la­kói főleg fiatalok. A legér­dekesebb pedig az a város­ban, hogy ezek a fiatalok a szabad idejüket hasznosan el tudják tölteni, mert er­re minden lehetőségük meg­van. Egy 24 órában 8 órai munkaidő után valóban csak szórakoznak és pihennek. Szórakozási lehetőség bőven van és tanulási lehetőség is. Az egész varos hangu­latát nem a kávéházak befo­lyásolják, hanem az a ha­talmas üzem, ahol a fiata­lok dolgoznak. Az üzemben majdnem minden munkás értelmiségi munkakört tölt be. Kémiai, fizikai, matema­tikai ismeretek nélkül nem Az autók tulajdonosai üzemi munkások állná meg a helyét annyira a gyártási részlegeken, hogy jutalomként, olaszországi, vagy akár afrikai utazásra küldjék. A cipőiparban egy­re nagyobb tért hódít a mű­anyag. Ezzel összefüggően a kémia. Nem csoda, hogy az üzem vezetőségét a fia­talok mindig arra kérik, hogy állandóan magasabb színvonalon terjesszék a ké­miai ismereteket az üzemi iskolázásokon. Sok dolgozó­nak főiskolai végzettsége van és mellesleg meg kell jegyezni, hogy autója is. A gyárból kihullámzó fia­talok, ha értelmiségi mun­kakört töltenek be, értel­miségi színvonalon szóra­koznak is. Ittas embert a városban nem lehet látni. Ahol inni lehet, ott külön­ben sem olyan a hangulat, hogy valaki leigya magát. A környezet magasszínvo- nalúan kultúrált és az egész városban ennek ellenére nincs olyan helv. ahol öt százalékos ráfizetést kelle­ne adni egy pohár sör árá­hoz, mint például az érsek­újvári vagy komaromi „köp­ködőkben". Ha úgy vesszük, ez is hozzátartozik a város érdekességéhez. A fiatalok azért szeret­nek itt — köztük sok ma­gyar is van, — mert a mun­kájukért becsületesen meg­fizetik őket, tanulási lehető­ségük biztosítva van. És ők élnek is az alkalommal. Munka után nyugodtan szó­rakozhatnak, nem kell ház­táji gazdaságban dolgozni, ami második műszaknak fe­lel meg és a fiatalasszo- nem kell moslékot keverni a malacoknak, vagy a kacsáknak répalevelet vágni. Ehelyett leül és fagy- laltozik, vagy egy málna­szörp mellett tölt el egy órát, utána moziba mégy, illetve vezetik a háztartást, legtöbbjük közösen a férjé­vel. Foglalkozásukat viszont kedvtelésből űzhetik, mert ha nem lett volna kedvük, itt dolgozni, akkor nem is jöttek volna ide. Olyan kul­turális fölemelkedést kell biztosítani minden városban, mint Gottwaldovban van — a fiatalok városában. Bagota István VLAGYIMIR SZAVCSENKO: BERN professzor feltámadása (Folytatás) Nézze elfogulatlanabbul a dolgokat! Az élet kifurkészhetet- ienül titokzatos' valami, parányi vonás az idő végtelen sza­lagján. S feltettem magamban, hogy az én életemnek két „vonásból“ kell állnia. Hát így, most pedig mondjon még va­lami kedveset nekem búcsúzóul. Különös, hogy sosem értünk rá hivatalos ügyeken kívül egyébről is elbeszélgetni... — £n nem tudom... Mit mondhatnék? Nem tudom elhinni, hogy valóban megteszi... Félek elhinni... — Látja, most megszabadított izgatottságom egy részétől. Ha valaki aggódik értünk, semmi sem tűnik oly rossznak. Fogjuk rövidre a bucsuzkodást. Ha visszatér majd, keltse egy helikopter-szerencsétlenség látszatát, úgy amint meg­beszéltük. Hiszen Ön is jól tudja, hogy a kísérlet sikerének döntő feltétele: maradjon teljesen titokban. Két hét múlva kezdődnek az őszi viharok... Isten Önnel... És ne bámuljon rám ilyen szemekkel, túlélem valamennyiüket! — A profesz- szor kezet szorított Niemeyerrel. — Csak egy hely van a kamrában? — kérdezte hirtelen Niemeyer. — Csak egy — felelte a professzor, s meleg mosoly su­hant át arcán. — Kezdem sajnálni, hogy nem nyertem meg önt korábban ennek a vállalkozásnak. — A professzor a lét­rához lépett. — Öt perc múlva távozzék el az aknától! — Deresedő feje eltűnt a mélységben. Bern professzor a csavarok segítségével bezárta maga mö­gött az ajtót, s számtalan csővel és vezetékkel felszerelt védőruhát öltött magára. Azután végigfeküdt a kamra pad­lóján álló múanyag nyugágyon, melynek felületét pontosan az ó testformáinak megfelelően képezték ki. Próbaképpen néhány mozdulatot tett — a fekvőhely nem nyomta sehol. Előtte a kapcsolótáblán nyugodt fénnyel világítottak a jelző­lámpák, melyek a műszerek készültségét mutatták. A professzor a kapcsológomb után tapogatott, kissé této­vázott, aztán megnyomta. Hangtalan, könnyű remegés futott végig a kamrán. Az akna beomlott. Egy utolsó mozdulattal Bern bekapcsolta a hűtő és kábító berendezést. Karját belefektette a fekvőhelynek erre a célra kiképzett mélye­désébe, felnézett a mennyezeten világító kis gömbre, s lassan számolta a másodperceket... Niemeyer homok- és poroszlopot látott felcsapódni az akná­ból, tompa dörrenés kíséretében. Bern professzor sírkamrája most tizenöt méter vastag földréteg alá temetve feküdt... Niemeyer zavartan nézett körül, borzongás fogta el hirtelen beállott magányában. Lassan elindult a helikopter felé. Öt nappal azután, hogy a kapott utasításhoz híven felrob­bantotta a gépet, egy kis mongol városkába érkezett. Egy hét múlva beköszöntőitek az őszi viharok. Felkavarták a homokot, tovább söpörték a hullámos homokdűnéket, elsi­mítottak minden nyomot, minden mélyedést. A homok, mely végtelen, mint az idő, betakarta a két kutató utolsó tábor­helyét. mely immár semmiben sem különbözött a köröskörül sok ezer kilométernyire terjeszkedő sivatagtól... Elmosódott, remegő kis zöld fény szűrődött feléje a sö­tétségben. Amikor megszűnt vibrálása, Bern rájött, hogy a rádioaktív időjelző lámpája volt. Tehát működésbe lépett. Öntudata lassan világosodni kezdett. Baloldalt hevertek az évezredeket mérő óra lehullott elektroszkóp-lemezei — az. óra mutatója a 19 és 20 között állt. „A huszadik évezred közepe“, suhant át a professzor agyán. Szelleme tisztán mű­ködött, fojtott izgalom töltötte el. „Mindenekelőtt ellenőrizzük a testet“. Óvatosan megmoz­dította kezét és lábát, kinyitotta és becsukta száját. Teste engedelmeskedett, csak a bal lába volt zsibbadt. Talán rosz- szul feküdt, vagy a hőmérséklet túlságosan gyorsan emel­kedett? Bern néhány erőteljes mozdulatot tett, hogy meg­indítsa a vérkeringést. Aztán fölemelkedett és megnézte a műszereket. A voltmérő mutatói nullára estek, az akkumu­látorok nyilván kimerültek a felmelegedés közben. Bern fel­töltésre kapcsolta a melegítő elemeket, a mutatók megre­megtek és emelkedni kezdtek. A professzor Niemeyerre gon­dolt — hőelemei megállották a helyüket. Äm e gondolat nyomába azonnal egy másik, különös, szinte fájdalmasan ellentétes érzés tolakodott: Niemeyer halott volt, valameny- nvien halottak voltak... A tekintete a mennyezeten függő fémgömböcskére tapadt, Sötét volt, nem világított. Most már türelmetlenül pillantott íjra a voltmérőre. Az akkumulátorok feltöltése lassan ment, de ha a hőelemeket is bekapcsolná, elegendő energia állana rendelkezésére a felmelegedéshez. Bern átöltözött s a meny- nyezet nyílásán keresztül felkapaszkodott az önműködően a felszínre fúródó harangba. Egy nyomás a kapcsolókarra — a villanymotorok hirtelen felüVöltöttek 'és dolgozni kezdtek. A csavar lassan fúrta bele magát a földrétegbe. Könnyű lökés remegtette meg a padlót s Bern megkönnyebbülten érezte, hogy a harang lassan emelkedni kezd. Egy idő múlva megszűnt a kövek és a fém súrlódása. A felvonó harang a felszínre érkezett. Bern csavarkulccsal kinyitotta a légmentes zárakat. Az ajtó nem akart kinyílni. Bern felvérezte ujjait. Most kékes alkonyi fény hatolt be a nyíláson. Még egy utolsó erőfeszítés, s a professzor kilé­pett a harangból a szabad levegőre. Némán és sötéten állott az erdő a hűvös alkonyi fényben. A kűpalakú felvonó harang egy óriási fa tövétől nem mesz- sze emelkedett ki a földből. A vastag törzsű fa magasra emelte sűrű koronáját az esti égbolt alatt. Bern kissé elbor­zadva gondolta: „És ha a fa csak fél méterrel errébb állt volna!?“ Odalépett és megtapogatta a durva fakérget. Ujjai nedvesek lettek. „Különös fajta. Kénytelen leszek holnap reggelig várni“. A professzor visszatért a felvonó harangba, megállapította, hogy az élelmiszer és a felszerelés — konzervek, víz, iránytű és pisztoly — rendben vannak, és cigarettára gyújtott. „Eddig minden pontosan úgy történt, ahogy megjósoltam“, gondolta büszkén. „A sivatagot erdő nőtte be... Csak azt szeretném tudni, vajon a rádioaktív óra pontosan járt-e. De hogyan állapíthatnám meg?“ A fák nem álltak túl sűrűn, $ lassan felragyogtak az ég­bolton a csillagok. Egy gondolat villant át a professzor agyán: most a Végának kell sarkcsillagnak lennie! Fogta az iránytűt, kikeresett egy alacsony koronájú fát, s a hosszas alvástól még kissé gémberedett tagokkal fel­mászott rá. Az ágak összekarcolták arcát, egy madár kur- rogva felriadt álmából, s nekicsapódott Bern sajgó arcának. Különös rikoltása még sokáig visszhangzott az erdőben. Meglehetősen kifulladva érte el a professzor a fa csúcsát, s elhelyezkedett az egyik felső ágon. Közben teljesen besötétedett. Ragyogó csillagos ég tárult eléje, de hiába kereste az ismerős csillagképeket, a Nagy Göncölt, a Fiastyúkot. Nyomtalanul eltűntek, lehetetlen volt látni őket, mert tizennyolc évezred alatt a csillagok is el­mozdultak, s minden csillagászati térkép hatályát vesztette. Csak a Tejút sziporkázott változatlanul az égboltot átfogó csigavonalának aranyporával. Bern szeméhez emelte az irány­tűt, s a halványan fluoreszkáló mutatót figyelte, mely észak felé mutatott. Abban az irányban, meglehetősen alacsonyan, a sötét látóhatár fölött nagy zöldes csillag fénylett, szinte minden csillogás nélkül: a Véga. Körülötte néhány kisebb csillag hunyorgott, a Lyra csillagkép, csakhogy teljesen más alakot öltve. Nem férhetett hozzá kétség: Bern professzor, a föld új precessziós korszakának kezdetén, a XX. évezredben találta magát. Egymást kergették ezen az éjszakán a professzor fejében a gondolatok. Nem húnyta le a szemét. Végre elhalványultak a csillagok, s a fák között a hajnal ezüstös ködfátyla lebe­gett. A professzor szemiigyre vette a lábánál zöldellő, sűrű, magas füvet. Moha volt. Mégpedig óriási növésű! Ebben sem tévedett tehát — a jégkorszak után először kezdetleges és szívós virágtalanok fejlődtek ki. A professzor mind messzibbre jutott az erdőben. Lába mindegyre megbotlott a magas mohaszárakban, cipője csak­hamar átnedvesedett a harmattól. Őszre járhatott az idő, mert a lombozat szokatlanul színpompás volt — a zöld bí­borvörös, narancs- és citromsárga színekkel keveredett. Bern tekintetét karcsú, vérpiros törzsű fák vonták magukra. Le­veleik üde, sötétzöld színben ragyogtak. Közelebb ment hoz­zájuk. Fenyőkre emlékeztettek, csakhogy tűk helyett kemény, hegyes, sásszerű leveleik voltak, melyeknek illata mégis a fenyőre emlékeztetett. Lassanként megélénkült az erdő. Szél zúgott a fák között s elűzte a hajnali köd utolsó foszlányait. A Nap, a jóságos, öreg, de soha meg nem vénülő Nap az erdő fölé emelkedett. Fölötte nyomtalanul tűnt tova a ti­zennyolc évezred. A professzor időnként gyökerekbe botolva haladt tovább s minduntalan helyére tolta a bukdácsolás következtében le­lecsúszó szemüvegét. De egyszercsak különös, röfögésre em­lékeztető hangokat hallott, majd valami reccsent, mintha ágak törtek volna le. Egyik fa mögül egy állat barna törzse bukkant elő, mely hegyes fejben végződött. „Vaddisznó“, szögezte le magában a professzor.. „De más formájú, mint az én koromban, szarva van a homlokán“. A vaddisznó szin­tén észrevette a professzort. Egy pillanatig rámeredt, majd visítva tűnt el a bozótban. „Fél az embertől“, állapította meg a professzor, miközben csodálkozva nézett az állat után. De hirtelen nagyot dobbant a szíve: a harmattól ezüstösen csil­logó mohán élesen rajzolódtak ki egy emberi láb nedvesen sötétlő nyomai. A professzor lekuporodott, hogy jobban szemügyre vegye. A nyom lapos talptól eredt, melyen oldalt áll a nagyujj. Ke­vés idővel ezelőtt egy ember haladt el itt! Bern mindenről megfeledkezett. Előrehajolva követte a nyomot. „Itt embe­rek vannak, s mivel a vaddisznó fél, erőseknek és ügyesek­nek kell lenniük“. ...A nyomok egy erdei tisztásra vezettek. Előbb különös, éles torokhangú kiáltások ütötték meg a professzor fülét, s nyomban utána néhány sárgásszürke szőrzettel borított élőlényt pillantott meg. Előre görnyedt testtartással állottak egy fán, az ágakba kapaszkodva. Szemüket a közelgő pro­fesszorra szegezték. Bern megállóit, s minden óvatosságról megfeledkezve, lázas érdeklődéssel figyelte a kétlábú lénye­ket. Kétségtelenül az emberréválás stádiumában lévő maj­mokat látott maga előtt — az ötujjú kéz, az alacsony hom­lok és az erős járomcsont, az óriási, előreugró állkapocs, mind erről tanúskodott. Vállukon köpenyként hordott állat­bőröket látott a professzor. Minden pontosan bekövetkezett. Bernt hirtelen diadalmas, de egyben szorongató magány-érzés fogta el; a körforgás bezárult: ami sok tízezer évvel az ö kora előtt történt, sok évezreddel az ő kora után megismétlődött... Egyik emberszabású majom most közelebb lépett Bernhez és kiáltott valamit; úgy hangzott, mint egy parancs. A professzor vastag, bogos husángot pillantott meg a ma­jom kezében. Nyilván ez volt a vezérállat, mert a többiek mind mögéje húzódtak. Csak ekkor ébredt Bern a veszély tudatára. Esetlenül, de meglehetősen gyorsan kacsázott gör­be lábain egyre közelebb az emberszabású majom. A pro­fesszor minden töltényét kilőtte a levegőbe, s amilyen gyor­san csak telt tőle, az erdőbe menekült. Rosszul tette. Ha a tisztáson keresztül menekül, a majmok, melyeknek lába nem szokott hozzá eléggé a sík talajon való mozgáshoz, aligha érték volna utói. Az erdőben azonban ők voltak az urak. Sivító kiáltozás közepette lendítették át magukat egyik- fáról a másikra. Egyesek előbb meghintáztatták magukat az ágakon, csak azután ugrottak tovább óriási ívben. Mindany- nyiuk élén a vezérállat, husánggal a kezében. Befejezés következik

Next

/
Thumbnails
Contents