Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-16 / 33. szám

i fii A történet kezdete olyan mintha egy krimi-film beve­zető képsora lenne. A színhely hosszú, földalatti pincehelyi­ség, pontosan a London Hospi­tal hatalmas, régi épülete alatt. A kórház a brit főváros sok mindenről híres keleti negye­dében, a Whitechapel kerület­ben van, s alagsorában hóna­pok óta rendezik az irattárat. A csaknem két évszázada ösz- szegyűlt iratok mindegyikéről mikrofilmet készítenek s aztán az iratokat szétosztják azok között az intézmények között, amelyek igényt tartanak rájuk. Dr. Sam Hardy, a kórház ve­zető főorvosának, dr. Francis Camp professzornak az asszisz­tense irányítja a rendezési munkálatokat, ö osztályozza és küldi a laboratóriumba az át­vizsgált iratkötegeket. A REJTÉLYES KÉZÍRÁS Az elmúlt napok egyikén egy iratcscmőt nem küldött a la­boratóriumba; felnyalábolta és a sötét grádicsokon felbotor­kált vele a főnökéhez. Ez az iratcsomó néhány napja az an­gol főváros szenzációja. És ámbár hátborzongató bünügy mindeddig ismeretlen doku­mentumait tartalmazza, még­sem a lapok bűnügyi króniká­jába került; törvényszéki or­vosszakértők, pszichiáterek, fi­lozófusok, történészek és sok más tudományág művelői fog­lalkoznak vele a szakfolyóira­tok hasábjain, a rádióban és a tévé képernyőjén. Először Frank Delino kéz­írás-szakértőhöz küldte el Camp professzor az iratköte- get, anélkül, hogy megmondta volna: kitől származnak a ben­ne lévő levelek. (Az aláírást fekete, átvilágíthatatlan szala­gokkal leragasztotta.) Az írás­szakértő huszonnégy óra múl­va elküldte a véleményét: gon­dos vizsgálat alapján megálla­pította, hogy, a levelek mind­egyikét ugyanaz az ember ir­ta, de mindegyik levelet meg­változtatott kézírással és szán­dékolt helyesírási hibákkal. Képzett, tanult ember, művészi hajlamú; betűinek vonalvezeté­se rendkívülien sokirányú kí­váncsiságot és érdeklődő szel­lemet árul el“. „ÖNÖK ALUSZNAK A SCOTLAND YARDON“ Ezzel az írásszakértői véle­ménnyel együtt hozta nyilvá­Előkerült Hasfelmetsző Jack titkos levelezése a rendőrséggel LONDON ÚJ SZENZÁCIÓJA: ISMERETLEN ADATOK A VIK­TORIÁNUS KORSZAK ERKÖL­CSEIRŐL nosságra Camps professzor a kis példányszámban megjelenő London Hospital Gazette című lapban a csaknem nyolc évti­zede pincében rejtőző levele­ket, amelyeknek írója „Jack the Ripper“ — Hasfelmetsző Jack. A levelekben a múlt század nyolcvanas éveinek félelmetes gyilkosa kötözködik a rendőr­séggel, az Erkölcsrendészeti Felügyelőséggel és sok más intézménnyel, előre bejelentve, hogy hol készül újabb rémtett­re („Gond nélkül végrehajtha­tom, mert Önök alusznak ott a Scotland Yardon a kutyáik­kal együtt“ — írja Smith őr­nagynak, a londoni rendőrség akkori főparancsnokának); Ge­orge Lusknak, a whitexhapeli Erkölcsrendészeti Felügyelőség elnökének postai csomagban elküldte egy meggyilkolt nő veséjét („Utálom a szajhákat, s nem nyugszom addig, míg szét nem hasítom őket“), a szállítólevél itt van az iratcso- mőban, amelynek levelei, a megölt nőkről készített rajzok, a rendőrség által készített helyszíni térképek, látleletek, diagramok és egyéb nyomozati iratok nemcsak a bűntettek borzalmait tárják fel, hanem „valamilyen kegyetlen torz fin­torral azt is megmutatják: miért nem került sohasem rendőrkézre a máig is ismeret­len kilétű Hasfelmetsző Jack, aki 1888. augusztus 7. és no­vember között legalább hat nőt fojtoít és csonkított meg bes­tiális kegyetlenséggel s egy a Pokolból keltezett levélben közli Smith őrnaggyal, hogy legközelebbi áldozatának fülét küldi el, csak épp a tréfa ked­véért.“ EGY TISZTES KORSZAK A szörnyűségek feleleveníté­se — írja dr. Francis Camps professzor — nem holmi szel­lemi szadizmus, vagy olcsó szenzáció hajhászás. Végére kell járnunk annak a félelme­tes ténynek, hogy miért ma­radhatott az ismeretlenség sö­tétjében az annyira nyíltan gyilkoló Jack the Ripper, aki hónapokig dermedt rémületben tartotta London gázvilágitású, macskaköves utcáit. A rendőrség vélt ügyetlen­sége nem ad kielégítő magya­rázatot. Valahol a korszakban, a viktoriánus idők álszemér­mében, ólszenteskedésében kell a mélyre szállnunk, hogy vá­laszt kapjunk — és nemcsak nyolcvan évre visszamenőleg. Boncolóasztalra kell helyez­nünk egy „tisztes, udvarias, jőlnevelt korszak farizeuskodá­sát; történelmünknek az a kor­szaka ez, amikor nem volt ta­nácsos arról beszélni, amiről nem illett beszélni.“ A téma megmozgatta az egész angol szellemi életet. A számtalan tudományos fejtege­tés mellett nagy érdeklődést keltett Charles Terrot törté­nész-íróé, amely a „Traffic in Innocents“ — Az ártatlanok áruforgalma című munkájában jutott nyilvánosságra és „meg­lepő területen, de minden ed­diginél markánsabban mutatja meg a vikloriánus kor arcula­tát.“ A MODERN BABILON 1881-ben, egy őszi estén, fia­tal, tanácstalan lány állt a szi­táló esőben London forgalmas King's Cross állomásán. Most szállt le a Sheffield! vonatról s azon töprengett: miképpen jut el a házhoz, ahová — le­vélben történt jelentkezése után — nevelőnőként alkalmaz­ták. Egyszerre csak egy jól öltözött nő lépett melléje. „Se­gíthetek valamiben, drágám?“ Együtt indultak el a megadott cím felé, ahová azonban soha nem érkeztek el. A lány családja később fel­jelentést tett, közölvén az el­tűnést, de a nyomozás ered­ménytelen maradt. Négy év múlva, 1885-ben, egy újságíró, William Thomas Stead riport- sorozatot írt a Pali Mali Ga- zette-ben Modern Babilon Szűzadója címen. Ebben a ri­portsorozatban közölte nem­csak az eltűnt Sheffield! lány esetét, hanem a tudomására jutót? egyéb szörnyűségeket is, amelyek „túl borzalmasak ah­hoz, hogy fegyelmezett társa­dalmunk beszélni mert volna róla“. A lányt — és sok más sze­rencsétlen sorstársát — a ke- ritőnők, akik nemegyszer az Irgalmas Nővérek egyenruháját hordták — sötét utcák komor épületeibe vitíék, ahonnan megfelelő előkészítés után az európai kontinensre szállítot­ták, s az „eleven hús árveré­sein" eladták a kocsmák, bor- delyházak legtöbbet ígérő vá­sárlóinak. A lányok soha nem látták többé az otthont, ahon­nan elindultak, hogy valamelyik állomáson tanácstalanul állja­nak meg a szitáló esőben... 12 ÉVES NAGYKORÚAK Dickens sok mindenről le­rántotta a leplet; a „sátáni sötét gyárak“, a hideglelős iszo­nyatot árasztó szegénynegye­dek tömegszállásai, a nehéz sorsok „ravatalszerűen fekete színhelyei“, megrázó sorokban elevenednek meg a munkáiban. Az általa festett képre azon­ban egyszercsak egy új és nem kevésbé nyomasztó súly nehe­zedett. 1800-ban Angliának tíz­millió lakosa volt, ez a szám 1850-re 20 millióra növekedett „és a társadalom felső szint­jén nem tudták, hogy a meg­élhetés feltételei odalenn ösz- szeomlottak“ A nagykorúság a lánygyermekeknél 12 év volt — kivéve a felsőbb társadalmi réteg örökség előtt álló lány­gyermekét, akit 21 éves ko­ráig védett a törvény. Amikor a Code Napoleon Franciaországban 21 évre emelte fel a lánygyermek nagy­korúságát — kétévi börtönnel sújtva azt, akinek ennél fia­talabb lánnyal volt kapcsolata — akkor a lánykereskedők el­lepték Angliát, ahol „a 12 éves lánygyerek menekülni akarván a nyomor elől, törvényesen dönthetett a saját megrontása fölött“. (Csak 1875-ben „nagy nehézségek közepette“ emelte fel a parlament a nagykorúsá­got — 13 évre). Mint színházi ügynökök, „tánctanodák, zene­tanodák, énekiskolák“ megbí­zottai működtek a- kerítők és lánykereskedők;1 s a szálláso­dók „baby-farmjai“, a varro­dák, szövőgyárak, árudák és a vasútállomások, még a kikötők valósággal ontották az „élő árui“. 20—30 fontot adtak az árveréseken a 12 éves kislá­nyért; ha Iskolázott volt, 500 fontot is elért a kalapács alatt“. A KETTŐS ARC Az Angliából történő kicsem­pészés meghökkentően könnyű volt: a kislányokat elkábítot­ták s hajófenéken, sokszor pe­dig légzőlyukakkal ellátót? ko­porsókban szállították a kon­tinensre; Brüsszelben és Ant- werpben kerültek árverésre; itt voltak a lánykereskedelem központjai, innen vitték azután őket a közeli vagy távoli bor­délyházakba, mulatókba, ven­déglátókba. Az ügynökök szor­gos együttműködőkre leltek a kiöregedett prostituáltakban, de „a leghatásosabb szövetsé­ges a prüdéria volt“. Egy fran­cia rendőrtiszt azt írta egyik nyomozati jelentésében, hogy az angol lányok nevelése — a társadalom magasabb régióiban — „olyan álszemérmes jellegű, hogy a világgal szembeni tu­datlanságukban a legkönnyeb­ben megszerezhető zsákmány­nak tűnnek“. íme a kettős arc: a Victoria királynő hosszú uralkodása alatti korszak álszemérme és erkölcsi fertője. William Tho­mas Stead újságírót, akinek ri­portsorozata „meghökkentette a nemzetet és megrázta a vi­lágot“, börtönbe záratta a kor­mány, de néhány hónap múlva mégis kénytelen volt erélyes intézkedéseket hozni a lányke­reskedelem ellen. De a Pali Mail Gazette-t elhallgattatták, példányait megsemmisítették, s „titok maradt mindaz, amit W. T. Stead kétségbeesetten nyil­vánosságra hozott“. S az ered­mény: a lánykereskedés a fris­sen szerzett gyarmatokon folyt tovább... NEM VOLT SZABAD ÍRNI VAGY BESZÉLNI RÖLA És itť kapcsolódik Hasfel­metsző Jack a történetbe. Gyil­kos volt, valószínűleg bomlott idegzetű, eszelős és bestiálisán kegyetlen. Ez őt jellemzi. Az pedig, hogy ügyének iratai? — akárcsak a lánykereskedés ada­tait — titokként őrizték, s hogy egy kórház alagsorában rejtet­ték el, ahonnan most csak vé­letlen folytán került elő, nyolc évtized múltán — ez az ál­szent korra jellemző. Nem kis tanulság. Maron Ferenc. TALLÓZÁS — Főűr kérem, — intette magához egy étterem fő­pincérét Giovanni Quaresci olasz humorista. — Ez a marhaszelet olyan kemény, hogy nem lehet megenni. — Sajnálom, uram, én er­ről nem tehetek — vont vállat a piricér. — Panasz­kodjon Inkább a marhának. — Hiszen éppen azér? hí­vattam magát! — vágott vissza a humorista. James Smith angol állam­polgár elhülve vette észre a Kingston felé vezető au­tóúton, hogy egy mellette elhúzó gépkocsinak ugyan­olyan rendszáma van, mint az övének. — Biztosan lopott kocsi! — gyűlt világosság a fejé­ben és nyomban utánaeredt. Egy motorkerékpáros köz­lekedési rendőr segítségével sikerült is leállítania. Az igazoltatás meglepő eredménnyel végződött. Az üldözött kocsival minden a legnagyobb rendben volt. Smithnek kéz alatt vásárolt autójáról viszont kiderült, hogy — lopott jószág. Pompidou francia minisz­terelnök nemrég Londonban járt. A kíséretében lévő ri­porterek szerették volna megállapítani, hogy mekko­ra népszerűségnek örvend az angol fővárosban. Meg­kérdeztek harminc járóke­lőt az utcán, hogy tudják-e, kicsoda Pompidou. Huszonkilencen azt felel­ték, fogalmuk sincs róla, a harmincadiknak agyában azonban már derenghetett valami, mert némi gondol­kodás után diadalmasan ki­vágta: — Franciaország köstár- sasági elnöke. TALLÓZÁS Tichy idegei pattanásig feszültek. Minden másodpercben az óráját néz. te. A gépkocsi motorja halkan, egyenletesen dobogott, az ajtó meg­nyitva, úgy, hogy a jövevény minden időveszteség nélkül becsúszhatott rajta, egy egész kis mozdulat és a gáz megindítja az autót. Aligha le­het hiba a számításban. Elég, ha Bor­den lábát ráteszi a kocsira, ő máris megnyomja a gázpedált, még öt má­sodperc, Borden már bent van és átöltözik, akkor egy kanyar South Douns felé (ó, a térképet már beté­ve tudta), utána Maidstone, majd a gouldfordi út, és akkor megbeszél­hetik a további teendőket. Szívverése elállt. Mintha zajt hallott volna a cserjésből. Nem. Nem lehet. Még mindig hiányzik négy teljes perc. Egy örökkévalóság. Még egy perc. Már csak ötven má­sodperc... És ugyanabban a pillanat­ban történt, hogy egy fegyencruhás alak bújt elő az erdőből, megragadta a gépkocsi nyitott ajtószárnyát, fel­lépett az autóra és az elindult, előbb lassan, vigyázva, mintha csak tapo­gatózna, azután mindinkább gyorsít­va sebességét és kitört a főútra, South Douns irányában. Tehát minden rendben. Még tizen, öt perc. Annyi okvetlenül szükséges ahhoz, hogy a gépkocsi vezetője va­lóban megnyugodjék. A másik? A kocsiban talált egy vödröt, abba rakta levetett rabruháját és meg­gyújtotta. A nyitott ablakon kiszálló füst útja túlságosan lassú volt, jóré­sze bent kavargóit a gépkocsi belse. jében fojtogatva utasait. Itt azon­ban nem lehetett hibázni. Ki kell vár. ni, hogy elégjen ez az ócska rongy, hogy ne maradjon nyom a szökevény után. Legalábbis olyan nyom, melyet gyorsan felismernek az üldözők, akik előbb-utóbb mégis munkába lendül­nek. ALDOUZ MAXVELL: Megtörtént. A vödör messze repül a kocsiból, bele a folyóba, de nem le­hetett látni, hogyan sikerült a do­bás? Elmerült-e, vagy a felszínen úszik? S most végre beszélhettek is: — Tichy, végeredményben örülök, hogy kellemesen csalódtam benned. — Nézz hátra, nem követnek-e bennünket? Miért csalódtál bennem kellemesen? Borden a gépkocsi hátsó ablakán figyelte az országutat'. — Minden rendben. Eljöttél hát valóban értem. — Nem jöhettem előbb. Nem olyan egyszerű mindent előkészíteni. — Tudom. Hol van Lee? — Odahaza. Egyelőre ne gondolj rá. Amint észreveszik hogy meg­szöktél, megkezdődik a kutatás és ne hidd, hogy Lee kimarad a játékból? — Igazad van. — Rövid szünetet tartott, azután megismételte: — Iga. zad van. Tudod, ezalatt a négy év alatt, amit Readingben töltöttem, naponta eszemben voltatok. Naponta arra gondoltam, hogy Lee meg te... Amíg meg nem kaptam első levele­det arról, hogy... — Csacslság, Ilyet képzeltél ró­lam? Most kérj bocsánatot. Nagy kerülőket tettek és elég messze kerültek Readingtól. A folyó eltűnt, a vidék dombokkal, erdőkkel tarkított világgá változott körülöt­tük és Tichy úgy vélte, Itt megpihen­hetnek. Jólesett a csend és nyugalom. — Nem vagy éhes? — kérdezte a szökött fegyencet. — Nem. Egyelőre nem vagyok éhes. Mi a terv, hová megyünk? — Azt hiszem — mondta Tichy rövid gondolkodás után — hogy első feladatunk a pénzhez jutni. Megke­ressük a pénzt, azután megállapo­dunk valahol. Én telefonon felhívom Leet, találkát beszélek meg vele és tovább állok. Egyelőre szétválnak útjaink. Te mész Leevel, én meg ma­gam. — A pénz? — Igen. A pénz. Anélkül nem te­hetünk semmit, de nem tudtuk, ho­vá rejtetted? — Nem, — kacagott fel Borden.— Ennyire elővigyázatos mégiscsak vol. tam. Az enyém volt a kockázat, en­gem ítéltek el, az én titkom maradt. — Most sem kérdeztelek, hová rej. tetted. Az a tízezer font elég lesz mindhármunknak, de anélkül sehová sem mehetünk. Borden elgondolkozott. — Azt hiszem, igazad van — szó­lalt meg végül. — Én azonban ott nem mutatkozhatom. Tehát megma­gyarázom, hogy hol találod a pénzt és megvárlak valahol. Azután me­gyünk tovább. — Emlékszel a traws. fynniddl atomvillanytelep építésére? Ott dolgoztam a munka előtt és oda tértem vissza. Azóta az atomközpont már biztosan elkészült, én azonban jó helyre rejtettem, el a ládikót a pénzzel. Adj papírt és ceruzát. Borden hasrafeküdt az erdei tisz­táson és úgy rajzolta le a környéket ahol a pénzt elrejtette. — Itt az első őrház, ugye? Látod ezt a vonalat...? Tichy világosan látta. Megértette. Odahajolt Borden fölé, észrevétlenül vette ki zsebéből revolverét, a csövet belefúrta a fekvő ember hátába és az fel sem ocsúdott meglepetéséből, mikor a fegyver eldördült. És még- egyszer. Száraz gallyakkal takarta be a gyil­kos Borden holttestét, azután a gép­kocsiba ült és elindult.. — Trawsfynnidd! Jó messzi út ve­zet odáig. Lingtonban állt meg először. Már este volt. Megszállt a hotelben és Londont kérte. — Lee? — kérdezte a telefonba, mikor a portás jelentette, hogy a szám jelentkezik. — Minden rendben. Megyek tovább, mert üzletfeleim várnak. A következő állomásom Trawsfynnid, ahol biztosan napokat kell töltenem, ha tehát volna kedved odautazni, várnálak. — Azt hiszem, mehetek — felelte az asszony. — Ugyanis a rendőrség járt itt, mert állítólag Borden meg­szökött. Képzeld! Mondtam, hogy mi ketten már régen szakítottunk, mire elmentek. Kérdeztem, hogy utazha- tok-e és nem volt kifogásuk. Nem volt olyan egyszerű megkö­zelíteni a központot, mint az első pillanatban valaki hinné. Igaz, a nuk­leáris energia részben újdonság, részben veszélyes is, Tichyt azonban ez nem érdekelte. Neki meg kellett találnia a rejtékhelyet. Szerencséje volt. Munkára jelent­kezett és felvették. Most már sok­kal könnyebb volt a helyzet. Egy év­re szerződött, ez volt a feltétel, de elhatározta, hogy ezt az egy eszten­dőt valóban munkaviszonyban is töl­ti az atomközpontban. Egy este vacsoránál ültek, amikor kednie a tereppel. Lee két nappal azután érkezett, hogy megtalálta azokat a jeleket, melyek a rejték- helyhez vezettek. Tehát csak alkal­mas pillanatra volt szükség. De éppen az nem mutatkozott elég sokáig. Két hónap is beletelt, mire — éjszakai ügyeletes volt — a már pontosan kijelölt helyen ásni kezd­hetett. Munkáját siker koronázta. Alig húsz percnyi igyekezet után ásója beleütközött a viaszkosvászon ba göngyölt ládikóba. A kulcs isbenl ne volt, tehát igazán nem kellett so­kat vesződnie. Felkattintotta a láda fedelét. Borden igazat mondott. A pénz itt volt előtte. Engedélyt kapott, hogy az üzemen kívül lakhasson és így lakást vásá­rolhatott magának Leevel. Nem akar­ta tékozolni a pénzt, de végre, any- nyi szegénység után, egy kicsit job­ban akart élni. Egy gépkocsi, sze­rény M. G„ egy-két öltöny. Lee azonban úszott a boldogság­ban, és az üzletek kirakatai csábítá­sainak nemigen tudott ellenállni. Vá­sárolt, vásárolt, vásárolt. Három újabb hónap múlt el. Úgy tervezték, hogy átköltöznek az Egye. sült Államokba. Egy este vacsoránál ülíek, amikor bekopogtak hozzájuk. Egy detektív az ajtóban állt meg, ketten a szobába léptek. Tichy elsápadt, de erélyesen kez­dett tiltakozni. — Figyeljen ide, ember, — mond­ta az egyik a detektívek közül, — nekem olyan mindegy, hogy maga mit vall. Teljesen mindegy. De sze­retném, ha tudná, hogy 195... már­cius ötödikéről hatodlkára virradó éjjel a Midland Bankból 10.000 fon­tot raboltak el. Ennyihez juthatott a rabló. A bankjegyek számait azon­ban feljegyezték és azóta éberen figyelünk, hogy ki fogja a pénzt köl­teni...? Maga volt, barátom.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents