Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-16 / 33. szám

IJ.L

Wljcuypr (mkjkfarftixvy*

ÁNYOS Pál:

költő, a korai felvilágosodás, a nemesi ellenállás és a szentimen- talizmus képviselője. Xagyesztergáron született, 1756. december 28-án. Veszprémben halt meg 1784. szeptember 5-én.

A kalapos király

II. József császár nem koronáztatta meg magát, hogy ne legyen kénytelen esküt tenni a magyar alkotmányra.

Ányos Pál, e jeles költő, a felsöelefánti paulinius monostorban 1781 végén egy zordon erejű és végtelen keserűségü verset Irt a császárra. íme egynéhány sora:

Iszonyé hatalom! -— még ez nem volt nálunk.

Hogy korona nélkül lett volna királyunk!

Mátyás, hogy nem talált koronát magának,

Tűzze! vassal rohant Fridrik kastélyának,

Tüzzel-vassal rohant Fridrik kastélyának,

Csak hogy koronázva ülje trónussokat.

De ez megelégszik, hogy kalap van fején,

Mert háromszázezer zsoldos él kenyerén.

... Mert gyermekségedben nem tudtunk felőled,

Hogy kalapos király fog lenni belőled?

Hidd el, hogy véled is másképp bántak volna,

Most kegyetlenséged magyart nem gázolna.

A vers címe Kalapos király volt. Csak kéziratban forgott kézen a rettentő szatíra, de József császárt mégis kalapos királynak hívta az egész ország.

GYEMJAN BEDNIJ:

Dalaim egyszerűek

Az én versem nem dfcsvágy szülte, nem is kel víg kacaj körülte, barátaim, nincs báj e hangban.

Az én zeném nem könnyű dallam! nem madarak trilláit sírom elandalító pásztor-sípon: dalaim nyersek, egyszerűek.

Nehéz tusákban írtam őket.

Én nem tilinkót — kürtöt fújtam, mindenkit döntő harcra hivt'am a népnyúzók hordái ellen.

Elöl haladtam oly sok véres ütközetben!

Dalaim nyersek, egyszerűek, a nép ezért szereti őket.

A bírálóktól sem rettegtem; az utamon szilárdan mentem, livéletek, elvtársaim, mint eddig száz csatában — halálig dobban együtt vérem és a lábam!

A zivatar hirtelen kerekedet.?. Csak épp egy hús fuvallat előzte meg. Alig Sgy percre rá általcikázott az égen az istennyila s rettenetes ropogással, dörgéssel kitört az égi háború.

A malomba menekültem.

Oda futottak a izénagyüjtő munkások is, és a tornác alat? meghúzódva vártak, amíg elvonul a zivatar.

— Látjátok — mondotta az öreg Bordács a pipájával az égre mutatva —, abba mögyön a sárkány!

Bordács béresgazdája az uraságnak. Az apja és nagyapja is béres volt, és ha az ősei Ázsiából jöttek, bizonyos, hogy a Borodácsok őse hajtotta a vereekei szoroson által a barmaikat.

A parasztok az égre bámulí- tak.

Magam is felnéztem, hogy melyik felhőben látja az öreg a sárkányt?

Egy rozsdás-fekete felhőgo- molyag csakugyan úgy vonult át az égen, mintha valami benne ülő erő hajtotta volna s onnan röpdöstek széjjel a cikkcakkos istennyilák.

— öreg, — mondom neki —, látott kend valaha sárkányt? — Hogyne látlam volna?

— Mikor?

— Mindig, mikor ilyen égi- hábarú van.

— Hát mondja el, hogy milyen ?

— Milyen? Hát olyan, mint minden sárkány. Bele van ta- karódzva a föjhöbe, mint mink a subába, oszt arra száll, amö- re hajtják.

— Kik hajtják?

— A- diák hajtja, aki rajta (11, a barborueás diák.

S pipákolva ráintett nyomatékül a fejével.

— Micsoda diák?

— Hát aki előolvassa a zivatart.

Az öreg ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha arról volna szó, hogy a kocsit a lő húzza, kocsis hajtja és hát mindez igen érthető, másképpen nem is lehet. Azt hiszem, nem volt ott senki, aki a komoly öreg szavában kételkedett volna.

— No, Döme ugyancsak fürdik — mondja egy másik béres, aki most toppanik be az esőről a tornác alá és kisuhintja a vizet a kalapjából.

— Hol a Döme?

— Béküldt'ém a faluba — mondja a molnár, — dohányér?.

S rákiáltott a kutyájára:

— Mars!

A kutya ijedten ugrott ázott liiindäjával vissza az esőbe,

vagyis, hogy a zuhogó esőn át elfutott a félszer alá.

Az a kérdés fordult meg az elmémben, hogy meghagyjam-e az öreg Borodácsnak a sárká- nyos diákját, vagy elmagyarázzam tőle, hogyanép is tudja: micsoda más erő keveri ránk a zivatar?? Mert némely po- gánykori hitünk maradékával kár ezt cselekedni. Kedvesebb az ilyen nekünk és többet ér, mint amennyit a tudomány ád érte. De gondoltam, jobb, ha a nép is abban Ismeri meg a szépet, ami igaz. A természetnek ereje, a maga fenséges valóságában, többet ér a legendáknál.

— Hát, Bordács bátyám, — mondottam neki — láľotť-e már kend valaha garabonciás diákot?

— Én nem igen láttam — felelt tartózkodó hangon az öreg, — ámbár egyszer láttam affélét, amint az országúton járt erre, hanem az apám beszélt is eggyel.

A tuskőn ül? az öreg, az egyik lábát átjéve a másikon.

Amikor az apját említette, meglógázta a lábát és körül pillantott, mintha azt mondta volna: mi kell több ennél?

De persze nekem ' az öreg szava nem volt szentlrás, mint a többieknek.

Tovább ftrfattam:

— Bizonyos az, hogy aki? a kend apja látott, garabonciás volt?

— Há? hogyne volna bizonyos. Akárhányszor hallottam tőle magátől.

— Ez még nem bizonyosság, Bordács bátyám!

— Teje? kért nálunk.

— Kend is kért’ már tejet idegen helyen, még se garabonciás.

— Igaz, hogy 'egyszer kértem. Kértem ám csakugyan katonakoromban. Csakhogy annái könyv is vol?.

— Nálam is van mindig.

— Az más könyv —, mondja az öreg, jelentősen rándítva borzas, szürke’ szemöldökén — az, uram, olyan könyv, hogy abból mindent ki lehet olvasni.

— Mi mindent?

— Hát a pénzt vagy a kocsit. A sárkány? is avval olvassa elő a diák.

— Hát aztán?

— Hát aztán megnyérgeli az ebadtát.

— Jó-jó — szőlíam csillapító hangon, mert az öreg kényelmetlenül kezdel? pislogni, hogy így apróra kitapogatom a tudományát, — de hát azt mondja még meg, hogy ha a garabonciás minden? elő tud olvasni abból a könyvből, miért kér akkor .teje?, miért nem

KISS SÁNDOR illusztrációja

GÁRDONYI GÉZA

Hariris

olvassa azt is elő, vagy hogy a pénzt, amelyen tejet vehet?

A

z öreg a földre nézet? és egyet vakart a tarkóján.

— A Krisztus tudja — felelt a kezével legyintve —, nem tudom én azt

— Már tanító uram — szólalt meg erre Somodi béres —, az én hazámban. Patakon, most is őriznek pedig olyan könyvet.

Az a béres idegen volt köztünk, fekete szakállú, hosszas orrú ember — az? mondják, valami 16 miatt bújdosott erre a vidékre.

— Kik őrzik? — kérdeztem feléjük fordulva.

— A kollégiumban őrzik lakat alatt.

— Bizonyos igaz ez?

— Hogyne volna igaz, tanító uram. Azt az embert is ös- merem, akinek a könyvvel baja esett. Ügy ismertem, mint magát.

— Nohát most hallunk valami?. Csak mondja el mind, amit tud arról az emberről.

— Valami sokat nem tudok róla, csak azt tudom, hogy Lakosnak hitték, oszt valami igazgató vagy mi vót ott a kollégiumban; ü süpürte a tanuló szobákat.

— Akkor igazgató volt. De csak mondja tovább.

— Há? egyszer, úgy mondom ahogy beszélik, abba a szobába söpört, ahun a különlegességeket tartják. Mert van ott minden. Van ott olyan fa is, amelyik tiszta küé vállott, meg aztán tengöri bihal mög min- dönféle. Hát ahogy ott söpör, tisztígat, mögakad a szöme egy vasas ládán. Mi lőhet abban? Vasfüvet szorzott valahol, oszt lepattantotta vele mind a tizönkét lakatot. Mert hogy szavamba ne hibázzak: tizönkét lakat vő? a vasas ládán.

— Annyi szokott lenni.

— Hát egy kis fekete könyv volt a ládában, sömmi ögyéb. Kivöszi a könyvet; nézi, hogy mi az? Hát ahogy kinyi ti, ott terem hét ördög. Oszt mögszó- lal mind a hét, hogy aszondi; — mit parancsósz? Arra a Lakos bözzög mögrözzen, oszt ijeítibe összecsapj a könyvet. Hát abba a szömpillanatba eltűnt mind a hét ördög.

Az eső elállóit. Csak a malom fedeléről csórónkéit még a víz. A nap áttörte egy helyen a felhőt.

Ahogy odapillantottunk a napfíny felé, látjuk ám, hogy Döme juhász ugyancsak noszo- ga?ja a csacsiját a falu felé.

— Valami hírt hoz a Döme! Magam is gondoltam, hogy a

molnár dohányával nem indult volna el a zivatarban.

A beszélgetés emiatt maradt a hét ördögnél.

A juhász néhány perc múl- va odaérkezik. Csuroncsöpögő víz ő is, a szamara is.

— Nem látták? — kiáltja lehegve, ahogy lefordul a szamaráról.

— Mit. te?

— A baraboncást!

— Nem.

— No, én láttam. Az egész falu látta.

A malom ?ornácán mindenkinek a szeme einyílotf. Magam is kíváncsi voltam, hogy mit látott Döme juhász?

— Hát — azt mondja — ahogy a faluba érek, egyszer csak elillog-villog mellettem a diák. Majd leestem a szamárral, úgy megijedtem tüle. Mer? nem tudtam, hogy mögöttem jön, csak mikor elibém elnyi- lamodék ké£ kis ezüst kerékkel. Tyú, az árgyélusát — mondok — még jó, hogy nem állott velem szóba! Nézöm-né- zöm.'hogy hogyan nyargal előttem. Hát úgy nyargalt, hogy a levegőbe járt a lába, oszt előtte is egy kis ezüstkerák, mög utána is. De úgy mönt az, hogy a nyúl se jobban. Benn vót a faluban egy szömpillantás alatt'. Mit akarha? vajon? Hát a paphoz nyitott be, oszt, hogy a pap nem vót otthon, hát az asszonytúl kért tejet. Az asz- szony adott is neki, de vagy nemjót adott, vagy nem eleget, mögen csak kigyü?t csakhamar. Mán akkor ott vót az egész falu a plébánia körű. Én is ott vótam. Mondok, mögné- zern, milyen a baraboncás?j Mert sokat hallottam mán az effélirü. De csak annyit láttam, hogy szép úri formájú legény, oszt sárga ruhába jár. Jobban nem nézhettem mög, mert ahogy az asszonynép szé jjel röbbent, há? ű se beszél? senkivel, hanem csak fölpillantott az égre. aztán közibe a két keréknek, úgy elnyila- modott onnan, mint a veszött fene.

A szénagyűjtő nép diadalmasan nézett rám.

Az öreg Bordács hozzám fordult, és nagy diadalmasan nézett:

— No, tanító uram, há? mi- bül kereködött a zivatart