Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-16 / 33. szám

20 év - egymillió korbácsütés 2. oldal CSILLAG-Kassai körkép 3. oldal

aBARBONCÁS 5.oldal

BERN professzor feltámadása (folytatásban) 6. oldal

Az ergonómiáról 8. oldal

A mai autó korai elődje ma már leginkább csak a múzeumokban látható. Szeptembertől kezdődőleg lapunkban sorozatot indítunk az automobilizmus őskoráról

A hízelgő olyan szolga, amelynek egy gazda sem látja hasznát

Montesquieu

XV. évi. 1966. VIII. 16. Ä.ra 80 fillér

33

A

modern tárgyilagosság dicséretét hallgatom egy rokonszenves fiatalember szájából, sorolja a gépeket, a technikát, a tudományt, s ha beszélgetés közben nem figyelne erősen a közelünkben mozgó széplányokra, azt hinném, hogy már álmodni is csak traktorokról és lóerőkről képes. Apámra gondolok, aki egykor előttem érthetetlen szeretettel babusgatta, dédelgette, olajos ronggyal törölget- te, rozsdától tisztogatta a vén gözmasinát, aminek gondozója volt. Gonosz volt a gép, apám elődjét megölte, s én gyerekfejjel mindig a vérnyomokat kerestem rajta, féltem tőle. Apám viszont úgy szerette, mint jó gazda a legkedvesebb jószágát, és azt hiszem, ennek az érzésének is volt valami köze hozzá, hogy jó munkásnak mondták, csak az italtól és nem a masinától féltették szegényt.

Félszázad múltán most már jobban értem az érzelmeit, és azt gondolom, nemcsak a földnek, a szép lovaknak, a gazdag határnak lehetnek szerelmesei az emberek. Szeretni lehet az ipart, érzelmeivel lehet valaki hűséges egy gyárhoz, égy műhelyhez, s talán a legmodernebb gép is simábban fut, ha gondozója reggel, az indításkor körülrajongja a szerete- tével, a találkozás és egymásra-utaliság, egymásban bízás örömével. S azért írtam le ezt a gondolatomat, mert a mezőgazdálkodás mind több ipari jellemvonást ölt magára — az én fiatalemberem pedig a mezőgazdaságban gyakorolja a „modern tárgyilagosságot“.

A mezőgazdaságban dolgozó emberek elöregedésének, a fiatalok elvándorlásának problémája még majdnem mindenütt megvan, de lassan az ipar, a város elszívó hatása csökken és számolni lehe't' azzal, hogy a fiatalságot a falusi nagyüzemhez vonzó anyagi érvek mind erősebbek lesznek.

A föld sok jó és félresikerült kísérletezés után beváltja reményeinket, már a mai munkaerőhelyzetben is növekednek a terméshozamok, nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaság fejlesztési és termelési terveit végre lehet hajtani. Sok régi szerszámmal együtt számos termelési hagyomány, módszer is lomtárba kerül. Bizonyos vezetési feladatokat nem lehet megoldani megfelelő tudományos felkészültség nélkül. A traktorra, a kombájnra, fúkaszálógépre, a szállítóeszközök kormánya mellé szakembereket ültetünk. A szövetkezeti műhelyekben szakmunkások dolgoznak. Fiatalabb évjáratú szövetkezeti vezetők főiskolát végeznek, hogy t'anultságuk, elméleti felkészültségük arányban legyen a modern mező- gazdasági nagyüzem szükségleteivel. Természetes állapot, hogy a szövetkezetnek agrármérnökei vannak, a gépparkhoz javítóműhelyek, sőt gépészmérnökök szükségesek. A legtöbb helyen a középfokon képzett szakvezetőket és szakmunkásokat érdemük szerint megbecsülik.

Az elmondottakból világossá válik, hogy a modern nagyüzem jellege, természete, megköveteli, hogy minél több elméleti és gyakorlati szaktudást, korszerű ismeretet vigyünk be a szövetkezetekbe, tagságukat ilyen ismeretek megszerzésére ösztönözzük. De éppen a termelő munkában szerzett tapasztalatok figyelmeztetnek rá, hogy semmiféle technikával és szakismerettel nem lehet helyettesíteni a föld és az állatok szeretetét, a foglalkozás, a hivatás szenvedélyességét.

A nagy átállás egyik problémája, hogy mindenütt minél gyorsabban teremtsük meg a helyi és általános termelési hagyományok és a modern ismeretek alkalmazásának egészséges összhangját és a fiatal szakembereket érzelmileg is a faluhoz, a földhöz, a mezőgazdasági hivatáshoz kössük. Ebben nagy segítségünkre lehetnek az idősebbek, az első szövetkezeti nemzedék lassan nyugalomba vonuló öregjei. Ne utasítsuk el, hanem kérjük ki a segítségüket, a közreműködésüket.

A kis Betka

Az esőzések ellenére kellemes nyári éjszaka volt. Az idő éjfél felé járt, éppen haza bandukoltam, amikor utcánkban észrevettem egy asszonyt, aki az egyik ház ablaka előtt állt és kérlelő hangon egy gyereket próbált megnyugtatni. A hároméves, szőke gyermek kikönyökölt az első emeleti nyitott ablakon és monoton fáradt hangon sírt. Az anyját hívta, jó régen hívhatta, de az anyja nem jelentkezett, helyette az idegen asszony jött. Az asszony hosszú éjjeli köpenyben volt, sebtiben magára kapta, mert a gyermek síró hangja felébresztette és képtelen volt utána elaludni.

Amikor a gyerek meghallotta beszélgetésünket, abbahagyta a sírást, már csak szipogott, néhány percre rá válaszolni is kezdett kérdéseinkre. Kissé selypítve azt válaszolta, hogy Betkának hívják, anyja elment és azt mondta neki, hogy tro- lejbuszon érkezik majd meg, de a trolejbuszok csók mennek, mennek — panaszolta keservvel — és az anyja még mindig nem jön...

De nem, az anyja csak nem jött. Betkának újra keserves sírásra görbült csalódott szá- jacskája. Mi ketten vigasztaltuk. Kértük, hogy ne hajoljon ki így az ablakon, mert kieshet. Betka erre kerek, tágra- nyílt tekintettél nézett ránk, majd riadtan visszahúzódott és azt mondta, hogy nem akar kiesni mert akkor kórházba kerül.

Az asszony örült az okos válasznak és újra kérlelni kezdte a kislányt, hogy feküdjön visz- sza az ágyacskájába, az anyja egész biztos jönni fog.

— Nem! — válaszolt Betka durcásan, nem tud visszafeküdni, mert mindig csak a trolejbuszok zúgását hallja, s ő ettől nem tud elaludni.

— Nem baj, — válaszolta az asszony, — a trolejbuszok csak addig lármáznak, amíg az anyja megjön. És újra kérte, hogy feküdjön le szépen.

— Nem! — válaszolta Betka

újra és ellentmondást nem tűrő határozottság volt a hangjában. — Mert én bekakűtam.

Az asszony elmosolyodott, én is nevettem, de a gyerek továbbra is komoly és szomorú maradt.

és ha megtörüUek? — kérdezte az asszony — akkor visz- szafekszet ?

— Igen, visszafekszem! — vá laszolta a gyerek nyugodtan.

Az asszony rohant egy székért, rongyot is hozott magával, és a széket az ablak elé állította. Arra gondolt, talán így elérheti az ablakot, bemászhat a szobába és a gyereket rendbehozhatja. De nem sikerült, kinyújtott karja sem érte el az ablakot. Nem volt mit tenni, minthogy a rongyot az ablakra hajította és kérte a kis Betkát, hogy törölje meg magát szépen. A gyerek fürgén elkapta a rongyot, engedelmesen azt kiáltotta felénk* hogy igen, tisztára törli magát... Szőke fejecskéje egy pillanatra el is tűnt a szoba homályában, utána újra felbukkant, kinyújtott kis karjával felénk dobta a rongyot és azt kiáltotta, hogy most már tiszta. Az asszony két ujja közé fogta a rongyot, az utcai vülanyfény felé tartotta, de sehol a nyomát sem fedezte fel az „elriasztó tettnek. A kis Betka csendesen figyelte az asszony kutatását, fényes szeme néhányszor rebbent, mint aki szemrehányást vár hazugságáért. De az asszony hallgatott, finom megértő mosoly rajzolódott ki az arcán. Mindketten arra gondoltunk, lám ez az apróság a legsúlyosabb rágalmat is vállalja magára, csakhogy megszabaduljon uiz egyedüllét rémétől és emberi hangot halljon.

Az esti villanyfényben sápadt mosoly vonta be Betka arcocskáját. Azt mondta neküttk, most már tiszta, aludni megy, és szőke fejével bánatosan bólogatva jó éjszakát kívánt nekünk. Utána eltűnt a szoba mélyében, és mi egy ideig szótlanul álltunk őrt a gyermek ab. laka előtt. Szabó Béla

\