Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-19 / 29. szám
ILL A rhodoszi kolosszus az ókor hét csódája közé tartozott. Mintegy 2300 évvel ezelőtt építette meg bronzból Khörész. A szobor ismét dísze lett a Dodékanézus legnagyobb szigetének. A szigeti hatóságok elhatározták, hogy mire megkezdődik az 1968- as turisztikai idény, a szobor hajdani nagyságában díszlik majd. Régi feljegyzésekből tudjuk, hogy időszámításunk előtt 285-ben Rhodosz szigetén 35 méter magas szobrot emeltek, amely Apollót, Zeus isten fiát ábrázolta.' Rendkívüli méreteinél fogva Rhodosz visszakapja kolosszusát . .. ezt a szobrot az ókor hét csodái közé sorolták. Ott állt a kikötő bejáratánál — kezében hatalmas fáklyával. Ezzel világította meg a kikötőbe igyekvő hajó útját, úgy hogy világítótoronyként is szolgált. Az antik szoborból úgyszólván semmi sem maradt meg. Időszámításunk előtt 224-ben földrengés sújtotta Rhodosz városát, és a hatalmas szobor elmerült a tengerben. Évszázadok múlva feltűnt a tengerben a szoborkolosz- szus lába és a tenger tiszta vizében a szobor többi részei is láthatók voltak — darabokban. A rhodoszi görögök az istenek intelmét látták abban, hogy a földrengés ledöntötte imádott szobrukat. El is határozták az után, hogy csak ember nagyságú szobrokat emelnek. A kikötő vizében levő hatalmas bronzszobor maradványait a hétszázas években tengeri kálózok kiemelték a vízből, hajóra tették, majd szíried partokon hétszáz tevét rakták meg vele. A kálózok azonban nem elégedtek meg azzal, hogy a sekély vízből kiemelték a bronzdarabokat, a szobor talapzatát is teljesen lerombolták és elvittek minden elmozdíthat ót, s a szoborból nem maradt semmi sem! Azt sem tudják pontosan, hogy a kikötőnek melyik részén állt a kolosszus. Alakjára egy régi, de nem korabeli rajz emlékeztet. Kérdés, hogy a századokkal később keletkezett rajz híven örökítette-e meg a szobrot. Ifjabb Plinius is igyekezett a szobrot híven leírni, ‘ de mivel az első században élt, ő is csak a hallottak alapján irhato-tt a szoborról. A szigeten most bizottságot alakították a kolosszus újraépítésére, és már a szobrászt is kijelölték, a belga Waterkin személyében, aki a brüsszeli világkiállítás Atomiumnak elnevezett óriás alkotmányát 1958-ban megtervezte. Az új rhodoszi kolosszus alumínium lesz, és az építés költségei meghaladják a hárommillió dollárt. A szobor belsejében és alatta múzeumot, éttermet és — mint turisztikai attrakciót, — bárt rendeznek be. Mr. Dedhem sápadtan, felindulástól reszkető hangon mondta el már harmadszor a detektívnek, hogyan történt a dolog. — Mr. Adairnak huszonegy harminckor meg kellett volna érkeznie, de nem jött, és így egyedül vártam a látogatóra. Mr. Greenwoodnali huszonkettő és huszonhárom között kellett jönnie kocsin Richmondból. Huszonkét óra harminckor meg is jött háromnegyed tizenegykor elment, és utána néhány perccel ütött le a tettes a saját lakásomban. Hogyan került oda? A bejárónő megáUapí- tásp szerint a hátsó bejáraton. így hát nem láthattam az illetőt. Mégis, mit kerteljek, az volt az érzésem, és most sem tudok szabadulni tőle. hogy Adair volt. Mr. Adair. — Ahhoz nem fér kétség, hogy Mr. Greenwood minden gyémántját elvitte. És csak Mr. Greenwood gyémántjait. — Kétség sem fér hozzá. Te. lefonon beszéltem Greenwood- dal, aki most Hartfordban tar. tőzkodik, és mondhatom, alaposan megrendítette a dolog. Adairt letartóztatták. Jerome Adair már négy esztendeje állt Mr. Dedhem szol. gálatában. Kitűnő ajánlólevelekkel érkezett Clevelandból, és meg is állta a helyét. Szakértelméhez kétség sem férhetett. S miután már túl volt az ötve- nen, nőtlen, látszólag minden szenvedély nélkül (sem kártya, sem nő), hamarosan kivívta főnöke teljes bizalmát. Ám Mr. Dedhem nem volt naiv ember („Nem vagyok naiv" — mondotta a detektívnek is), és a látszat nem vezethette félre. Miért? Azért, mert ha jól meggondoljuk, csupán hárman tudtak a találkáról. Ö maga, Adair, és természetesen Mr. Greenwood, aki a gyémántokat hozta. Nem, nem volt különösen nagy titok ez a tranzakció, azt állít, ja. de nem tudott róla senki. A megállapodás szerint Adairnek ott kellett volna lennie az értékek átvételekor, mert a gyémántok ára ezt megérdemelte. — Tehát, Mr. Adair? — kérdezte a detektív a gyanúsítottól. — Myersnek hívnak. — örvendek. Nagyon megle. pett, uram, ez a lépés. Ártatlan vagyok. — Mr. Adair, ez egyáltalán nem lehetetlen. Csak be kell bizonyítania ártatlanságát. Alibit kell bizonyítania. — Hm. Én úgy tudtam eddig, hogy az Egyesült Államokban a bűnözés ellen küzdő közegeknek kell bebizonyítania valakinek a bűnösségét. Honnan vegyek alibit? A hozomány — Kérem. Hol volt tegnap este 22 és 23 óra között? Miért nem jelentkezett főnökénél a megállapodás szerint' huszonegy óra után. — Már mondtam. Telefonon értesített, hogy nem kell jönnöm. — Ki hallotta a beszélgetést. — Ugyan kérem, ki hallotta volna? Á telefonnak egyetlen kagylója van. És nem hívok tanút, amikor telefonon beszélek valakivel. Este kilenckor hívott fel Mr. Dedhem, én azt hittem, ő az, és lerendelt. Myers lenyomoztatta Adair vallomását. Ennek az embernek szerencséje van. A szomszéd lakás lakónője, Mrs. Chongsan hallott valamit az említett telefonbeszélgetésből. Sokáig szólt a csengő Adair lakásában, csodálkozott, hogy az nem emeli fel'a kagylót, és ki. váncsiságból kilépett a folyosóra. Abban a pillanatban hallotta Adair hangját. így valahogy: „igenis, tudomásul vettem. Tehát nem kell mennem.“ De Mrs. Chongson másról is beszélt. Myers közölte a dolgot a gyanúsítottal. de mégsem helyezte szabadlábra. Adair keserűen elmosolyodott. — Persze — mondta —, hiszen megbeszélhettem egy barátommal hogy telefonál. Nem igaz? — Később mit csinált tegnap este? — Később? Tíz körül letusoltam magam, és elmentem hazulról. Nagyon meleg volt. Tudja Mr. Myers, nem? Hőség volt és alaposan letusoltam. Azután elmentem. No, Mrs. Chongsan erről is beszélt. Nem tudja, vajon Mr. Adair eltávozott-e tegnap este a lakásból, de 22 óra után, biz. tos benne, hogy 22 óra már elmúlt, hallotta, hogy prüszköl, és „ugrál“ a fürdőszobájában. Nem emlékszik, hogy Mr. Adair csapott-e máskor is ilyen zajt, de a tegnap estire emlékszik. A Samedi Night bár egyik pincére fényképről — úgy vélte — felismerte Adairt. Most szolgálatban volt, tehát másnapra idézték be szembesítés céljából. — A bárban senki sem látta? — kérdezte a detektív a gyanúsítottat, aki fejét rázta. — Alig van ismerősöm New Yorkban, uram. Visszavonultan élek, nem érintkezem senkivel, ne is próbálkozzék. Ha nem hisz nekem, mit tegyek? Ott voltam, ott ittam egy Martinit, az órámat leejtettem, tönkre is ment, de tanúm nincs. Hagyjon békén. Fura ember . gondolta Myers. De kötelessége volt feltárni az igazságot, és nyomozni, még akkor is, ha a gyanúsított csökönyös. így talált rá a pincérre, aki valóban felismerte a vendéget. Onnan emlékszem, uram — mondta — mert a vendég leejtette az óráját, és én ráléptem. Képzelheti. — Hol az óra? — Eldobtam — felelte Adair. — Tönkrement. Olcsó holmi volt. — Hány óra lehetett, amikor ez történt? — tette fel a kérdést a detektív a pincérnek. — Huszonkét óra harmincharmincöt perc volt, uram. — Honná tudja? — Én emeltem fel az órát. Megnéztem, hogy mi történt, és tekintetem a számlapra tévedt. Természetesen. Myers a szája szélét rágta. — Megértem önt — gúnyolódott vele Adair. — önnek produkálnia kell a tettest. És végeredményben én meg is játszhattam ezt az óradolgot. — Gyerünk, tovább, gyerünk. Hová ment a bárból? — Moziba. — Kivel? — Egyedül. — Hánykor? — Huszonkettőkor kezdődött a mozi, és huszonnégy óráig tartott. — Ott sem találkozott ismerőssel? — Mondtam már... Illetve... Az egyik jegyszedőnő ismer. Ha emlékszik rám, talán mondhatna valamit. — És honnan ismeri a jegyszedőnőt? — Gyakori mozilátogató vagyok uram. Egyébként nem állítottam, hogy a jegyszedőnő igazol. Nem is állítok ilyet. Meg vagyok róla győződve, hogy elvesztem. Anélkül, hogy a gyémántok előkerülnének. Juli Schultznak hívták a iegy- szedőnőt. Zavartan ült a detektív szobájában, nem értette, hogy mit akarnak tőle, és amikor bevezették Adairt, első pillanatban mea sem ismerte. Csak akkor szedte össze magát, amikor Miyers feltette a kérdést, hogy látta-e már ezt a férfit. — Persze, persze, uram. Hogyne. Rendszeres mozilátogató. Hogyne ismerném. — Tudja a nevét is? — Nem uram. A nevét nem tudom. Annyira nem ismerjük egymást. — Jó. Emlékszlk-e rá, mikor látta őt utoljára a moziban? — Mikor is, mikor is? Hiszen nem jegyzem meg az ilyesmit... I — Kedden este? Emlékezzék csak vissza. Próbáljon emlékezni. Mit adtak kedden? Adalr közbeszólt: — Egy házasság története... — Igen, igen... Emlékszem:.. Igen, találkoztunk. Most már tudom. Ott volt. Ott volt. Myers egy fél órával később kezet fogott Adairral. — Bocsánatot kérünk öntől, Mr. Adalr, azonban ez a kötelességünk. Mégis, láthatja, hogy mindent elkövetünk, hogy kiderítsük az igazságot. — És ha a jegyszedőnö hazudott? — kérdezte Adair ártatlan arccal. — Nemcsak a jegyszedőnő számít. A pincér, a telefon, a tusolás.., Legyen nyugodt, az első bizonyítéknak nem engedünk. Este Adair elment a moziba. A jegyszedönó mosolyogva köszöntötte és megkérdezte: — Talán hibát követtem el, amikor elfelejtettem megmondani a rendőrségen, hogy Mr. Adair tizenegy óra után jött a moziba? — Nem. Nem, aranyos — nyugtatta meg az asszonyt Mr. Adair. — Nem hibázott. Azt a csomagot, amit kedden este átadtam magának megőrzésre, megkaphatom? — Meg, Mr. Adair, de csak egy módon. — Nocsak? —* mosolygott kényszeredetten a férfi. — Egyetlen módon. Az lesz a hozományom — az esküvőnk után. TALLÓZÁS A cataniai (Szicíliai) rendőrség letartóztatott egy 19 éves fiatalembert név szerint Giulielmo Ponarit, mert töltőtollakat gyártott és árusított. Miután már a törvény rátette a kezét, a tehetséges fiú a rendőrök és detektívek szeme láttára nem egész fél óra alatt előállította a szemre igen bonyolult alkalmatosságot. A találékony olasz fiú ke-' ze munkáját azért nevezzük bonyolult alkalmatosságnak, mert Íráson kívül ugyanúgy tud lőni, mint egy huszonkét milliméter kaliberű pisztoly. HAMBURG Egy hamburgi tudós hosz- szas megfigyelés után „szenzációs" megállapításra jutott. A nyugatnémet patkányok Lucienne Boyer dalait jobban szeretik, mint a Spe- ady Gonzales című slágert. A tudós lehetővé tette a kísérleti patkányok számára, hogy azok kikapcsolják a magnót, ha más dalt akarnak hallgatni. Számtalan eset igazolja, hogy a házasság mindaddig nem biztos, amíg a vőlegény ki nem mondja a boldogító igent. Erről meggyőződött Susan Renald amerikai menyasszony is, akinek szülei annyira emlékezetessé szerették volna tenni az esküvőt, hogy különleges menedzsert is szerződtettek, aki az ünnepélyes külsőségeket megszervezi. A jó fantáziájú üzletember úgy képzelte el a dolgot, hogy a fiatal pár a ház kijáratánál kékes füstfelhőból bukkan elő, akárcsak két földre szállt angyal. Kezdetben minden remekül ment. Még a jó minőségű egyáltalán nem köhögtető kékes színű füstöt is könnyedén előállították. Belőle, mint egy főidre szállt angyal, ki is lépett a boldog menyasz- szony, aztán a lakodalmas nép várt, várakozott, lilába... A vőlegény a nagy füstben meglépett. A jugoszláv egyetemistákra jellemző esetet mondok most el: Az új-belgrádi egyetemista város internátusaiban minden nyáron, amikor már vége a tanévnek, egész sereg kis cigány jelenik meg, s használt holmit kunyerál. A napokban az egyik ablak alatt megállt egy kis sötét bőrű srác, s fölkiáltott a harmadik emeleti ablakon könyöklő egyetemi hallgatónak: „Van régi nadrágod?“ — Van — válaszolta az unatkozó akadémiai polgár. „Dobd le“! — Most nincs kedvem levetni!,“ TALLÓZÁS SO. foto Prati hirtelen ötlettel megszólal: — Halálos csöndet! Senki se mozduljon! Mindenki megmerevedik. Csak Micheli alatt recseg a padló. Prati bosszúsan néz felé. Micheli mosolyogva emeli feje fölé az őrmester pisztolyát: sikerült megszereznie! Prati haditervét akkor kezdik megérteni, amikor a kinnrekedt németek tétován visszaszállingóznak. Az elsőt szinte hangtalanul sikerült Pratinak elnémítania, s a másik Is nemsokára hasonló sorsa jut. Prati kúszva húzta a szoba egyik sarkába az élettelen testeket. Kintről azonban újabb lövések zaja veri föl a csöndet. Judit remegve húzódik a fal mellé. Prati egy pillanatra ösztönösen átöleli a lényt, aki hálásan pillant rá. Aztán újabb géppisztolysorozet golyói csapódnak kívülről a falba. Prati és Micheli pillantása összevillant: vaktában nem akarnak lőni, s fogalmuk sincs róla hányán lehetnek még kint. — Eressz meg egv lövést1 — súgja Micheli. Prati a? ablakba emeli fegyverét, de a következő pillanatban fájdalmasan följajdul. s lassan lecsúszik a fal mellé. 52. foto — Hol fáj? — hajlik a sebesült fölé aggódva Judit. — Most már sehol — mondja alig hallhatóan Prati. Judit kigombodja a fiú gallérját, akinek feje oldalra csuklik. — Elvesztette az eszméletét — mondja Micheli. Kint elhalkul a fegyverek zaja. Lassan besötétedik. — Kellett neki fegyvert fogni — mondja a sarokban lapuló férjének Tassonlné. — Igazán kibírhatta volna anélkül is. Hirtelen éles fény világít a szemükbe: az ajtóban egy géppiszto- lyos amerikaj katona jelenik meg. '
