Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-06-21 / 25. szám

Amikor 1945 március 13-án Cagášek hivatalnoknak fia szü­letett, Vladimírnak keresztel­ték. Szörnyű időket élünk — gondolta akkor bizonyára apám és anyám. — Sok, nagyon sok jó emberre lesz szükség. Ügy fogunk nevelni, hogy egyike légy te is — fogadkoztak. Kezdetben Lágyik, Lágyicska voltam és sok örömet szerez­tem a szüleimnek. Amikor iskolába kezdtem járni, már a gyengébbek közé tartoztam, később lopni kezd­tem, rossz jegyeket kaptam magaviseletből végül is, kény­telenek voltak más iskolába he. lyezni — akkor már Lágyőnak neveztek és sok gondot okoz­tam a szüleimnek. Amikor kitanultam szerszám, készítőnek, apám helyett egy­re inkább a barátaimra kezd­tem hallgatni, — apám ugyan­is rendes embert akart belő. lem faragni — és így odáig jutottam, hogy börtönbüntetés­re ítéltek. Ekkor már a Lágyo mellé mindig odabiggyesztet­ték azt is, hogy huligán... És a szüléimre sok szégyent hoz­tam. Aztán megnősültem — ez már Kroméŕížben történt — és ismét Lágyik, Lágyicska let­tem. Berukkoltam és higyjék el, mintha kicseréltek volna. Nagymihályon az egységünknél a legjobb katonák közé tar­toztam: kitűnő lövész: mindig elsőnek építettem meg a lö­vészárkot: fegyelmezett katona voltam; önkéntes munkával plasztikus terepasztalt készí­tettem: most májusban, ebben a szörnyű májusban úgylehet megkaptam volna a Kiváló Ka. tona jelvényét. Csakhogy...-0­Én, Alois Portes másfél év­vel vagyok fiatalabb, mint Lá. győ. A szüleim is idősebbek voltak, mint az övé — ma már túl vannak a hetvenen. Ben­nem nem sok örömüket lelték. Keserűséget viszont, azt bőven okoztam nekik. Nem bírtak ve. lem. Már nagyon korán kezd­tem ostobaságokat csinálni. A bandánkat, amelyet „Lila Kéz“- nek neveztünk, egész Proste- jovig ismerték. A kőműves csoportban, amelyben dolgoz­tam, ott se hagytam nyugton senkit. És bármilyen fura, de a hadseregben én is megvál­toztam. Nem voltam olyan jó katona, mint Cagášek, de ko. rántsem tartoztam a legrosz- szabbak közé. Időnként rámor­dultam a naposra, morgolód­tam, ha folyosót kellett mosni, néha a parancsnokra is, és itt- ott eszembe jutottak a civil ha­verjaim a kalandjaink — de mindent összevetve nem vol­tam rossz katona. Igaz, hogy szívesen néztem a pohár fene­kére. Akkor is. december 12- én...-0­Brigádon voltunk. Tudják, hogy van: sört sör követett, mígcsak legkésőbb teljesen össze nem haverkodtam. Dél­után kimenőt kaptunk. És a délelőtti sört újabbak követték — számításom szerint olyan 16 —20 korsó. Mindennek tetejébe még kétdeci forralt bort is, megittunk. Amikor összevesz­tünk a nagymihályi Park pin­cérjével és a készültség a ka­szárnyába vitt — akkor kez­dődött el a mi végzetünk: — Te, Lágyó, hogyan ízlik neked a katonaság? — Te aztán tisztára megőrül, tél! WC takarítás, riadók, fe­gyelem... Hát létezik olyan, aki­nek mindez tetszik? Idenézz, néhány nappal ezelőtt lányom született.. Itt ni a távirat. És csak karácsonykor mehetek megnézni... És még hogy ízlik-e a katonáskodás... — Te, Lágyő! Szökjünk meg!!! Ismerem Mikulovnál a határt. Könnyen átjutunk Ausztriába, Észak-Rodésiában él egy rokonom... így kezdődött el a mi vég­zetünk. Azt mondtad, üssem szét bal­tával a napos fejét és vegyem el tőle a kulcsokat, hogy a raktárból géppisztolyokat és lőszert lophassunk, hogy még azon az estén megszökhessünk. Én akkor azt mondtam, hogy fejszével az szörnyű, jobb lesz, ha megfojtjuk a törülközővel, vagy valamilyen ronggyal. Fel. öltöttük a gyakorlatozó ruhán­kat és... nem jött ki a lépés. Megérkezett a szolgálatos tiszt és mi mehettünk a basziba. Ott viszont a sör és a bor megtet­ték a magukét — elaludtunk.-O­Reggel, azon a végzetes de­cember 13. reggelén öt órakor nagy felfordulásra ébredtünk. Kiabálás, futkosás, mint min­dig, ha riadó van. A fejünk tompa, mintha a tegnapi sör teljesen kilúgozta volna. De azért, még elég sok maradt benne a tegnap esti elhatáro­zásunkból. megszökünk az ala­kulatunktól. A nagy fölfordulás közepette nem volt nehéz bejutni a rak­tárba, ahonnan megcsaptunk egy láda lőszert és odaállot- tünk az egység végére. — Lőszert nem viszünk, vi­gyétek vissza a raktárba! — parancsolt ránk Krkoška örve- zetö. Micsoda gyönyörű véletlen! Kiléptünk az egységből, a- mely éppen abban a pillanatban indult el, de nem mentünk a raktárba, hanem a kertbe. El­dobtuk a fölösleges felszerelé­sünket és a drótkerítésen át­másztunk a szomszédos játszó, térre. Ott a távokat megtöl­töttük, majd a maradék lő­szert a kenyérzsákba helyez­tük, aztán... — Hát most hová? — Irány Morvaország. Gyere Lágyo, siessünk az államásra: Lehet hogy még elkapjuk a vonatot. Nem kaptuk el. Már elment. Gyalog vágtunk neki a vasút mentén Močarany irányába. Pozdišovcénél átmentünk a Kassai országútra. Az a gondolat, hogy hama­rosan felfedezik a szökésünket és keresni kezdenek egyre kín- zóbbá vált. Több járókelővel és traktorral találkoztunk és min. denki megbámult. — Mit teszünk Lojzo, ha el akarnak fogni? — Nem adjuk meg magun­kat. Lőni fogunk! — Nézd csak Lojzo, ott Po- zdišovce felől autó jön. Ügy látom, hogy katonai. Utánunk jönnek!. — Nem hagyjuk elfogni ma­gunkat! Rájuk lövünk! Mind a ketten egyszerre. Ha azt mondom „most“, akkor kezd lőni Nyugodtan ballagunk, egy­más mellett. Ügy reggel hét óra lehet. Az autó nem állott meg mellettünk. Megelőzött. De mi az? Hirtelen lefékez. Még jóformán meg sem állott, már ki is nyílott az ajtaja. Az Jozef Bani: A halálraítéltek önvallomása Május 8.-án az Eperjesi Körzeti Katonai Bíróság ha­lálra ítélte Alois Portešt és Vladimír Cagášek szökött katonákat, akik külföldre akartak szökni és ezért meg­ölték a parancsnokukat,halálosan megsebesítették egyik bajtársukat, két esetben gyilkossági kísérletet hajtottak végre és szétlopkodták a szocialista tulajdont. Az elí­téltek fellebbeztek és ha kell kegyelmi kérvénnyel for­dulnak a köztársaság elnökéhez. alakulat aranyzsinóros szolgá­latos tisztje, egy őrnagy lépett ki a kocsiból, kezében revolver. Nem fogta ránk. Csöve a föld felé irányult. De ránk kiáltott: Adjátok meg magatokat! Föl a kezekkel! — Te Lojzo, oldalra ugrottál tőlem az úttest közepére és abban a pillanatban felhangzott a sorsdöntő „most“! Lőni kezdtem. Rövid soroza­tokban. Az őrnagy rámlőtt, de nem talált el. Fedezékbe ugrott az autó mögé, én utána enged, tem egy sorozatot. És ő ismét visszalőtt. Mivel most sem ta­lált el az árokba ugrott és le­feküdt. Én is beugrottam az árokba. Nem láttam semmi mást, csak az őrnagy fejét. Rö_ vid sorozat és... az őrnagynak vége volt. Később megtudtam, hogy az első sorozat egyik go­lyója fejen találta a kocsiból kilépő Simkő katonát. Eszmé­letlenül hullott a hátsó ülésre. De nem halt meg. Megmentet, ték. A bírósági tárgyaláson is­mét találkoztunk. 6 mint tanú, én mint gyilkos. Lágyik! Lágyinkó! Lágyó! Mit tettél?! Isten veletek, anyám és apám! Isten veletek feleségem és lá­nyom, kicsi Danielkám. Még- csak nem is láttalak és máris képes voltam gyilkolni. Megöltem Marcel Volna őr­nagyot, négy kisgyermek ap­ját. Súlyosan megsebesítettem Szinko katonatársamat, veszé­lyeztettem Suchanič katona társam életét, aki csak úgy menekült meg, hogy lefeküdt a volán mögött a kocsiban. Összesen huszonegy töltényt lőttem ki. És Porteš huszon­négyet...-0­— Végeztünk. Azokat ott a kocsiban likvidáltuk. Most már semmi sem áll az utunkban. A géppisztolyaink megvédték az életünket — emlékszel Loj­zo, azt mondtad, amikor az autótól elfutottunk. — Igen ezt mondtam. Eddig a pillanatig csak szö­kevények voltunk. Katonai sző. ke vények! Szörnyű! Ettől kezd­ve most már gyilkosok is va­gyunk! És ez még szörnyűbb. Most már, ha nem is akarnánk, túl kell jutnunk a határon. Még ha fegyverrel kellene is utat törnünk. Abból az ezerötszáz töltényből, amely nálunk van, kitelik! Higyjék el, nem volt idő az érzékenységre. Előtte itt ott még feltörtek bennünk az ér­zések. De most, mint megbé­lyegzett gyilkosoknak, hidegen kellett gondolkodnunk. Nagyon hidegen... — Ha most valaki ismét meg akarna állítani, ismét lőnünk kell. Aki az utunkat állja, meg­hal. — ...Ennyire hidegen! Most egy időre el kell tűn­nünk. De hová? Igen, ott, úgy 250 méterre, a pozdišovi teme­tőben! Igyhát: a holtakat ott hagytuk az árokban és mi el­mentünk a temetőbe! A búvóhelyünkön az volt az első dolgunk, hogy megtöltöt­tük ismét a fegyvereink tárait. Ezután tervet készítettünk: ez­után nappal rejtőzünk és pihe­nünk és éjszaka folytatjuk az utat Morvaország felé, ahol ci­vilbe öltözünk és tovább Auszt­riába... Észak Rodésiába... Bujkáltunk temetőben, erdő­ben, kazlakban és víkendhá- zakban... Éjszaka gyalogoltunk. Lassan, elővigyázatosan és óva­tosan. Tudtuk, hogy keresni fognak. Eperjesre tehervonaton ér­keztünk. Onnan Kysakra sze­méllyel Ekkor Volna asszony már harmadik napja özvegy volt és az őrnagy gyermekei harmadik napja árvák. Decem­ber 16-át írták. Kerültük az embereket. Érez­tük, hogy valami nagyon föl­tűnő lehet rajtunlf. Hiszen már a sajtó Is közölte, hogy meg­szökött két gyilkos katona. Azt hittük, hogy ez a szörnyű va­lóság ott ül a szemünkben. Ke­rültük hát az embereket. De így Is észrevették bennünket az iskolás gyerekek a kysaki államáson. És pontosan, amikor megtöltöttük fegyvereinket. Rohantak a helyi nemzeti bi­zottságra, ahonnan értesítet­ték a rendőrséget... Beszálltunk a prágai gyors­ba. Elindult. De ugyanakkor megindult a nyomozó masinéria is — telefonbeszélgetések Ky- sak, Kassa, Margecany és Spiš­ská Nová Ves között, az éter­ben röpködtek a neveink. Min. denről azonban mi semmit se sejtettünk. Bezárkóztunk a WC-be. Az volt az elhatározásunk, hogy agyonlövünk mindenkit, aki fel akar tartóztatni. Margecany után valaki meg­próbálta kinyitni az ajtót. Hall­gattunk mint a némák — hi­szen láthatják az ajtón, hogy foglalt! Néhány pillanat múlva valaki ismét kopogott az ajtón: — Itt a kalauz. Kérem a me­netjegyeket. Kinyitottuk az ajtót. — Kérem a menetjegyeket— ismételte a kalauz. — Nincs. — Hová utaznak? — Megyek haza Kroméŕlžbe. Lányom született: íme a táv­irat. A táviraton a kalaúz elolvas­ta a nevet: Cagášek. Azt a ne­vet, melyet akkor Kelet-Szlo- vákiában mindenki ismert. — Mutassa a katonakönyvet... Amikor visszaadta a katona­könyvem és éppen a zsebembe akartam dugni, a kezében re­volver jelent meg: — Fel a kezekkel! A vasúti rendőrség embere volt Csak úgy mellékesen: nem is tudtam hogyan, de feltartot­tam a kezem és a következő pillanatban már össze is csat­tant az acélbilincs. De Lojzo hidevérű maradt. Ő nem tette fel a kezét. A gép­pisztolya után kapott. Egy azonban a biztonsági szervek négy embere közül, akik úgy jelentek meg, mintha az égből pottyantak volna oda, megra­gadta a fegyver csövét és ki­csavarta azt Porteš kezéből. Egy pillanattal később őt is vasba verték.-O­Nem! Még ne tegyék le az újságot. Ha bármennyire is megvetnek, olvassák végig ezt a néhány sort: Én, Cagášek, nagyon bánom tettemet. Számomra szörnyű az, amit elkövettem. El sem lehet mondani, hogy mennyire szőr. nyű. Szörnyű számomra is és a Volma család számára is. Higyjék el, megkértem a vé­dőmet, hogy a nevemben fe­jezze ki a tárgyaláson az öz­vegynek és a árváknak leg­mélységesebb megbánásomat, afölött, amit elkövettem — azért kértem őt, mert féltem, hogy képtelen leszek egyetlen szót is kiejteni. Végtelenül saj­nálom. Nem tudom hogyan lő­hettem emberre. Elítélem saját magamat is. Ha tehetném, a saját életemet ajándékoznám Volma őrnagynak. Én, Porteš,.. tudják, én már ilyen vagyok; mindig űzött a kalandvágy. A kémkedés gon­dolata is felmerült bennem. Az ügyész megkérdezte tőlem, hogy ki számára kémkednék. Puff, számomra ez mindegy, bárki számára, csak úgy, ka­landvágyból. Megbánás? Hm, a védnőnőm megkérdezte, hogy megbántam-e a cselekedete­met. Hogy hogyan nézek az egész dologra most. No, nézzék, hülyeséget csináltam... Avagy a bíróság elnöke feltette a kér. dést, hogy most áprilisban a cellámban, miért írtam rá a gyufadobozra: „Éljen Hitler — a mi vezérünk!“ „Jön a bosz- szú!“ és ehhez hasonlókat. Hát, miért... nem volt más dolgom.^ Én már ilyen vagyok...-0­Elmondtuk, hogy milyenek vagyunk, mit követtünk el és hogyan követtük azt el. El­mondtuk az igazat. Számunkra már nincs értelme a hazudo- zásnak — ezzel csöppet sem könnyítenénk a lelkiismeretűn, kön. A bíráink elítéltek. Elítéltek a barátaink a kaszárnyában. Elítéltek Önök mindannyian. Jogosan. Gondolkodás nélkül, hidegvérűen gyilkoltunk és ha lehetőségünk nyílt volna rá, többet is gyilkoltunk volna. Megérdemeljük az ítéletet. Nekem Cagášeknek, enged­jék meg még ezt a néhány szót: Legyen a mi rossz elő­életünk és bestiális cselekede­teink elriasztó példa mindazok számára, akik alkoholban, hu­ligánkodásban és kötetlen élet­ben keresik a hősködést. Le­gyen a mi utunk, amely az akasztófa árnyékában végző­dött, nagy figyelmeztetés! Fordította: Szőke József 9. foto A sofőr dühösen káromkodik: nemcsak potyautasokat kénytelen szállítani, ráadásul pokolian rossz a kerülőút is. Szerencsére dús lombú fák között haladnak, ahol legalább légitámadástól nem kell tartaniok. Világos nappal lesz, mire kiér- 'nek az erdőből. A sofőr nem haj­landó a sík területen tovább men­ni. a távolban füstölgő roncsok jelzik, hogy az autók kitűnő cél­pontot jelentenek a bombázók szá­mára. Ismét a környéket jól ismerő Micheli mentőötletét fogadják el: menjenek az egyik közeli házba, ahol ismerősök laknak, s ahol ta­lán még némi harapnivalót is kap­nak, és sötétedés után nyugodtan folytathatják útjukat, TALLÓZÁS William Goldnoy, Montgome­ry walesi város polgármestere hosszú töprengés után barbár cselekedetre szánta el magát: elvágta a polgármesteri arany láncot, és felét átadta felesé­gének. Az ok: a két méter hosszú aranylánc — akárhogy tekerte a nyaka köré — minden ban­ketten belelőgott a — levesé­be.-O­Egy angol rugby meccsen hat rendőr is alig bírt megfékezni egy felbőszült szurkolót, aki felemelt esernyővel hajkurá- szott egy 110 kilós játékost a pályán. A magáról megfeledkezett szurkoló egy 57 éves — nagy­mama volt.-0­Nagy ovációval választották meg San Franciscóban az idei „Miss Egészség“-et egy 19 éves lány személyében. A győzelmi pálmát azonban az ifjú hölgy már nem tudta átvenni. A nagy izgalmaktól idegösz- szeomlást kapott.-0­Egy linköpingi polgár éjnek idején arra ébredt, hogy betörő jár a lakásában. Nosza, kipat­tant az ágyból, és úgy, ahogy volt, pizsamástul utána vetette magát az ablakon. így kerget­te végig a városon, míg utói nem érte. A rendőség mégis majdnem a lakástulajdonost tartóztatta le. A nagy üldözésben ugyanis nem vette észre, hogy pizsama- nadrágja fennakadt az ablakon és — ott is maradt.-O­Sonja Clay, a nehézsúlyú ökölvívó világbajnok volt fele­sége egy idő óta énekléssel ke­resi meg kenyerét, újabban ka­lácsát is. Most épp egy Las Vegas-i bár igyekszik szerző­dést kötni vele, s jóllehet a tárgyalások még nem fejeződ­tek be, a mulató tulajdonosa máris imigyen reklámozza az új csillagot: „Itt lép fel az egyetlen em­ber a világon, aki előtt Cassius Clay, minden idők legjobb ököl­vívója is térdre esett.“-O­— Hurrá, apa lettem! — kiál­tott fel egy 50 éves angol John MacNorth, amikor felesége a napokban gyermekkel örven­deztette meg. A boldog apának már igen nagy gyakorlata lehet az ujjon­gásbán. Ez ugyanis a 22. gyermeke. -O­Benton Gills New Port-i új­ságíró csúfosan megbukott a Tennessee államban megrende­zett szenátorválasztáson. Ku­darca ellenére hirdetményt tett közzé a helyi újságban, amely­ben mindenkinek, aki reá adta voksát. a leghálásabb köszöne­tét fejezi ki. Felesége sem iftaradt rest. Ű is köszönetét mondott mind­azoknak, akik nem a férjére szavaztak, „így legalább nem politizál, hanem itthon marad mellettem.“-0­A londoni Times egy fidzsi- szigeti olvasója nemrég öröm­mel tudatta a szerkesztőséggel, hogy sikerült megfejtenie a lap 673. számú keresztrejtvé­nyét. A szóban forgó rejtvény ápr!« lis 4-én jelent meg. 1932-ben. \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents