Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-21 / 25. szám
f ILL OOflAxyi^r (mkáf£aMs?ju* CZĽCZOR GERGELY: költő és nyelvész, a magyar romantikus irodalom kiemelkedő s ha tásában nagy jelentőségű alakja Eredeti neve Czuczor István. An6 don született, 1800. dec. 17-én, Pesten halt meg 1866. szept. 9-én. Czuczor Gergely 1828-tól 1830-ig s Ben edek-rendi növendékek oktatója volt Pannonhalmán. Egy alkalommal fölemlítette egy tudós kommentátornak kétségét, hogy a rómaiak Cicerót voltaképpen Cziczerónak, Csicserónak vagy Kikerónak mondták-e? A tanítványok közül valamelyik ezután a tanterem ajtaja mellé a falra ezt írta: — C2uczor-e? Csucsor-e? vagy Kukor? Czuczor a kérdések alá ezt írta: — Aki ilyet kérdez, nem kaki, nem is czaczi, hanem csacsi! J MIROSLAV HOLUB: Az ősember felfedezése Élete végén alig kezdődő pirkadásnál az ősember koponyájára lelt. Ha ír róla most híresebb a custozzai győztesnél. De 6 két évig könyveket, bújt, így talált egy elfelejtett hírre arról az öt csontról. Felhívta rájuk a figyelmet különben semmit sem írt. Az az ősember ma a történelem alappillére, mint Caesar, mint Kolumbus, \ mint Napóleon. Az az ember ismeretlenül halt meg. De a tudomány szörnyű piramisa mely a Wégától az Andromedáig feszül csúcsával az ö mellének támaszkodik. TÖTH ELEMÉR fordítása ÄCS KAROLY: Van egy szó. Távoli, de érthető. Lejtése lágy. Lágyan ereszkedő. Kádból kilépő gyermek. Kissé reszket. Mintha éppen most mondanád: Szeretlek. Mikor is mondtad? Mondtad. S ez elég. Félsz-e még? Van egy íz. Nyers és édes. Fiatal, Rámtör. Hirtelen nyári zivatar. A nyelv emlékszik. És szenved. És boldog. Félsz-e Mintha éppen most ízlelné a csókod. Mikor volt? Volt. S ezért örökre meglesz. Félsz-e még? Van egy forma. Szobor, de eleven. Mindenütt látom. Karc a szememen. Kőből kivésem. Anyagból tapasztom. Füstből fodrozom. Az egyetlen Asszony. Volt, van és lesz. Rajta az idő széttör. Félsz-e még, kedves, az öregségtől? 1960. — Ti nem tesztek sün'disznót a Hálótársaitök ágyába?. — Sündisznót? —■ Sündisznót, vagy békát, esetleg egy lavór vizet? — Nem, nálunk a szobában rend van. — És csillagot se rúgattok? — Az micsoda? — Kedves szórakozás. Az ember az alvó srác lábujja közé Cigarettapapírt tesz és meggyútja. A kárvallott óriást rúg. álmában, néha aztán a lábujját a vaságy végébe is beveri, és másnap sántikálva megy a betegszobába. — Ez rendes szoba — ismétli Gúzsbakötött Rövidnadrág — És a szobaparancsnokunk is nagyon klassz srác. — Hány éves? — Annyi mint mi. Magunk választjuk. — Érdekes, a mi álmainkra egy felső osztályos diák vigyázott. Az ő ágyát elfüggönyözött spanyolfal választotta el tőlünk. Ogy nézett ki, mint egy vezéri sátor. Gyakran félelmet keltő sátor volt. A rendetlenkedők ott guggoltak késő éjszakáig a sátor előtt. — Mikor van a villanyoltás? — Fél tízkor. — És mindig el tudsz aludni? — Á. — Olvasnál, ugye? — Igen, de aztán már nem lehet, órákig is hánykolódom az ágyban és gondolkozom. — Min gondolkozol? — Mindenfélén. — Meséket nem szoktál kitalálni magadnak? — Meséket nem. De néha világkörüli utazásokon gondolkozom. A Gúzsbakötött Rövidnadrágok mindig rengeteget utaznak. Azért is. mert eloltják a villanyt és nem lehet olvasni. Néha mesebeli kincseket találnak, máskor meg feltalálják a rák elleni szérumot Aztán jönnek a szebbnél-szebb nők. akik vé- gigsímogatják őket. Például Darina, aki közben világhírű filmszínésznő lett, gyönyörű hermelinpalástot hord, hosszú, könyökig érő kesztyűt. Az aranyhímzéses táskáját odateszi a vaságy melletti éjjeliszekrényre, és utánozhatatlan kedvességgel bebújik mellé az ágyba. — Lányokról nem szoktatok beszélni? — Fél tízkor eloltják a villanyt, és aztán nem szabad be-* szélni. — És máskor? — Máskor se. — Darinkáról sem? — Én nem szoktam lányokról beszélni. Igaz, mi is inkább Cooper Méhvadászáről, meg Bőrharisnyáról elmélkedtünk, a lányokat tőlünk nemcsak az intézet kerítése, de egy más, rejtélyes árok is elválasztotta. Kevesebbet is tudtunk rőluk.mint Balogh. Néha azért mégis szóba kerültek. Különleges dolgokat suttogtunk róluk. Mindig volt körülöttük valami szégyenteljesség és titokzatosság. Pakócs egyszer azt mesélte, hogy az ő apjának öt feleségé is lehet egy nap. Ezen rengeteget törtük a fejünket. Nem értettük, hogy miért olyan nagy dolog ez, hiszen hallottunk már háremekről és szultánokról, és nem tudtuk pontosan, mit is kell azokkal a nőkkel csinálni. — Te mióta tudod, hogy a lányok mások, mint a fiúk? — Hát régen... — Nem tudom, hogy érted-e mire gondolok, egyszóval nemcsak arra, hogy ők szoknyában járnak, mi meg nadrágban, hogy hosszabb a hajuk, de azt a lényegesebb különbséget is, amiért te akkor azzal a lánnyal... — Értem,... Régen. Az ördögbe is, így nem tudok meg semmit sem Rövidnadrágról. Folyton elfutnak előlem a kéményseprők és a jegesmedvék. Egyik este a konviktusban Géczy kihívott a WÓ-be és ott megmutatta, hogy vannak olyan szervek, amelyeket többfélére is lehet használni. Addig nem tudtam. De mé'’ akkor sem értettem teljesen, hogy van ez a lányokkal — Te mindjárt lánnyal próbálkoztál először? — Igen. — De hiszen addig azt se tudtad, hogy fiú vagy. — Már hogyne tudtam volna. — Honnan tudtad? Balogh furcsa szemeket mereszt rám, és sajnálkozva caak a vállát vonogatja. Lehet, hogy Baloghnak valóban szerencséje van, öt az érzés azokról az indákról egyenesen a mesék ölébe lendítette. Az őzbakok is fiatal ünőket keresnek, és olykor nekiszaladnak a fának.- Kisregény — Olvasni szoktál? — Persze... Vernét is. Az osztály is kicsi. Mindössze pár tanulóasztal van benne. Gondolatban keresem azokat a padokat, amelyek az én rö- vidnadrágos koromhoz tapadtak, de a padok eltűntek. Keresem az asztalokba vésett monogramokat. Szeretnék az asztal lapján fölfedezni egy D betűt, vagy egy keresztülszúrt szívet, de az sincs. Az asztal fiókjába is bekukucskálok. — AD betűs monogramot keresem — mondom magyarázkodva. — Azt miért tetszik keresni? — Hát csak úgy. Mi például mindenfélét bevéstünk a padba. Illusztrálta: KOPÔCS TIBOR — Én is, de most már nem, abból csak balhé van. Az olyan, mint a tetoválás. Nehéz kiradírozni. Balogh asztala mellett súlyzó fekszik. — Ez a tiéd? — Igen. Lehajlok érte és kinyomom. — Ez semmi, — legyint Balogh, — ez csak ötven kiló, a többi súlyom most nincs itt, én nyolcvanöt kilóval szakítok. Magamban örülök neki, hogy nincs itt a többi súly. Akkor biztos felsültem volna. Már pedig erő dolgában nem szabad felsülni. Legalábbis rövidnadrágos viszonylatban nem. A mi osztályunkban is a legnagyobb tiszteletnek az erő örvendett. Kiss Ernőt is tiszteltük, mert neki mindig jeles volt a latin dolgozata. De ez a tisztelet főleg dolgozatírás előtt virágzott. Beke Lajosnak azonban még akkor is tekintélye volt, ha beszekundázott. Ö volt a legerősebb. — Nem csádálom, hogy téged választottak meg seriffnek'. — Miért? — Biztos te voltál a legerősebb. Balogh Zotyi megelégedetten nyúl a súlyzóért és könnyed mozdulattal a magasba löki, így súlyzóval együtt válaszol. — Itt is. — Akkor biztosan nincs olyan nehéz sorsod. A gyöngéknek rosszabb. — Velem is huzakodtak eleinte a többi srácok. Ugratni próbáltak, meg csúfoltak, de most már nem. — Most mi a legrosszabb? — Hát az, hogy az ember nem szabad. Próbálom elmagyarázni Baloghnak, hogy egy Gúzsbakötött Rövidnadrág sohasem szabad. Én is intézetben nevelkedtem, s az rendes intézet volt. nem különleges iskola, mégis tulajdonképpen be voltunk zárva a saját éveink korlátái mögé.... És nemcsak mögé. Valójában is be voltunk zárva. Minden hónap első vasárnapján volt a szülői látogató mise után. Az internátus területét csak tanári felügyelet mellett hagyhattuk el, de Balogh nem akar megérteni. — Az más... — Miért más? — Megmondhatta volna, hogy nem akar intézetben maradni. — Hiába mondtam volna meg. Egy kis diák nem dönthet a maga életéről. — Akkor is más. Én azonban nem akarom, hogy más legyen. Nem akarom, hogy Balogh Zotyit bármi is elválassza az én rövidnadrágos életemtől. A kartoték sem és a bírósági végzés sem. Ha ez elszakítana, akkor nem tudok a Robin Hood indákkal vele együtt a latin tanárom póstakocsijába lendülni. Pedig Balogh Zotyi az ilyen kalandban ugyancsak kitüntethetné magát. Nyolcvanöt kilót tud a feje fölé emelni. Őt a mi indiáncsapatunk is törzsfőnöknek választotta volna, ö lett volna a Nagy Medve, vagy a Fehér Oroszlán. — Úgy gondolod, ho^y azért más, mert én rendes fiú voltam, te pedig... — Ne szépítse, mondja azt, hogy huligán... — Szóval erre gondolsz? — Nem erre gondolok. Nem tudom, hogy maga milyen fiú volt, rendes-e vagy nem. Nekem ahhoz semmi közöm. De engem bezártak, magát meg nem. — Te se vagy bezárva, iskolában vagy. — Különleges iskola az olyan, amelyikre kívülről is ki van írva, hogy különleges iskola. — És a koszt jó? — Jó. — Eleget kaptok? — Eleget. — Sohase vagy éhes? — Ha éhes vagyok, kérek repetét. Húsból nem adnak, de azt különben sem szeretem. — Mát szeretsz a legjobban? — Az édességet. Balogra nézek, ő hirtelen a súlyzókra süti a szemét. — Nem azért mondtam — teszi hozzá. — És a bánásmód? Balogh megint a súlyzókat fikszírozza. — Nem verekszenek veletek? — Az nem olyan vészes. Ami azt illeti, velünk is verekedtek a tanáraink. Pedig az nem volt különleges iskola. A német tanárunk egyszer az intézettel szemben emelkedő dombra terelte ki az osztályt. — Legeljetek, bikfanyelvüek! — ordította. Aki nem legelt, azt a botjával noszogatta. A der, die, das miatt legeltünk akkor, de az régen volt. — A szökevényeket kopaszra nyírják? — Nem, csak azokat, akik tetvesen jönnek vissza. A fejemben hirtelen számológép indul csattogó mechanizmussal. Fekete. Fehér. Igen. Nem. Kérdés. Felelet. Kérdés. Felelet. Mit tudhat meg egyik ember a másikról? — Ugye, halálosan unod ezt a beszélgetést? — fordulok Gúzsbakötött Rüvidnadrághoz. — Nem unom, mindegy, hogy mit csinálok. — De Darinkával szívesebben beszélgetnél? — Darinkával? Hát persze. — Ővele nem ilyesmikről beszélgettek. — Nem, egész más dolgokról. Halakról, meg erdőről, meg... De ezeket maga úgyse érti... — Próbálj meg velem is halakról, meg erdőről beszélni. — Magával nem tudok.
