Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-07 / 23. szám
étiői nap volt, febráur di zenkettö. Egy budai ház sebzett kertjében ültem, valami nyirkos nagy gerendáit, amely ki tudja honnét és hogyan került a kertbe. Ott ültem, arccal a vár felé, az Orbán-hegy alatt. Körülöttem, az enyhe nedvességben, már olvadt a kerti dombokon a maradék hd. De az ég vastagon szürke volt még, s a nap sem tudta áttörni a tél végi fátyolt. A város azonban, odalent a Duna ölében, végre s annyi dübörgő hét után, elcsendesült már. Istenem, gondoltam magamban, igazán csoda, hogy élünk. Pedig élni nagyon jé! Mert lám, a hé is elolvad, s utána kibújnak majd a rügyek, s a rügyek védelme alatt a virágok. És a szürke fátyolt Is megeszi lassanként a nap, mely holnapra is ragyog talán. Akkor pedig a lélek számára szabad lesz ismét az ég, s a való élet számára kinyílik újból a remény. Kinyílik, s életünkbe szökken! Erre gondoltam azon a hétfői reggelen, ama nedves és megsebzett gerendán ülve. A szívemen át melegség árasztott el. S mint a langymeleg párában a bimbó, kihajtott bennem is a vágy, hogy ezt a melegséget s a rügyvetó reményt megosszam az emberekkel. Ha lehetséges, olyan emberekkel, akiknek a gondjuk és a gondolatuk hasonló lehet az enyémhez; vagy még inkább olyan emberekkel, akiknek a szava mindig hasonló volt az én szavamhoz, és a bölcsőjük rokona volt az én falus bölcsőmnek. Igen, hadd ringa- nának együtt a remény fonalán, mint ahogy, a bölcsők ringatlak, elmerülve valahol az időben. Í gy jutott eszembe Lenge Márton, az öreg. Az én ľalumból leszármazott ember volt Lenge bácsi; s A lány félénken lépett a szobába, és remegő hangon könyörgött: — Bocsáss meg ... Kérlek, bocsáss meg! A férfi csendesen nyugtatta: — Fel a fejjel. Ne sírj! Én is hibás voltam ... A lány tovább könyörgött: — Nem, nem ... Félbeszakította a lányt, és beszélni kezdett: — Most már nem tudnálak elhagyni. Hiszen szeretsz. A történtek után, az első pillanatban ... amikor a sósav maró tüzet éreztem az arcomon és amikor rádöbbentem, hogy soha többé nem fogok látni, hogy örökké vak maradok, akkor egészen másképp kezdtem gondolkozni. Elismerem, kezdetben nehéz volt megbarátkoznom ezzel a gondolattal, de ha az ember folyton csak éjszakát érez maga körül, gondolkozni és töprengeni kezd, mint a többi ember este elalvás előtt. Most, amidőn már nem láthatok, világosan látok. Igen, látom, boldogtalan arcodat, amint búcsút mondtam neked azon az estén! Azok, akik most elítélnek téged, semmit sem értenek. Meg kellett nekik magyaráznom, mert nem értették, hogy kezednek azt a szörnyű mozdulatát én okoztam. Börtönbe akartak zárni, valamelyik sziklacellába, ahol lassan elhervadtál volna, mint a letépett virág. És a te néhányéves szenvedésed úgyse adta volna vissza a látásomat. Ugye féltél, amikor megjelentem a tárgyalóteremben? Azt hitted, hogy meg akarlak semmisíteni? Nem, tényleg nem tehettem ... A lány arcáról lehulló bánatkönnyek a kezére hullottak: — Milyen jó vagy... — Nem, csupán igazságos. — A lánynak folytak a köny- nyei, zokogott: — Öh, hogy mennyire bánom, szörnyen bánom! Hiszen a legszörnyűbb bűnt követtem el ellened és te, mindennek ellenére kérted a bíróságot, hogy ne ítéljen el. Kérlek, bocsáss meg ... Most is oly megértéssel beszélsz velem, hogy szégyellem. Öh, én nagy gyermekem! Nagy-nagy gyermekem! Hagyta, hogy kibeszélje magát és elfolyjanak könnyei. Csendesen, mozdulatlanul ült a mély karosszékben. Arcát a falnak fordította. Amikor a lány elcsendesült, megkérdezte: — Most mit fogsz csinálni? — Nem tudom ... Néhány napot pihenek. Szörnyen fáradt vagyok. Aztán ... később ... dolgozni kezdek. Elárusító nőnek, vagy manökennek megyek. — Még mindig szép vagy? A lány nem válaszolt. Ének és rügy TAMÄSI ÁRON: A közelmúltban elhunyt kiválő magyar Író Játszi remény című novell&skötetéből közöljük ezt az elbeszélést. velem együtt nevezete« ácsnak Ismerte tnndenki, aki olyan szerencsés volt, hogy Lenge Mártont Ismerhette csakugyan. Hát ez a Márton bácsi aemcsak másoknak épített házakat, hanem magának Is, ügyeskedett egy kicsi hajlékot, s abban a hajlékban lakott a feleségével együtt, akit Zsuzsi néninek hívtak. S nem is laktak messze. ősszel jártam utoljára náluk, abban a kicsi Horka utcai házban. Valójában nem is régen tehát, de az élet folyama szerint mégis nagyon régen, mert az elmúlt hónapokban az események úgy törtettek folytan, ahogy a víz törtet a zuhatagban. S miközben ámuldozott ezen a naptár, én arra gondoltam, hogy Márton bácsiék vajon élnek-e még? Hát hogyne élnének, nevettem magamban a választ, de valahogy ez a válasz nem nyugtatott meg. Látnom kell ókét, az volt a vágyam. S gondoltam, el is indulok mindiz éjszakai csók MAURICE LEVEL: Szerelem és gyűlölet — gyűlölet és szerelem. Kél édestestvér, akik folytan váltogatják egymást. Egyszer az egyik, másodszor a másik... És az eredmény? Egyszerű: olyan helyzeteket szülnek, amelyek jittyet hánynak a hétköznapi szürkeségnek. De néha aztán... néha sokkal kedvesebb lenne a hétköznapi szürkeség. — Tudni akarom, hogy szép vagy-e még mindig? A lány most is hallgatott. Ekkor témát változtatott, remegő hangon kérdezte: — Ugye már besötétedett ? Ha nem is látok, szeretem magam körül a világosságot... Hol vagy? A fogasnál? Nyújtsd ki a kezed, rögtön ott a kapcsoló. Hogy világos lett, semmi változást nem észlelt, de a szörnyű felkiáltás, amely elhagyta szerelmének az ajkát, jelezte, hogy a lámpát meggyújtotta. A lány először látta cselekedetének eredményét: a forradásoktól szörnyű arcot, a barna bőrfoltokat, a véres barázdákat és a fekete szallagot, amely a szemeket takarta. A bírósági tárgyaláson könnyein keresztül mit sem látott. Csak most, hogy ránézett, fogta el az undor és ellenszenv. De a férfi harag nélkül, szeretettel mondta: — Mily régen ... nagyon régen volt, hogy megismertél, isszonyodsz tőlem, ugye? És elhúzódol... A lány vigyázott, hogy a hangja ne remegjen: járt. Boltot vettem tehát a kezembe, s a nyakamba akasztottam egy vászontarisznyát. A tarisznyába betétettem a maradék élelmet, s betétettem egy könyvet. S mint egy vándor, szépen elindultam. Nagy volt a sár, óa a sár mellett ezer akadály az úton. De mentem, szomjas vággyal, s a hitet Is kézen vezetve. Nemsokára, agy kicsi téren, népségbe keveredtem. — A Horka utcába? — mondta valaki. — Nem tanácsos arra menni. De bennem volt a vágy és velem volt a hit. Hanem valami mégis tovaszállt belőlem, mert Márton bácsi nem Ismert meg, amikom beléptem a kicsi ház udvarára, és köszöntem neki. Valami rettentő és őrlési pléhdarabbal küszködött éppen, a- mi ott feküdt a Járó úton, ezer kunkorod ássál. Hát megmondtam neki, hogy ki vagyok. — Nézzünk oda! — kiáltott fel az öreg. — Hát Zsuzsi néni? — kérdeztem. Élve kaptam meg rögtön a választ, mert abban a percben már ki Is lépett Zsuzsi néni a házból, ami nem is volt nehéz, mert az ajtó egészen hiányzott a házról. Azon a szabad járaton mindjárt kihozott két széket Zsuzsi néni, s az udvar közepére tette, S mi azon a két széken beszélgetni kezdtünk; s el Is futott jól az idő, mert délfelé lehetett Immár, amikor Zsuzsa néni az urához így szólt: — Hallja-e, ha már Ilyen szépen együtt vagyunk, valamit ne készítsek? Csend lett. A z öreg nem szőlt; csak az én tarisznyámból mosolygott kifelé a maradék é- lelem. S abban a csendben már — Dehogy, itt vagyok, meg sem mozdultam. — Látod, most,.. Szeretném, ha a közelemben érezhetnélek. Ha tudnád, hogy az én nagy sötétségemben mennyire kísértenek a te fehér kezeid. Szeretném még egyszer érezni si- mogatásukat. De nincs bátorságom hozzá... És mégis megakarlak kérni rá: engedd, hogy egy pillanatra megfogjam a kezed. Mi, vakok egyetlen érintéstől oly sokat kapunk... Örök emléket. Odanyújtotta a kezét, de elfordította az arcát. A férfi úgy megragadta a csuklóját, hogy az szinte fájt. Aztán gyöngéden simogatni kezdte: — öh, milyen jól érzem most magam! Ne haragudj, engedd továbbra is hinnem, hogy szerelmesek vagyunk... mint egykor. Már nem viseled a gyűrűmet ? Miért ? Látod én a tiédet nem húztam le. Emlékszel mit mondtunk: „Ez a mi gyönyörű bilincsünk.“ Miért nem viseled ? — Nem mertem hordani. — Viselned kell. Felhúzod ismét? ígérd meg nekem! — ígérem — kétségek közt remegett, és bizonytalanul topogott. A férfi egy ideig elmerengett, aztán nyugodtan folytatta: — Milyen gyorsan jött az éjszaka. Ügy fázom most. Ha tudnád, mennyire fáznak a vakok! De a te kezed meleg. Az enyémek teljesen jegesek. Most még nem tudom kiérezni a tapintás teljes örömét. Idővel talán megtanulom. Most még o- lyan vagyok, mint a kisgyerek. Ujjait ott hagyta a tenyerében és sóhajtott: — Istenem! Oh, istenem! A férfi, mintha csak álmodozna, úgy folytatta: — Azon töprengtem, hogyha akarnád, itt tartanálak sokáig, örökké... De ez lehetetlen. Nagyoh fájdalmas életed lenne mellettem: tudom, drágám, hogy ezeket a gondolatokat el kell temetni. Megérteni, hogy szörnyen nézek ki. A lány ellenkezni próbált, de ö idegesen felnevetett: — Minek ámítsam magam? Valamikor, úgy emlékszem, láttam már egy férfit, akit a szeretője sósavval öntött le. Nem volt emberi az ábrázat- ja. Ha találkoztak vele a nők, elfordították az arcukat. De ő vak volt és mindenkit megszólított. Én... én is ilyen vagyok, tudom, hogy hasonlítok arra a szeretncsétlemre. Ugye ? Még te is, aki pedig ismertél, remegsz az iszonyattól: érzem. Sokáig nem tűnik el majd az úgy látszott egészen, hogy csupán kedves és könnyelmű beszéd volt, amit Zsuzsi néni mondott, mert hiszen nincsen a kamrájában semmi, ami a vendégnek onnét kijöhessen. Végtére s szabadkozva meg la szólaltam. — Köszönöm, nénémasszony. Éppen elég vendégség az, hogy élve látjuk egymást. S ha ez nem lenne mégsem elég, megnézzük ezt a vászomtarlsznyát! Hanem az öreg még mindig hallgatott. A ledőlt kerítést nézte elmerengve, majd az udvar makrancos köveit, s majd pedig egy sárga repeszdarabot, ami ott feküdt a lába előtt. — Csak ünnepi dolog Illenék — mondta végre. Megértettem a szét. Igen, ünnepi dolog illenék, mert hiszen a romok között csillog mír valami, s a levegőben új élet illata száll. — Ünnepi lesz! — szólt az asz- szony. No, erre ez öreg Is egyszeriben feltekintett. — Az honnét? — kérdezte. Zsuzsi néni csak nevetett egyet-kettőt; s abból a nevetésből kilátszott még egy kicsi liszt, valami kevés burgonya s talán zeller is és nvurok. S pityegett benne egy tyúk Is, ami eldugott madár- kalitkában kuksolt, lent a pincében valahol. — Igaz, hogy vak — mondta Zsuzsa néni. — Vak-e?! — kérdezte megdöbbenve az öreg. — Hát milyen legyen! — méltatlankodott az asszony. — Minden tyúk megvakul, ha sokáig kell neki a sötét pincében élni! Márton bácsi reám nézett. — Mindig tanul valamit az ember — mondta mosolyogva. emlékezetedből az én szörnyű képem. Ez a gondolat fáj... Az imént mondtad, hogy ismét dolgozni kezdesz, Beszélj a terveidről. Gyere közelebb, hiszen alig hallak. No, beszélj... A két szék szinte összeért. A lány hallgatott és a férfi sóhajtott: — Érzem a kölnid Illatát. Annyira vágytam utánad, hogy ugyanolyan kölnit vettem, mint amilyet te használsz. De tudod, nálam nem volt olyan illata. Rajtad ugyanis összekeveredik a tested és hajad illatával. Mindennel. Hajolj hozzám, hogy érezzelek... Hiszen nemsokára elmész, és soha többé nem térsz vissza. Soha! Magamba akarom fogadni mindened. amire képes vagyok. Istenem, te remegsz? Tényleg any- nyira szörnyű vagyok? Bizonytalanul cáfolni próbálta: — Nem, dehogy... Csak fázom... — Miért öltözöl oly nyária- san? Fogadni mernék, hogy nincs kabátod. Istenem, ilyenkor novemberben a nappalok oly szürkék, szomorúak és az utcák nedvesek. Emlékszel, milyen jő volt ide, ebbe a szobába behúzódni? Fejedet a mellemre hajtottad és én a karjaim közt tartottalak. Ki akarna most megpihenni a mellemen? Jöjj közelebb! Add a másik kezedet is. így!... Mond, mit gondoltál, amikor az ügyvéd megmondta, hogy látni szeretnélek? Milyen furcsán hangzik: látni... — Ügy gondoltam, hogy el kell jönnöm. — És még szeretsz egy kicsit? Csendesen nyögte: — Természetesen... Igen... A férfi könyörgő hangon kérlelte: — Szeretnélek még búcsúzóul megölelni, tudom, hogy sokat kívánok. De aztán — nem foglak már semmivel sem zaklatni. Békésen elmehetsz. Akarod?.., Akarod?.., Bátortalanul elhúzódott, de aztán megsajnálta; nem tudta visszautasítani a kérését, Köny- nyedén a vállára támaszkodott, behúnyta a szemét és úgy nyújtotta az ajkát csókra. A férfi szótlanul magához szorította, így akarta meghosszabbítani a boldog pillanatot. A lány kinyitotta a szemét. AmiA ztán felállt a székről, nyújtózott egyet; s ahogy a legfelsőbb engedélyt szokták kihirdetni, úgy szőlt a feleségének oda: — Készítsd meg! Zsuzsi néni elment a paranccsal, n öreg pedig olyan vidám lett egyszerre, mintha csupán egy vak tyúk hiányzott volna eddig is ahhoz, hogy egészen boldog lehessen. Engemet édes öcsémnek szólított, s kakasokéinak nevezte az óriási pléhdarabot, unit közös e- rővel végre elhúztunk az útból. Utána megtisztogattuk az udvart, ácsoltuk a kerítést, s tataroztuk a házat. Még az ajtót Is bizonyosan megcsináltuk volna • házra, ha Zsuzsi néni nem jelenti, hogy készen van az ünnepi ebéd, — Ilyen hamu:? — csodálkozott az öreg. — Hamar? Hiszen már szürkül! — mondta Zsuzsi néni. Csakugyan esteledett már. De hát az öröm hátán hamar fut az idő, mert nagy hatalom az öröm. S ezzel a nagy hatalommal az arcunkon, ml is úgy ültünk oda az asztal mellé. — Csak borunk nincs — mondta egyszer az öreg. — Az nincs — szólt az asszony. De a vízből mindegyre töltött az öreg, s olyanformán Itta, mint a bort. A kedve is jobb lett minden pohár után, majd az arca egészen kigyúlt, s csillogni kezdett a szeme. S aztán énekelt is egyet. — Hallja, maga részeg lett! — mondta nevetve Zsuzsi néni. — Én Igen! — szőlt legényesen az öreg. — S mitől? — Én attól — mondta az öreg, — hogy élünk! Egyszerre komolyak lettünk, mint a fák, melyekben az új rügyek már duzzadoztak. kor közelről látta a szörnyű, forradásos arcát, remegés futott végig a testén az iszonyattól. De a férfi még szorosabban a keblére szorította. — Már el akarsz menni? Maradj... Hiszen még alaposan meg se néztél. Nézd az arcomat és csókolj szenvedéllyel. Ugye szörnyű? A lány próbált ellentmondani: — Fáj, ha mindig emlegeted!... A férfi kacagott. — Ugyan! Az iszonyat kínoz. Szédülni kezdett a lány és belül mindene fájt. — Fáj, hidd el, nagyon fáj az egész! — Ne kiabálj! Most foglak és jól megfogtalak. Napokig vártam ezt a pillanatot. Ugyan! Ne hülyéskedj! Tudod, hogy e- rősebb vagyok. A lány mindkét kezét lefogta az egyik karjával és a mellényzsebéből apró üveget húzott elő. Fogával vette ki belőle a dugót. Ezután fagyos hangon folytatta: — Igen, ez Is sósav. Hajts hátra a fejed... így! Elválaszt- hatalan pár leszünk. Egymásnak teremtettek! Reszketsz? Most megtudod, hogy a bíróság előtt miért könyörögtem annyit, hogy eresszenek szabadon és megtudod azt is, hogy miért hivattalak ide. A te gyönyörű arcocskád hasonló lesz az enyémhez. Szörnyű leszel és vak mint én! A lány kérlelni kezdte, de 5 rákiáltott: — így nem! Zárd be a szájad! Nem akarlak megölni — az túlságosan könnyű büntetés lenne! Karjával magához szorította és kezével befedte a száját. Aztán lassan önteni kezdte az égető folyadékot a homlokára, szemére és az arcára. A lány rugdosott, ki akarta magát tépni a férfi karjaiból, de az erősen fogta és egyre öntötte a folyadékot. És a melléből szörnyű, embertelen nevetés tört elő: — Itt, még ide... Harapsz? Az semmi... Fáj ugye? Most megtudod, hogy mi a pokol! A lány hirtelen kitépte magát a karjai közül. — Égek! Lehullott a földre és teke- rődzött, mint a széttaposott hernyó. Ekkor a férfi a lámpához lépett. Lassan elfordította a kapcsolót. Éjszaka lett: örök éjszaka. Ford.: szj TALLÓZÁS 0 A San Francisco-i bíró-' ság márványfolyosóján Uh gyenes topless-táncban gyönyörködhetett a közönség. Két félmeztelen táncosnő azzal vádolta egymást, hogy a másik elleste művészi produkcióját és utánozza. Mindkettő többméter hosz« szú kígyóval lép .fel kon« kurrens mulatókban. I A kitűzött napon azon« ban munkatorlódás miatt a bíróság lemondta az ügy tárgyalását és későbbi idő-> pontra halasztotta. A két művésznő mégsem akart a plágium vádjával távozni meztelen vállain. Bírósági 1« télét nélkül is be akarták bizonyítani a világnak, hogy ki a szellemi alkotó és ki a tolvaj. Gyorsan nekivet« köziek, elővették a kígyó« kát és a hirtelen összeverődött közönség előtt el« kezdtek vonaglani, tekerőzni a nemes versenyben. Egy« más után félbeszakadtak a tárgyalások, és a bírák, U« gyészek, védők kitódultak a folyosóra. Végül is egyesült erővel betuszkolták az egy« másra kígyót békát kiabáló nőket egy terembe, ahol az« tán felöltöztek, becsoma« golták kígyójukat és eltá« voztak a bírósági épületből. 0 Brazíliában, a futball hazájában különös szálló működik. Neve: Futball. Három szalonja van: Svájc 1958, Chile 1962, Anglia 1966. (A brazilok ezekben az országokban nyertek vagy akarnak nyerni világbajnok« ságot.) Mindén étkezés 90 vagy 45 percig tart, tehát annyi ideig, mint egy mérkőzés vagy egy félidő. A vendégeket a portás síppal kelti fel. 0 Az arizonai Tucson vá« ros újságjának szerkesztősége a következő levelet kapta: „Tisztelt uraim! Végre tudom, hogy mit jelent az a sok beszéd a sajtó hatal« máról. Csütörtökön elvesz« tettem az aranyórámat, nyomban elrohantam a ki« adóhivatalba és feladtam egy apróhirdetést az elveszett és talált tárgyak rovatában. Másnap máris meg« találtam órámat egy másik öltönyöm zsebében. Ezt ne vezem a sajtó mindenható hatalmának!“ 0 Luther Lane Oklahoma! törvényszéki bírónak nem« rég kényes ügyben kellett ítéletet hoznia. Az erkölcs« rendészeti hivatal feljelen« tett egy 19 éves táncosnőt, mert fedetlen felsőtesttel lép fel a város egyik mula« tójának műsorában, s ezzel sérti a közerkölcsöt. Luther bíró lelkiismeretes ember. Az Ítélet kihirdetésé előtt elhatározta, hogy szé« mélyesen győződik meg a táncosnő erkölcsromboló tevékenységéről. Végignézte a vitás műsort, aztán kije« lentette: — A vizsgálatot folytatni kell. 0 Egy svájci szálloda pros« pektusa így csábítja a ven« dégeket: „Megunta azt, hogy vakációját zsúfolt szállodákban töltse és unos« untalan vendégekbe ütközzék? Ha a magányt szere« ti, hozzánk jöjjön. Éven« te több ezren keresik fel szállodánkat, akik önhöz hasonlóan megcsömörlöttek a tolongástól, a tülekedés« tői, a tömegtől és magány« ra vágynak. TALUj"-$
