Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-04-19 / 16. szám
uJL wts KtáaQAT A történelem „nagy könyvének“ lapjait megmásítani, újjá- Irni nem lehet. A történelem — még ha sok esetben szomorú is, — megtörtént valóság. E „nagy könyv“ legfeketébb lapjainak egyikéről: a második világháborúról és a koncentrációs táborokról világszerte százszámra írták már verseket, regényeket és drámákat. Kimeríthetetlen témát szolgáltatnak e borzalmas évek embertelen eseményei... Szinte lehetetlenség aprólékosan föleleveníteni egy-egy ember életét, viszontagságait néhány év távlatából. Most, több mint két évtized elmúltával, különösen nehéz feladat ez. A nagy eseményeken kívül ugyanis, a váratlan mozzanat irányította annak az öt féli férfinek a sorsát, akiket 1944 október tizennyolcadikán hurcoltak el otthonról. Bus Géza, Janderlá Ferenc, Janderla Péter, Rajna Mihály és Letusek Zoltán közül egyedül az utolsó szabadult élve a német lágerek poklából. Róla még senki sem írt könyvet. Ehelyett többen a fasiszta garázdálkodás áldozatául esett falubeli társai meggyilkolását vetették oktalanul a szemére és vetik még ma is...! 1. LáEszik, újra átéli az eseményeket. Sűrű 'egymásutánban nagyokat húz cigarettájából. Negyvennégy októberében kissé hideg, de szép őszi időjárás volt. Azon a tizennyolcadikat szerdai napon is. A faluba az előző huszonnégy órában vonultak be a németek. Hogy ne kelljen szállást adni nekik, a tizenhét éves Zoli és bátyja a fogságban lévő családfő és testvér ágyait szedték éppen szét, amikor két kakastollas csendőr nyitott be a házba. Zoliért jöttek. A legényke véletlenül került a falu kommunistái — Bús Géza és társai közé, akik a család erős, többhullámú rádióján. az itt jól fogható külföldi híreket jártak meghallgatni. Talán megszokásból, talán hálából nem zavarták el a fiatal suhancot, ha az kíváncsiságból ellátogatott a falubéli téglagyárban tartott' gyűléseikre. Most azonban, a két csendőr láttán, inába szállt a bátorsága. Ijedtében a konyha sarkában kezeit tördelő édesanyja bátorító pillantását kereste... Melegén fölöltözött, háromnapi ennivalót tett kistáskájá- ba és a parancs szerint a főtérre indult. Bus Géza és a többiek ott voltak már... A másnap reggelt, a vörösen kelő napot már Komáromban látták viszont. Az erőd pár nap alatt megtelt foglyokkal. Ekkor a nyilasokat felváltó SS-tisztek sorakozót rendeltek el. „Megbízhatatlanok vagytok. Megőrzésre Németországba viszünk benneteket.“ „Aki szökni mer, azt a helyszínen agyonlőjük, ti disznók.“ A végnélkülinek tűnő szerelvény minden kocsijának levegője párás, fullasztó volt. Kilenc napig, Flossenburgig zakatoltak a visszataszítóan, szinte fojtón büdös padló alatt a vonat kerekei. Persze, nagyrészt csak éjjel. Nappal tehetetlenül várakoztak. Enni mindössze' háromszor kaptak. A hatodik napra minden kocsinak volt már halottja. Az élettelen testet is ott kellett tűrniük maguk mellett. Flossenburgban csaholó farkaskutyák, gumibotos SS-ek várták a szerelvényt. Az elcsigázott férfiakat kemény novemberi télbe, derékig érő hóba lökték ki a vagonokból. „Los! Rohanás! Föl a hegyre, átkozottak! Rohanás!" — ordították az SS-ek. Aki égy pillanatra megpihent’, máris végigvágták a kutyakorbáccsal. A halottakat is magukkal vonszolták. Muszáj volt. „Hinauf! Schnell!!“ — Futólépésben kapaszkodtunk a hegyre. Egyszerre megláttuk azt, amitől mindannyian tartottunk. A koncentrációs tábor villannyal telített, zümmögő drótkerítése ágaskodott a hideg novemberi este csillagos égboltja felé. A láger kapújában akaratlanul is megtorpantunk. Az emléktől enyhén megvo- naglik az arca. Nagyot hörpint a borospohárból. Mindegyikünk kapott egy hatalmas ütést a durva bikacsök- kel. Fogadtatásképp. Már önkéntelenül is futottunk. A félelem hajtott. A láger közepén megállhattunk. Akinek arany foga volt, annak azt itt gyakorlott mozdulattal — ököllel kiütötték. — „Levetkőzni dögök és fürödni!“ Meztelenül, térdig érő hólében állták végig az éjszakát. A rozoga fürdőbódéba időnkint havat vágott a csípős északi szél. Összefagyott, dermedt testüket egymáshoz dörzsölve melegedtek. Reggel, amikor a kimerültségtől alig álltak már a lábukon, ruha- és számosztás következett. Az akkor méa a- lig pelyhedzö állú Letusek Zoltán a 36 315-ös számot kapta. Nem volt többet neve, nem volt már ember, hanem csupán a mások kénye-kedvének kiszolgáltatott, megszámozott élőlény. Naponta négy-ötször volt sorakozó. Órákat álltak tétlenül a szabad ég alatt dideregve. Mindegyiküket a gyötrő félelem kínozta. Rettegtek. Akit egyszer a láger kínzókamrájába hívtak, az aligha került ki onnan élve. Egy hordóban fojtottak meg itt mindenkit, ha a kihallgatás alatt végleg elgyengült. Szorongó szívvel vártuk, mikor küldenek a halálba. Szerencsére közülünk, féljek közül, senkit sem szólítottak a kamrába. Tizennégy napig tartott ez a bizonytalan félélém. Enni alig kaptunk. Ütlegelést', gumibotozást ellenben többször naponta. Kissé megpihen a beszédben. Érzem, ahogy lelki szemei e- lőtt újraperegnek az események. Rágyújt. — A tizenötödik napon, egy vasárnap, a szokottnál korábban sorakoztunk. Az SS és a kapó végigmustrált bennünket. Akit' munkaképesnek nyilvánítottak, annak kék keresztet festettek a homlokára. A munkaképtelenek vörös keresztet kaptak. Mi, féüek mind kék jelölést kaptunk. Egy óra múlva indultunk is Herzburgba. 2. Hideg téli reggel volt. Felhők árnyékolták a gyönge Napot. A „kékek“ ötös sorban indultak a lágerkapu felé. A farkaskutyás SS-en kívül Flossenburg lakossága szegélyezte az állomásra vezető utat. Ökleiket rázták, bilincset és kötelet mutattak. Az állomáson, a rájuk váró rozoga vagonok oldalain gyűlölködő olajfesték és krétafeliratok éktelenkedtek. Dögöljetek meg. Atkozott bitangok. A vonatút nyugodtan téli él. Tizennégyen szorongtak egy- egy kupéban. Mégis pihenőt jelentett ez a flossenburgi szenvedés és a herzburgi munka- tábor között'. Csillagos égboltü, késő éjjel érkeztek meg. A 36 315 számú foglyot a IX- es barakkba szállásolták el, a szennyvízcsatorna - építéséhez osztották be. Munka közben sokhelyütt társaival nyakig é- rő vízbe süppedt. Alig dolgoztak többét két-három óránál, máris a tábor parancsnokságára hívták néhányukat. Sáros cipőiket gondosan letisztítva léptek a vezetőségi barakkbá. Még be sem csukhatták az ajtót, dühödten rivalít rájuk az íróasztal mellett ülő tiszt: „Raus! Kimenni ti disznók! Lé a cipőket! Los!“ — Nem tudom még ma sem, mit akarhattak. „Bűnünkért“, beszéd helyett deresre húztak. Nagyon sok ütést kaptam. Alig bírtam lábraállni. Megint elhallgat néhány pillanatra. — Tisztálkodni, fürdeni csak kéthetente lehetett azt is éjjel. Még a barakkban keltett meztelenre vetkőznünk. Néha órákat álltunk így a téli éjszakában az udvaron, míg sorra kerültünk. A csatornaépítés befejeztével az ún. „tunelba“ vezényelték őket munkára. Műszakokra dolgoztak. Letusek Zolit, Janderla Ferenccel osztották pár- | ba. Közös ágyuk volt, fölvált- j va jártak hát dolgozni, illetve aludni. Munka közben a gumibotos kápó ügyelt a csontig- bőrig soványodott rabokra. Aki egy kicsit pihenni akart, halálra verték. — Egy éjszakai műszak után nem láttam a szembejövők között Ferit. Gondoltam beteg, és a barakkban maradt. Tévedtem. Hiába kerestem. Csak néhány nap múltán tudtam meg, hogy azon az éjszakán deresre húzták és a kápó elvonszolta valahová. Sohasem láttam már viszont... Embertelen körülmények között dolgoztak. Sokan munka közben estek össze. Végelgyengülésben. „Nem bírom már“ — suttogták, és zsákként a földre zuhantak. Egy februári napon vassínekét raktak le a „tunelban“. Zoli is. Nehezek voltak. Négy-öt férfi vett a vállára égy-égy darabot. Délutáni műszak volt. Bizonytalan lépteiket még a nyakukba zuhogó talajvíz is nehezítette. A sín közepét vivő férfi egyszerre hirtelen megcsúszott, és két másik társát is magával rántva elesett. A vassín Zoli lábára suhant. Éktelen fájdalmakkal szállították kórházba. — Itt tudtam még, hogy a szomszéd barakkban fekszik j Bus Géza. Február 22-én el- : szöktem meglátogatni. Rosszul érezte magát, alig ismert még. Sajnos, másnap meghalt... Jan- , derla Pétert a következő nap j szállították be. Egy teremben j feküdtünk. Nem lehetett ráismerni, olyan sápadt és gyön- I ge volt. Nem is bírta már tovább három napnál — S is meghalt. Rajna Mihály halálát egy kolozsvári fogoly’társtól hallottam meg. 3. Egyre közeledett a froní. Egy veröfényes tavaszi reggel sorakozót fújtak, és kivezé- nyelték őket az állomásra. Da- chauba indultak. — Alig tehtetünk még néhány kilométert, kilőtték szerelvényünk mozdonyát. Gyalog i hajtottak hát Dachauig. Aki bírt, az menetelt. Aki nem, az . országút szélén összeesett és 1 ott maradt. Soraink egyre ritkultak. Dachauba csupán a negyed része ért annak a több í száz embernek, aki Herzburg- ból elindult... Elmérengve gyújt’ rá. Talán a tizedikre már, amióta beszél- ! getünk. — Ideges hangulat uraiko- I doťť táborszerte. Tudtuk, éreztük, hogy a vége felé közeledik a szenvedés. Üjra az é- letré, az otthonra gondolt mindenki. A családra. 60 ezer, . villannyal bekerített ember szíve dobogott egyre hevesebben. Május negyedikén az SS-ek nagyrésze elhagyta a tábort. Menekültek... I Ötödikén reggel a dachaui KZ ] -láger 60 ezer foglya az em- : bertelen járom alól felszaba- j dítva, újjongva rohanta meg a \ gyűlölt szögesdrótot. Vadul : maguk alá tiporták. Szemük- I ben öröm csillogott, egymás ; nyakába borultak. Szabadok i voltak! Biztos halálukat élték túl...! Suhancként távozott, férfiként tért haza századunk poklából Letusek Zoltán. Július ötödikén lépte át faluja — Fél határát. Az október 18-án elhurcoltak közül élve, egyedül tért vissza. Janderláék, Busék, és Rajnáék bizalmatlanul fogadták. Ráfogták, ő ölte meg testvérüket, fiukat. És ezzel vádolják ót napjainkig. Igazságtalanul. Való igaz, nagy fájdalmat okoz mindenkinek hozzátartozója halála. De milliók estek a fasizmus áldozatául. Vajon miért vádolja hát oktalanul e három féli család azt a személyt gyilkossággal, aki maga is csak egy hajszállal menekült meg századunk poklából...?, Miklósi Péter — Egészségünkre! — mondják szerte a világban, s ez jut eszünkbe, amikor a trnavai malátaüzembe látogatunk. Az egyik nagy csarnokban éppen akkor készítettek el egy nagyobb sörárpa küldeményt Japánba. Hétszáz tonna sörárpát kettős polietilén zsákokba szórtak, hogy a hosszú út alatt ne veszítsen értékéből. A zsákoknak ráadásul még két füle Is van, hogy $ japán rakodómunkások könnyebben a vállukra vehessék. Járkálunk a rengeteg sörárpával teli zsák közt. Az orrunkat különleges Álatok csiklandozzák, ha rágondolunk, hogy a sörárpa Venezuelába „utazik' wieg Nigériába, Kongóba, Brazíliába, vagy Kubába. Jól esett hallani Jozef Osúch igazgató szavait, amikor a sörárpa mennyiségéről szólt, amit Trnaván egy idény alatt kitermelnek. 32.000 TONNA értékes nyersanyag kerül ki évenként a malátaüzembol. Ennek a négyötöde külföldre kerül. Ilyen mennyiség kitermeléséhez korszerű gépek kellenek. Olyanok, amelyek csekély mértékben veszik igénybe az emberi erőt. A gépeket megtekinthettük, és ... nem győztünk csodálkozni. Bementünk a nagy, hatemeletes épületbe, amely olyan volt, mint valami búvárhajó. Kettős, trezorhoz hasonló, súlyosnak látszó ajtón és a nyomásarán át jutottunk oda. Bent, ahol az árpa „érik“, ugyanis nagyobb a légülusztrálta: KOPÔCS TIBOR Sörrel nem szokás koccintani nyomás. Minden emeleten hat sorban egymás mellett állnak a szárítók, s fölöttük ott a „csoda ‘, az önműködő alváz, seprű, a szem-Összehúzó és az áztató-gép. Az emberi találékonyság csúcspontja a két forgatógép A csarnokban mindenütt sínpárok. A nehéz gépek rajtuk gördülnek a kívánt helyre, s felvonóval teszik meg a függőleges utat az egyes emeletekre. Nem akartunk hinni a fülünknek, amikor megtudtuk, hogv' mindezt csupán négy ember kezeli. A legfelső emeleten találkoztunk velük. Ján Šerý, Jozef Debrecky, Hyacint Soňa és Helena Šípková megmutatták munkahelyüket. Mindenütt rend és tisztaság. Minden szárítás után alaposan ki kell tisztítani a szárítógépek golyóscsapágyait, nehogy azokban nemkívánatos baktériumok bújjanak meg. A munkának ütemesnek kell lenni, mivel az árut a vevők szerte a világban várják. Naponta 10—20 vagon kerül a vasútra, hogy a tengerjáróhajók gyomrába jutva Gdina, Hamburg, Terszt kikötőjéből útra keljenek. Távozásunk előtt megmutatták a szárítókat. A felső részén tizenkét óra alatt a mag nedvessége 12 százalékra csökken, az alsón egészen 3—4 százalékra, Az úgynevezett érlelő hőn, 78—83 Celsius hőfokon, a nedvesség nagyon gyorsan elpárolog a magból. Üvegablakon keresztül betekinthettünk a szárító „belsejébe“. Óriási ventillátorok alatt az árpa az utolsó „simításokra“ vár. Látogatásunk vége felé járunk. Jó érzés, hogy a maláta-üzem dolgozóinak munkájával hazánktól sok ezer kilométerre is elégedettek az emberek. (A) '«N
