Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-03-29 / 13. szám

DENES GYÖRGY:

Füled a párnára szorítod, s szíved alatt lüktet a párnád.

Mintha balta villanna dermesztő szigorral, hallod a halál kopácsolását.

Neked készül a koporsó, magadnak ácsolod kéretlen, megbabonázva, s hiába szegezed ellene félelmeidet, hiába, hiába.

Békülj meg vele, mondja a bölcs tudat, békülj, hisz vele békül a világ a boldog mátkaságban, a nemzés vad örömében, az odaadásban ezt teszik végül.

A szerelem önfeledt percein át csobog az élet,

tajtékos erő emeli hydra-fejét, ragyog az élet,

s a csecsemőt, mit vajúdva hoznak a világra a kínban boldog anyák, el jegyzik nyomban a halállal: fénnyel az éjszakát.

így indul minden élet, így indultál te is, őrződ a halál jeges pillantását.

E titkon senki sem osztozik veled,

bénán hallgatod szíved kopogását,

árvább vagy mindenkinél s mindenki árvább nálad,

ez az élet s mindenki belefárad,

végül átívelsz a roppant sötétségbe,

mert senki sem maradhat égve.

FARKAS JENŐ:

Titkolódzóit az élet...

Titkolódzott az élet, és sokat ígért: bort. búzát, békességet.

Lásd, ez öröm volt!

Daloltam, bíztam, reméltem s bokrokat, incselkedő rügyet simogattam

becézve, —

én, kinek elfáradt szemére deret hintett a tél.

Ez az igazság, — bíztattam magam — Semmitől se félj! Hiszen ereszeden a jégcsapok csepegnek, megindultak a tavaszi szelek, soha nem látott bronzzal int feléd a zizzenő nádas, fű, a törzs. Imád elfér két tenyered között, s te rab vagy.

Eretnek, tagadó. A lelked teovált. Ám hidd, hogy a virágok

szeretnek.

Lám, mily rövid a boldogságnak útja! Ezt mondd el annak, aki feléd nyújtja kezét, míg ajkán szép szavak peregnek.

A

nna takarítőasszony volt, nagydarab, kicsit nehézkes, vas- tagderekú, széles, pogácsaképü, ötvenéves. A felszabadulás előtt mosni, 'takarítani járt házakhoz, aztán odaszegődött egy pénzintézethez takarítóasz- szonynak rendes havi fizetéssel, üzemi koszttal, szóval állásba ment. Egyfolytában itt dolgozott sokáig, míg a racionalizálás indokával elbocsátották.

Anna harminc éve férjnél volt, született három gyerekük, egy meghalt kicsi korában, egy a háborúban, a harmadik, a lányuk Szolnokra ment férjhez. Úgyhogy egyedül éltek ketten a férjével, Andrikó Lajos szerelővel egy üzlethelyiségben. Óbudán. Itt laktak évek óta.

900—1000 forintot keresett, Annának 670 forint volt a fizetése. Mindegyikük hétre járt a munkahelyére. Anna egy félórával előbb kelt fel, mint az ura, teát főzött, mosdóvizet melegített, aztán elindultak együtt a villamosmegállóig, hacsak az asszony még korábban el nem ment, hogy bevásároljon estére. Este találkoztak csak, néha elmentek moziba, ahogy öregedtek, elkezdtek beszélgetni is. Jól megéltek a fizetésükből, vasárnap igen jó ebédeket főzött Anna és bort is hozott, ilyenkor eljött hozzájuk mindig valaki. Vagy a szomszédok közül, vagy Andir- kó barátai közül. Elborozgat- tak estig, de vasárnap nemigen szerettek sehova elmenni hazulról, mert hallgatagon abban állapodtak meg, hogy ilyenkor mindenütt túl sok ember van, úgyse lehet sehol se helyet kapni, ök nemigen látogattak senkit, de azért a környéken mindenkit ismert Anna, még a harmadik házból is tudott mindenkiről mindent, a magaformájú emberek pedig mind jóismerősei voltak. Kölcsön is kéregettek tőlük ők kölcsönt se kértek sohase mástól, ketten voltak, mind a ketten kerestek, nem szorultak rá.

Az elbocsátás miatt nagyon haragudott Anna. azt se fogadta el, hogy ők ketten keresnek, gyerekük sincs — csak azt hajtogatta csökönyösen, hogy az ő munkája ellen senkinek se volt kifogása hét év alatt, miért küldik el? Bántotta, hogy ezentúl nem járhat be reggelenként takarítani, mert megszokta, hogy bejárjon és otthon az egyetlen helyiségből álló lakásban úgysem volt semmi dolga. Mit csináljon egész nap? És természetesen bántotta a kereset elmaradása is.

— Nem baj — mondta. — Megélünk az én keresetemből is.

De egyelőre nemigen tudták, hogyan. Úgy megszokták az 14ÔÓ—1500, sőt néha 1600 forintot havonta, hogy most sehogy se tudták hol kezdeni a takarékoskodást. Akárhogy számolgatta, osztotta be Anna, egyre csak az jött ki, hogy kevés a pénz. Emellett, ha nem jár dolgozni, ebédet is kell főzni sajátmagának

Elment a munkaközvetítőbe, de nem ígértek semmi határozottat. Ajánlottak neki munkát vidéken, s azt mondták,

menjen vissza másnap is, hátha alkalmas munka lesz akkorra. Egy darabig bement minden nap, aztán megunta, nem ment be egy hétig.

Akkor egyik ismerőse szólt neki, hogy tudna egy jó helyet a számára: valami vállalatvezető, vagy igazgató felesége keres bejáróasszonyt. Meg is adta a cimet. Bakcsi János, a Liget mellett lakik a Dózsa György úton. Anna délelőtt elment, csakugyan kerestek takarítónőt, meg is állapodott, hogy másnaptól kezdve odajár.

Äz asszonnyal beszélt, s nem nagyon tetszett neki az asz- szony. Fehérbőrű, szökés, töl- töttgalamb-szerű asszony volt, még innen a negyvenen. Két apró gyerek volt, hét-nyolcévesek. Megkérdezte Annát hogy gondolja: órabérbe, vagy átalányba? Kosztot is akar, vagy nem?

Anna jobban szerette koszttal, mert akkor nem kell neki egymagának otthon főzni, hát így állapodtak meg. Odamegy reggel nyolcra, ott van háromig, ebédet kap és ötszáz forintot.

Mivel az ebédet ingyen kapja és később kell kezdeni, hamarabb fejezheti be, hát még sokkal jobb volt, mint előző helyén. Mondta is a férjének nevetve.

— Na, én még jobban'jártam ezzel, mintha elhelyeznek valahová.

D

e mindjárt az első nap kezdett neki nem tetszeni. Legelőször az, hogy Bakcsiné csak úgy szólította: Anna. — Jöjjön csak Anna... Tegye csak ide, Anna...

Úgy megszokta az évek folyamán, hogy munkaközben ő Andrikó elvtársnő, hogy alig akarta meghallani. Duzzogott magában. A csodába is, hiszen a férje üzemigazgató, hát mondhatná azt, hogy elvtársnő... S ha nem mondja, hát akkor hogy szólítsa ö? Nagyságos asszonynak? Azt már nem.

Elhatározta, hogy annak semmiképpen nem szólítja. Inkább elmegy.

Úgyhogy nem szólította sehogy. Igyekezett nem is szólni, pedig alapjában véve beszédes természete volt, szeretett munkaközben is beszélgetni jólelküen, nem kíváncsian, csak a beszéd kedvéért. Csak- hát szokatlan volt neki, hogy most megint cseléd lett, kilenc év után megint csak cseléd lett, akárhogy is nevezi magát, takarítónő, ez, az mégiscsak cseléd tulajdonképpen. S emiatt nem is nagyon ízlett neki a helye.

Az volt a dolga, hogy reggel elment bevásárolni — ez jó sokáig is eltartott, mert mindenfélét kellett mindennap venni, legtöbbször a Közértben nem volt minden, el kellett mennie a Garay téri piacig, vagy a vásárcsarnokba is — aztán mikor hazament, takarított, ha ezzel is végzett, mosogatott, Legtöbbször nem is lett készen három órára, maradt négyig is, néha még fél ötig is.

Vagy két hét múlva jutott eszébe, hogy tulajdonképpen mennyit költenek ezek a Bak- csiék.

SARKADI IMRE:

Inna haragszik

— Ezeknek aztán van pénzük — gondolta.

Háziasszony volt ő maga is, éveken át másfélezer forint keresetet osztogatott be. De- hát az ő életük roppant szerény volt Bakcsiékhoz képest.

Kezdte számolni, hogy menynyit költhetnek ezek.

Esténként mindig beszámolt az urának, hogy telt el a napja, milyen emberek Bakcsiék — illetve az asszony, mert az embert eddig még nem is látta.

— Én azt mondom, elköltenek azok csak kosztra háromezer forintot!

— Eredj már, honnan van nekik annyi?

Anna erősködött.

— Vajat mlndennak húsz dekát vesznek, sonkát vagy szalámit megíntcsak húsz dekát, Sajtot mindennap, a halat is mindennap a lelkemre köti, ha halat tudok hozni, hozzak, el kell érte menni még a Rákóczi téri csarnokig is. Miárnát, kecsegét, pontyot. Az a préselt hal nem is kell nekik. Húst mindig, ha találok, csirkét vagy kacsát legalább kétszer hetenként... eddig ötször vétetett velem csirkét. Mit is mondtam, dehogy jön ez ki háromezer forintból, hiszen alig van nap, hogy száz forint elég legyen a bevásárláshoz.

— Honnan volna annyi?

De Anna csak tovább számolt.

— Háromszobás a lakásuk, központi fűtéssel, ötszázhúsz forint a bér, tudom, mert én vittem le valamelyik nap. Aztán amit én kapok — az is ötszáz, csak a lakás, takarítás ezer. A telefonszámlát valamelyik nap ahogy fizette az asz- szony, láttam* háromszáz forint. Egész nap telefonál. Meg a rengeteg kávé, tea... meg amit az elkölt, ha odavan... ha kimegy a lakásból. A gyerekek, meg az ő ruhájuk, meg mindig

vesz valamit. Szőnyeget, ezt, azt.

— Hiszen nem telne ez ki tízezerből se...

— Én nem tudom, dé' azt látom, hogy így megy.

— Hát mennyi lehet az ura fizetése?

— Nem tudom, de van pénzük töméntelen, az biztos.

E

l is határozta, hogy utánanéz, mennyi lehet a Bakcsi fizetése. Megkérdezte az ismerősétől, aki ajánlotta Bakcsiékhoz. Az nem tudta, azt tudta csak, hogy a vállalat, amit Bakcsi igazgat, a Rákóczi úton van. A helyét is tudta.

Másnap korábban ment oda Anna, hogy meglássa legalább az embert. Ott állt a kocsi, meg is látta, amikor éppen beszállt. Kis köpcös, disznószemű, gyorsmozgású emberke volt, ennyit látott csak belőle.

Mikor elindult bevásárolni, a Rákóczi úton nem állhatta meg, hogy be ne nézzen a vállalathoz. Építőanyag-fuvarozási vállalat központja. Bement, körülnézett, véletlenül mindjárt felfedezett egy ismerőst, a portást. Garainé volt a portás, ott lakott nem messze tőlük Óbudán, a villamosról látásból ismerte, egyszer-kétszer beszélgetett is vele.

Most is elbeszélgettek, aztán harmadnap megint bement, megint beszélgettek, azt is elmondta, hogy Bakcsiéknál takarítónő. Garainé örült, hogy valaki beszélget vele, eltré- cseltek egy félórát, egy órát is.

Vagy egy hét múlva aztán azt is megtudta Garainé révén, hogy mennyi Bakcsi fizetése. Nem akarta elhinni. Há- romezerhatszáz forint. De any- nyit nem is kap, mert négyezer békekölcsönt jegyzett. Szóval alig túl a háromezren.

Andrikó, mikor elmondta este, csak csóválta a fejét.

— Hiszen... honnan van akkor neki?

Addig hányták, vetették, arra jöttek rá, hogy akkor ez a Bakcsi biztosan lop. Irtózatosan lophat. Itt van ni, most is nemrégen az újságban a Szlo- ta-ügy, ha az tudott lopni százezreket, biztosan nem egyedülálló eset.

— Olyan rosszképű is. Mint aki lop — mondta Anna.

S most már gyűlölte, útálta, irigyelte őket. Hogy ezek itt élnek, jó! élnek, annyi a pénzük, azt se tudják, hová tegyék, az asszony csak a lábát lóbálja, a férje őhelyette is összelopja a mindennapi vajas kenyeret Hát micsoda dolog, ez, nincs aki ennek utánanézzen?

— Énnekem bezzeg felmond, tak — gondolta, s nyelte visz- sza a könnyeit.

Harmadnap, ahogy a bevásárlásból visszament, s elszámolt a kapott pénzzel, hát hiányzott valahogy tíz forint. Az asszony vette észre.

— Tíz forinttal kevesebb, Anna.

— Hogy-hogy?

S nézte a számadást. Százharminchét forint, hatvanhárom járna vissza, s ő csak ötvenhármat adott.

— Én pedig... — dünnyögte és kezdte kiforgatni a zsebeit. Nem volt pénz nála, csak a pénztárcájában két forint. Nem szeretett pénzt hordani magá- ,val, otthon tartotta a szekrényben. Még szerencse, hogy nem volt nála, most azt hihetné...

S ettől a gondolattól egyszerre vérbeborult az arca. Most ez a cafat, annak a tolvajnak a felesége meri róla azt hinni, hogy ellopott tíz forintot?

Bakcsiné még egyszer végignézte a számadást és állt előtte várakozóan.

— Biztosan elvesztette — mondta barátságtalanul.

S hogy Anna még mindig a zsebeit forgatta, hozzátette:

— Nézze, Anna, nem mondhatja, én bíztam magában... dehát azt mégsem lehet... belátja?!

Amikor hazament Anna, a férje még nem volt otthon, hát gubbasztott a sötét szobában, elismételte magának tízszer is az esetet, a végén annyira belelovalta magát, hogy sírt. Táv találta Andirkó, mikor

hazo'Stt.

R

ettenetes dühös Tett, ahogy a történetet meghallotta. Hogy azok a tolvajok? Azok a him- pellérek? Piszkos csalók... akik ellopják az ország vagyonát... mert ezek miatt van a drágaság, ezek miatt megy nehezen minden — még az ilyennek van képe...?

Vette a kabátját, s Anna hiába tartózhatta, indult Bakcsiékhoz, bejelenteni, hogy az ő felesége többet nem megy oda takarítani.

— De hagyd csak. Lajos...

— Nem mégy és kész — kiáltotta az ember.

— Hát nem megyek és nem megyek. Jó. úgysincs többet kedvem odamenni.

— De én elmegyek s meg is mondom a magamét.

Azzal elment. Dühhel, szégyennel, a tehetetlenség elkeseredésével. Hát.ezt lehet? Az a cafat csak úgy mondhatja — vagy ha nem is mondta, gondolhatja, hogy az ő felesége lop? Hát mit gondolnak ezek a tekergők, mi van most? Az ilyen csibészéké a világ?

Az ember nyitott ajtót. Bakcsi. Akit még Anna is csak egyszer látott, egy pillanatra.

— Tessék.

— Kérem... — mondta Andirkó s beljebb lépett az előszobába. — Kérem, — emelte meg a hangját —, az én feleségem többet ide nem jön. Megértette?

A másik csak csodálkozva nézett rá.

— Meit az én feleségemet nem lehet büntelenül sértegetni.

A hangra kidugta a fejét az asszony is, csak bámult az ismeretlen emberre.

— Mi az?

— Én nem tudom, fiacskám.

— Nem tudják? Az én feleségem idejár takarítani. Járt. Mert ezentúl a lábát be nem teszi. Ahol lopással gyanúsítják.

Az asszony erre felcsattant.

— Ezzel merészel eljönni? Betörni este egy lakásba, mikor az uram holtfáradtan jön haza? Ne is lássam többet azt a lompos feleségét, énnekem ide ne jöjjön többet... inkább arról beszélne, hogy mit lopkodott össze a konyhapénzből’.

— Na — mondta Bakcsi, türelmetlen mozdulattal s intett a kezével Andirkónak, hogy mehet, kifele.

— Ezt megbánja! — kiáltott — ezért beperelem. Ez becsületsértés.

— Menjen már a pokolba —< csattant fel Bakcsi és mellbe* lökve kipenderítette a folyosóra, becsukta mögötte az ajtót.

— Tolvajok — kiáltotta az izgalomtól elfúlt hangon az ember. — összelopják a fél világot s ők pofáznak. De vigyázzon!

Bakcsi kinyitotta az ajtó üvegtábláját, kibámult s vér- benforgó szemekkel sziszegte rá:

— Egy percet adok, hogy eltakarodjék, vagy elbánok' magával, hogy befeketedik. Részeg disznó.

S becsapta a kémlelőt.

Andirkó leballagott a lépcsőn, indult hazafelé. Alig tett tíz lépést s karjára tette a kezét a felesége. Elkísérte mesz- sziről, ott várt rá a ház előtt.

Nem kérdett, nem szólt egy szót se. Látta az ura összeharapott száján, hogy dúl benne a méreg, hogy mindjárt káromkodik, üvölt, ha csak egy szóval is piszkálja.

S mentek hazafelé, rosszkedvűen, elkeseredetten. Anna asszonyi módon haragudott, bosszút forralt, elképzelte, hogy a piacon ha találkozna Bak- csinéval, hát jól megíépné — Andirkó meg arra gondolt, hogy el kellene már bánni ezekkel a Bakcsiékkal, mert már tűrhetetlen... tűrhetetlen!

Illusztrálta: DEÄK GYÖRGY