Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-22 / 12. szám
AZ ÍGAŽfSÄG mündig a legtftöSEBB ÉRV. Szophoklész SEHOVA HÍVOK 3. OLDAL! ABARAI LEVÉL 4. OLDAŰ a 0] IFJÚSÁG OLVASÓINAK NYILATKOZIK.. «—■— .................—■■■■■■■■ 6. OLDAL TALÁLKOZÓ A HALALLAL HEGEDŰS LÁSZLÓ: Vidéki maradtál Fürdés után a szürkülő ligetben kerestél egy félreeső padot — s mint hajdan szántás után annyi esten, hogy útközben egyél pár falatot? kibontva tarisznyád a nyütt szekéren míg ballagtak elfáradt ökreid; boldogan falatoztál, fönn az égén az est kigyújtotta már meséit: Úgy vetted elő most az aktatáskát s cáfolva, arcod sápadtságát nyakkendőd, mi rajtad nagyvárosi, fittyet hányva a bámész elmenőknek, enni kezdtél — mint egykor-, ha fölötted gyűlni kezdtek az ég csillagai.,. Hol illik csókolózni Távolról sem akarok a csókszakértő pózában tetszelegni, hiszen senki sem nevezett ki sem a Csók-Elhelyező-Hivatal Fő Minőségi Ellenőrének, sem tudományos csókgyakomoknak valamiféle egyetemen. Olvastam valamikor, hogy az Egyesült Államok egyik városkájában csóksportversenyt rendeztek. Egy eléggé ifjú pár nyerte a nagydíjat: 8 órát csókolództak a zsűri előtt, Nyolc óra, ha jól meggondolom, munkának is beillik, de mivel jóból is megárt a sok, már akkor a fejemet csóváltam. Ne értsenek félre, nem vagyok én irigy, bizisten hogy nem, hiszen a virágnak megtiltani nem lehet, sőt, még bíztatgatni is keü egy kis napfénnyel, friss vízzel... de azért, ami sok, az sok. Nyolc óra az sok, A csókcsúcstartók (a nevüket már elfelejtettem) díjat ugyan nyertek, de jóízlésből levizsgáztak. Ez jutott eszembe tegnap, mert láttam két diákot, fiút- lányt, akik fényes nappal (istenem, ez még nem lenne baj!) a forgalmas utcán három és fél körutat végigcsókolóztak, felszálltak a buszra, ott folytatták (mert kíváncsi voltam, követ- tem őket), leszálltak, még mindig, s mivel már több időm nem volt, kénytelen voltam utánuk nézni, amint a sarkon befordulnak, persze — csókolózva. Nem győzöm magamat mentegetni: nem az irigység beszél belőlem, hiszen csókolózni kell, csókolózni jó, sőt — szép is, csak hát nem éppen add-meg-uram-isten-mindemitt. Engem például gyakran megkísértett, hogy magasfeszültségű vülanyoszlopon csókolózzam, de mindig erőt vettem magamon, no meg az igazat megvallva: partnert sem igen kaptam hozzá. Olvastam egy régi csókszdkkönyvet is, amelyben tudományosan kimutatják, hogy mennyi bacüust szippantunk be csó- kolózás közben. Meg kell azonban vallanom, hogy ez a félelmetes statisztika engem sohasem riasztott el. Aki fél a víztől, nem eszik halat, s aki a baktériumoktól reszket, sose fog csókolózni. Nem az irigység beszél belőlem. De ami sok, az sok. Hol illik tehát csókolózni? — tehetnénk fel a kérdést. Ha erre, mint a kátéba, kérdezz-felelek fortnájában válaszolni lehetne, nem is rejteném véka alá, közkinccsé tenném, tudják meg tisztelt olvasóim is. így azonban csak általánosan válaszolhatok. Mindenütt. Es mikor? És mennyi ideig? Ne túl sokáig. Ha fennebb azt mondtam, hogy mindenütt, most korrigálnom kell tételemet; mindenütt, ahol ezzel másokat nem zavarunk. Tehát inkább kettesben, mint tömeg előtt. Csak a színészek szoktak tömeg előtt, csókolózni, ők is csak játékból. Azt pedig, hogy ne túl sokáig, azért mondtam, mert ami nagyon hosszúra nyúlik, esetleg unalmassá válhat. Ami legfontosabb azonban, hogy ne űzzük sportszerűen. Mert így nemsokára olimpiai sportággá lép elő. Ezt pedig nem szeretném. Versenyezni olyasmiben, ami nem tartozik a szurkolókra (két ember magánügye), igazán kényelmetlen látvány lenne azoknak a szegény drukkolóknak. Nocsak addig-addig értekeztem, amíg végül mégis csókszakértői hírem lesz. Pedig legföljebb — gyakorló vagyok. y*liát: csókolózzuhk csak nyugodtan, de: ami sok, az sok Pő6kándj Géza AZ ÚJ főiskolai törvény A nemzetgyűlés legutóbbi ü- lésszakán megszavazta az új főiskolai törvényt. A törvény előkészületeiről már többször írtunk. Az új törvény visszatükrözi azokat a változásokat, amelyeken legfelsőbb oktatási rendszerünk az utóbbi időben keresztül ment. Az elmúlt tíz esztendőben ugyanis megkétszereződött a főiskolai hallgatók száma. Az 1963-64-es tanévben hazánkban már 140 ezer volt a főiskolások száma. Ez a szám sokat mondó, ha összehasonlítjuk az utolsó háború e- lőtti évvel, amikor összesen 23 400 főiskolai hallgatónk volt. Ez a gyors mennyiségű növekedés nagyon megterhelte a főiskolai tanerőket és kedvezőtlenül hatott az oktatás minőségére. A következő időszakban nem a mennyiség, hanem a minőségi gyarapodás kérdése kerül az előtérbe. Rendkívül sürgető és komoly probléma a főiskolai oktatás tartalmi korszerűsítése, annak érdekében, hogy fiatal szakembereink lépést tarthassanak a tudomány és technika rohamos fejlődésével. A törvény kiemeli a főiskolák pedagógiai tevékenységével és a végzett hallgatok színvonalával szemben támasztott növekvő igényeket. Rugalmasabbá teszik az eddigi vizsgáztatási rendet, úgy, hogy a tanárok sokkal nagyobb jogkörrel rendelkeznek, mint eddig. Az új tanrend a hallgatóknak is nagyobb önállóságot biztosít, viszont igényesebb követelményeket támaszt velük szemben. Előtérbe kerül a főiskolai CSISZ szervezetek tevékenysége is. A CSISZ szervezetektől a főiskolák vezető tényezői elvárják, hogy képviseljék a hallgatók jogos érdekeit, önkéntes tanulmányi fegyelemre vezessék őket és gondoljanak szabad idejük célszerű felhasználá- ról. Az új törvény végre megoldja az annyira vitatott főiskolai címek kérdését is. A műegyetem végzettjeinél a „mérnök“ (Ing.) az orvosoknál és állatorvosoknál a doktori titulust (Dr.) kap a végzett hallgató, így van ez csaknem az egész világon, ahol ezek a címek egy- befüződnek az adott hivatással. Nem ez a helyzet más természet- és társadalomtudományi szakok esetében (bölcsészet, jog, természettudományi karok), ahol a doktori titulus megszerzéséhez további szigorlatokat kell letenni. A törvény megoldja az 1953 és 1965-ös években végzett hallgatók megjelölésének kérdését is. Mégpedig úgy, hogy az orvosok, állatorvosok, mérnökök, visz- szamenőleg megkapják a már említett címeket. A többi karokon végzettek pedig szigorlati vizsgákkal nyerhetik el a doktori címet.. — s —
