Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-03-09 / 10. szám

'(Folytatás)' — Milyen tervtől?! Az orvos elmagyarázza, az volt a szándékában, Évát kivi­szi a vikendházba, hogy a lelki változást előidéző motívumo­kat felidézze, visszahívja a tu­datába, s így visszalendítse a feledésbe merült tudati anya­got... — Értem... — mondja Kri- vos. — Hajtsd végre az elha­tározásodat!! Ne légy tekintet­tel ránk, se Novákra! Mintha nem is tudnál a dologról... — Nem tehetem, felelős va­gyok az életéért! — Tedd meg a mi kérésünk­re, ha kell, írásbeli utasítást hozok! A nyomozás érdeke ezt megkívánja! Ne félj! Mi is ott leszünk) A gyilkos a tett szín­helyén pottyan a hálónkba! És gond nélkül gyógyíthatod a lányt... Nyolcadik fejezet 39. Nyolc óra előtt kezdtek gyü­lekezni az elmeklinika kis vá­rószobájában. Három széken búbánatba me­rülő emberek ülnek. Két férfi és egy nő. Mellettük, a szék támlájához támaszkodva állnak a hozzátartozóik. A bódéban-ülő nővér egy-egy pillantást vet rájuk. Oj páciensek! - gondolja. Még két férfi támasztja a falat. Előbb az a keskeny, csapott vál- lú, apró szemű férfi nyitott be. Amikor látta, hatan vannak előtte, a bódéval szembeni sa­rokba húzódott. Egy-két perc múlva szürke nyári öltönyben harminc év körüli férfi lépett a várószobába. Körülnézett, mintha számlálna, hányadiknak érkezett, egy röpke pillanatra az aprószeműre tekintett, s a jobb oldali falhoz támaszkodott, hogy mind a hét embert jól lát­hassa. A nővér a két férfit né­zegeti. Nem betegek... Biztosan valamelyik orvossal akarnak be­szélni. Várjanak egy kicsit. Az orvosokat rövid tanácskozásra hívták össze. Ráér megkérdez­ni a várakozóktól, ki mit akar. A kórházi folyosóra nyíló abla­kocska felé fordítja a fejét, és lesi, mikor tűnnek fel az orvo­sok. Ha megpillantja őket, egy perc alatt eligazítja „vendé­geit“... Nyílik a bejárati ajtó. Magas nyurga legény az újabb „vendég“. A nővér tekintetével térképezi az újabb érkezőt. Krémszínű vászonnadrágot, élénkzöld szvettert és bánatos fiatal arcot lát. Beteg is lehet, meg nem is, gondolja. Trencséni Robi a magas, nyur­ga fiú. Az ajtó előtt áll. Amikor megpillantja a bódéban ülő nő­vért, egy lépést tesz feléje. Te­kintete találkozik a székek mel­lett álló emberek visszatartó tekintetével. Megáll. Nem mer több lépést tenni a bódé felé. Itt is sorban kell állni, gondol­ja, és félszegen a bal oldali sa­rokba megy, az apró szemű fér­fi közelében fáradtan a falhoz támaszkodik. Egy pillanatra be­hunyja a szemét. Apja gyötrött arca elevendik meg előtte. Pil­lái szétrebbennek. Tágra mered a szeme. Mást akar látni! Nem az apját! A keze ökölbe szorul. A szemközti falon függő vil­lanyórára mereszti tekintetét. Mintha megkövültek volna a mutatók, mintha megállt volna az élet! Reggel hatkor, amikor felébredt... Képzelődik? A mu­tatók megmozdulnak, visszafelé forognak, a kismutató a hatos, a nagy mutató g tizenkettes számnál megmerevedik. Be- húnyja a szemét... 40. Álmodott, rugdalódzott, kapá- lódzott. Lecsúszott róla a köny- nyű takaró... ... A víkendház előtt hever Évával, a selymes füszőnyegen. Haragszik a lányra, elfordul tő­le. A nap élesen tűz. Száraz, ki­szikkadt a föld. A tisztás szé­lén magasodó fák leveleit re­zegted a szellő. Végigsiklik a tekintete a tisztást körülvevő fákon. Három vékonyka törzsű nyírfa úgy hat a vastag, barnás, szürkés törzsek között, mint a nagymamák és nagyapák közé keveredett négy-öt éves kislá­nyok... Meg kellene öntözni a fákat, kiszáradnak. Megöntö­zöm az egész erdőt, idecsaloga­tom a borús fellegeket, felha­sítom domború hasukat, és meg­ered az eső. Hívogatja a felhő­ket. Gyertek, öntözzétek meg a fákat, a sok millió fűszálat! kete betűk részegen ficánkol­nak, ugrándoznak, lebegnek az űrben. Az egyik betű kétszer akkora, mint a többi. Forog. mint a szélmalom kereke. Robi szédülést, kavargást érez az agyában. Tekintete követi a nagy betű forgását. Mi lehet? Hirtelen megmerevedik a nagy betű. Robi felismeri a nagy M-et. A nagy M felemeli a jobb lábát, és őrmesteri hangon ve­zényel: Sorakozó Sorba állnak a betűk. Az ég aljáról felszáll egy sudár felkiáltójel, a késésért Oszolj! Ä betűk a magasba röp­pennek, egybeolvadnak a fakó­kék éggel. Robi idegtépő, elvi­selhetetlen ' türelmetlenséggel fordul a mellette nyugodtan fekvő lány felé. Alszik? Apró­kat rezzen az összetapadó, hosz- szú fekete pillája. Élénkvörös haja szinte ég a napfényben. A bőre barna. Megszédíti kemény mellének éles vonala. Dereka karcsú. Hosszúkás, domború a combja. Sóvárogva bámulja a meztelen testet. Felnéz az ég­re, keresi a fekete betűket. Megcsalt! Éva ajka mosolyra húzódik. — Isteni ez a nap... — sut­togja. Robi szemébe könny szökik. Megragadja Éva karját. A lány behúnyt szemmel mosolyog. — Nagyon kívánsz? — kér­dezi lágyan. Robi sírva fakad. Hát nem érti, mi történt?! A kezébe kap­ja Éva fejét. Éva behúnyt szem­mel mosolyog. — Szeretsz? — kérdezi. — Ez már nem játék... — Nem érted?! — kiáltja a fiú. — Megcsaltál!!! — Nem csaltalak meg, eddig csak játszottunk, te mondtad, hogy játszottunk... De akkor is rád gondoltam, és féltem tő­led, gondolatban kamaszos ar­codra ezer csókot leheltem. Nem csaltalak, mert a tiéd va­Nem jönnek a szürke, borús bocsánatot rebegve pöttyenti felhők. A borús fellegek helyett magát a sor végére. Robi a fe- nagy fekete betűk szökkennek kete betűkre mereszti a sze- az égre. Feketére mázolt ge- mét. Felül, s úgy olvassa: Meg- rendákból ácsolták őket. A fe- csalt! A nagy M újra vezényel: gyök! Ami történt, nem ismét­lődik meg többé... Emlékszel...? Éva visszafekszik a selymes fűre. (Folytatjuk) Saul Steinberg tollrajza egy hetilap számára AMERIKAI GRAFIKA A Szlovák Nemzeti Múzeumban a napokban megnyílt az „Amerikai grafika“ c. kiállítás. Több mint 800 fametszet, réz­metszet, reklám, falragasz és könyvillusztráció került kiállí­tásra. Már az első benyomások megerősítik bennünk a tudatot, hogy Amerikában a grafikát igen nagyra becsülik, a festészet­tel egy színvonalra helyezik. A kiállított alkotásokon hamar észrevesszük, hogy a kiállításon különböző irányzatok képvi­selőivel állunk szemben és Amerikában szigorú elválasztó vo­nalat húznak a kommenciális grafika és a művészi grafika kö* zött. A mi könyvillusztrációink a művészi tökélyt keresik, míg Amerikában csakis az üzeleti érdekeket szolgálják. Ami a kiállított munkáknál közös, az a technikai kivitelezés hibát­lan keresztülvitele, a nyomás, a színek tökéletes technikája. Számunkra a legérdekesebbek a legújabb irányzatot képvi­selő alkotások, amelyek főleg optikai benyomásokat igyekez­nek felkelteni a nézőkben. Alkalmunk nyílik arra is, hogy az absztrakt irányzatról is képet nyerjünk. A szerzők között hí­res nevekkel találkozunk, így többek között Ben Shahn, D. Meekert műveivel is megismerkedünk. Saul Steinberg humo­rából is ízelítőt kapunk. Sokszor szinte figyelemmel kisérhetjük, hogy ezek a két­ségtelen átütő erejű művészek mennyire meghajolnak a köz­ízlés előtt. Nagyon hatásosak a falragaszok, itt is elsősorban a technikai tökéletességet csodáljuk meg. A grafikusok tevé­kenysége valóban sokrétű, az ipari véd- és cégjelzésektől kezdve a csomagoló papírosig kiterjed figyelmük, mindenhová rányomják egyéni bélyegüket. Nemcsak kitűnő mesterembe­rek, hanem jó pszichológusok is. A mai amerikai grafikai művészetet a kísérletezés a tech­nikai fejlődés jellemzi a legjobban. Ezzel magyarázzuk meg azt a körülményt is, hogy a grafikai művészeti irányzatok köz­pontjának ma nem Párizst, hanem New Yorkot tekinthetjük. M. M. modern művészét abc-ie (8.) A szimbolizmus és Ady Az impresszionista költők leginkább színekben és szí­nekkel érzékeltették a va­lóságot, a szimbolisták vi­szont elsősorban a hangha­tás segítségével. Az előzőek a világot és összefüggéseit láttatni akarták, míg az u- tóbbiak a hallatást helyez­ték előtérbe, vagyis ver­seikben a zenei elemek sokféle és sokoldalú kihasz­nálására törekedtek. Verlai­ne például az összes vers- technikai hagyományt elve­tette, csupán a zeneiséget ismerte el s emelte minde­nek fölé. Szerinte a rím is csak krajcáros ékszer és a költőnek óvakod­nia kell, nehogy az ihlet perceiben zsarnokká tegye. Csakhogy ez nem minden, a szimbolista költészetben a vers zeneisége is alá van rendelve annak a célnak, hogy a költemény valamit az értelmen túli világból is kifejezzen. Az egyszerű, köz­nevek is azért válnak szim­bólumokká, hogy szerteá­gazó és különböző képzete­ket szüljenek. Azonban mindez nem korlátozódik csak a szavakra: a szókép is, a vers is rendszerint többértelmű, de logikai szempontból — összehason­lítva a romantikus költé­szettel — zavaros tartalmú is. De semmiesetre sem érthetetlen és felfoghatat­lan! A szimbolista irányzat sem mentes a túlzásoktól és túlkapásoktól. Stéphane Mallarmé verseiben például a legtöbb szónak több jelen­tése is van, de összefüggé­sükben a sorokat is lehet többféleképpen értelmezni. A KÉJ tűzhevű szárnyalá­sát így fejezi ki: „A haj láng-röppenés a legvégső határba — Mindent leoldo- zón a vágyak nyugata — Elpihen (mondanám egy diadém halála) — Koronás homlokon mely e tűz pad­lót a" („A haj láng-röppe­nés...“) Ezek a sorok nem­csak a szerelmi élmény kép­zetét idézhetik fel, hanem bárminemű szárnyalás ke­letkezését és ellobbanását sugallhatják. A francia eredetű szim­bolizmus külföldön legha­marabb a szomszédos Bel­giumban honosodott meg. Az új modernista irányza­tot tovább is'fejlesztette és kifejező eszközökkel gazda­gította két belga költő — Maurice Maeterlinck és E- mile Verheeren. Az utóbbi verseiben a hosszú és rö­vid sorok szabálytalanul váltakoznak, a strófák so­rainak száma is nemegyszer különböző, azonban a ze­neiség nála is dominál. Ezt illusztrálja A szél e. ver­séből vett idézet is:. A vad novemberi szél, A szél, Halljátok, hogy sziszeg a szél, Boszorkánylakta út a cél, Fagyot fütyöl, dühvei tele, Remegjetek, tarol a szél, A félelem és jaj szele. (Kosztolányi fordítása ) Ady Endre párizsi tartóz­kodása során az eddig tár­gyalt költők verseivel is­merkedett meg, s ezt a köl­tészettant sajátította el, 0- jításai közismertek, mégis érdemesnek vélem elemezni a SZENT MARGIT LEGEN­DÁJA c. versét. Egyesek u- gyanis csak nagybetűs jel­képeiben látják a szimbo­lizmus jellegzetességét, eb­ben viszont csak a tulaj­donnevek kezdődnek nagy kezdőbetűvel, mégis igazi szimbolista költemény. Egyszerű, szinte szokvá­nyos verset sejtető strófá­val indít a költő: „Vallott nekem a Nyulak szigete — Regék halk éjén. íme, a ti­tok: — Királyi atyja klas­tromba veté — Legenkák szüzét, fehér Margitot." Csak a második sor árul el valamilyen titokzatosságot abból, amit elmondani ké­szül. Azonban annál szebb az átváltás, a történet oká­nak lehelet-finomságú érzé­keltetése a második vers- szak elején: „Álom-leány volt: egy fojtott sikoly. -v Ájulva hullt egy durva szó miatt.“ Itt már magá­ban a hangok, különösen a 6 L hang, az „álom-leány“ bemutatásához kellemes ze­nét szolgáltatnak. Az utána következő két sor viszont éppen a sok T (2), K (3) és B (2) hangok folytán kel­lemetlenebb hatású, s ez az állandóan érkező durva és kí­méletlen férfiak meg-megú­juló vágyait is jelképezi: „S robogtak a királyi udvaron — Hajrázó, vad, bozontos férfiak.“ S ekkor jön az a rész, amelyben — egyesek szerint — a költő a leg­tökéletesebb képet adta ön- mmgáról. A makulátlan és eszményitett NO elveti a „vadbajszú, lármás mokány nagy úr“ minden fajtáját, s vele együtt a keleti vér- mérsékletből adódó vadsá­got is, de azért „nyugatról sokáig várt valakit", aki nem más, mint a nyugati érzelmű költő. Az egymás után következő jelzők segít­ségével Ady saját tulajdon­ságait sorolja fel: Dalos, törékeny, halk fiú legyen. Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr A női tisztaság és vonza­lom jelképévé magasodó szent Margit a legnagyobb férfi ostromokat is kiállja, mégha a hosszú Párásban meg is bénult a szívé: „Zú­gott a vár, prüszkölő kán lovak — Hátán érkeztek hetyke magyarok“. De ö, a költő, aki „egy csöndes á- lom-lovag", sosem érkezik el hozzá, mert a Duna tá­ján igazi tulajdonságait nem tudja érvényesíteni ez a „halk dalú és halk csökú legény". így az „álom-le­ány" (a 2. strófa elején) és a „csöndes álom-lovag" (az utolsó előtti versszak végén) nem találnak egy­másra, s Margitot Jézusnak áldozzák. A SZENT MARGIT LE­GENDÁJA tehát jellegzetes szimbolista költemény, hi­szen varázsereje többértel­műségében zeneiségében, gyönyörű jelzőrendszerében és képgazdagságában gyöke­rezik. SZENT MARGIT LEGEN­DÁJA Vallott nekem a Nyulak szigete Regék halk éjén. íme, a titok: Királyi atyja klastromba veté Legendák szüzét, fehér Mar­gitot. Alom-leány volt: egy fojtott sikoly. Ájulva hullt egy durva szó miatt. S robogtak a királyi udvaron Hajrázó, vad, bozontos fér­fiak. Nyugatról várt sokáig vala­kit. Nem vadbajszú, lármás mo­kány nagy úr, Dalos, törékeny, halit fiú legyen. Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr. Már régen várt s megbénult a szive. Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak Hátán érkeztek hetyke ma­gyarok. Ö nem jött: egy csöndes álom-lovag: Ö nem járt a Duna táján soha, Egy halk dalú és halk csó- kú legény. És Jézusnak áldozták Mar­gitot, Ki ott halt meg a Nyulak- szigetén. ZSILKA TIBOR Következik: A filmművé­szet és az irodalom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents